Emberi természet, női természet

A férfi–nő viszony a filozófia történetében alapvetően szimbolikus, fogalmi reprezentáció. Ezeket az utóbbi évtizedekben a feminista filozófia elemezte, bár már Simone de Beauvoir is látta a lényeget 1949-ben megjelent művében, A második nemben (ez alapvetően az Ember fogalmának férficentrikus voltában rejlik). Minden egyes filozófusnál azonban konkrétan meg kell vizsgálni a férfi–nő viszony helyét, értelmét az adott életmű fogalmi összefüggéseiben. Ezt tettük Arisztotelésztől kezdve. Az ő Metafizikájában találjuk meg először összegyűjtve az eredetileg a pitagoreusoktól származó ellentétpárok felsorolását, melyek egyike a férfi–nő pár (láad Arisztotelésznél). Ezek közül némelyek megmaradtak, illetve átalakultak más fogalompárokká, főleg – Arisztotelésztől és Platóntól kezdődően – a forma–anyag, lélek–test, gondolkodás/ész–vágy kapcsolódott hozzá a két nem hierarchikus viszonyához (hogy az egymáshoz rendelésben, analógiában melyik volt a meghatározó, a két nem társadalmi állása, vagy a fogalmak közti logikai alá-fölérendelési viszony, ezt nem tudjuk eldönteni). Logikai szempontból ezek inkább kontradiktórikus ellentétpárok (A és nem-A), nem egyszerű ellentétek (A és B), az ebből adódó következmények elemzésére most nem térhetünk ki. Mindenesetre a fogalompárok közti viszonyban az egyik az értékes, a másik az értéktelen (forma és anyag), illetve a jó uralkodik a rosszabbon (az ész a vágyakon, a lélek a testen, a férfi a nőn). A hierarchia szerint egymás alá írva az ellentétpárokat létrejön egy értékes oszlop és egy értéktelen, a férfi képviseli a jót (ész, lélek, forma, meghatározottság, fény, rend) a nő a rosszabbat (vágy, test, anyag, sötétség, káosz). Az észközpontú (logoszcentrikus) tradíció egyben férfiközpontú (falloszcentrikus) is, Derrida egybevont megjelölése szerint az európai filozófiai tradíció fallogocentrikus, a nőket szimbolizáló jegyeket lenézi, értéktelennek tartja. Az említett dichotómiákhoz mások is kapcsolódtak, például aktív–passzív, közélet–magánélet (a görög oikosz–polisz megkülönböztetés), immanens–transzcendens).

Nő és Férfi, avagy Természet és Kultúra?

Ezek együttesen az Ember–Természet viszonyt képviselik, fogalmazzák meg, az ember magát a Kultúrával azonosítja a Természethez képest. A kultúra–természet fogalompárt a nemekkel szimbolizálva így lesz a férfi az Ember, a Kultúra képviselője, a nő pedig a Természeté, amely egészen az utóbbi évtizedekig megkérdőjelezetlenül uralmi viszony volt: az Ember a Természet ura, meghódítója, leigázója, biztos volt felsőbbrendűsége tudatában egészen az ökológiai mozgalmakig. Számos helyet idézhetnénk erre, egyik lehet például Francis Bacon, aki a természet feletti emberi uralmat a feleség és gyermekek feletti jogos férfiuralommal jeleníti meg. Erről a mai antropológiában klasszikusnak számító cikk Sherry Ortneré: Nő és férfi, avagy természet és kultúra? (in: Antropológiai irányzatok a második világháború után. Szerk. Biczó G., Debrecen, Csokonai, é. n.)

Nietzsche fordulópontot jelentett az európai filozófia történetében, radikális újító volt „minden érték átértékelése” célját tűzte ki maga elé. A választott mű alcíme is ezt mutatja: szerette magát egy eljövendő filozófia előfutárának tekinteni. Ez bizonyos értelemben igazolódott is, hiszen a mai filozófia egyes áramlatai őt tekintik elődjüknek, a dekonstrukció, posztstrukturalizmus képviselői közül sokan (főleg mai francia gondolkodók, mint Derrida, Foucault), és a hermeneutikai tradíció is gyakran hivatkozik egyes alapeszméire, például Heidegger két kötetet is szentelt neki.

Nietzsche helye a modern–posztmodern korszakváltás határán: „Az ember meghatározatlan állat”

Nietzsche fordulópontot jelentett az európai filozófia történetében, radikális újító volt, „minden érték átértékelését” tűzte ki célul. A választott mű alcíme is mutatja, hogy önmagát egy eljövendő filozófia előfutárának tekintette. Jóslata bizonyos tekintetben be is vált, mivel a mai filozófia egyes képviselői, sőt egész áramlata őt tekintik elődjüknek, gyakran hivatkoznak rá, értelmezik. Ez bizonyos értelemben igazolódott is, hiszen a mai filozófia egyes áramlatai őt tekintik elődjüknek, a dekonstrukció, posztstrukturalizmus képviselői közül sokan (főleg mai francia gondolkodók, mint Derrida, Foucault, Lyotard), és a hermeneutikai tradíció is gyakran hivatkozik egyes alapeszméire, például Heidegger két kötetet is szentelt neki.

Nietzschét az Ember, az ember lényegének kérdése nem érdekelte, csak az egyedi ember élete, nem törekedett szisztematikus, ellentmondásmentes gondolkodásra, és kerülte a papírízű akadémikus nyelvet, vagyis művészi módon filozofált. De filozófus volt, rendszerben gondolkodott. Szinte minden művében találhatunk az életről, az emberi sorsról jelentős gondolatokat, az görög ember apollói és egyben dionüszoszi voltától az Übermenschig, az örök visszatérés gondolatától az erkölcs eredetének sajátos felfogásáig. Tőle származik a posztmodern emberkép híres megfogalmazása az ember meghatározatlan voltáról. Mivel nem tekinthetjük át az egész életművet, aTúl jón és rosszon. Egy eljövendő filozófia előjátéka című művét választjuk 1884–85-ből, a jelentős kései művek közé tartozó Zarathusztra és a Morál genealógiája társaságában.

A Túl jón és rosszon elemzése

Nietzsche azért is érdekes számunkra, mert szembefordul az Ész mindenhatóságát hirdető tradícióval, és azt várnánk, hogy ezáltal a nemek szimbolikus reprezentációjában is fordulatot hoz. A tradicionális értékek átértékelése a nemek inherens szimbolikus reprezentációjában is szükségszerű átértékelést jelent: Nietzsche a dichotómiák másik oldalára helyezi át az értéket, az eddig leértékelt, hagyományosan női oldalra. Azt is mondhatnánk, hogy Nietzsche a női értékek filozófusa. Ez a perspektíva az Igazság Nőként való ábrázolásában testesül meg, máshol az Élet női alakjában (Vita–femina). Az eljövendő filozófiát meghirdető, megalapozó Nietzsche ebben az értelemben is jó jósnak bizonyult: a ’nővé váló filozófia’ gondolata Derridánál és Deleuze-nél elő is fordul. (Derrida Nietzsche stílusai c. tanulmánya külön figyelmet érdemel, különös tekintettel a dekonstrukció elmélete és a feminista elméletnek a közös gyökerek ellenére ambivalens viszonyára, erről már magyarul is olvashatunk E. Grosztól egy kiváló elemzést a Feminizmus találkozása a posztmodernnel c. kötetben, Debrecen, Csokonai, 2006.)

Nietzsche nőképe igen ellentmondásos: az Igazság Nőként való megjelenítésétől a tradicionális nézeteken át az emancipációs mozgalmak gyilkos kritikájáig terjed. Nietzschét szimbolikus síkon akár a protofeministának is tarthatnánk, legalábbis filozófiai értelemben: a mai feminista elmélet ugyanis sok hasonlóságot mutat Nietzsche nézeteivel, később ezt röviden bemutatom. Ugyanakkor a nőket lenéző, becsmérlő megjegyzéseket is bőven találunk nála, sőt időnként olyan durva kijelentéseket, hogy akár nőgyűlölőnek is tarthatnánk. Tehát Nietzsche nőképe ellentmondásos, mint ahogy a legtöbb nagy nietzschei gondolat kétarcú, egy apollói és egy dionüszoszi. Sőt egy harmadik arca is van, túl az értékellentéteken. Először a híres Nő = Igazság feltevéssel foglalkozom, mely a Túl jón és rosszon első mondatában található (A. rész), majd a filozófusok előítéleteivel (B. rész), végül a műben található nőkről szóló hosszabb-rövidebb aforizmákat elemezve (C. rész) összefoglalom a nemek reprezentációjának nietzschei változatát.

A. "Ha feltesszük, hogy az igazság nő…"

B. Az értékellentétek – a filozófusok előítéletei

C. A nőkről szóló aforizmák elemzése

Ha feltesszük, hogy az igazság nő...

A mű első mondata ez: "Ha feltesszük, hogy az igazság egy nő, nem alapos-e a gyanúnk, hogy már amennyiben dogmatikusok voltak, egyetlen filozófus sem értett a nőkhöz? hogy az a hátborzongató komolyság, az a kétbalkezes erőszakosság, amellyel eleddig az igazságot megkörnyékezni szokták, csupán ügyetlen és illetlen eszközei voltak pont egy fehérnép meghódításának? Annyi bizonyos, hogy nem hagyta magát meghódítani: -s ma minden lehetséges dogmatika csüggedt testtartással álldogál."

Az 'igazság egy nő' feltevésnek nyelvi alapja a német szó (die Wahrheit) nőnemű volta. Ez azonban csak az asszociáció kiindulópontjául szolgált, filozófiai tartalma abban a szembeállításban válik világossá, mely a dogmatikus filozófiák igazságfelfogása és Nietzschéé között tételeződik. Nietzsche filozófiája előjátéka annak az eljövendő filozófiának, amely szemben áll a dogmatizmus minden fajtájával, és főleg annak európai változatával, a platonizmussal, "mely feje tetejére állítja az igazságot, megtagadva a perspektivikusat, minden élet alapfeltételét". A perspektivikus igazság áll szemben az Egy és Változatlan, Örök igazsággal, melyet a platóni ideák képviselnek. Platonizmuson az ókor után a keresztény–egyházi évezredekben továbbélt, "mert a kereszténység a népnek szóló platonizmus" (i.m. 10.o.) Platonizmuson Nietzsche nem egészen azt érti, amit a filozófiatörténet, mely az ókori újplatonisták után csak a firenzei és cambridge-i (új)platonistákat tartja e néven számon, hanem tágabb, korhoz nem kötött értelemben egy mentalitást, a tiszta Szellem követőit. Egyfajta elszánt intellektualizmust ért alatta, mely aszketikus erkölcsi ideálokat követ, moralizál, főleg keresztény elveket prédikál. (A morál genealógiájában fejti ki részletesebben a platonizmus erkölcsi oldalát, mely közvetlenül a Túl Jón és rosszon után, 1887-ben keletkezett.) A filozófusok legszentebb célja mindig is az igazság megismerése volt, ez törekvéseik, vágyaik tárgya. Ennek magától értetődő voltát kérdőjelezi meg Nietzsche, sőt az igazság ellentétére, a látszatra tesz. "Filozófusok előítéleteiről" szóló első részben tovább fejtegeti az Előszó alapgondolatát az el nem ért, meg nem hódított igazságról . Ha egyáltalán hiszünk az értékellentétek létében, tehát a metafizikusok alaphite szerint értékellentétekben fejezzük ki magunkat, akkor az igazság–látszat ellentétpárból a látszatot illeti meg a magasabb és alapvetőbb érték, méghozzá az élet szempontjából (i. m. 2. §, 12.). Az igazság látszat illetve különböző perspektívák, látszatok sokasága. A morál genealógiájában (III. 12) a perspektívák különbözőségét a szem és a látás hasonlatban fejti ki, minél több szemünk van ugyanarra a dologra, annál tökéletesebb fogalmunk lesz róla. A 'tiszta, érzelemmentes’ megismerés szubjektuma egy irány nélküli szemet feltételez (afféle "the view from nowhere" modern analógiával), holott a látás mindig egy valamit-látás. Nemcsak iránya, perspektivája van a látásnak, hanem érzés-interpretációk is kísérik, aktív interpretáló erők – írja Nietzsche ugyanitt. A perspektivikus igazság fogalma a modern tudományfilozófiában a tudomány társadalmi konstrukcióként való felfogásában jelenik meg, a tudásszociológiai képviselőinél, és a hermeneutikai tradícióban. Ugyanezen az alapon áll a feminista episztemológia: a tudás nemi perspektívájára hívja fel a figyelmet, a megismerő – többnyire férfi-szubjektum – perspektívájához, életszituációjához való kötöttségére helyezi a hangsúlyt – a 'szituációhoz kötött tudás' elvének nevezi a jelenséget, vagy álláspont (standpoint)-elméletnek, amelytől függően különbözhet az igazság, a tudományos 'objektivitás' tehát szükségszerűen viseli a szubjektum nyomát. Az Igazság tradicionális fogalma férfi perspektívából adódott, férfi élettapasztalatot fejez ki, a tudós, filozófus objektivitásra, általánosságra való törekvésének látszata ellenére. Nietzsche az első, aki leleplezi az absztrakció, az elvek, a tiszta Szellem és a magánvaló Jó leple alatt a filozófus legszubjektívebb vágyait, ösztöneit – kivéve a nemét, bár van egy zseniális aforizmája, amely általánosan ezt mondja ki: "Az ember nemiségének foka és fajtája szellemének legvégső csúcsáig felér." (Túl jól és rosszon 75. § )

Ami a nemek reprezentációját illeti, Nietzschénél is többnyire csak az egyik, a női nem szerepel mint nem, a férfinemről ritkán esik szó. Ennek az a magyarázata, hogy a férfiakra vonatkozik minden az Emberról általában szóló kijelentés, ezért nem esik szó róluk külön mint férfiakról, – vagy csak igen ritkán ahhoz képest, milyen sok szó esik a nőről. A nő a látszatok és a szépség nagy művésze (i. m. 232. § 104.), a hagyományos értelemben vett igazság nem érdekli: "mit bánja a nő az igazságot…az ő nagy művészete a hazugság". A 'Nő mint a Látszat igazsága' azonosítás más műveiben is szerepel, így a Vidám tudományban, ahol az igazság olyan nő, – akinek oka van, hogy elfedje okait, – fátyolba burkolózik mint Baubó, aki a görögök formaszeretét képviseli, és ezáltal egyben élni tudásukat. Élet és Látszat, Nő és Látszat tehát a perspektivikus, sokféle igazság megjelenítői – így térünk vissza a Túl jón és rosszon kezdő hasonlatához, az igazság egy nő feltevéséhez. A híres Vita – femina a Vidám tudományban szerepel, mely pár évvel előzi meg a Túl jól és rosszont. "…ez az élet legerősebb varázsa: szép lehetőségek arannyal átszőtt fátyla borul rá, ígéretesen, vonakodón, szemérmesen, gunyorosan, résztvevően, csábítóan. Igen, az élet – asszony!" (Vidám tudomány 339. §) A Nő szimbolizálja ezekben a művekben az Ember lényegi vonását, mely Nietzsche szerint a hazugság, önálcázás, önelváltoztatás szükségszerűsége, írja A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról c. műben. Az emberi intellektus éppen ennek az eszköze és nem az igazság keresésének: a megtévesztés, hízelgés, csalás és ámítás az emberi lény önfenntartására szolgál.

A filozófusok előítéletei cím alatt Nietzsche sorra veszi az európai gondolkodás tradícionális ideáit, melyeket elemezve nemcsak Nietzschének a tradícióhoz való viszonyát térképeztük fel, hanem mintegy akaratunk ellenére a feminista kritika elveit is megtaláltuk. Meglepő azonosság van Nietzsche és a feminista elmélet kritikai attitűdjében, ezért Nietzsche szinte vezérfonalként használható a feminista kritika elveinek a tradícióba való ágyazottságának bemutatására. (Ezt a kérdést ma a feminista elméletben a bináris oppozíciók vagy dichotómiák vizsgálatának nevezik, Nietzsche értékellentétekbe vetett hitként aposztrofálja.)

Az értékellentétek – a filozófusok előítéletei

„A metafizikusok alaphite az értékellentétekbe vetett hit.” A modern filozófia metafizika-kritikájának forrásánál vagyunk, Heidegger, Derrida és a teljes hermeneutikai tradíció Nietzsche követője e tekintetben. Nietzsche radikális kételkedőként kétségbe vonja azt is, hogy egyáltalán vannak-e ilyen ellentétek, nem csupán becsléseken alapulnak, ideiglenes perspektívákat szentesítenek-e? Továbbá miért az igazság az érték, nem pedig a látszat, miért az önzetlenség, nem pedig az önzés a magasabb és alapvetőbb az élet szempontjából? Az is lehetséges, hogy ezek az ellentétek rokoni kapcsolatban állnak egymással, sőt egylényegűek – talán így van, írja Nietzsche a „veszedelmes Talán filozófusa”. A következőkben sorra veszi ezeket az ellentétpárokat, és megmutatja, hogy az értékes oldalon, annak látszata mögött a másik, a lebecsült, elutasított rejlik. Ezek szerint a tudatos gondolkodás nagyrészt nem más, mint ösztönös tevékenység, a filozófusok zömét titokban ösztöneik vezérlik, „minden logika mögött értéktételezések állanak” (3. §) Az ellentétek tehát valójában egylényegűek, az egyik mögött a másik rejtőzik – evvel foglalható össze a nagy nietzschei leleplezés. A hamis ítéletek életfokozó, életfenntartó jelentőségűek lehetnek, lemondani róluk az élet megtagadása volna. „Az életfeltételként vallott igazságnélküliség” – az a filozófia, amely ezt megkockáztatja, túl jón és rosszon helyezkedik el. (Ezzel magyarázatát adta a mű címének is.) Az az objektív, absztrakt tudás, melyet a filozófusok az igazság kutatásának eredményeként elénk tárnak, nem más, mint „absztrakttá tett és megrostált szívbéli vágy”, egy ötlet, egy sugallat, saját előítéletük, melyet 'igazság' névre kereszteltek. Ennek értelmében a nagy filozófusok, Kant, Spinoza, Platón mind képmutatók, Tartuffe-ök, „agg moralisták és morálprédikátorok, akiknek körmére nézni nem csekély mulatság”. Minden metafizikai állítás mögött morális szándékok húzódnak meg; az előbbieket úgy lehet megérteni, ha megkérdezzük, mire akar kilyukadni a szerző. Ezért vonja le Nietzsche a merész következtetést, hogy minden nagy filozófia szerzőjének önvallomása (6. §) Nem csupán a régebbi filozófusokat leplezi le, hanem mesterét Schopenhauert is. Ő az akarat szabadságáról prédikál, és az akaratról mint valami egyszerű, elemi dologról beszél. Nietzsche szerint az akarat nem különíthető el az érzéstől, sőt a gondolattól sem, mindkettő része az akaratnak. Az európai filozófia Platón óta uralkodó hierarchikus elképzelését borítja evvel fel Nietzsche, a keresztény-platonikus morál szerint az észnek kell uralnia a vágyat és az érzelmeket, az intellektus kell hogy legyen az uralkodó akarat. Nietzsche az akaratban elkülöníthetetlen együttesként fedezi fel az érzéseket (valami felé törőket és valamitől elkerülni igyekvőket) és a gondolatot. A parancsoló és az engedelmeskedő is akarat, akarat hat akaratra, al-akaratok és al-lelkek halmaza a lélek. Az akarat fogalma a 36. § szerint leginkább az ösztön fogalmával magyarázható, ösztönéletünket az akarat egy alapformájának kibontakoztatásaként kellene, lehetne leírni. Az akarat alapformája Nietzsche tétele szerint a hatalom akarása, minden ható erő egyértelműen a hatalom akarásaként határozható meg. „Világunkban csupán ösztöneink realitása adott, […] világunk vágyakból és szenvedélyekből áll, […] a gondolkodás is csupán ösztöneinknek egymáshoz való viszonyulása.” Ezen az alapon szokták Nietzschét irracionalistának tartani, ami némiképp találó, de csak akkor, ha a hagyományos értékellentétekben gondolkodunk, és nem vesszük figyelembe, hogy az ő filozófiája túl van jón és rosszon, ráció és irracionalizmus ellentétén, egyáltalán az értékellentéteken. Nem osztja a metafizikus gondolkodás közös hitét ezekben, bár maga is gyakran és szükségszerűen használja őket.

Összefoglalva a filozófusok előítéleteinek nietzschei leleplezését, kiderült, hogy tudat = ösztön, igazságosság = előítélet, gondolkodás = vágy, absztrakt filozófia = személyes önvallomás, valóság = látszat, metafizika = morális előítélet.

Antiplatonizmus?

A metafizikus vagy dogmatikus filozófia legismertebb formája Európában a platonizmus, írja Nietzsche az Előszóban, melyet a kereszténység tett a nép számára érthetővé. Mivel is vádolja pontosan Platónt? A vádak nagy része a vallás, illetve a keresztény aszketikus morál ellenében fogalmazódik meg A morál genealógiájában, főleg a 3. fejezetben (Mit jelentenek az aszketikus ideálok?). Kétségtelenül Platón ontológiájára, két-világ elméletére vezethető vissza az érzékelhető/érzéki világ lenézése, szembeállítása egy valódibb, igazabb világgal, az ideákéval. A „tarka érzékforgatagra fakó, színtelen fogalomhálót borított” (14. §), az „érzékcsőcselék” fölé emelkedett így az előkelő szellem. A platóni gondolkodásmód varázsa – Nietzsche szerint – épp ebben az érzékelhetőségtől való előkelő vonakodásban áll. Nietzsche csodálja Platón nagyságát, „az ókor legszebbik növényének” tartja. Ereje a legnagyobb erő, mellyel filozófus valaha rendelkezett, annak ellenére, hogy szinte minden rossz okának őt kellene tartani, ha Nietzschének nem sikerülne két személyre bontania (Platón és Szókratész), és a bűnök nagy részét Szókratészra hárítania. Szókratész az, aki megrontotta a fiatal Platónt, ő az ókor legszebb növényének betegsége. Szókratészt és intellektualizmusát már korai műveiben is vádolja, a tragédia halálának fő okaként értelmezi, és késői műveiben, így A bálványok alkonyában is foglalkoztatja „Szókratész problémája”. A Túl jón és rosszonban a kettejük közti származási különbségnek tulajdonít nagyobb jelentőséget: Platón előkelő lélek, Szókratész a plebejus morál képviselője, ami a platóni morál bizonyos utilitarista vonásaiban jelenik meg, bár „Platón mindent elkövetett, hogy valami kifinomultat és előkelőt interpretáljon bele mestere tételébe, mindenekelőtt saját magát – ő, minden interpretátorok legmerészebbike, aki az egész Szókratészt mint valami populáris témát és népdalt az utcáról szedte fel, hogy a végtelenségig és a lehetetlenségig variálja: vagyis hogy minden saját maszkját és sokrétűségét ráhúzza.” (190. §)

Mit is köszönhet tehát az európai gondolkodás Platónnak? Az idealizmuson kívül vagyis azon kívül, hogy az ideák, fogalmak, gondolatok világa az értékesebb (melynek főszereplője, Nietzsche szavaival, a „magánvaló Jó és a tiszta Szellem”)? Hatalmas erejét Platón arra fordította, hogy bebizonyítsa magának: „ész és ösztön maguktól is egy célra irányulnak, a Jóra, »isten«-re, azóta minden teológus és filozófus morál dolgában ezen a pályán halad.” Ésszerűség és ösztön, tudás és hit problémája ez, kettejük közül – legalábbis Platónnál – az észé a nagyobb autoritás, ezért is tartjuk a racionalizmus egyik atyjának. Platón nem használja ugyan az ösztön fogalmát, inkább a vágy, kívánság a léleknek a gondolkodással, ésszel szemben álló ereje: saját fogalmaiban ész és vágy megkülönböztetésére, ellentétére kell gondolnunk. Nem követhetjük itt tovább Nietzsche és Platón izgalmas viszonyát, miután a nietzschei egérutat észleltük, csak utalásul emlékeztetünk Heidegger azon megállapítására, hogy Nietzsche minden antiplatonizmusa ellenére és mellett a „legféktelenebb platonikus” volt. Heidegger megjegyzése Nietzsche saját mondásán alapul, mely szerint az ő filozófiája egy megfordított platonizmus – vagyis alapvetően mégis platonizmus!

Test = lélek

Az ész és vágy viszonyához Platón óta a lélek és test viszonya van hozzárendelve. Platón óta a test és lélek szétválasztása már a nép szintjére süllyedt le (a kereszténység hatására), filozófusok ezt a szétválasztást már nem tehetik meg, írja Nietzsche a Vidám tudományban, ahol inkább találhatunk a test értelmezéséről szóló megjegyzéseket. Ebben az ellentétpárban is ugyanazt az azonosító-leleplező műveletet érhetjük tetten, mint az ész és ösztön esetében. Test és lélek azonos, a tisztán szellemi álruhájában fiziológiai szükségletek jelennek meg öntudatlanul, sőt a „filozófia sem más, mint a test értelmezése”, vagy inkább a test félreértése. Testi adottságok félreértése rejlik a filozófia legmagasabb értékítéletei mögött is. A korábban kifejtettek közül a filozófusok előítéleteiről szólva az absztrakt ítéletek, tételek, végkövetkeztetések mögött a filozófus szívbéli vágyait – a szó testi értelmében – leplezte le. A lélek al-lelkek együttese, melyek tulajdonképpen al-akaratok – olvashatjuk az akaratszabadságot elemző, Schopenhauert kritizáló 21. § -ban, ahol egy közbevetett megjegyzést találunk a testről: „testünk csupán sok lélek közös építménye”. Ez tömör foglalata a nietzschei lélek/test azonosságnak. A lélek a platonikus elképzelés szerint uralja a testet, illetve a gondolkodás a vágyakat. Nietzsche ugyanebben a paragrafusban fejtette ki, hogy a parancsoló és az engedelmeskedő egyaránt akarat, amely pedig a maga részéről érzések és gondolkodás együttese, méghozzá elkülöníthetetlen együttese. Ha pedig a test és lélek kettősségében gondolkodunk – amibe persze maga Nietzsche is gyakran és szükségképpen beleesik, hiszen használja a fogalmi ellentétpárokat, miközben kritizálja, feloldja őket –, akkor a tradícióval ellentétben a test az, amely lökdösi, csalogatja a lelket, a beteg test, méghozzá egy-egy filozófus saját beteg teste, testi szimptómája csapódik le metafizikájában. Tehát nemcsak hogy nem szellemi természetű értékekről, fogalmakról van szó, hanem ráadásul még magántermészetű, speciális testi szimptómákról is.

A nőkről szóló aforizmák elemzése

Mottóként álljon itt a 75. §: „Az ember nemiségének foka és fajtája szellemének legvégső csúcsáig felér.”

Miután a nietzschei fogalmi keretet felvázoltuk, rátérhetünk a nőkről szóló megjegyzések elemzésére. A Túl jón és rosszon egy művön belül tükrözi Nietzsche ellentmondásos nőképét.

Protofeminista és nőgyűlölő

A kezdőkép, a nőnemű igazság – a nietzschei pozitív véglet – nagyfokú szimbolikus elismerést sugall, akárcsak a Vita–Femina (Élet–Nő) azonosítás, melyről már szóltunk… De a műben szép számban találhatunk a nőkre vonatkozó hagyományos, lenéző közhelyeket is: a korabeli emancipációs törekvések dühöt, vitriolos megjegyzéseket váltanak ki Nietzschéből. Nőgyűlölő vagy a feminista elmélet előfutára-e? Valószínűleg mindkettő egyszerre, értelmezésem szerint azonban a kétféle értékelés más síkon helyezkedik el nála. Filozófiai értelemben protofeminista gondolkodó, de szociológia-történeti értelemben nőellenes, abban az értelemben, hogy semmibe veszi a létező nők mozgalmaiban kifejezett autentikus törekvéseket. Az általa előírt módon ismerné el a nőket, ha megfelelnek azoknak a képzeteknek, vágyaknak, értékeknek, amelyeket ő tételez, vagyis végső soron a Nő a férfiszubjektum vágyainak kivetítésére szolgáló felület, feladata a férfi megváltása. Mai feminista álláspontról ez a nietzschei felfogás nem tartható feministának vagy nőbarátnak, hiszen nem veszi tekintetbe a nő mint szubjektum önmeghatározási jogát. Másik kérdés persze, hogy ezen az alapon lehetséges-e a két nem között szerelem. Nietzsche kételyét fejezi ki: „A nemek csalódnak egymásban: mert alapjában véve csak önmagukat becsülik és szeretik (vagy a saját ideáljukat, ha így jobban tetszik). Így a férfi a nőt békésnek akarja –, ám a nő éppen lényegileg békétlen, akár a macska, bármennyire is begyakorolta magát a béke látszatába.” (131. §) Vagy egy másik aforizma: „Az ember végtére is vágyait szereti, nem azt, amire vágyik.” (175. §) Ennél még tovább megy az elemzett 238. § aforizma kezdő gondolatával: a két nem között a legmélységesebb antagonizmus és az örök ellenséges feszültség szükségszerűségét állítja, ahol egyenlő jogokról, igényekről és kötelezettségekről álmodozni a butaság, vagy ami még rosszabb, az ösztönök sekélyességének tipikus jele. A nietzschei alapgondolatra, a hatalom akarására vezethető vissza ez a kijelentés is: a férfié a hatalom, az ő dolga, hogy éljen vele, úrként bánjon birtokával, a nővel, úgy, ahogy Ázsia teszi, vagyis orientálisan.

Nietzsche az új értékek képviselőjét keresve készen találja az ellentétes fogalompárok, dichotómiák másik oldalát mindig is képviselő Nőt: a másik oldal a női oldal, szemben a tradicionálisan férfiértekeket tartalmazóval. A régi értékek átértékelésének programja jelenthetné a női értékek felértékelését. Mintegy száz évvel később Deleuze és Guattari jelszava, a „Devenir femme!” (Váljunk nővé!) ezt a megoldást képviseli. Ez azonban Nietzsche és a kor számára mégsem reális lehetőség, még ha Nietzsche megkísérli is a látszatok vonzó fátyolos nőalakja, az Élet felidézésével. Ehhez túlságosan is benne él a kor előítéleteiben, a nőket lenéző patriarchális mentalitásban, ahogy ezt számos aforizma tanúsítja a Túl jón és rosszonban is.

Tradicionális nőfelfogás: Nő = Érzelem

A tradíció dichotómiáiban a nő mindig is a lebecsült érzelmek, vágyak szimbolizálója volt az ókortól napjainkig. Így erre Nietzschénél is számos példát találunk: „Ahol szerelem vagy gyűlölet nem játszik szerepet, ott a nő közepesen játszik” (115. §), „A bosszúban és a szerelemben az asszony barbárabb a férfinál.” (139. §) Ez lévén igazi terrénuma, „ha egy nőnek tudós hajlandóságai vannak, általában valami nincs rendben a nemiségével” (144. §). „A tudomány minden igazi nőnek sérti a szemérmét. Valahogy úgy érzik, mintha a bőrük alá – sőt rosszabb! ruhájuk és cicomájuk alá akarna valaki kukucskálni.” (127. §) Az érzelem, a vágy alárendelt, másodrendű érték, ezáltal a nő a hierarchia alsóbb fokát képviseli, a második szerepe az övé, ezt bizonyítja a „cicoma géniusza”, ösztöne benne (145. §). Tehát a nő alárendeltsége, lenézettsége miatt Nietzsche nem tehette meg őt az új értékek képviselőjévé; erre a szerepre értékhordozóként egy új szimbólumot kellett találnia, az önmagát felülmúló embert, az Übermenschet. Mellette eljelentéktelenedik az értékhordozó Nő szimbólumának jelentősége, a teremtő zseni vagy alkotó filozófus már régen magába olvasztotta a teremtés-szülés női képességét. (Már Platón Szókratésze kisajátította ezt a női mesterséget, ő az első férfi bába, gondolatok világra segítője, és a szellemi alkotás magasabbrendűségét a testi szüléshez képest éppen egy nő, Diotima szentesíti a Lakomában) Az alkotás-teremtés aktusát, melyhez mindkét nem szükséges, mint a zseni két fajtája jelenik meg a 248. §-ban, a kétféle zseniális nép analógiájával: a nemző fajta, mint a zsidók, a rómaiak és a németek, uralomvágyó is egyben (férfias), míg a másiknak jut a megvalósítás, kiérlelés, alakítás feladata, ilyenek a görögök és a franciák – Nietzsche szerint. Nyilvánvaló, hogy a kétféle zsenialitás közül melyik az úr: aki új rend és élet okává lesz, a nemző.

Kifogások az emancipáció ellen

Lássuk végül, hogyan reagál Nietzsche a korában már jelentkező emancipációs törekvésekre?

Már tudjuk, a tradíció is így tartja, hogy a tudós nővel valami nincs rendjén, hajlamát defektus okozza. Mi a helyzet az egyes kiemelkedő nőkkel: mit jelent George Sand vagy Madame de Stael? Ők az ösztönök romlottságáról árulkodnak! Egyrészt nem bizonyítanak semmit a „nő mint olyan” javára, másrészt komikusak. Ez pedig a legjobb ellenérv az emancipáció és női függetlenség ellen (233. §). Azonkívül rossz ízlésre vall, ha a nő felvilágosítani akar, tudományossá válik, sőt ez Európa általános elcsúnyulásának legrosszabb lépései közé tartozik. Az emancipálódás jelenségével a 232., 237., 238., 239. § aforizmák foglalkoznak részletesebben, ezeket elemzem. Tehát a nő tudományoskodik, fel akarja világosítani a férfiakat a „nőről mint olyanról”. Egyrészt Nietzsche a férfi birtokon belüli méltatlankodásának ad hangot: „ez idáig szerencsére a felvilágosítás férfi-dolog, férfi-adomány volt”, de mi lehet a nő célja vele? Nem akarhatja az igazságot: „…mit bánja a nő az igazságot! A nőnek kezdettől semmi sem idegenebb, taszítóbb, ellenségesebb az igazságnál – az ő nagy művészete a hazugság, legmagasabb szándéka a látszat és a szépség.”

A Nő művészete – hazugság, látszat, szépség

Itt tetten érhetjük Nietzschét, amint a hagyományos értékszinten alkalmazza az igazság fogalmát. Felháborodva konstatálja, hogy a nő ezt keresi: de hisz nem is keresheti, nem az ő dolga, nem érthet hozzá. Ebben a kontextusban a hazugság, látszat mint az igazság ellentéte negatív szerepet kap, a nő az értéktelent képviseli. Ezzel Nietzsche ellentmond saját igazságfogalmának, mely szerint a hazugság, illetve a látszat az ő értékei, melyeket szintén a Nővel kapcsolt össze, de pozitív értelemben! Nietzsche itt visszaesik a kor tradicionális, nőket lenéző felfogásába. De persze a nőket ugyanakkor, miközben lebecsülték, szerették is! – mondhatná valaki, és ez bármely korra igaz lenne. Nietzsche így folytatja: „Valljuk meg, mi férfiak: pontosan ezt a művészetet és ezt az ösztönt becsüljük és szeretjük a nőben” (ti. a hazugságot, látszatot, szépséget). Idézzük, miért szereti a férfi a hazug, csacska, kicsit lenézett nőt: „mi, akiknek sorsunk nehezünkre esik, s megkönnyebbülésünk végett szívesen társulunk olyan lényekhez, akiknek kezei, pillantásai és dőreségei közt a saját komolyságunk, nehézkedésünk és mélységünk látszik dőreségnek… – Mi, férfiak azt kívánjuk, hogy a nő ne folytassa önmaga felvilágosítás útján történő kompromittálását: ahogyan férfigondoskodás és a nő kímélése volt, amikor az egyház elrendelte: taceat mulier in ecclesia! … úgy gondolom a nők igaz barátja, aki ma így szól az asszonyokhoz: mulier taceat de muliere!” Nietzsche lefegyverző őszinteséggel leplezi le a két nem közti hierarchiát, ahol a nő az úr megkönnyebbülését, felüdülését szolgálja.

A Nővel való helyes bánásmód: orientális

Nietzsche többször és a 238. §-ban hosszan fejtegeti, hogy a nőt „birtokként, elzárható tulajdonként” kell felfogni. Az orientális felfogás a helyes, a szigorúság, keménység a megfelelő bánásmód, mely ugyanakkor jóindulat, hiszen a nő érdekét szolgálja az például, hogy elhallgattatják (taceat mulier). Íme előttünk a szigorú pátriárka, nője és gyermekei ura és parancsolója. „Az a férfi azonban, akinek vannak mélységei, úgy szellemében, mint vágyaiban, s megvan benne a jóindulatnak az a mélysége is, amely szigorra meg keménységre is képes, s könnyen össze is cserélik azzal, a nőről mindig csak orientálisan gondolkodhat.” Ebből a férfi által irányított viszonyból logikusan következik, hogy a nőnek félnie kell a férfit, ez legmélyebb női ösztöne. Az emancipációt követelő nő legnőibb ösztöneit áldozza fel azáltal, hogy követel, „elfelejti félni a férfit”, elveszti szemérmét, röviden szólva: „a nő elfajzik”. A női haladás zászlaja a nő visszafejlődését takarja, sőt tulajdonképpen ostobaság van ebben a mozgalomban – írja Nietzsche. Ebből világos tehát, hogy az uralmi pozícióban lévő férfinak mire jó a nő, milyen szükséglete, érdeke nyilvánul meg a nőhöz való viszonyában. Ennek megtagadását, a jogok követelését ezért minősíti a nő elfajzásának, nyilván a saját férfiúi szempontjából. Az indokolás azonban a nő szempontjából különösen érdekes. Ugyanis azt akarja bebizonyítani, hogy a nőnek magának, saját szempontjából is jobb az alárendeltség. (Gyakori patriarchális érvelése minta, az apa tudja, mi jó gyermekeinek és feleségének, nem ők maguk.) Ezért ostoba a nő, amikor az emancipációt követeli! Ezután következik annak bizonygatása, hogy tradicionális helyzete sokkal előnyösebb, kívánatosabb, jobb volt a nő számára. A nő a férfinak „valami alapvetően eltérő ideál burka, ami valami örök-asszonyit, örök-szükségszerűt rejt”.

Az örök Női metaforái

Mi is a tartalma ennek az örök-asszonyinak? „A nő egy szelíd, csodásan vad s gyakran kellemetlen háziállat”, melyet a férfinak kell fenntartania, ellátnia, védelmeznie, kímélnie. A nő természetének leírása ugyanebben az aforizmában: természete „természetesebb a férfiénál, hamisítatlan, ragadozószerű, fortélyos hajlékonysága, kesztyű alá rejtett tigriskarma, naivitása az egoizmusban, nevelhetetlensége és belső vadsága, vágyainak és erényeinek valami megfoghatatlansága, tágassága, kóbor-volta… (respektust és gyakran félelmet is ébreszt a férfiban.)” A veszélyes és szép macska remek érzékkel szimatolta meg, hogy milyen terepen győz a legbiztosabban, saját harcművészete volt – ezért is ostobaság a nő emancipációja, mert ezt adja fel, ezt a biztos, „hatalmi” pozíciót. Nietzsche is arról igyekszik meggyőzni a nőket, amiről Rousseau, hogy tulajdonképpen ők irányítják a férfiakat, ők rendelkeznek nagyobb hatalommal. A leghatalmasabb, legbefolyásosabb asszonyok az akaraterejükkel uralkodtak. Nietzsche szerint befolyásuk olyan mértékben csökkent, ahogy a francia forradalom óta jogokat követeltek maguknak. Tehát a házi tigris volt az úr… kin is? A gazdáján? A rousseau-i ellentmondást Nietzsche fejtegetései leplezik le, nála egyértelműbb, hogy mégiscsak a házi tigris gazdája az, aki parancsol. Egy rousseau-i gondolat kísért azonban Nietzschénél is, ő is párhuzamosnak látja az ember művelődését és meggyengülését, ugyanis az akaraterő gyengül meg, forgácsolódik az „általános műveltség” által. – Tán egészen az újságolvasásig és a politizálásig szeretnék zülleszteni a nőt, szabad szellemet és irodalmárt faragnának belőle?! Kérdezi Nietzsche az elképzelhetetlenül abszurd nőkép felidézésével. Mit veszélyeztetnek ezáltal? „A nő első és legfontosabb hivatását, erőteljes gyermekek szülését!”

A nő helyzete rabszolgai – szükségszerűen

Nietzsche nem habozik kimondani a végkövetkeztetést: a nő helyzete a társadalom eddigi rendjében rabszolgai, jobbágyi volt, és ma is az. Ahhoz is van azonban bátorsága, hogy a demokratikus eszmék korában kimondja, hogy a rabszolgaság minden magasabb kultúrának feltétele. Történeti értelemben és különösen a nőket illetően ez így is volt Európában, a görög kultúra a nők és rabszolgák munkáján alapult, ők dolgoztak a házi gazdaságban, lehetővé téve, hogy az athéni férfi intézze a polisz ügyeit, politizáljon és 'kultúrát alkosson'. Maga Nietzsche is említi a nőkhöz való kívánatos orientális viszony példájaként a klasszikus görög kultúrát. Lényegében ezen alapul a közélet–magánélet polgári szétválasztása, és a férfiak–nők hozzárendelése a két különböző szférához (vö. Arisztotelésznél). A két szférában különböző elvek uralkodtak, pontosabban a családon belül nem voltak érvényesek a közélet elvei, például az egyenlőség, szabadság elve a nőkre nézve még a francia forradalom után sem volt érvényes. (Rousseau Zsófiája nem szabad, és nem is egyenlő párjával, Emillel.) Nietzsche egyébként politikai értelemben is a rangkülönbség, a hierarchia híve, és megveti az egyenlőség demokratikus elvét (mely a nyájmorál, a gyengék menedéke). Arisztokratikus politikai és erkölcsi eszméiből következik, hogy a nők egyenlősége sem kívánatos cél számára, ezért is ítéli el a nők politikai törekvéseit.

Azonosság vagy másság – ma (is) dilemma

A mai dilemmára több helyen utalok, amit a nietzschei kontextustól függetlenül úgy fogalmazhatunk meg, hogy mi lehet a nők számára kívánatos cél: az egyenlőség a férfiakkal (a humanista feminizmus célja) vagy a női másság megtalálása és a harc az elismertetéséért (felértékeléséért), ahogy a posztmodern feminizmus képviselői teszik? (Lásd Foucault és a feminista elmélet kapcsán.)

Ebben az aforizmában a Nietzsche felvetette kérdés úgy fogalmazható meg, hogy érdemes-e olyan célokat, értékeket kitűzni, amelyek megkérdőjeleződtek, kétségbe vonhatók? Az egyenlőség törekvését Nietzsche nemcsak női, hanem maszkulin ostobaságnak is tartja, amennyiben a nők utánozzák mindazt az ostobaságot, amelyben az európai férfi szenved. A nietzschei kultúrakritika szerint (amely magában foglalja filozófia és morál kritikáját) a hagyományos értékek kiürültek, ezért ostobaság elsajátításukra törekedni. Nietzsche alternatív értékeket ajánl, az értékek átértékelését, talán szimbolikusan nőinek nevezhető értékeket. De a létező, konkrét nők nem ezeket akarták, hanem a férfiak jogait, az általuk vallott, elért értékeket. A modern nőmozgalmak is evvel a kérdéssel szembesültek: történetileg először egyenlőséget akartak, mindazt, ami addig csak a férfiakat illette meg (humanista feminizmus), majd a női különbözőséget kezdték keresni, a sajátos női identitást (posztmodern feminizmus, francia feministák). Tetszetős dolog időben egymást követő fázisként tekinteni e dilemmára, ahogy G. Simmel is szinte előírta a század elején a Női kultúráról elmélkedve. Érvelése meggyőző: világossá tette, hogy bár a sajátos női kultúra kívánatos cél lehet, de nem valósítható meg egy lépésben, vagyis előbb el kell sajátítani az adott kultúrát, amely történeti megvalósultságában férfikultúra. Tehát bár Nietzsche szerint ez ostobaság, Simmel szerint szükséges ahhoz, hogy a női másság elsajátítsa ezen különbség kulturális kifejezésének eszközeit. Nietzsche nevetséges célnak látja a 'nő mint kereskedősegéd' gondolatát, de Simmel szerint a női kereskedősegéd másként lesz kereskedősegéd, mint a férfi, így ez is új árnyalatot hoz létre a meglévő kultúrában. A probléma bonyolultsága abban rejlik, hogy egy időben merül fel az egyenlőség és különbözőség megvalósításának szükséglete, amely a férfiakhoz való hasonulást és ugyanakkor tőlük különbözés igényét is magában foglalja. Erről sokat írtak a mai feminista irodalomban.

A férfi perspektívája – erő, férfiasság

Végül érdemes megvizsgálnunk az igazságot a másik nem, a férfi perspektívájából is, vagyis feltenni a kérdést: hogyan reprezentálódik a férfi Nietzsche új filozófiájában, milyen fogalmak, értékek szimbolizálják? A válasz erre sokkal egyszerűbb, mint a nő esetében, ugyanis a férfi mindig is az Embert képviseli, tehát alapjában az értékek átértékelése is (a női szimbólumok mellett) a férfiember számára felvázolt alternatíva. Az emberen túli ember Zarathustra, aki elsajátítja a női értékeket (ösztöneit, vágyait követi), de ugyanakkor férfi marad. Gyakran megtalálhatjuk Nietzschénél a férfiasság dicséretét, és vállalásának erkölcsi parancsát: az erő, a hatalom tradicionálisan és Nietzschénél is a férfi privilégiuma. A hatalom akarása ugyanakkor afféle természeti törvény, minden, ami élő, ereje kifejtésére törekszik, vagyis élni a hatalommal az élet velejárója, és ekként szemben áll a morállal, vagy felette áll, főleg a keresztényi jóság, könyörület, altruizmus morálján, annak 'puhaságán'. Egyáltalán a morál a gyengék, gyávák menedéke, illetve hazugsága, eredete a 'ressentiment'. Az úri morál férfimorál, Európának férfiakra van szüksége: Nagy Frigyesre, Napóleonra (209. §). A férfi perspektívájából merül fel az erkölcsi felelősség: a hatalom birtoklása a nő felett azzal a felelősséggel jár, hogy a férfi az oka a nő hibáinak. Ahol a férfi akarata dominál, ott a nő csak engedelmeskedik. A nő csak követi azt a képet, amelyet a férfi alkotott róla, igyekszik hozzáidomulni, ezért a férfiak rontják meg a nőket, nem pedig fordítva, ők a felelősek a nők erkölcseiért; ha romlottak a nők, a férfiak tették azzá őket (Vidám tudomány 68. §). Ugyancsak a férfi perspektívájából és az ő számára adódik a nő pozitív mássága, így – mint második énje – hordozhatja a férfi boldogságát: a nő a nyugalom a férfi viharában, csendes távoli vitorlásként siklik tova annak zajló tengerén (Vidám tudomány 60. §). A nő ilyen hatásához azonban távolság (Distanz) kell, varázsa csak távolból hat, ezért az aforizma címe: Frauen – Wirkung aus der Ferne (Nők – távoli hatás).

Végül vizsgáljuk meg szimbolikusan a férfi perspektívából az ellentét másik oldalát, a ráció, a logosz tradicionális uralmi pozíciójából az erószt, a szerelmet, vágyat. Az ész mögött a vágy, a tudat mögött az ösztön uralmának leleplezéséről már írtunk, a leleplezés az ész, szellem, logika szempontjából történt, ezért volt egyáltalán leleplezés, ez mutatta meg, fedte fel a perspektívát.

Szerelem – Liebe – Erósz: egoizmus, örök ellenségesség

Mit ír Nietzsche a szerelemről? (Már avval, hogy erószt szerelemnek nevezzük, némileg módosítottuk a perspektívát, ha a lényeget tekintve ugyanazon az oldalon, vagyis erósz oldalán vagyunk is. „Az érzékiség szellemivé tételét szerelemnek hívják”, írja Nietzsche a Bálványok alkonyában (Götzendammerung. Moral als Widernatur § 3.) Vagy a Túl jón és rosszon 168. §-ában: „A kereszténység mérget itatott Erósszal: – nem halt ugyan bele, de vétekké fajult.” A szenvedélyek, vágyak kérdésének valláskritikai aspektusát nem vonjuk bele vizsgálódásunkba, csak jelezzük, hogy a szerelem kérdése a keresztény erkölcs egyik alapproblémájához, az aszketikus ideálokhoz kapcsolódik. Nietzsche viszonya a kereszténységhez külön elemzés tárgya lehet: A morál genealógiája és a Bálványok alkonya idézett részeinek részletes elemzését igényelné, ami itt nem áll szándékunkban. A Vidám tudomány több helyen lerántja a leplet arról is, hogy mi mindent nem neveznek szeretetnek, szerelemnek (Liebe): a felebarátunk iránti szeretet (Nächstenliebe) csak újabb tulajdon iránti vágy, hasonlóan a tudásvágyhoz, igazságvágyhoz, újdonságvágyhoz. Ennek egy formája a nemek szerelme is, ez sem más, mint birtoklási vágy, vagyis egoizmus. A két ember egymás iránti birtoklási vágya nagyritkán egy magasabb közös ideál iránti vággyá alakul, ezt barátságnak hívják, de ezt a szeretetet csak kevesen ismerik (14. §).

Szerelmes = Művész: a testiség = nők megvetése

Ugyanebben a műben található a szerelmes – művész analógia is: amikor egy nőt szeretünk… kezdettel (59. §). Az alany: „Wir, Künstler” – értelemszerűen itt csak férfiakról lehet szó. Az érzelmek, illetve szenvedélyek ereje általában leigázza, alvajáróvá teszi hordozóit, akik biztosan járnak a mélységek felett. Ez a rajongás és álmodozás együtt jár a természet törvényei iránti gyűlölettel, melyet a nőkben látnak megtestesülni, a női fiziológia törvényszerűségeiben. Nyilván a testiség iránti megvetés szólal meg ebben, mely nem akar tudni arról, hogy az ember másból is áll, mint lélekből és formából. A pszichoanalitikus magyarázatok szerint a férfi szubjektum a saját testiségének terhét a nőre ruházza át, benne veti meg a test természetiségét, és ezáltal magát mint lelket, tiszta szellemiséget igyekszik tételezni. Nietzsche a szerelmes (férfi) gyűlöletét a testiség iránt azzal a dühvel hasonlítja össze, amit a vallásos ember érzett, amikor mások a természet törvényeit látták ott, ahol ő Isten mindenhatóságát. A természetiség (Natürlichkeit) isten-, illetve szerelemkáromlás. A szerelmes és a művész mint nappali holdkóros biztosan jár a veszélyes magasban. Itt a művész az, aki a női természetiség fölé emelkedik, máshol pedig épp a nő az alapvetően művészies (artistisch), a nők mind színésznők, született diplomaták, az alkalmazkodás mesterei (361. §). Hosszabb elemzést érdemel a 363. §, mely mindkét nem szemszögéből veszi szemügyre a szerelmet és a hozzá kapcsolódó előítéleteket. Alapelvként szögezi le, hogy nem lehet szó mindkét nem számára azonos jogokról: mindketten mást értenek szerelmen.

„Nő és férfi nem szűnnek egymást félreérteni” (85. §)

Mit ért a nő szerelmen? Tökéletes testi-lelki odaadást, feltétel nélkül (vagyis amire ő képes a férfi iránt). Ha egy nő így szeret, tökéletes nő. Ha egy férfi így szeretne egy nőt, rabszolga lenne, nem pedig férfi, tehát a férfi szerelme ettől (a nőétől) merőben különbözik. A nő azt akarja, hogy birtokba vegyék, olyan férfit akar, aki elvesz, nem pedig odaadja magát. A nő az, aki adja magát, ettől több lesz, ereje, boldogsága növekszik. A két nem ezért egy természeti ellentét, antagonizmus, amin semmilyen jóindulatú igazságossággal nem lehet segíteni. A szerelem ugyanis, ha teljesen meggondoljuk, 'természet', s mint ilyen mindig is erkölcstelen. A szerelem ezen szörnyű, rejtélyes, erkölcstelen 'igazságát' nemében megint a Nő szimbolizálja: a természeti állapot kegyetlenségét, a harcot, ő az, aki gonoszabb és okosabb a férfinál (Ecce homo 5, Warum ich so gute Bücher schreibe? [Miért írok olyan jó könyveket].) Ezzel Nietzsche visszatér a hagyományos nemi szimbolikához (a Nő mint Természet), de ő ezt az erőt látja uralkodónak és nem uraltnak, valószínűleg ezért mondja a nőt okosabbnak. A nietzschei értékuniverzum hatalmas Vita – Femina – Igazság asszony alakja áll előttünk ismét, evvel zárjuk fejtegetéseinket.

Kötelező és ajánlott olvasmányok, ellenőrző kérdések

Kötelező olvasmány

Túl jón és rosszon. Matúra kiadás, Ikon, Bp., 1995. Ford., szerk. és jegyzetek Tatár Gy.

Előszó, I. fejezet 1–6. IV. rész 75. 84. 114. 115. 127. 131. 139. 144. 145. 168. VII. rész 232. 233. 237. 238. 239.

Ajánlott olvasmányok

Nietzsche: A morál genealógiája

Volker Gerhardt: Nietzsche. Latin betűk, Debrecen, 1998.

Derrida: Nietzsche stílusai. In: A francia Nietzsche-recepció. Athenaeum, Bp., 1991.

Joó Mária: A Nő mint Igazság Nietzschénél. Pro Philosophia Füzetek 40. Veszprém, 2004, 63–87.

Sherry Ortner: Nő és férfi, avagy természet és kultúra? In: Antropológiai irányzatok a második világháború után. Szerk. Biczó G., Csokonai, Debrecen, é. n. 195–212. (rövidített kiadás)

Nietzsche (középen) barátaival, Lou Andreas Saloméval és P. Rée-vel IDE KÉP JÖN

Kérdések

Milyen fogalmi összefüggésekben jeleníti meg a filozófia a két nem viszonyát a filozófia története során?
Hogyan viszonyul Nietzsche a filozófiai tradíció ellentétpárjaihoz?
Hogyan függ össze a nőről és a filozófusokról vallott véleménye?
Milyen általában Nietzsche nőképe? (egységes, ellentmondásos, lebecsülő, értékelő)
Hogyan mutatná be Nietzschét mint a női értékek vallóját?
Hogyan mutatná be Nietzschét mint a nőket lenéző gondolkodót?
Mit tart Nietzsche a férfi és nő közti ideális viszonynak?
Hogyan vélekedik Nietzsche a korabeli emancipációs mozgalmakról?
Bevált-e Nietzsche jóslata saját filozófiájáról mint egy eljövendő filozófia előjátékáról? Nevezzen meg 1-2 mai Nietzsche-követőt?

<< Arisztotelész, az emberi természet fogalmának megalapozója

Freud új emberképe: a tudattalan szerepe >>