Médiatörténet

A rádiótörténet kezdetén a rádióra elsősorban közvetítőként tekintettek. Bár már a Telefonhírmondó is kialakította saját hírszerkesztőségét és önálló médiatartalmat állított elő, a rádió legfontosabb műsorai a külső helyszínekről történő közvetítések voltak: az Operából, mulatókból, éttermekből: ezek az élő közvetítések voltak a főműsoridős tartalmak.

A stúdióból közvetített élő adás egy konstruált médiavalóság "közvetítése" (neotelevízió - Eco 1999), ha azonban olyan eseményt közvetítenek, ami a csatorna lététől függetlenül is létrejött volna - színházi közvetítés, politikai nagygyűlés, sportesemény -, az eseményt a médium csak közvetíti, disztribúciós felületként működik, azaz több emberhez juttatja el térben (és ha archívumból visszakereshető, időben is), mint amennyi fizikailag jelen lehetett (más kérdés, hogy ma már elsősorban a média számára hoznak létre sok ilyen eseményt). Ez volt az írás és a könyv alapvető funkciója is és az internet hőskorában is ugyanez a "disztibúciós" érv jelent meg: a nyomtatott tartalmat az interneten több emberhez lehet eljuttatni. Az önálló műfaji elemek az interneten is már kezdettől fogva megjelentek (pl. gopher, mood), de a még több emberhez való közvetítés minden médium bevezetésénél különös hangsúllyal jelenik meg.  

A hírlap kezdetben referáló funkcióban csak levelezőktől közölt híreket, azaz már létező levelek tartalmát gyűjtötte, és terjesztette. A 2000-es évek kérdése, hogy a nyomtatott sajtó önálló médium vagy csak adathordozó: ha csak adathordozó, akkor eltűnésével semmilyen lényegi veszteség nem éri a sajtóműfajokat, mert azok online is azonos vagy nagyon hasonló funkcióval tovább működnek.  

Szajbély (2012) felveti, hogy a könyv még ha adathordozóként, közvetítő médiumként funkcionál, akkor is mutat önálló műfaji elemeket: az egyedi tipográfiát, vagy az  illusztrációkat. A könyvben ráadásul önálló, azaz autonóm művészeti ágként a művészkönyvek is kifejlődtek, teljesen leválva az eredeti funkcióról. 

A médiumok funkciójára tehát felállítható a következő felosztás:

• Közvetítő csatorna. Nem szerkesztőségi tartalom eljuttatása a fogyasztókhoz.
• Közvetített valóság. Példa: sportesemény, koncert, politikai esemény (tüntetés, országggyűlési ülés), tudományos konferencia stb. 
• Más médiumból eredő külső, rögzített tartalom közvetítése, pl. mozifilm a tévében, zenei lemezfelvétel a rádióban. 
• Szerkesztőségi tartalom. A médiumok munkatársai által előállított, megrendezett tartalom, mely a sajtó funkcióit tölti be, és médiumtípusonként csak kisebb műfaji eltérésekkel működik: hírszolgáltatás, interjúk, ismeretterjesztés stb. Más médiumok egymáshoz könnyen adaptálható műfajai. 
• Önálló műfaji tartalom. Olyan tartalom, amely más médiumra csak jelentős veszteséggel vagy egyáltalán nem adaptálható, "lefordíthatatlan" műfaji elemeket tartalmaz (pl. hangjáték drámakötetben megjelentethető, egy színházi előadás közvetíthető rádióban, de a befogadói élmény mindkét esetben jelentős veszteséget szenved; egy keresztrejtvény viszont egyáltalán nem adaptálható filmre vagy rádióra). 

A médiumok interakciója 

A legtöbb médium és műfaj egy új megjelenésekor tovább él; csak nagyon kevés tűnt el nyomtalanul. A színház nem szűnt meg a mozi megjelenésekor és a mozi nem szűnt meg a televízió megjelenésekor; ehelyett másféle társadalmi-művészeti funkciókat látnak el illetve, mint kiderült, némileg más formanyelvvel dolgoznak. 

Ugyanakkor egyes műfajok, formanyelvi megoldások kényszermegoldásoknak tűnhetnek, melyek a technológiai korlát megszűnése után eltűnnek. 

A telefonhírmondó a maga riadójeleivel ugyan eltűnt, de a kifejlesztett formanyelve tovább élt a rádióban.

A némafilm viszont olyan önálló művészi műfaj, melyet a hangosfilm megjelenése teljesen lesöpört a színről. A hangosfilm megjelenésekor azonban a narratív filmmel összecsúszott a kialakuló slágeripar, és megszületett a zenés film standardja. A háború után a zene levált a filmről, de Indiában nem: ott mindmáig a bollywoodi mozi a slágerek elsődleges megjelenési és terjesztési felülete. Európában és Amerikában azután a tematikus kábeltelevízió megjelenésekor a Music TV-vel egyesült ismét a zene és a film, immár videoklip formában, és a Youtube-on ez a trend szervesen folytatódik.   

Szajbély (2005) példának hozza fel a 19. századi regényekben a részletes leírásokat, melyek a fotó megjelenésével eltűnni látszottak; a filmhíradó viszont eltűnt a mozikból, a rádiós hírmagazin pedig az (amerikai) rádiókból a tévé(híradó) megjelenésével - ám a rádióba visszatért a 24 órás hírrádiók formájában; a színházi közvetítések viszont teljesen eltűntek a rádióból a televízió megjelenésével. A rádiós hangjáték megjelenése a moziknak is konkurenciát jelentett, de a televízió elterjedése után tűnt el igazán - bár önálló műfajként nem szűnt meg létezni.

A zenei rádiók először konkurenciának tűntek a gramofongyártó cégekre nézve, ma viszont a zenekiadók promóciós felületeiként szolgálnak. Az internetes letöltések megváltoztatták a film- és zenekiadás korábbi rendszerét, de továbbra is élnek a mozik és működnek a zenekiadók, csak a korábbitól eltérő üzleti modellel (pl. az adathordozó-eladások helyett koncertekre, promóciós-franchise anyagokra, illetve a mozivászon különleges élményére helyezve a hangsúlyt).

A sajtóban eltűntek az élclapok, de szerepüket a televízióban és az interneten működő szatirikus helyek vették át. 

Utód nélkül kihalt műfaj a napilapok tárca rovata, mely számos műfajt foglalt magában.

* 

A mediatizált műfajok visszavezethetők egy technikai mediatizáció előtti műfajra. 

A színházi műfajból táplálkozik a mozifilm (kezdetben inkább állóképek mozgósításával), a hangjáték és a tévéfilm.

Az írott politikai sajtóból erednek a rádiós hírek és híradók, a filmhíradó és a tévéhíradó, a hírrádiók és hírtelevíziók és a fentiek szintézise: a hírportálok.

A festészet formanyelve ágyazott meg a fotózásnak és a részben a filmművészetnek is.  

A népzene (és nem a klasszikus zene) volt az alapja a slágergyáriparnak, a gramofonokon, hanglemezeken, cédéken megjelenő felvételeknek, és a zenei rádióknak is.

Az  1930-40-es években a rádióban kifejlődő művészi és sajtóműfajok az 1950-es években átkerültek a televízióképernyőre, a rádió viszont új funkciót kapott, ezentúl a zenei háttérrádiózás lett a fő területe. A 2000-es években mindezek a műfajok már egyre inkább az interneten on demand jelennek meg. 

Televíziós és rádiós műfajok - narratológia

Sorozatok: A sorozatok, szappanoperák azonban a 19. századi napilapokban és füzetekben megjelent folytatásos regények alapvető sajátosságait vitték tovább.

Butler (2014) alapján vizsgáljuk meg, miben térnek el ezek a televíziós vagy rádiós megkötöttségektől mentes mozifilmtől: 

A klasszikus hollywoodi mozifilm fő ismérvei:

• (1) egy főhőse van (ha több, akkor ugyanaz a céljuk),
• (2) a filmben valahol bemutatják a karaktereket és környezetüket – expozíció,  
• (3) a szereplőket valami motiválja,
• (4) „narratív enigma”: a film során egy probléma megoldása a kérdés, ami fenntartja a kíváncsiságot (pl. ki a gyilkos, vagy inkább: megtalálja-e a felügyelő a gyilkost). A film azért hosszú, mert erre a kérdésre csak a végén kapunk választ; addig késleltetni kell a megoldás megtalálását. A késleltetés művészete lényegében a film dramaturgiája, ezért kellenek a negatív hősok (ellenfelek).
• (5) az expozícióból kiindulva ok-okozati eseménylánc vezet végig a filmen egészen a
• (6) tetőpontig, ahol
• (7) megoldást nyernek. A film zárlata lehet nyitott (egyes kérdésekre nincs válasz) vagy zárt.  (Butler 2014)

Tévéfilm (Amerikában): Az 1960-as évek óta gyártanak tévére filmeket. Ezek jellemzői: rövidebbek, a műsorrendbe kell illeszkednie és a korhatáros részeket ki kell vágni. A reklámszünetek miatt a filmben több mini-csúcspont van. (Butler 2014). A tévéfilmek magyarországi megjelenésekor a tévéfilmek élőben mentek; itt elsősorban a kis képernyőre alkalmazás hozott létre műfaji sajátosságokat, pl. a közelképek gyakori alkalmazását. 

Az epizodikus tévésorozatokban (series) az egyes epizódok önmagukban is megállnak. Ezekben sok szereplőt kell sok epizódon keresztül mozgatni. Jellemzői:

• (1) több egyenértékű főhős (vagy sok mellékhős), különféle célokkal, akikre a különféle epizódokban lehet jobban vagy kevésbé fókuszálni, azaz minden epizódnak más a főhőse, de az ismert társaságból.
• (2) A pilot adást leszámítva a néző ismeri a szereplőket, ezért bemutatásukra nincs szükség,
• (3) a sorozat szereplői és helyszíni állandóak, és minden epizód egyensúlyi helyzetből indul, amit megzavar valami. A problémák magja, a fő kérdés azonban nem változik, ez köti össze a történeteket.  
• (4) egy folyamatos történeti ív helyett az egyes reklámblokkok közötti részek külön felvonásokként működnek és önálló tetőponttal érnek véget, amik azonban
• (5) nem a végső megoldást jelentik, mint egy filmben, különben nem maradna a következő epizódnak probléma. Egyes sorozatoknak van lezáró epizódja, másoknak nincs (vagy mert azt hitték, lesz még folytatás, vagy mert tudták hogy nem lesz, de az ismétlések kedvéért nem adtak végső zárlatot). (Butler 2014)

A folytatásos sorozatok (serial) őse a havi füzetekben, ill. napilapok tárca rovatában napi folytatásokban közölt tárcaregények (Hansági 2009). A szappanopera narratív szerkezete párhuzamosan futhat a valósággal (A Szabó Család), referálva a valós történésekre. A napi részek miatt könnyebben mozgathatóak az elemei. Még nagyobb főhős-készlettel dolgozik, akik az aktuális nézői reakcióktől függően kivehetőek. Írói, pontosabban a gyakran változó, csapatban dolgozó írói által megformált karakterek általában közepes tehetségűek, hogy bármely író folytatni tudja a karakter írását. Az egyes epizódok nem egyensúlyi helyzetből, hanem az előző rész tetőpontjából folytatódnak. A történések egy része más szempontból ismétli egy korábbi rész anyagát, a szereplők múltjának történeteit, hogy az újonnan csatlakozó nézők is megtudják. A szereplők sokszor nem öregszenek, hanem az évtizedek során azonos korúak maradnak, bár meghalhatnak (kiírhatják őket a sorozatból), ha pl. az őt játszó színész nem folytatja a sorozatot. Az alapkonfliktus általában szerelmi, családi kapcsolatokra épül. Az ezekben keletkező kérdések tartják fenn az érdeklődést, és amint egy megoldódik, újakat hoz létre. Az egyes szereplők életében bekövetkeznek tetőpontok, de ettől a szövevényes dráma alapkérdései nem oldódnak meg. (Butler 2014)

A széttördelt zene 

A folytatásokra tördelt irodalmi műhöz hasonló átalakuláson ment keresztül a zene, melyet a gramofon 3-4 perces formátuma tördelt először darabokra, azaz határozta meg egy egység hosszát, s ezt a rádió is mindmáig átvette és megőrizte (az erre vonatkozó kritikát lásd: Adorno: zene, filozófia, társadalom).