Posztmodern nézetek az emberről: M. Foucault és az antihumanizmus

A minket foglalkoztató fogalom, az emberi természet, lényeg a filozófiában gyakran a „szubjektum” címszó alatt kereshető, és mint ilyen halottá nyilvánították (jelszóvá lett megfogalmazása: A szubjektum halott). A posztmodern gondolkodóknál eltűnt a hozzá kapcsolt akarat- és cselekvési szabadság, az ész uralmának erejébe vetett szilárd meggyőződés, a szubjektum azonosságának magabiztos öntudata (identitástudat), egységessége, önismeretének biztonsága. Mindezek a tradicionális emberkép jegyei közé tartoztak (a racionális, önazonos, szabad ember, cselekedeteinek ura), és az újítók téves 'humanizmus'-ként érvénytelennek nyilvánították: vagyis mindezek tagadását fejezi ki az 'antihumanizmus' megjelölés. Az ember és a természet viszonyában a humanizmus az ember büszke öntudatát is jelenti, aki magát az élőlények legkiválóbbjának tekinti, a természet leigázójának, urának, aki a saját alkotását, a kultúrát helyezi a természet fölé, melyet lenéz. Az antihumanizmus ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy az ember nem a természet mindenható ura, a világ középpontja, a fejlődés csúcsa, illetve végcélja, tehát nem felsőbbrendű a világhoz képest. Heidegger felfogása is ehhez, vagyis az antihumanizmushoz áll közelebb.

Az emberi civilizációról, a történelemről való gondolkodás is módosul ennek következtében, a fejlődésbe vetett hit is eltűnőben van, amit egy másik jelszó tartalmaz: „a történelem vége”. A szocialista társadalmi rend történelmi bukása, mely a nyolcvanas évek végén következett be, ennek a filozófiai eszmének konkrét alátámasztásául szolgált.

Az új értelmezés szerint az ember nem belülről (tudat, ész, akarat által) irányított, önálló egyén, hanem inkább kívülről hozzák létre személytelen struktúrák, diskurzusok: ezeknek alá-vetett (szub-jektum a latin szó eredeti jelentésében). Foucault fogalmazásában: a szubjektum a diskurzus változó és komplex funkciója, megfosztva alkotó szerepétől, Lyotard szerint csak egy pont, amelyen keresztül különböző üzenetek haladnak át, Julia Kristeva szerint nem más, mint maga a jelölés folyamata vagy a jelölők lánca, áthelyeződése. Diszkurzív gyakorlatok hozzák létre a szubjektumot, a hatalom intézményesült struktúrái – újfent Foucault. Foucault-nak csak az utolsó műveivel foglalkozom, A szexualitás története három kötetével, mert ebben találhatunk a nemekre vonatkozó gondolatokat, bár Foucault nem fejti ki a nemek különbségét, de gyakran megnevez egyik vagy másik nemhez kapcsolódó szexuális gyakorlatokat.