Az esztétika születése

06. Viták a színházról

6. előadás

Viták a színház hatása körül

A 18. században különféle nézetek fogalmazódtak meg a színház hatásáról, melyek általában véve a művészet megítélésére is vonatkoztathatók. A legmarkánsabb, a morális javítást teljességgel elvető nézetet Rousseau képviseli (1). Vele ellentétben Lessing Arisztotelészhez visszanyúlva kiáll a tragédia erkölcsileg pozitív hatása mellett (2). Őt követi Schiller, aki szerint a színház közvetlenül képes a gondolkodásmód és az érzület javítására (3).

1. Rousseau állásfoglalása a színház ellen (részlet a Levél D’Alembert-nek című írásból)

Rousseau radikális pozíciót foglal el a színház morális hatása kapcsán. A genfi színházépítési tervek apropóján született írás alapvetően elutasítja az arisztotelészi katarzisfelfogást és annak későbbi variánsait, melyek szerint bizonyos szenvedélyek felszítása lehetővé tenné megtisztulásukat, illetve a tőlük való megtisztulást. Kizárja ezt abban az értelemben is, hogy valamely szenvedélynek a színházban való felgerjesztése mérsékelné a néző fogékonyságát az ellentétes szenvedélyre, azaz hogy a drámák mintegy kiegyensúlyoznák a nézők lelkét. A szenvedélyek ugyanis homogének („rokonok”), így bármelyiknek a felkeltése általában a szenvedélyesség erősödésével jár, nem pedig csillapításával. Az önuralom egyedül az ész műve lehet, a drámák azonban nem racionális eszközökkel dolgoznak. A szöveg vége felé megjelenik egy további érv is, melynek az érdek a kulcsfogalma. Meglehet, létezik olyan dráma, amely erkölcsileg helyes irányba tereli az elmét, ilyen hatása azonban nem terjed túl az aktuális befogadáson. A színházban a néző nincs közvetlenül érdekelve a drámai cselekményben, ám az életbe visszatérve ismét az érdekek kezdik vezérelni őt, s ez ellen a színház hatástalannak bizonyul.

2. Lessing katarziselmélete (részletek a Hamburgi dramaturgiából)

Lessing nyíltan képviselt kiindulópontja az, hogy Arisztotelész helyes és cáfolhatatlan magyarázatot ad a katarzisról, csupán a későbbi értelmezések torzították és homályosították el azt. Korrigálja az arisztotelészi phobosz fogalmának rémületként való fordítását, mondván, a tragédia célja nem lehet egyszerűen az, hogy megrémisszen a tragikus hőst érő baj bemutatásával. Ez ugyanis még nem tenné lehetővé a hőssel való résztvevő azonosulást, a sorsában való osztozást. Az érvelés kulcstézise az, hogy „a félelem az önmagunkra vonatkoztatott részvét”. A tragédia tehát csak olyan phoboszt kelthet a nézőben, amelyet potenciálisan ő maga is átélhet. Félelmének oka az, hogy vele is megtörténhet a színpadon ábrázolt szerencsétlenség, s ily módon saját lehetséges állapotának képzete generálja benne a részvétet. Ennek alapvető kritériuma a hős és a néző közti jellem- és helyzetbeli hasonlatosság, ami Lessingnél sajátos értelmet nyer, amennyiben a polgári szomorújáték legitimálását szolgálja. A katarzis mint megtisztulás kapcsán Lessing az úgynevezett középre szoktatást vallja. Eszerint a néző a félelem és a részvét szenvedélyeinek végleteitől tisztul meg. Egyszerre képes is mindkettőre, azaz nem hiányzik belőle a rájuk való készség, és uralni is tudja őket az erény jegyében azzal, hogy nem engedi túltengésüket.

3. A színház apológiája Schillernél (részletek A színház mint morális intézményből)

Mint azt az írás címe is mutatja, Schiller azt a hagyományt folytatja, amely szerint a színház a morális javítás eszköze lehet. Érvei azonban egészen mások, mint a Lessingéi. Elsőként egyenesen a vallási és a morális nevelésnél nagyobb hatást tulajdonít a színháznak, amit azzal indokol, hogy az érzéki benyomás erősebb a puszta tanításnál. Itt tehát kifejezetten a színház esztétikai természete kerül előtérbe. Ellentétben Rousseau-val (akinek írására a szöveg egy pontján utal is), Schiller nem a szenvedélyekre helyezi a hangsúlyt, s így nehézség nélkül állíthatja, hogy a színház erkölcsi hatása az előadás után is megmarad a nézőben. Négy fő mozzanatot vesz sorra e hatás taglalásakor. Először a színház morális példákat állít a néző elé, tehát közvetlenül követendő mintákat nyújt. Másodszor emberismerettel szolgál, ami minden további nélkül alkalmazható a mindennapi életben. Harmadszor megtanít elviselni a sorscsapásokat; itt különösen erős a színházban átéltek direkt hasznosíthatóságának tétele, hiszen Schiller problémamentesnek tartja, hogy a színházi illúzió valóságosan felvértezi a lelket a szerencsétlenségekkel szemben. Negyedszer a színház kiteljesíti a felvilágosodás munkáját, amennyiben a babonaság és egyáltalán a gondolkodás- és érzületbeli sötétség ellen hat.

Irodalom