A reneszánsz egy mesterséges stílus - sokkal inkább, mint más, fejlődött, nőtt korszakstílusok. Ernst H. Gombrich művészettörténész alapvető, lényeglátó megállapítása szerint „a reneszánsz a humanisták műve". A reneszánsz művészet, a reneszánsz építészet megszületése hosszú, lassú szellemi fejlődés eredménye, amely a humanizmuson alapult. A folyamat egyik homályba vesző elindítója egy negatív politikai esemény volt: IV. Fülöp francia király és VIII. Bonifác pápa konfliktusában az egyház húzta a rövidebbet, s utódjának át kellett helyeznie székhelyét az antik világ maradványait őrző (s így a vele folytonosságot alkotó) Róma városából a dél-franciaországi Avignonba. 1309-ben kezdetét vette a pápaság avignoni száműzetése, amely 1377-ig tartott. A pápai udvar továbbra is szellemi központ maradt, olyan szellemi nagyságokkal, mint például Francesco Petrarca (1304-1374), akit a pápaság Róma iránti politikai nosztalgiája az Urbs egykori kultúrája, az egykori antik világ megismerésére ösztönzött. Petrarca leginkább Cicero műveit kedvelte: bennük találta meg sok szempontból barbárnak tartott korával szemben a klasszikus műveltségeszményt: a humanitast. Petrarca életében először 1337-ben jutott el Rómába, és szembesült az antik világ egykori nagyságával. Egy évvel később, ennek az élménynek a hatására született Afrika című költeményében már felveti az antik világ újjáéledésének lehetőségét is, amelynek eljövelét az unokák idejére tartja reálisnak.

Giovanni Boccaccio (1313-1375) írta Giottóról: „napfényre hozta ama művészetet, mely hosszú századokon át... lappangott", később Mátyással kapcsolatban ugyanezt a toposzt használja történetírója, Bonfini: priscam architecturam in lucem revocasti, azaz „a régi építészetet napfényre hoztad".

Dante, Petrarca és Boccaccio vetése a következő évszázadban ért be Firenzében, a XV. századi Itália gazdasági-pénzügyi központjában. Az öntudatos polgárság ideológiáját a humanizmusban, az újjáélesztendő antikvitásban találta meg, különösen a XIV-XV. század fordulóján, amikor Giangaleazzo Visconti milánói tyrannus a város létét veszélyeztette. Ekkor az egykori Itália nagyságának emléke, újjászületésének vágya adott tápot a firenzei virtusnak. A firenzei polgárok az ókori Róma örököseinek tartották magukat. Ugyancsak 1397-1401 között tanított Firenzében óriási hatással a bizánci Manuel Chrysoloras (1350-1415), s általa feltárult a humanisták előtt a görög klasszikus filozófia ismeretlen világa.

A kora reneszánsz a világegyetemet egy szigorúan egzakt, a matematikai tudományok által leírható formában képzelte el. Nem véletlen, hogy ekkor született meg az egy enyészpontos perspektíva, amely lineáris hálót „terített" a világra.

A reneszánsz építészet a gótikus épületszerkezetekből és építéstechnikával nőtt ki. Első mestere, Filippo Brunelleschi (1377-1446) működésében éppen ezt az átmenetet figyelhetjük meg. Számára a legfontosabb fogódzók - a humanisták útmutatása nyomán - az ókori épületek voltak, azok formáit próbálta alkalmazni, szerkezeti lényegüket ellesni. Kortársaival együtt a romanika nevezetes firenzei emlékeit - így a Battisterót, a San Miniato al Monte-templomot - is antikoknak vélték, így épületein a klasszikus épületelemeket - oszlopfőkön, párkányokon - békés egymás mellett élésben láthatjuk a fenti protoreneszánsz emlékekről másolt formákkal. Első műve a firenzei Dómkupola (1420-1436) volt, ahol a tradicionális szerkezetet - a bordákkal megerősített kolostorboltozatot - az ókori emlékek tanulmányozásából leszűrt tapasztalatokkal, a gyűrűfeszültségekkel operáló kettős bolthéj elve alapján szerkesztette meg, külső felszínén a régi-új formákkal. Nem pusztán műszaki brívúrt hajtott végre: a monumentális, Firenze egére rajzolódó kupola a firenzei polgárok tudatát is átformálta. Ezentúl a város polgárai „a kupola árnyékában" születettnek érezték magukat.

Brunelleschi legfontosabb épületei egyházi rendeltetésűek: a San Lorenzo (1419-1470 körül) és a Santo Spirito (1436-1482) templomai hagyományos bazilikális elrendezésűek, négyzetükben kupolával megkoronázott latinkereszt alaprajzzal, téregységeiket a négyzetrácsos modulrendszer határozza meg. A Santa Croce vagy a San Lorenzo széles arányú, kétszintes árkádsorral körülvett kolostorudvarai, chiostrói csak formailag hoztak újat, a San Lorenzo Sagrestia Vecchiája (1419-1429) vagy a Santa Croce Cappella Pazzija (1430 körül - 1461) koncentrált centrális terei építészeti gondolatukban is invenciózusak.

Firenze irányítói, a Mediciek családi palotájukat azonban nem Brunelleschi túl díszes és nagyszabású, hanem az arisztotelészi magnificentia szellemében, a szerényebb Michelozzo-féle (1396-1472) tervek alapján építették meg (1444-1460).

A kora reneszánsz építészei közül Leon Battista Alberti (1404-1472) és Filarete (1400 körül - 1469), valamint a Francesco di Giorgio Martini (1439-1502) gyakorolta a legnagyobb hatást a kortársakra. Ők írták meg a kora reneszánsz első építészeti traktátusait, amellett, hogy gyakorló építészként is jelentős alkotásokat hoztak létre.

A magyar reneszánsz Európában elsőként vette át Itáliából - a Velencei Köztársasághoz tartozó Dalmáciával párhuzamosan - a reneszánsz művészetet. E jelentős tény hátterének, okainak feltárását már sokan megkísérelték - többek közt legnagyobb Mátyás-kutatónk: Balogh Jolán (1900-1988) vagy Feuerné Tóth Rózsa (1928-1985) -, a válaszok mindig kissé eltértek egymástól. Balogh Jolán az Itáliával az Anjou-kor óta fennálló szoros politikai-kulturális kapcsolatok mellett elsősorban Mátyás mecénási egyéniségében kereste a jelenség magyarázatát. Ma azonban legalább ilyen fontosnak tartjuk a humanista kapcsolatokat, elsősorban azt, hogy az értelmiség itáliai egyetemekre járt, s így bekapcsolódtak az ottani humanista vérkeringésbe. Pier Paolo Vergerióval (1370-1444), a humanista nevelés első fő teoretikusával, aki Zsigmond kíséretében vett részt a konstanzi zsinaton, majd az uralkodó budai udvarában élt, Vitéz János (1408-1472) igen szoros barátságot tartott fenn. Vitéz, a magyar korai humanizmus legfontosabb alakja nemcsak Mátyás nevelője, s később kancellárja, de a következő nemzedék humanista képzésének legfontosabb mecénása is. Legnagyobb tette a pozsonyi egyetem, az Universitas Istropolitana 1467-os alapítása. Közép-Európa új, jelentősnek ígérkező, de tiszavirág-életű szellemi központja azonban Vitéz halála után lassan elenyészett.

1470 és 1541 között Magyarország óriási ívet járt be történelmében. A korszak első része, Mátyás uralkodásának (1458-1490) második fele a középkori magyar állam fejlődésének csúcspontja: az ország politikailag, gazdaságilag és kulturálisan egyaránt Európa egyik fontos hatalmává vált. Ezután hosszú hanyatlás következik, 1526-ban a mohácsi csatában nemcsak a király esett el, de a középkori egységes magyar királyság is gyászos véget ért, majd 1541-ben Buda elfoglalásával három részre esett szét az ország, s mint egységes művészeti provincia is megszűnt létezni.

Mátyás uralkodásának második korszakát több fontos esemény készítette elő. Mátyás 1463-ban III. Frigyessel megkötötte a bécsújhelyi békét, s visszakapta a Szent Koronát, amellyel a következő évben Székesfehérvárott megkoronáztatta magát. Csak ekkor készíttette el kettős felségpecsétjét, aranybulláját és titkos pecsétjét. 1468-ban a pápa késztetésére és támogatásával megindította háborúját a huszita Podjebrád György cseh király ellen, majd a következő évben a cseh katolikus rendek Olmützben királlyá koronázták. Csehország másik részét, központi területeit Podjebrád György cseh király, majd halála (1471) után a megválasztott új uralkodó, Jagelló Ulászló tartotta a kezében. Mátyás felségterületéhez Morvaország, a ma a Lengyelországhoz tartozó, Wrocław/Breslau/Boroszló székhelyű Szilézia és Lausitz (a Németországban Szászország délkeleti csücskét képező tartomány) tartozott. Az egyre szuverénebb, a török hadszíntér helyett Csehországban hadakozó Mátyástól korábbi humanista támogatói elfordultak, majd 1471-ben - sikertelen - összeesküvést kíséreltek meg ellene Vitéz János és Janus Pannonius vezetésével. Mátyás gyorsan felszámolta a zendülést, két vezetője még 1472-ben távozott az élők sorából.

Az 1470-es évek elején így lezáródott Mátyás uralkodásának első szakasza, amelyben megerősítette hatalmát hazai ellenzékével, a rivális Habsburg III. Frigyessel és a törökökkel szemben. Ettől kezdve fő célja egy, a Hunyadi-ház vezette erős közép-európai birodalom megteremtése volt, s feltehetőleg aspirált a császári címre is, ami Zsigmondra való tekintettel nem is volt olyan elképzelhetetlen. 1476-ban az Aragóniai Ferdinánd nápolyi király lányával, Beatrixszal kötött házasság csak az Itáliával való kapcsolatokat fonta szorosabbra, s kapcsolta be Mátyást a Lega szövetségébe, a várt fiú utóddal nem ajándékozta meg. Legfontosabb külpolitikai törekvéseként küzdött III. Frigyes magyar trónigénye ellen, 1482-1490 közt meghódította Ausztria keleti részét, és nemcsak Bécsújhelyet (Wiener Neustadt), hanem Bécset is elfoglalta. Utolsó éveiben törvénytelen fia, Corvin János trónutódlását próbálta biztosítani, ezt a célt szolgálta, hogy a Hunyadi család hatalmas birtokait fiának adományozta, valamint a Bonfini által konstruált, az antik római családtól való származás Corvinus-legendája is. Corvin János és a Corvinus-ház politikai legitimálását szolgálta az utolsó években óriási ütemben fejlesztett királyi könyvtár is, amely ekkor a Corvina-könyvtár nevet kapta.

Mátyás műve azonban halála (1490) után gyorsan összeomlott. Utódjául a rendek nem törvénytelen fiát, hanem riválisát, Jagelló Ulászló cseh királyt választották meg, akinek a magyar oligarchia jóval kevesebbet engedett át a hatalomból, mint amennyivel Mátyás kézben tartotta őket. II. Ulászló (1490-1516) bevételei csak töredékét tették ki Mátyásénak, a fekete seregre (amelyre Mátyás még bevételei felét költötte) sem maradt pénz: feloszlatták a fokozódó török veszély ellenére. A várt, Jagelló-ház vezette törökellenes közép-európai összefogás sem valósult meg. A leggazdagabb főpapok és főurak ugyanakkor királynál is nagyobb politikai és gazdasági hatalomra tettek szert. A társadalom belső problémái is kiéleződtek: Bakócz Tamás esztergomi érseket X. Leó pápa törökellenes keresztes hadjárat megszervezésével bízta meg, amely 1514-ben parasztháborúba torkollott. Bakócz 1511-1514 között Itáliában járt, azt várva, hogy II. Gyula pápa utóként megválasztják Szent Péter trónjára, ám ez Giovanni de'Medicinek sikerült, aki sürgősen eltávolította Rómából a még mindig zavaró, nagy hatalmú ellenfelet.

II. Ulászló halála után fia, II. Lajos lépett a trónra (1516-1526). Uralkodása alatt az ország végképp szétesett az arisztokrácia belső harcaiban. 1526-ban az Oszmán-török Birodalom történetének csúcspontján Szulejmán szultán (1520-1566) megindult Magyarország ellen, s a mohácsi csatamezőn másfél óra alatt legyőzte a sokkal kisebb létszámú magyar hadat. A csatából menekültében, páncéljának súlya alatt fúlt bele a Csele patakba az ifjú király. A török bevonult Budára, és végigpusztította az ország középső részét, de még másfél évtizedig nem foglalta el.

1526-tól két király uralta Magyarországot: a nyugati országrészt Habsburg I. Ferdinánd (1526-1564), a keletit (Szapolyai) I. János (1526-1540) volt erdélyi vajda, a törökök vazallusa. 1540-ben, I. János halálakor a Habsburgok megtámadták Budát. A szorongatott fővárost a törökök mentették fel, de csellel el is foglalták (1541), s ezzel, valamint a királyság középső területeinek török kézbe jutásával Magyarország másfél évszázadra három részre szakadt.

Mind a Mátyás-korra, mind a Jagellók uralmára a rendkívül intenzív építőtevékenység a jellemző, hiszen az ország gazdasági állapota is ezt segítette elő.

A korábbi véleményekkel szemben, amelyek az ekkori Magyarországot egy végzete felé rohanó, hanyatló, válságos államalakulatnak tartották, Klaniczay Tibor álláspontjával értek egyet, aki így írt: „A Mohácsnál elbukott országot - minden látszat ellenére is - egy gazdag, nagy és reményteljesen fejlődő országnak tekinthetjük." Míg a művészeti produkcióban Mátyás időszakában a központi, királyi műhelyek szerepe, hatása a döntő - hiszen a reneszánsz is szűk körű udvari művészetként indult -, addig a következő periódusban, a Jagelló-korban a királyi udvar iniciáló szerepe lényegesen kisebb volt.

1459-ben az építőpáholyok regensburgi gyűlése Magyarországot a bécsi páholy érdekterületévé nyilvánította. A XV. század közepén hazánkban, a jelentős építkezéseken a bécsi művészeti kapcsolatok dominálnak. Folytatódott a hálóboltozatos terű templomok építése. Az 1470-es évek eleje fordulatot hozott a magyarországi művészetben. Egyszerre két „modern" művészeti tendencia is jelentkezett. Az egyik a késő gótikus stíluskörben hozott újat. A XV. század első felében francia és flamand területeken alakult ki az új irányzat: a felületeket dús ornamentikával, heraldikus dísszel beborító, azt tárgyilagos, realisztikus portréábrázolásokkal összekapcsolódó tendencia, amely a század közepén a Közép-Rajna-vidék közvetítésével jutott el Szászországba (Meissen, Albrechtsburg), valamint Sziléziába (Wrocław/Boroszló, Városháza) és Csehországba, azokra a területekre, amelyet Mátyás éppen akkoriban, az 1460-as évek végén foglalt el. A magyarországi késő gótikus építőműhely gyakorlatában az 1470-es évektől jelentkezett az új stílusirány: a geometrikus alapformába foglalt, áthatásokban gazdag profilírozású ajtó- és ablakkeretek a budai királyi palota építkezésein, a pesti belvárosi plébániatemplom egyes részletein, Pannonhalmán, a bencés templom és kolostor átépítésén, majd később, az 1490-es években Kolozsvárott, a Farkas utcai obszerváns ferences és óvári domonkos kolostor, Désen pedig a plébániatemplom épületén.

A másik modern tendencia az all' antica kora reneszánsz művészet volt. Importálására anyagi erővel a kezdetekkor csak az uralkodó, Mátyás rendelkezett. Ő sem minden építkezésén alkalmazta, hanem csak néhány kiemelt luxushelyen, elsősorban a budai és visegrádi királyi palota átépítésén. A vezető itáliai művészek (Chimenti Camicia, Giovanni Dalmata, a Márványmadonnák mestere, esetleg Benedetto da Maiano) vezetésével itt dolgozó itáliai és dalmát mesterek lehetővé tették az itáliai reneszánsz, elsősorban a toszkán kortárs művészet legmagasabb szintű recepcióját. Ugyanakkor a mecénásnak a művek létrejöttében játszott döntő szerepe miatt a másik fontos tényező Mátyás művészeti és építészeti kérdésekben jártas humanistája, a neoplatonikus Francesco Bandini majdnem másfél évtizedes jelenléte volt, aki pallérozta Mátyás építészeti tudását. Ő volt az, aki Mátyás számára elhozta Itáliából Filarete építészeti traktátusát, amelyet aztán Bonfini fordított le a királynak latinra. A budai könyvtárban ezenkívül Alberti építészetről szóló tíz könyve is megvolt legalább két kéziratos példányban.

A Mátyás-korban a főurak vidéki építkezéseinek késő gótikus épületein egyelőre csak újfajta dekorációs elemként tűnik fel a reneszánsz: Báthori Miklós váci püspök Vácról és Nógrád várából származó címerkövein (datálva 1485-ből és 1483-ból), Szatmári Györgyén 1492-ből a kassai Szt. Mihály-kápolnáról, Báthori püspöki palotájában a balusztrádban vagy kőkeresztes ablakok formájában Filipecz János váradi püspöki palota építkezésén (1490 körül). A Jagelló-korban azután nemcsak a királyi, de a gazdag főpapi-főúri építkezések is a reneszánsz szellemében készültek: már teljes épületeket emeltek az új stílus kívánalmai szerint. Ekkor készült nemcsak az Ulászló által építtetett két nyéki villaépület, de Bakócz Tamás esztergomi sírkápolnája vagy Szatmári György pécsi püspök tettyei villája is. A Bakócz-kápolna kiemelkedő művészi színvonalánál fogva, valamint azért is, mert az első centrális reneszánsz épület Itálián kívül, szerencsésen elkerülte a pusztulást. Ennek magyarázatául szolgálhat, hogy egyrészt a törökök megkímélték az iszlám vallási építészetben is elfogadott centrális térformája miatt, majd később az új klasszicista székesegyház építése során kövekre szedték szét, s az új templomépület mellett állították össze újra. A Bakócz-kápolna igazán firenzei karakterétől lényegesen eltér a gyulafehérvári székesegyház Lázói-kápolnája (1512), ahol egy talán lombard tervet egy helyi késő gótikus műhely próbált megvalósítani.

A Jagelló-kor volt az a periódus, amely a közös uralkodóház miatt is eljuttatta a Mátyás-kori kora reneszánsz eredményeit a szomszédos országok fővárosaiba, művészeti központjaiba. Így az 1499-1505 közötti években a budai udvarban élt Zsigmond herceg lengyel királyként átépíttette a krakkói Wawelt (1507-1516) egy olyan firenzei mesterrel, Francesco Fiorentinóval, aki Budáról érkezett a lengyel fővárosba. Zsigmond sírkápolnája (1519-1533) a Wawel székesegyházának oldalán magyar vörös márványból épült a szintén hazánk érintésével odaérkezett firenzei Bartolomeo Berrecci tervei alapján. Gnieznóba Jan Łaski érsek Johannes Fiorentinust Esztergomból hívta sírkövek faragására.

Mátyás morvaországi kormányzója, Ctibor Tovačovský z Cimburka tovačovi várába plántálta át a budai reneszánsz elemeit keresztosztású ablakaival, címerkövével. Ulászló prágai rezidenciája, a késő gótikus hálóboltozattal fedett hatalmas Ulászló-terem ugyancsak Mátyás (meg nem értett) reneszánszának visszfényét sugározza ablakaival. Ugyanakkor mestere, Benedikt Ried (Rejt) révén létrejött a visszacsatolás is: a Budán tapasztalatokat gyűjtő neves késő gótikus tanultságú mester feltehetően először itt, a Zsigmond-udvar keleti, ún. konyhaépületén konstruálta meg azt a rendkívül jellegzetes összetett csonka gúla tetőzetet, amelyet később hazájában, az Ulászló-terem tetőzetén és a Kutná Hora-i Szent Borbála-templom lefedésénél is alkalmazott. Az utóbbi város kastélyának festett famennyezete (1493) ugyancsak a budai „aranyos" kazettás mennyezetek hatását mutatja, s egyúttal mindkettő firenzei eredetét is bebizonyítja. A budai palotakápolna új, Ulászló-kori hálóboltozatánál a prágai Szent Vitus-székesegyház királyi oratóriumáról (Hanuš Spiess, 1490-1493) ismert ún. csonkolt faágas motívumok, de a visegrádi ferences templom és kolostor (1512-ig) részletei is az erős cseh művészeti hatásról, összefüggésekről tanúskodnak.

Kora és késő reneszánsz, 1475–1630

Kora reneszánsz (1475–1541)

Mátyás uralkodásának második fele (1475–1490)

A késő gótika újabb hulláma és a reneszánsz indulása: A budai, visegrádi, tatai építkezések

Buda

Az 1464-ben megkoronázott Mátyás - minden bizonnyal Janus Pannonius (1434-1472) hatására - 1465 körül Mantegnától, a híres padovai festőtől rendelt portrét magáról. Janus Guarino da Verona (1374-1460) ferrarai iskolájában, majd a padovai egyetemen tanult, s 1458-ban Laus Andree Mantegne Pictoris Patavini című panegyricusában megemlékezett arról, hogy róla és barátjáról, Galeotto Marzióról (1427-1497?) Mantegna kettős arcképet festett. A Mátyás-portré sajnos nem maradt fenn, csak másolatból ismerjük.

Mátyás humanista neveltetésében fontos szerepet kaptak az ókor és középkor hősi katonai cselekedetei. Az 1460-as években sokszor a délvidéken, a török ellen harcoló Mátyás figyelme érthetően fordult kora hadiépítészeti eredményei felé, 1465-ben Rimini uralkodója, Alberti megbízója küldte el neki Valturio haditechnikai traktátusát. 1458-1459-ben Nándorfehérvárt „illőbb épületekkel" erősíttette meg, valamint Jajcán, Szabácson és Szendrőn is építkezett. Ekkoriban tűntek fel az első itáliai építészek és építőmesterek Magyarországon: 1466-ban öt milánói kőművesmester dolgozott itt, Mátyás 1465-ös meghívására két év múlva érkezett Magyarországra a milánói herceg, Francesco Sforza bolognai hadmérnöke, Aristotile Fioravanti, aki fél évet töltött itt (minden bizonnyal szintén a déli végek várépítkezésein), 1469-ben pedig Paschoe Michelievich, Ragusa (Dubrovnik) főmérnöke vett részt Mátyás várépítési munkáiban. Amikor 1474-ben a király belépett az itáliai Legába, a pápával, Aragóniai Ferdinánd nápolyi királlyal, Lorenzo il Magnificóval, Firenze első emberével, Federigo da Montefeltro urbinói herceggel és Ercole d'Estével, Ferrara urával került szövetségesi viszonyba, amelybe beletartozott a szolgálatukban álló hadmérnökök, építészek cseréje is.

A Legába be is házasodó Mátyás és Beatrix esküvőjekor (1476) sok itáliai érkezett Budára, köztük Francesco Bandini de Baroncelli, firenzei neoplatonikus humanista, Marsilio Ficino barátja, aki 1474-1476-ban a nápolyi király szolgálatában állt. Nápolyi tartózkodása alatt került kapcsolatba a trónörökös Aragóniai Alfonz humanista körével, amely Giovanni (Gioviano) Pontano vezetésével a műpártolás kérdéseivel is foglalkozott, az arisztotelészi morál szemszögéből. Szerintük az uralkodó erkölcsi kötelessége az építészet és a művészetek támogatása.

Bandini volt az a „mediátor", közvetítő humanista, aki az Itáliában sosem járt Mátyás számára az itáliai reneszánsz eredményeit közvetítette. Ő volt az is, aki (valószínűleg 1487-es római útja alkalmával) Mátyásnak elhozta Filarete építészeti értekezését, amelyet az uralkodó Bonfinival fordíttatott a volgaréról (az olasz köznyelvről) latinra. Mellette Francesco Arrigoni és Bartolommeo Fonzio foglalkozott a budai udvarban művészeti kérdésekkel.

Mátyás könyvtára, a Bibliotheca Corvina, vagy ahogy Naldus Naldius panegyricusában nevezi: a Bibliotheca Augusta, mecénásságának - az építészet mellett - legfontosabb eredménye, 1000 körüli kötetszámával az egyik legjelentősebb könyvtár volt Európában. A legtöbb corvina Budán és a firenzei könyvkészítő műhelyekben készült. A könyvtárban megvolt Vitruvius építészeti traktátusa éppúgy, mint Alberti Tíz könyve az építészetről (De re aedificatoria, ma két corvina-példányát is ismerjük). Az antik világ iránti érdeklődés jele volt a pannóniai római feliratok gyűjtése is, ebben Felice Feliciano, Francesco Giustiniani, Bonfini és Fonzio vett részt.

Az itáliai reneszánsz architektúra magyarországi befogadását megkönnyítette az az Alberti által is megfogalmazott elv, mely szerint az épületek egyrészről önhordó építészeti tagozatokból (ornamentum), azaz párkányokból, nyíláskeretekből, függőleges tagolóelemekből, másfelől a kitöltő szerkezeti falból (structura) állnak. A magyarországi céhes rendszer relatív gyengesége és az uralkodó erős hatalma tette lehetővé, hogy (más, építőtevékenységben fejlettebb országokkal, például Ausztriával, Franciaországgal szemben) itt igazi all'antica építészet jöjjön létre az itáliai mesterek - az ornamentumok kifaragói - és a hazai kőművesek - a structura készítői - együttműködésével.

Giorgio Vasari (1511-1574) híres életrajzi műve, a Vite de'piú eccelenti architetti, pittori et scultori italiani (első kiadás: 1550, az idézett második kiadás: 1568) örökítette meg Mátyás fő építésze, Chimenti Camicia tevékenységét: stando al servigio del re d'Ungheria, gli fece palazzi, giardini, fontane, tempii, fortezze, ed altre muraglie d'importanza, con ornamenti, intagli, palchi lavorati ed altre simili cose... (A magyar király szolgálatában állva készített neki palotákat, kerteket, kutakat, szentélyeket, erődöket és fontos falazatokat, díszítésekkel, intarziákkal, megmunkált mennyezetekkel és hasonló dolgokat...). 1479. július 15-én egy nagy jelentőségű dokumentum szerint Camicia megbízottja Firenzében szerződést kötött Bartolomeus del Citto, Albizus Laurentii, Vectorius Petri Simonis, Dominicus Dominici és Johannes Antonius Dominici lignariusokkal (azaz intarziaasztalosokkal), hogy egy évig Mátyás szolgálatába állnak, Budán vagy másutt. Az 1479-től egy évtizeden át Budán munkálkodó itáliai mestercsoport tagjai nyilván cserélődtek, és az állandó tagok is nyilván időről időre hazatérhettek, e dokumentum mégis mesternevekkel teszi megfoghatóvá az elenyészett, csak töredékeiben fennmaradt, hatalmas építkezéseket. Ugyancsak fontos két másik okirat, Johannes Grubanich traui lapicida 1487. december 1-jén Budán kelt végrendelete és a végrehajtásáról egy sebenicói (Šibenik) irat, amely Budán dolgozó dalmát kőfaragó társairól tudósít, ezek: Franciscus de Zara, Lucas de la Festa de Spalato, Marinus de la Braza, Michael de Lesina és Petrus de Tragurio. A csoport idekerülésében talán fontos szerepet játszhatott a zárai (Zadar) Antonius de Jadra, Mátyás udvari káplánja és Beatrix királynő gyóntatója. A dalmát lapicidák korábban a Velencei Köztársasághoz tartozó Trauban (Trogir), Spalatóban (Split) és Sebenicóban dolgoztak, s itt a régió vezető művészének, Niccolò Fiorentino hatása alatt álltak.

Mátyás építészeti mecénásságának legkiemelkedőbb teljesítménye a budai királyi palota döntően reneszánsz stílusú átépítése volt. Ebben először, az 1470-es évtized elejétől a már említett késő gótikus modorban dolgozó műhely vett részt (de erődítési munkák is folytak, pl. 1471-ben Kázmér lengyel herceg támadása idején), majd valamivel később, az 1470-es évek végétől a reneszánsz bottega is bekapcsolódott a munkákba, sőt az irányítást is átvette. A budai Várhegy déli részén álló épületegyüttes az 1541 utáni török uralom, főként pedig az 1686-os visszafoglalás során nagyrészt elpusztult, csak a díszudvar nyugati szárnyát és a Cisterna Regiát (Albrecht-pince) foglalták bele az 1715-1724 közt Hölbling János és Fortunato de Prati tervei szerint épült első barokk palotába. Sok más, csak maradványaikban fennmaradt középkori emlékünkhöz hasonlóan igen nehéz feladat képet alkotni Mátyás egykori rezidenciájáról. Ennek támpontjai: a második világháború után Gerevich László (BTM) által itt folytatott ásatás eredményeként napvilágra került alapfalak és nagyszámú töredék, valamint az egykorú szöveges (többek közt Bonfinié és a későbbi török kori utazóké) és képi források (főleg az 1686-ban készült alaprajzok és látképek).

A budai palota átépítése a második palotaudvar, az ún. díszudvar keleti részén kezdődhetett meg (ahol a Corvina-könyvtár két Dunára néző terme is helyet kapott), majd a déli szárnyban folytatódhatott, a palota legrégibb magja, az ún. Anjou-palota északi részében. Az alapvetően belsőépítészeti munkák modellje véleményünk szerint a firenzei Palazzo Vecchio 1469-1480-as évek közötti átépítése lehetett. Itt a Sala dell'Udienza és a Sala dei Gigli termeiben gazdagon faragott oromzatos ajtókeretek, intarziás ajtószárnyak és aranyozott, plasztikus párkányok és kazettás famennyezetek készültek. A Camicia-féle szerződésben említett firenzei intarziaasztalosok éppen ilyen munkákra voltak hivatottak. Így a budai palota említett részein a töredékek és leírások szerint új ajtó- és ablakkeretezések, berakásos ajtószárnyak, majolikapadlók és aranyozott faragású kazettás famennyezetek készültek az 1470-es évek második felében. A déli szárnyba helyezhetjük a Bonfininél dietáként szereplő termet, amely alighanem - a pliniusi előkép nyomán - több helyiségből álló magánlakosztályt jelenthetett, háló- és lakószobákkal, barátok fogadására szolgáló ebédlővel és esetleg az urbinói Palazzo Ducale mintájára studiolót, dolgozószobát is magában foglalhatott. A heliocaminosok (loggiák) és zeták (fülkék) a napos délnyugati oldalon kaphattak helyet.

Az Anjou-palota nyugati oldalán a díszudvar nyilvános térségétől eltérően egy három oldalról épületekkel, negyedik oldalán pedig a várfallal körülvett kisebb zárt, intim kert alakult ki a talán korábbi, Zsigmond-kori hatalmas víztároló pince, a mindmáig fennmaradt Cisterna Regia fölött. Az alépítményen nyugvó kertet függőkertnek nevezzük, ókori gondolatát (pl. Semiramis függőkertje) a reneszánsz újította fel, szerepel Filarete és Francesco di Giorgio Martini trattatójában is. Első megvalósulása a pienzai Palazzo Piccolomini függőkertje volt (1462); 1466-1469 között II. Pál magánpalotájában, a római Palazzo Veneziában (Palazzetto), majd az 1470-as évek közepén az urbinói Palazzo Ducaléban hoztak létre függőkertet. Az utóbbi egyértelműen Francesco di Giorgio Martinihez (1439-1502) köthető, az ő hadiépítészetre, mérnöki tudományokra is kiterjedő, sokoldalú munkásságát jól ismerhette Camicia, akinek a budai giardino segretót (titkos, rejtett kertet) tulajdoníthatjuk. A kertet nyugatról az egymás feletti kettős szegmensívsorral összekötött, ma is meglévő pillérek támasztották meg, felettük zárterkélyekkel gazdagított összekötő folyosóval. A budai függőkert - akárcsak Urbinóban - minden bizonnyal az uralkodói magánlakosztályokhoz kapcsolódhatott. A Haüy-térkép nemcsak a függőkert helyét, hanem a Cisternából ellátott középső kerti kutat is feltünteti.

A díszudvar nyugati szárnyának átépítését is a reneszánsz műhely végezte. A Hallart-Wening-metszet (1686) örökítette meg képét, alacsony hajlású, itáliaias nyeregtetőzetét. A felső (II.) emelet eltér az alsó épületrész homlokzatától a (valószínűleg kőkeresztes reneszánsz ablakokat jelző) nyílásaival. A nyugati homlokzat nagy falfelületeit inkább csak vízszintes párkányok tagolhatták, legjellegzetesebb, meghatározó elemük a kőkeresztes reneszánsz ablak, amelyből a töredékek alapján kétféle típust is rekonstruálni lehetett. A kőkeresztes ablakforma gótikus eredetű, de a reneszánsz újraalkotta: klasszikus profilokkal látta el. A firenzei kora reneszánszban teljesen ismeretlen, az 1450-es évek közepén Rómában pápai és bíborosi építkezéseken tűnt fel, s vált meghatározó decorummá (Pl. Roma, Palazzo Venezia). A II. Pius (1458-1464) építkezésein különösen gyakori épületelemnek a leírásokban is szereplő „kereszt formájú - in modum crucis" elnevezése Feuerné szerint talán speciális szimbolikus jelentést is hordozott, a török elleni keresztes hadjáratot vállaló pápa révén. Magyarországi megjelenésében alighanem döntő szerepet játszhatott Giovanni Dalmata, Mátyás udvari szobrásza, aki korábban Pietro Barbo, a későbbi II. Pál (1464-1471) római palotája, a Palazzo Venezia építésén dolgozott. Dalmata Magyarországra kerülését elősegíthette a pápa unokaöccse: Marco Barbo bíboros is, akit IV. Sixtus 1471-ben küldött Magyarországra pápai legátusként.

A nyugati szárny II. emeletének szabadon kialakított nagyobb belmagassága tette lehetővé a leírások alapján ide lokalizálható új, reprezentatív nagytermek, például a trónterem kialakítását. Ezeket minden bizonnyal kazettás sík famennyezet fedte. A Fontana-Nessenthaler-metszet a szárny északi részére jelöli be a főlépcsőházat. Egy 1714-ből származó palotafelmérés (Bécs, Kriegsarchiv) szerint ekkorra már csak ez a nyugati szárny állt. A középkori palotából ezt az épületrészt használta fel az első barokk palota, ahogy ezt J. Matthey 1742-es és Causi 1749-es felmérései megörökítették: a belső udvaros palotatömbhöz furcsán kapcsolódó északi „nyúlvány" formájában.

A szárny keleti, díszudvari homlokzata előtt loggia futott végig, a Marsigli-hagyatékból előkerült török alaprajz (XVII. század második fele) és a Fontana-Nessenthaler-metszet (1687) szerint a déli és keleti, a Haüy-alaprajz (1687) szerint csak a déli oldalon folytatódva. Az árkádokról Bonfini így ír: in medio area veteri porticu circumventa, quam duplicia coronant ambulacra, quorum supremum novoque palatio prepositum, qua ad summa triclinia conscenditur, duodecim signiferi orbis sideribus insigne non sine admiratione suspicitur... A leírás szerint alul tehát korábbi (Zsigmond-kori) gótikus, talán csúcsíves árkád futhatott végig. (Az ásatáskor feltárt szabálytalan kiosztású pilléralapozás ugyancsak kizárja egy szabályos reneszánsz földszinti árkád létét.) Erre kettős loggiasor támaszkodott, Balogh Jolán szerint (aki csak egyemeletes, kettős reneszánsz árkádot rekonstruál) az alsó archivoltos, tehát félköríves lezárású lehetett, a felsőn pedig az oszlopok valószínűleg egyenes gerendázatot (architrávot) támasztottak alá. Az utóbbi folyosót kazettás famennyezet fedte le, (valószínűleg a nyugati oldalon) a zodiákus 12 csillagjegyével. A Fontana-Nessenthaler-metszet észak felől készült látképe a díszudvar emeleti árkádjait mutatja. A loggiáknál - a Dísz tér 6. szám alatti házban talált analóg megoldáshoz hasonlóan - a balusztrádok szélső bábjai rátapadhattak az oszlopokra, a közbenső oszlopközöket öt-öt baluszterorsó alkothatta, középen törpepillérekkel (az utóbbi két elemből az ásatás igen sokat feltárt). Az oszlopokat „oroszlánok és tigrisek", hollók, tehát Mátyás és Beatrix címerállatai díszítették. Stephan Gerlach 1573-as és Auer János Ferdinánd 1664-es leírásában vörösmárvány folyosóról van szó, amely tényt a szakirodalom nem tudta összeegyeztetni a megmaradt világosbarna színű, budai márga balusztrádmaradványokkal. Szamosközy István feljegyzésében viszont „Piros és fejér márványküből" készült palotákról szól, így az ellentmondás véleményem szerint úgy oldható fel, hogy a díszudvar árkádsora egyrészt vörösmárvány oszlopokból, archivoltokból, architrávokból és párkányokból, másrészt világos árnyalatú balusztrádokból állt, sőt az udvar burkolatát ugyancsak vörös márvány alkotta. A vörös szín az antik porfír triumfális jelentését is hordozta, ezt egészítette ki az udvar közepén álló kút Pallas Athéné-figurája, valamint Hunyadi János, László és Mátyás pontosabban nem elhelyezhető bronzszobrai. A reneszánsz árkádok egységes all'antica karaktert adtak az udvarnak, integrálták, egységes, új látványba foglalták a korábban eltérő periódusokban épült gótikus palotahomlokzatokat. A Mátyás-kori reneszánsz legkiemelkedőbb építészeti alkotásáról Angelo Poliziano levelében így emlékezett meg: „Királyi palotát építettél, messze a legnagyszerűbbet, udvarodat a szobrok minden nemével, vagy bronzokkal, vagy márványokkal ékesíted." A trapéz alaprajzú, így perspektivikus hatással is rendelkező díszudvar a reneszánsz építészet egyetemes fejlődésében is új állomás (tervezője Camicia lehetett), a firenzei szűk kétemeletes palotaudvarok és az urbinói Palazzo Ducale tágas, de csak egyemeletes cortiléje után. Az urbinói Cortile del Pasquino árkádsora (1474 után) lehetett a budai megoldás közvetlen előzménye. Újdonság volt Budán az is, hogy balusztrádot ilyen nagy mennyiségben használnak. A díszudvar loggiasorának óriási hatása volt a hazai árkádos udvarok elterjedésére, de exemplumként szolgált a Wawel belső udvarának kialakításához is: ennek mecénása, Zsigmond herceg és építésze, Franciscus Florentinus is Budáról érkezett Krakkóba.

A Mátyás-kori periódus lezárását a díszudvartól északra fekvő, ún. Zsigmond-udvar keleti, dunai oldalán az ún. „Befejezetlen palota" építése jelentette. A korábban itt állt épület lebontásával vagy részbeni felhasználásával alakult ki itt a Schedel-világkrónika (1493) Buda-látképén megörökített szimmetrikus homlokzatú palota. Bonfini szerint udvari homlokzatának bronzkapuját Herkules tetteinek ábrázolásai díszítették, s kettős lépcső vezetett fel hozzá. Elképzelhető, hogy esetleg e kapuhoz tartozott az a finoman faragott, vörös márvány kerubfejekkel díszített, már részekre tört faragvány, amely a kapu perspektivikus hatásra törekvő architrávjának alsó részét alkothatta. Homlokzatait kettős kőkeresztes ablakok törték át, amelynek töredékeit e területtől nem messze tárta fel az ásatás. E speciális, kannelúrás pilaszterekkel keretezett, háromrészes párkánnyal lezárt ablakformát az urbinói Palazzo Ducale homlokzatairól ismerjük, megkettőzése budai invenció, amelyet később - lényegének megértése nélkül - a II. Ulászló által Budára hívott késő gótikus tanultságú, kiváló építőmester: Benedikt Ried (1454 körül - 1534) alkalmazott a prágai Hradzsin Ulászló-termében (1494). (De a szimpla kőkeresztes ablakokat is átvette Mátyás budai palotájáról Prágába, a Lajos-szárny homlokzataira (1500-1510).

A Schedel-metszeten a függőkert alépítményéhez hasonló vakárkádos megoldást láthatunk a „Befejezetlen palota" keleti, dunai oldalán. Efölött és az udvari, nyugati oldalon feltehetően pillérekre támaszkodó, emelt, mellvédes terasz futott az épület előtt, a Poggio a Caianó-i Villa Medici megoldásához hasonlóan. A mellvédet a II. Ulászló heraldikai jelképeivel (monogramja és címere) díszített balusztrád alkothatta.

A „Befejezetlen palota" homlokzati képe egy olyan elrendezést sejtet, amelyben az emelt földszinten (piano nobile) egy középső nagy terem két oldalán vezetnek fel egykarú lépcsők a felső emeletre, és a lépcsők külső oldalán fél nagyterem szélességű teremsor csatlakozik a palota középső magjához. Ez a séma más itáliai kora reneszánsz épületnél is megjelenik. Bonfini szerint a nagyterem kazettás mennyezete a bolygókat és égi pályájukat mutatta volna be.

A budai királyi palota reneszánsz műhelye - akárcsak Urbinóban - az itáliai reneszánsz sokféle régiójának művészetét magába olvasztotta: Toscanáét, Lombardiáét, Venetóét, Dalmáciáét. Az igen sok reneszánsz töredék faragásának kvalitása magas színvonalat mutat. A vörös márvány és budai márgaanyagú ornamentumok között ajtó- és ablakkereteket, címeres oromzatokat, kandallórészleteket, növényi vagy figurális díszítésű nyíláskereteket, balusztrádrészleteket, oszlop- és pilaszterfejezeteket, párkányokat találhatunk. Az enteriőrök pompáját a Mátyás-emblémákkal ellátott színpompás majolikapadlók, feliratos, növényi girlandos vagy másféle díszű ajtókeretek, intarziás ajtószárnyak, színes cserépkályhák, kandallók, falfestmények, festett üvegablakok, kárpitok emelték. A termeket általában aranyozott kazettás famennyezetek zárták le (a trónteremben ezeket lángoló tűzre helyezett üstök és könyvek, egy másikban farkukba harapó gyíkok és kígyók képei díszítették). A kazettás mennyezetek ettől kezdve igen elterjedtek, és évszázadokon át népszerűek voltak Magyarországon.

Budán a késő gótikus műhely ugyancsak folytatta munkáját párhuzamosan a reneszánsz bottegával. 1486 körül készült a Corpus Christi-oltárfülke, s a kápolna több új (köztük nyilván reneszánsz) berendezési tárgyat is kapott, s 1489 novemberében ide kerültek Bajazid szultán ajándékaként Alamizsnás Szent János ereklyéi is. A két műhely nem dolgozott teljesen elszigetelten, ismerünk olyan tagozatokat, ahol a reneszánsz profilok gótikus módon metsződnek át a sarkokon.

Valószínűleg a budai Várhegy nyugati lejtőjén, a királyi rezidencia alatt, de kőkerítésén belül emelkedett a Villa Marmorea, amelyet Bonfini leírásából ismerünk. A magas ajtókkal és ablakokkal áttört épületben ebédlő és hálószoba is helyet kapott, melyeket faragott mennyezetek fedtek. Kert felőli oldalán loggia húzódott, előudvarát bronz kandeláberes balusztrád övezte. Magas tetőzetét aranyozott rézlemezek borították. Az épület körül szabályos itáliai reneszánsz kertet alakítottak ki, labirintussal, mértani formákra vágott fákkal és buxusokkal. Az épület és kertje kialakítására a leírás szerint nagyban hatottak az ifjabb Pliniusnál szereplő antik villaleírások.

Nem tudjuk, mennyi a valóságalapja annak az elképzelésnek, amelyet ugyancsak az erős kritikával kezelendő Bonfini ismertetett. Eszerint a Vár keleti oldalán, a mai Vízivárosban épült volna meg Mátyás egyetemegyüttese, a budai Schola, amely egyrészt a Vár domonkos Studium Generáléjához és egy állandó Duna-hídhoz kapcsolódott volna. A leírásban igen sok a Filarete traktátusából átvett rész, így a Schola talán csak a képzelet szülötte. Jóllehet Mátyás legfontosabb építkezéseinek színtere Buda volt, az ország más területein is emelt vagy átépített épületeket.

Visegrád

A budai királyi késő gótikus műhely dolgozott (kiegészítve egy reneszánsz stílusban működő kisebb mestercsoporttal) a visegrádi királyi nyaralópalotán is, amit megmagyaráz az a tény, hogy ez is a budai udvarbíróság alá tartozott. A budai provisori és a visegrádi várnagyi hivatal először 1476-ban, Piber Benedek kinevezésével került egy kézbe, 1484-1492 között a budai udvarbírói tisztséget Ráskai Balázs viselte, így ő irányíthatta a Mátyás-kori átépítés munkáit. A XIV. században az Anjouk idején kiépült, gyönyörű fekvésű, a Dunára néző hegyoldal lejtőjén elhelyezkedő, a terep adottságait maximálisan kihasználó visegrádi királyi rezidenciát az 1470-es évek második felétől az 1480-as évtized első feléig terjedő időszakban építtette át Mátyás. A nyugati, útra néző, címerekkel díszített, hatalmas zárterkélyt is magában foglaló szárny, az alsó fogadóudvar kétszintes, gótikus árkádsorának kiépítése, valamint a hegyoldali, lépcsőkkel összekötött teraszok rendszerének továbbfejlesztése alapvetően nem változtatta meg az addigi építészeti együttest, de még reprezentatívabbá tette.

A palota udvarát az országút és a Duna felé lezáró szárny egyik nagytermének nyugati falán, nem messze a bejárattól 1477-1478-ban emelték a címerdíszes zárterkélyt, amely a maga nemében a középkori Magyarország leggazdagabb emléke. Címerei valószínűleg Mátyás és Beatrix 1476. december 22-i házasságkötéséhez kapcsolódnak, sőt a méltóságok összessége miatt alighanem értelmezhető úgy, mint az esküvő „kőbe vésett oklevele". A zárterkély két hálóboltozattal fedett árkádívre támaszkodott, homlokzatát a mellvéd fölött csúcsíves vakkőrács tagolta, valamint vakmérműves attika zárta le, párkánya csúcsíves frízből és címeres lezáró tagozatból állt.

Hasonlóan esküvő emlékét örökítette meg a visegrádinál későbbi, az innsbrucki tiroli hercegi rezidencia 1497 és 1500 között készült homlokzati zárterkélye, az Aranytető, a Goldenes Dachl. Viszont a visegrádihoz előképül szolgálhatott a bécsújhelyi vár Georgskapelléjének III. Frigyes megrendelésére készült címerfala. Magyarországon hasonló heraldikus díszű emlékek például a Zsigmond- és Mátyás-kori budai cserépkályhák, a kassai Szent Erzsébet-templom szentségházának 17 címerpajzzsal díszített három ajtaja, a vajdahunyadi vár lebontott Hunyadi-loggiája, a visegrádi oroszlános kút (1483) és Herkules-kút (1484), a bártfai stallum (1483) vagy a pozsonyi Szent Márton-templom szentélyboltozatának zárókövei. A zárterkélyes szárny L alakban befordult az udvar északi oldalán, majd az északkeleti palota nyugati homlokzatához kapcsolódott.

Az északkeleti palota korábbi épületének szerkezetét Mátyás idején gyökeresen átépítették. A nyugati szárny földszintjét leválasztották a belső udvarról, és megnyitották a fogadóudvar felé. A XIV. századi fafödémek helyett a földszinten dongaboltozatokat, az I. emeleten élkeresztboltozatokat építettek. A legfejlettebb bordás csillagboltozat került a nyugati szárny emeleti nagytermébe és a díszudvar kerengőjébe. A II. emelet valószínűleg továbbra is fafödémes maradt. A korábbi ajtó- és ablakkereteket késő gótikus díszes nyíláskeretekre cserélték (a korábbi nyílások feleslegessé vált töredékeit a kápolnaterasz ekkor készülő támfalába építették be), az emeleti kandallókat és kályhákat ugyancsak újakkal váltották fel.

A díszudvari nyitott árkádsorú kerengőt szintén átépítették, az egyik homlokív zárókövén megjelenő évszám alapján 1484 körül. Ekkor készültek az udvarra néző, ablakos homlokzati falai és hálóboltozata. Az északkeleti palota négyszögletes díszudvarában kétszintes loggiát emeltek, a budai királyi palota díszudvarának mintájára a földszinten tehát az említett csúcsíves árkádokkal (1484), az emeleten pedig minden valószínűség szerint balusztrádos mellvédű, félköríves reneszánsz loggiasorral.

Az Anjou-kori oldalfal melletti udvari díszkutat lebontották, helyére, az udvar közepére a reneszánsz Herkules-kút került. Nyolcszögű medencéjének oldallapjait Mátyás címerei díszítették, a medence fölött a középső tartóoszlopra Mátyás és III. Frigyes küzdelmére utalva a gyermek Herkules és a lernai hydra figurája került. Viták folynak arról, hogy a kút a Márványmadonnák mestere vagy Giovanni Dalmata alkotása. Az északkeleti palotaszárny és a hegyoldal közt kialakult felső kis udvarban valószínűleg 1483-ban állították fel a késő gótikus Oroszlános kutat.

A palotakápolna teraszát Mátyás idején jelentősen kibővítették, s új díszlépcsőt építettek, amely az alsó fogadóudvarból vezetett ide fel. A kápolna padlószintjét felemelték, új reneszánsz szobrászati díszt (oltárok, tabernákulum) kapott, az orgona elhelyezésére erkéllyel és a nyugati oldalon fakarzattal látták el. Az északi oldali sekrestyét és a felette lévő királyi oratóriumot bordás boltozatokkal fedték le.

A döntően késő gótikus visegrádi építkezéseken a díszudvar vörös márvány Herkules-kútja, emeleti baluszteres loggiája, a kápolna tabernákuluma és az ún. Visegrádi Madonna lunettadombormű első rangú kora reneszánsz plasztikai alkotások. Nem hiányzik a legmodernebb késő gótikus ornamentika sem, ez jelentkezik a feltehetően 1483-ban elkészült oroszlános kúton és a nyugati szárny zárterkélyén, amelyen a gazdagon faragott növényi díszítés közé címereket rejtettek el.

Tata

A legkorábbi épületek a XIII. századra datálhatók a vár helyén, amely a Laczkfiak idején, a XIV. század második felében bővült egy udvart körülvevő, a keleti toronyból és a hozzá kacsolódó L alaprajzú palotaszárnyból álló várrá.

Zsigmond király ezt négy saroktornyossá építtette ki, csak az északi és nyugati tornyot nem kötötte össze épület, az udvart három oldalon vették körül egytraktusos, kétemeletes szárnyak. Az északkeleti szárny közepén kapott helyet a kétszintes, gótikus várkápolna. Mátyás uralkodásának elején a vár a Rozgonyiak birtokában volt, majd a király visszavásárolta, 1467-ben már nem a családé. Mátyás felújíttatta és átalakíttatta az épületet. A belső udvart itt is kétszintes árkádsorral vették körül, s pilléres árkádok készültek a tó felől, kilátóterasz céljára. Bonfini leírása szerint az udvari porticus körül újjáépültek a termek, az aranyozott, faragott mennyezetű ebédlők (aurate cenationes) és lakószobák (magnifica Cubicula). Mátyás átépítéséhez köthetők a földszinten és I. emeleten található késő gótikus ajtó- és ablakkeretek, de a reneszánsz töredékek: oszlopfejezet, több balusztermaradvány és párkánytöredék arra utal, hogy - akárcsak Visegrádon - az új stílus korlátozottan itt is megjelent, alighanem a belső udvar loggiájában és emeleti balusztrádos mellvédjén. A meglévő nyugati torony elé újabb tornyot emeltek, Bonfini így jellemzi az épületet: „A várat bástyaként kettős fal és árok védi."

Kőszeg

Az 1480-as években került sor a kőszegi vár átalakítására. Mátyás 1482-ben vette vissza III. Frigyestől, s várkapitánya, Batthyány Boldizsár irányításával építtette át a várat. A szabálytalan négyszög alaprajzú vár belső udvarát négy szárny veszi körül.

Nyugati palotaszárnya két hatalmas termének ekkor készültek ablakai: hat nagy háromosztású és két kétosztású ablaka (amelyből csak a legészakibb késő gótikus, a többi kora reneszánsz stílusú), amelyeket dekoratív falfestés vesz körül.

A késő gótikus királyi műhely egyházi építkezései: Székesfehérvár, Budaszentlőrinc, Pannonhalma, Pest, Kolozsvár

Székesfehérvár

A Szent István király által alapított székesfehérvári Szűz Mária-prépostság bazilikája a középkori magyar királyok legkedveltebb, bár nem kizárólagos temetkezőhelye volt. Mátyás is kiemelten kezelte ezt a templomot, erre utalnak az írott források (Bonfini, Tubero), s legitimációja okán nemcsak magának, hanem apjának és bátyjának, Lászlónak is mausoleumot kívánt itt emeltetni, a családi reprezentáció dinasztikus szintre emelése céljából, ugyanúgy, ahogy a három Hunyadi a budai királyi palota (díszudvari) szobraiban is megjelenik. Mátyás saját (és alighanem apja és bátyja) síremlékének elkészítésével Giovanni Dalmatát bízta meg. A bazilikai építkezéseket az 1480-as évekre tehetjük. Egy 1483-ban kiadott, Nagylucsei Orbán kincstartótól származó oklevél arról számol be, hogy Kassa szabad királyi város ólmot biztosított a templom fedéséhez. Mátyás sokszor kifejezte elégedetlenségét a pápával szemben, hogy az egyházfő nem támogatja a bazilika átépítését, amely az 1485-ös és 1490-es búcsúengedélyekben végül mégis megvalósult. Mátyás halála idején még sem síremlékének készítése, sem a templom átépítése nem fejeződött be.

A múlt század vége óta több szakaszban folyó, máig sem befejezett ásatások mindmáig nem tudták a bazilika alaprajzát tisztázni. A megmaradt kőanyagot illetően még nagyobb a káosz, hiszen sok darab provenienciája sem tisztázott, sőt a bazilika és a prépostság kőanyaga teljesen összekeveredett a város egyéb területeiről származó töredékekkel. Az írott források és az alapfalak alapján az a legvalószínűbb, hogy a Mátyás-korban a háromhajós bazilika jelentős bővítése folyt az addigi várfalon túlnyúló új csarnokszentéllyel, s a munka csak a Jagelló-korban fejeződhetett be.

A bővítmény padlóvonalát a maradványok szintviszonyai alapján a bazilika szintjénél némileg magasabban alakították ki, s mocsaras terület miatt mélyen alapozták. A szentélykörüljáróhoz minden bizonnyal (talán téglalap formájú) kápolnakoszorú csatlakozott, amelynek kontúrjából a középső tengelykápolna poligonális záródásával kilépett. Papp Szilárd azonban kizártnak tartja, hogy e kápolnába akarták volna Mátyást temetni, az analógiák alapján ez inkább Mária-kápolna lehetett. Ugyanakkor az új szentély funerális funkciója a korabeli reneszánsz példák átvételére utal, ilyen például a firenzei Cosimo de'Medici szándéka, hogy síremléke az új San Lorenzo négyzeti kupolaterébe kerüljön. Székesfehérvárott az új szentélyben a Hunyadi-síremlékek koncepcióját alighanem Giovanni Dalmata alakította ki.

Az új szentélyt késő gótikus hálóboltozat fedte, amelynek egy része Bonfini szerint 1490-ben már készen állt. A megmaradt töredékek legnagyobb hányadát nyíláskeretek alkotják, amelynek szinte kizárólag késő gótikusak. Marosi Ernő már rámutatott a királyi műhely többi, hasonló épületelemével való rokonságára: a pálcatagos, szemöldökköves, gazdag áthatásokkal kialakított nyílások Pesten, Budán és máshol is megjelennek. Találtak reneszánsz nyíláskeretelemet is. A megmaradt boltozati bordatöredékek egyszerűbb hálóboltozatra utalnak, köztük fecskefarkas indításúak is vannak.

Budaszentlőrinc, pálos főkolostor

A Buda és Budakeszi közötti út legmagasabb pontján már 1290 előtt állt egy gótikus kápolna, e területre építették az 1300 körül alapított pálos kolostort, amely felépítését követően a szerzetesrend központja lett. A gótikus kápolna helyére egyhajós, sokszögzáródású templomot emeltek, északi oldalán kerengővel, a rendház keleti szárnyában kisméretű priori kápolna készült, a kolostorépületet fallal vették körül.

Nagy Lajos az 1381-es torinói béke alapján megkapott, névadó Remete Szent Pál maradványait ide hozatta. Az ereklye számára a templom szentélyét kápolnává alakították, helyette az épületegyüttes déli részén új háromhajós templom épült.

A pálosok önálló rendi építőszervezettel rendelkeztek, amely főkolostoruk átépítését 1486-1492 között végezte. 1488-ban lett készen a templom déli oldalán a Budai Kovács Márton alapította kápolna, és elkezdődött a Remete Szent Pál-kápolna átépítése, amely 1486-ig az ablakokig jutott, befejezésére csak 1492-ben került sor. A templom díszes szentségházának alkotója (a sok részletében hasonló, biztosan a mesterhez köthető bártfai Szent Egyed-templombéli szentségház alapján) stíluskritikai alapon a kassai István mester lehetett, aki alighanem az átépítés egyik vezetője volt. A fővárosba maga Mátyás király hívta, hogy kedvenc rendjének építkezését ezzel támogassa. 1508 körül új sekrestye és gyűlésterem készült, valamint a templom új, hosszabb szentélyt kapott. A kolostort 1526-ban a törökök rombolták le, ma már csak romjai állnak a Budakeszi út legmagasabb pontja közelében, az erdőben.

Pannonhalma, bencés főmonostor

Mátyás idején, 1468-1472 között Vitéz János esztergomi érsek irányította Pannonhalmát, majd az összesküvés és Vitéz halála után Mátyás lett a kolostor kommendátora (1472-1490). Nem vonta el a kolostor jövedelmeit, hanem az 1480-as években nagyszabású késő gótikus átépítés vette kezdetét. A templom déli oldalán fekvő, téglalap alaprajzú belső udvart körülvevő kerengő falai a XV. század végén épültek, a templom oldalán köpenyfal csatlakozik a korábbi templomfalhoz.

A kerengő hosszabbik folyosószakaszai 7, a rövidebbek 6 késő gótikus hálóboltozatos szakaszból állnak, s ugyancsak Mátyás idején készültek, amint ezt az északkeleti sarkon látható, a befejezést regisztráló 1486-os dátum is igazolja. A templomba vezető kapu, a Porta Speciosa feletti boltozat a legdíszesebb: a boltozati bordák szabályos sokszög alapformájú konzolokra támaszkodnak, amelyek figurális, geometrikus vagy növényi díszűek.

Ekkor a templomban is jelentős átalakítások történtek. A főszentélyt és a mellékszentélyeket újraboltozták, a főszentély felett nyolcágú csillagboltozat készült, ahol a kétszer hornyolt bordák a falsík előtt a térben átmetsződve fecskefarkszerűen futnak le a falba. A mellékszentélyek két-két boltszakasza egyszerűbb hálóboltozatú, a déli mellékszentély keleti szakaszán reneszánsz konzolok készültek. A templom északi oldalán ugyancsak Mátyás idején épült a mai sekrestye téglalap alaprajzú tere és a nyolcszög három oldalával záruló Szent Benedek-kápolna.

Az utóbbit két egymásba olvadó csillagboltozat alkotja, a faltól elváló „repülő" bordákkal és a csavart oszlopba rejtett, a padláson vasrúddal rögzített függő zárókövekkel. A kápolna csúcsíves kapuját a záradéknál átmetsződő körtetagos pálcakeret alkotja, csavart formájú és gyémántmetszéses lábazattal.

1500-ban II. Ulászló Tolnai Mátét nevezte ki apátnak, aki az uralkodó támogatásával nagyszabású rendi reformokat kezdett a rendi fegyelem megerősítésére, s 1514-re megkapta a magyar bencés kongregáció főapáti címét is. Már az ő idejében, 1510 körül készült a templom északi oldalhajójában a két félköríves záródású reneszánsz faragott kapukeret. A bal oldali a Mária-kápolnáé, a jobb oldali a keresztelőkápolnáé, amelynek záradékában Tolnai címerét faragták ki.

Pest, Belvárosi templom

A pesti Belvárosi templom késő gótikus átépítését korábban Feuerné Tóth Rózsa az 1480-as évek elejére datálta, Papp Szilárd legújabban az 1490-es évekre keltezi, annak alapján, hogy Bonfini szerint a II. Ulászlót megválasztó országgyűlés helyszíne ez a templom volt (amikor még nyilván nem indultak be a munkák), viszont egy 1496-os végrendelet a legnagyobb valószínűséggel folyó építkezésről számol be. Az átépítés során készült el a szentély déli oldalához csatlakozó kápolna emeletén egy oratórium, a szentély északi oldalán az emeletes sekrestye. A templom román kori hajójához 1500 táján építették a mellékhajókat. A hosszház északi és déli kapuinak, valamint a már említett oratórium földszinti ajtókeretének gazdag pálcaműves és gyámköves kialakítása a Mátyás-kori késő gótikus építőműhely jegyeit viseli magán, a sziléziai stílustendencia kapcsolatait mutatva.

Ezek rokonságban állnak a budai királyi palota egy hasonló nagyudvari kapukeretével, még ha a pesti plébániatemplom átépítése már nem Mátyás uralkodásának idejére esik is, hanem a Jagelló-kor (1490-1526) első évtizedére. Az 1490-es években és az 1500-as évek elején keletkezett főoltár és a két tabernákulum már az építkezés lezárulását jelzi.

Kolozsvár, Farkas utcai obszerváns ferences kolostor

A kolozsvári obszerváns ferences kolostor építését Mátyás király és Báthori István vajda határozta el, amint ez a kolozsvári bíró és tanács 1486. szeptember 9-én kelt, a telek adományozásáról szóló okleveléből kitűnik. Kolozsvárott ugyanis nem volt még ferences kolostor. Az obszervánsokat már Hunyadi János is támogatta, Mátyás rajtuk kívül még a pálosokat részesítette különleges figyelemben. Mátyás 1487-ben Bécsújhelyen írt levelében az építkezés támogatására hívta fel újra szülővárosát. Itt nyilván arról a problémáról lehetett szó, hogy bár a kiszemelt terület a városfalhoz közel feküdt, több korábbi lakóházat is le kellett miatta bontani. Mátyás halála évében, 1490-ben, január 18-án Visegrádon kelt oklevelében János testvért küldte az építkezés vezetésére. A munka 1488 vagy 1489 tavaszán kezdődhetett el, s egészen 1516-ig tartott. Az anyagi hátteret Mátyás, majd az építkezést továbbra is támogató II. Ulászló is az erdélyi királyi sójövedelmekből finanszírozta.

A kolozsvári templom az egykori rendház északi oldalán áll, ami ritkaság, és alighanem a templom urbanisztikai pozíciójával magyarázható: így északi homlokzata a Farkas utca felé, nyugati homlokzata pedig a város irányába néz. A templom kialakítása nem tér el a magyarországi középkori ferences templomok tradíciójától: tere egyetlen (speciálisan behúzott támpillérekkel tagolt, öt boltszakaszos) hajóból, és ahhoz kapcsolódó négy boltszakaszos nyújtott, poligonális szentélyből áll.

A hálóboltozattal fedett templomteret hatalmas mérműves ablakok világítják meg. A szentély déli oldalához csonka torony csatlakozik. A nyugati homlokzaton nyíló kettős szemöldökgyámos késő gótikus kapuzat a pesti Belvárosi templom kapuinak hatását mutatja, ahogy ezt Feuerné Tóth Rózsa 1958-ban írt tanulmányában megállapította: itt is a késő gótikus tanultságú királyi műhely működését ismerhetjük fel. A hajó északkeleti sarka támpillérének állása, a lábazati párkány váltása, a mérműves ablakok részleteinek különbségei, valamint az a tény, hogy a szentély faragott kő szerkezetein mindenhol kőfaragójelek jelennek meg, arra mutat, hogy a szentélyt és a hajót más mester tervezhette, s a kivitelező műhely tagjai is kicserélődtek. Így a késő Mátyás-kori stílusorientációt egy Ulászló uralkodása időszakának megfelelő új igazodás váltotta fel.

Az 1580-ban a jezsuiták számára helyreállított kolostort 1603 nyarán a helybéli protestánsok elpusztították. Az épületegyüttesből csak a templom üres falai maradtak meg. 1638-1643 közt I. Rákóczi György fejedelem állíttatta helyre a romos templomot, a boltozatokat Kurlandból hívott kőművesek építették újjá, így eredeti kialakítására a rokon szerkezetű, egykor ugyanazon műhely által épített kolozsvári domonkos és a dési plébániatemplom fejezet nélküli bordás boltozata alapján következtethetünk.

Az arisztokrácia és a főpapság építkezései a Mátyás-kor második felében (Vác, Nagyvázsony, Nyírbátor és más emlékek, 1475–1490)

Az új luxus stílus elterjedése Mátyás idején limitált volt, az ország alig néhány helyén, leginkább az Itáliát járt főpapok építkezésein jelentkezett. Ilyen volt ecsedi Báthori Miklós, Mátyás rokona, előbb szerémi, majd váci püspök (meghalt: 1506). Galeotto szerint még a királyi tanácsra várva is Cicerót olvasott. Itáliai mesterekkel építtette újjá a váci várbeli székesegyházat és a püspöki palotát. Az utóbbiból valók homokkő ablakkeret-töredékei, budai márgaanyagú ajtókeretek, homokkő, illetve budai márga ión oszlopfők, valamint budai márga balusztrádelemek. Az utóbbiak méretben s a törpepillérek ikonográfiájában teljesen megegyeznek a budai díszudvar Mátyás-kori hasonló elemeivel, így biztosra vehető, hogy a budai műhelyből szállították ide kész elemként őket. A palotát tehát reneszánsz nyíláskeretek díszíthették, ónmázas padlócsempék borították a belső padozatokat, dunai oldalán (feltehetően többszintes) árkádsor kapott helyet. Talán könyvtárát díszíthette az 1485-ös datált címer, amely az egy évvel korábban kegyvesztetté vált Báthori építkezéseinek befejezését jelzi.

A farkasfogas címerpajzsot a Sárkányrend jelvényének sárkánya markolja meg karmaival, körben gyümölcsfüzérrel, felül aránytalanul apróra sikerült püspöki mitrával. Alul szalag öleli körül a vegyes arab-római dátumot. Egy másik címerkövet is ismerünk, ám ez datálatlan. A reneszánsz faragványok másik része a palotától délre állt háromhajós, szentélykörüljárós székesegyházból való. Ezt is Báthori építtette át, késő gótikus kapukeretei, gazdag hálóboltozata ekkor készülhetett. A források szerint a Szt. Miklós-kápolnát is átépíttette, s ide is temetkezett: 1719-ben rátaláltak vörös márvány sírlapjára. Az egykori székesegyház ásatásakor előkerült reneszánsz töredékek feltehetően a kápolna tabernákulumából, esetleg oltárából származhatnak. Vácon kívüli építkezését tanúsítja 1483-as, a nógrádi várba készült címerköve, amely a váci párdarabnál gyengébb, feltehetően magyar mester műve.

1490 utáni a Báthori Miklós által készíttetett vörös márvány, Jagelló-sasos és koronás W-monogramos törpepillér, amely galléros orsójával teljesen megegyezik a már említett Ulászló-kori budaival.

Báthori építkezéseinek harmadik ismert helyszíne a mogyoródi bencés apátság volt. Ezt - birtokviták után - 1489-ben foglalta el, s a már korábban elnéptelenedett kolostort kastéllyá építtette át. Az elpusztult épület helyén folytatott ásatás során számos reneszánsz töredéket találtak: oszloptörzseket és kapiteleket, nyíláskeret- és párkányrészleteket. A faragványok alapján az épülethez reneszánsz árkád (vagy az átalakított kerengő) tartozhatott, homlokzatain all'antica ablakok-ajtók nyíltak. A munkákat 1489 és 1506 (az építtető halálának éve) közé tehetjük.

Valószínűleg Báthori Miklós közvetíthette a mestereket testvéreihez: Báthori Andráshoz, aki az ecsedi várat építtette át, és István erdélyi vajdához, a két nagy nyírbátori templom egyik építtetőjéhez. Az előbbi várból maradt fenn az 1484-ből való reneszánsz címerkő, amely azonban egy késő gótikus építménynek valószínűleg csak egyetlen eltérő stílusú eleme lehetett.

Nyírbátorban az 1480-as években István erdélyi vajda emelte a (később a minoritáké lett) obszerváns ferencesek kolostorát, 1493-ban ide is temetkezett. A rendház jellegzetesen ferences típusú, hosszú szentélyes templomát egykor hálóboltozat fedte. Kétséges, hogy ugyancsak ő kezdte-e el építeni 1484 körül a település Szt. György-plébániatemplomát (ma: református templom), amelynek osztatlan (külön szentély nélküli), egységes, hálóboltozattal fedett, hatalmas csúcsíves, mérműves ablakokkal megvilágított tere (ún. teremtemplom) a késő gótika homogén téreszményének monumentális hazai megfogalmazása.

Báthori István építtetőségét mindössze a déli kapu lunettája később idekerült címerkövének nevét és az 1488-as évszámot tartalmazó írásszalagja támasztja alá, ám a felirat és a faragvány karaktere annyira elüt a többi reneszánsz plasztikától, hogy kétséges, egyáltalán a templomba készült-e eredetileg. Az említett déli kapu szemöldökpárkánya frízének felirata a templom építését kizárólag a vajda unokaöccsének, Báthori Andrásnak tulajdonítja. Mindezek alapján a munkák 1493 körül vehették kezdetüket, és kb. 1511-ig be is fejeződtek.

A templom több furcsa eleme (pl. a külső falak eltérő vastagsága, a nyugati homlokzat és a torony helyzete) építés közbeni tervváltozásra utal. Jelentősek a templom reneszánsz részletei is: három ajtókeret, a hármas papi sedilia (fali ülőfülke), a tabernákulum, a befalazott karzat balusztrádja, valamint a déli homlokzat keresztosztós ablaka. Ezek egy részét készen szállították ide, másik részüket - a gótikus szerkezettel megegyező dácittufa anyaguk miatt - helyben faragták. Báthori István vörös márvány lovagi alakos sírköve eredetileg a ferences templomba készült, és csak 1600 körül Báthori István országbíró vitette át a református templomba. A templomhoz köthető, 1511-ben készült, F. Marone szignójú (?), tehát itáliai mester által készített, nagy értékű, ötven ülőhelyes, intarziás stallum nem illik egy plébániatemplom funkciójához, így a templom valószínűleg - sok más érv alapján - egy lovagrendi társulat gyűlésterme célját is szolgálta.

Ugyancsak a XV. század végére, a XVI. század elejére tehető a nyírbátori Báthori-várkastély kiépítése, amelyet 1730 után magtárrá alakítottak, ma egy északi és egy déli épületszárny őrzi a középkori épület maradványait. A déli palotaépület homlokzatait kőkeresztes reneszánsz ablakok díszítették, északi, udvari homlokzata előtt pilléreken nyugvó emeleti reneszánsz loggiával.

Nagyvázsonyt Mátyás 1472-ben adományozta kedvelt hadvezérének, Kinizsi Pálnak, aki a XV. század elejéről származó, a Vázsonyiak építtette erődített lakótoronyhoz L alakban kétemeletes gótikus palotát csatlakoztatott, és az együttest tornyos védőművel vetette körül.

Kinizsi alakíttatta át 1481-ben a plébániatemplomot, ennek során készült az új, poligonális, hálóboltozatos szentély. Ugyancsak ő alapította 1483-ban a (ma már romos) pálos kolostort, melynek kvadrumához csaknem azonos szélességben csatlakozott a hálóboltozattal fedett templom-, illetve az alig keskenyebb szentélytér.

A boltozat jellemző részlete az ún. fecskefarkas boltozatindítás. A szentélyben állt Kinizsi síremléke. A néhány, inkább 1490 utánra keltezhető reneszánsz faragvány ellenére mindhárom Kinizsi-építkezés késő gótikus stílusú volt.

Ernuszt Zsigmond 1473-tól volt pécsi püspök, majd 1476-tól 1482-ig horvát és szlavón bán is. 1488-as datálású, a gyurgyeváci várat díszítő címerköve a reneszánsz divatot követi, de a szimmetrikus kompozíció és a gyümölcsfüzér erőtlen másolat egy gótikus tanultságú mestertől, s ugyancsak tradicionális jellegű az alsó felirat is. Ugyancsak Ernuszt helyezte el a pécsi Püspökvár déli kaputornyának címerkövét. Az 1498-as faragvány reneszánsz mintaképeket másol, de gyengébb, mint a gyurgyeváci: késő gótikus tanultságú, hazai kőfaragótól származhat.

Az Alföld peremén, Váradon Mátyás korában a morva származású Filipecz János alakíttatta át a püspöki palotát, aki 1476 és 1491 közt töltötte be a püspöki széket. Mint felhévízi prépost építkezett templomában (1472-1476) s Morvaországban is. A váradi székesegyháznak értékes egyházi öltözeteket, ezüsttárgyakat és liturgikus könyveket ajándékozott. Ransanus 1488-ban palota- és erődítési munkáiról számol be. A püspöki palota homlokzatát a budaiakkal teljesen megegyező (talán ott is készült) vörös márvány keresztosztós ablakokkal látta el, gótikus-reneszánsz átmeneti stílusú gyámköve talán fiókos dongaboltozatot támasztott alá. Két gótikus bordatöredék és egy függönyívsor a stílusok egymás mellett élő pluralizmusát jelzi.

Az esztergomi Szent Adalbert-székesegyház északi oldalán az 1488-1493 közötti időszakban Alfarellus Ferratius esztergomi várnagy építtetett Szent Mihály arkangyal tiszteletére kápolnát. Egyik kapuját Beatrix királynő családjának, az Aragóniaiaknak a címere díszítette, amelynek két kis töredékét az esztergomi Vármúzeum, illetve a Bakócz-kápolna sekrestyéje őrzi. Azonosításukat Széless György és Mathes János leírásai teszik lehetővé: egy félköríves lunetta-domborműben két tritón(nő) tartotta az Aragóniai-címert. A kápolnakapu így tehát itáliai (reneszánsz) reprezentációs formát képviselt, a valószínűleg inkább késő gótikus építményről semmit sem tudunk.

Ippolito d'Este esztergomi érsek (1486-1497) az Esztergom melletti Pusztamaróton építkezett Mátyás idején, 1487-1490 között. Az adatok szerint Rázsonyi Mihály és Jakab kőfaragómesterek, Bálint üvegesmester és Kaza György díszkályhás működött közre a tornyos kastély emelésében, ablakkereteit (vörös?) márványból faragták, termeit cserépkályhákkal fűtötték. 1526-ban pusztult el.

1470 körül több székesegyház késő gótikus átépítése is elkezdődött. Vetési Albert veszprémi püspök székesegyházát 1470 körül kifestette, és új orgonával látta el, s mellette megépíttette a saját temetkezőhelyének szánt Szt. György-kápolnát. A korábban antikva betűs felirata miatt tévesen reneszánsz töredékként értékelt gótikus oszlopfő (1467) egy szentségházhoz tartozhatott. Egerben Beckensloer János püspök 1470-1475 közt a várbeli püspöki rezidenciát alakíttatta át, az egyemeletes épület legreprezentatívabb része a főhomlokzaton földszinti csúcsíves árkádsora. 1486-ban Nagylucsei (Dóczy) Orbán püspök (1486-1492) kezdte s utóda, Bakócz Tamás (1493-1497) folytatta az egri székesegyház új szentélyének emelését, melyben a hatalmas támpillérek közti kápolnák övezik körben a csarnokteret. Kialakításában délnémet művészeti hatásokat vehetünk észre.

A városokban még kevésbé érezhető a reneszánsz: a késő gótika jellemzi továbbra is a jelentősebb templomépítkezéseket is. Az egri székesegyház már említett csarnokszentélye (1486-tól) mellett a délnémet késő gótika hatása jelentkezik a miskolci Avasi-templom 1489-re befejeződött csarnoktemplommá alakításában vagy a gyöngyösi Szt. Bertalan-templom átépítésében is.

Az ország nyugati részében ekkor még mindig a közeli bécsi hatások érvényesültek: a soproni Szt. Mihály-templom 1480-as években készült alsó sekrestyéjének boltozata és nyugati karzatának megoldása a bécsi Stephansdomtól vette mintáját. Szintén bécsi tanultságú volt a kassai István mester, aki 1464-1465-ben a bártfai Szt. Egyed-templom új szentélyboltozatát és gyönyörű szentségházát építette. 1480-ig Kassán a Szent Erzsébet-templomon dolgozott (déli torony, nyugati karzat). Ekkoriban épült az új szentély is, az 1474-1477 körülre datálható új szárnyas oltárral.

Jagelló-kor (1490–1526)

A késő gótika és kora reneszánsz folytatása - II. (Jagelló) Ulászló (1490–1516) építkezései

Itt is igaz a közhely: uralkodásának kezdetén II. Ulászló legfőbb gondja uralmának stabilizálása volt, építkezésekbe így inkább később, az 1490-es évek végén kezdett. Az Ulászló-kori építkezések sajátos karakterét a Prága-Buda kölcsönhatás adja: már említettük, hogy Cseh- és Magyarország királya, Ulászló kiemelkedő tehetségű építőmesterét: Benedikt Riedet (Rejtet) Budára küldte „reneszánszt tanulni". Ez az 1490-es évek elején lehetett, mert a prágai Hradzsin Ulászló-termében már 1494-ben megjelenik az ablakokon a budai reneszánsz hatása. Viszont Budán, a királyi palotában is kézzelfogható a prágai hatás: az ún. csonkolt faágas, dekoratív faragványcsoportban testesül ez meg, amely minden bizonnyal a felső kápolna újraboltozásához köthető. A faragványcsoport formáinak eredete a prágai Szt. Vitus-székesegyház nyugati karzatán, az ún. Ulászló-erkélyen (Hanuš Spiess, 1490-1493) található meg. Hasonló karakterű dekoratív töredékeket találtak Budaszentlőrincen, a pálos kolostorban, Visegrádon, valamint Magyarország más vidékein: a Dunántúlon és a Felvidéken is. Marosi Ernő mutatott rá a Zsigmond-udvar délkeleti, Gerevich László elnevezése szerint „konyhaépület" Ried csehországi épületeivel rokon vonásaira. Míg legújabban Magyar Károly ezek valóban későbbi voltával igyekezett az analógiát cáfolni, Papp Szilárd joggal veti fel azt, hogy a fordított időrend sem elképzelhetetlen: nem kizárt, hogy éppen Ulászló új fővárosában, Budán építette meg első, jellegzetes csonka gúlákból sorolt összetett tetőzetű épületét. Ezt követhette időrendben a prágai Ulászló-terem eredeti fedélszéke és lefedése, vagy pl. a Kutná Hora-i Szent Borbála templomé.

A budai palotában két helyen érhetjük még tetten Ulászló építő tevékenységének nyomát. Alighanem folytatta a Mátyás által elkezdett „Befejezetlen palota" építkezését: teraszainak mellvédjét alkothatta az a vörösmárvány balusztrád, amelynek törpepillér-magassága (kb. 77,5-78 cm) nagyobb, mint a Mátyás-kori budaimárga balusztrádé a díszudvarban (68-68,5 cm). Kétféle Ulászló időszakához köthető törpepillért ismerünk, mindkettő ikonográfiája gyökeresen eltér a Mátyás-kori trófea- és növényi díszes balusztrádpillérektől. Az első típus kör alakú medailonját egyik oldalán hármas halmon álló kettős kereszt, másik oldalán a magyar címerre utaló vágásos mező alkotja. A másikat a Jagelló-sas, illetve Ulászló monogramja: a koronás „W" díszíti. Az utóbbihoz baluszterorsó is tartozik, amelynek gyűrűjét kétoldalt gallér kíséri.

A díszudvar déli szárnyában, vagy inkább a nyugati szárny déli részén, a II. emeleten lehetett az a kiemelt szerepű ajtó, amelyet a későbbi utazók, Omichius, Gerlach és Schweigger is leírtak. Elképzelhető, hogy felirata: Wladisla(v)i Regis hoc (est) munificum (magnificum?) Opus 1502 egy Mátyás-kori ajtó feliratának átfaragásával készült, de az is lehet, hogy az ajtókeretet valóban teljes egészében Ulászló készíttette. Ulászló-kori egy másik nyíláskeret-fríztöredék is, amelyet megmaradt egyesített magyar-cseh címere jellemez, Jagelló-sasos szívpajzzsal. Ulászlót rendkívül zavarta egykori riválisának és elődjének, Mátyásnak cseh királlyá választására készült epigramma és horoszkóp a Corvina-könyvtárban, ezért mellé festtette, vagy inkább lefesttette a saját magyar trónra lépésének epigrammájával és csillagképével.

Ulászló építőtevékenységének egy még fontosabb helyszíne is volt a budai királyi rezidenciánál: a közeli Nyék, amely II. Ulászló és Candalei Anna francia hercegnő 1502-es házasságkötése körül, vagy éppen erre az eseményre készült el (egyébként az előbb említett datált budai ajtó is ezt az évszámot viselte).

A nyéki vadászkastélyt a királyi vadaskert közelében Zsigmond király építtette. Az ezt felváltó két villaépület maradványait 1931-1932, illetve 1938-1942-es ásatása során Garády Sándor tárta fel, majd a feltárást 1956-ban Holl Imre, illetve legutóbb, 1992-1993-ban Feld István folytatta. Garády Sándor és Balogh Jolán álláspontja is az volt, hogy a két, alapfalaiban feltárt épület Mátyás idején épült, s ezeken Ulászló idején csak kisebb változtatásokat hajtottak végre. Ezt a koncepciót a két szöveges forrás sem támasztotta alá, hiszen a hivatkozott Bonfini nem szól Mátyás építkezéséről, ugyanakkor Oláh Miklós Hungariájában kimondottan Ulászlónak tulajdonítja a villákat. 1986-ban írt tanulmányában Horler Miklós meggyőzően érvelt amellett, hogy a Zsigmond-kori első épületet Mátyás legfeljebb egy címerével díszített kandalló és kisebb részletek erejéig módosította, de ennek lebontásával Ulászló építtette meg a két új reneszánsz villát.

Mára a kutatás Horler álláspontját fogadja el.

Az egyemeletes délkeleti, az irodalomban használatos technikai nevén ún. lakóépület kéttraktusos volt, közepén kétkarú lépcsőházzal, boltozatos pincéi megmaradtak.

A feltárt pillérek alapján az északnyugati oldalán épült árkádos tornáca, amelyet Horler kétszintes, mindkét szinten félköríves, ión oszlopos loggiaként rekonstruál, az emeleten balusztrádos mellvéddel. A lakóépületre merőleges hossztengellyel épült meg az ún. fogadóépület, amelyet a feltárt körbefutó külső alapozás szerint a földszinten talán árkádsor vett körbe (ennek helyén állt egyébként Zsigmond vadászháza), s több helyiségre oszlott. Kérdés, hogy földszintes vagy emeletes lehetett-e. Az előbbi változatot erősítik meg a keskenyebb alapfalak, Horler szerint az emeleten egyetlen nagy terme lehetett, amelyben nagy ünnepségeket, lakomákat tarthattak. Rekonstrukciós elképzelésében a körbefutó földszintes pilléres árkád, és tetején a balusztráddal lezárt terasz építészeti gondolata Giuliano da Sangallo Firenze melletti, Poggio a Caianó-i Villa Medicijétől (1485-1520 körül) származtatható. Az épületegyüttest Nyék egykori kis temploma egészítette ki, amelynek új hálóboltozata is Ulászló megrendelésére készült. A lakóépület kétszintes loggiáját a királyi építőműhely egyes tagjai Gergelylaki Buzlai Mózes simontornyai várában másolta le, 1508-1509-ben. A nyéki II. villaépület, a fogadópalota alighanem hathatott a prágai Belvedere 1538-ban építeni kezdett hasonló kialakítású épületére, amelyet II. Ulászló lánya, Jagelló Anna és férje, a Habsburg I. Ferdinánd, Magyarország, Ausztria és Csehország uralkodópárja építtetett.

Ulászló gazdasági potenciálja, mecénási lehetőségei azonban mindvégig messze elmaradtak Mátyásétól. Paradox módon a magyarországi kora reneszánsz országos elterjedéséhez éppen Mátyás halála: az uralkodói építkezések megszakadása, majd alacsonyabb szinten kevésbé intenzív folytatódása teremtette meg a feltételeket. Az itáliai, dalmáciai mesterek egy része (pl. Camicia, Dalmata) hazatért, de egy másik részük itt maradt, s az oligarchia elkezdődő munkáihoz szegődött el, akiknek egyre nagyobb lett hatalmuk és anyagi erejük. Így lett a Mátyás-kori szűk körű udvari művészetből a késő gótika vetélytársává váló, majd azt ki is szorító, az egész Magyarországra kiterjedő országos stílus a XVI. század folyamán.

Jagelló-kor, világi építészet (rezidenciák, várak, villák, városházák)

A XVI. század első negyedében Budán és Pesten működött itáliai mester vezette kőfaragóműhely készíthette azt a vállkövet, amely - másodlagos elhelyezésben - Budán, a Fortuna u. 18. számú lakóházból jött elő, s valószínűleg egy várbeli lakóház loggiájához tartozott. A műhely vidékre is szállított budai márgából készült „előre gyártott" reneszánsz ornamentumokat. A Fortuna utcaihoz hasonló, korinthuszi jellegű konzolok (peducciók) kerültek elő a Somogy megyei Korotna (Koroknya) és Ötvöskónyi kastélyaiból. Az előbbit Korotnai János nádori és szlavón báni ítélőmester építtette, 1483 előtt, majd fia, Korotnai István folytatta a munkákat a XVI. század elején reneszánsz stílusban, aki Bakócz Tamás unokahúgát vette feleségül. Ötvöskónyin az 1970-es ásatások során került elő egy hasonló, budai eredetű vállkő, amely Batthyány Benedek 1510-ig elkészült kastélyátalakítása során került a helyére.

Ahogy már említettük, a Nyéken is dolgozott királyi műhelyhez kapcsolható a távolabbi, Tolna megyei Simontornya is, ahol Gergelylaki Buzlai Mózes építtette át a gótikus várat a reneszánsz jegyében. Buzlai Mátyás diplomatája volt, majd a Jagellók idején udvarmester lett (meghalt valószínűleg 1519-ben). 1500-1509 körül a belső udvaros várban új déli szárny készült (részei: öregtorony, kaputorony és lépcsőház), a keleti palotaszárnyat átépítették, és egy emelettel megmagasították, homlokzatán kőkeresztes reneszánsz ablakokra cserélték a korábbi gótikusakat.

Az északnyugati sarokba viszont - valószínűleg korábbi helyén - hálóboltozattal fedett, késő gótikus kápolna került, mellette az északi szárnyban keresztboltozatos, zárterkéllyel bővített lovagtermet emeltek. A nyugati szárny tervbe vett kiépítése elmaradt. A belső udvar keleti oldalán a töredékekből háromszintes reneszánsz loggiát lehetett rekonstruálni: a szegmensívekkel összekötött pilléres földszint felett Horler Miklós rekonstrukciója szerint az I. emeleten félköríves, a II. emeleten architrávos lezárású loggia húzódott. Mintája a nyéki lakóépület loggiája lehetett, a hasonló részletek az Ulászló-kori királyi műhely munkáját bizonyítják. Ennek tulajdonítható a várban talált többi faragvány is: a balusztrádok, kandallók, egyenes szemöldökpárkányú és félköríves oromzatú (lunettás) nyíláskeretek, a peducciós teknőboltozat.

A Jagelló-kori királyi műhelyhez kapcsolódnak Perényi Imre (megh. 1519) építkezései Siklóson.

Perényi, aki 1504-ben Szatmári György támogatásával lett nádor, 1507-ben foglalta el a várat a lázadó bajnai Both Andrástól, a vár reneszánsz átalakítását általa 1510-1516 közé tehetjük. Ekkor készültek kőkeresztes ablakai, félköríves ajtókeretei, Perényi-címeres kandallói, balusztrádos loggiája. A reneszánsz műhely egy része 1516-ban már Borsod megyében, Ónodon dolgozott, Magister Paulus vezetésével. Perényi 1519-ben erőszakkal rabolta el a közeli bátai apátságból (1526-ban Mohácsra menet itt állt meg utoljára II. Lajos király) a nevezetes Szent Vér-ereklyét, valószínűleg ebből az alkalomból készült a kápolna korábbi egyenes záródású szentélye helyett az új, poligonális, kétszer hajlított bordás hálóboltozatos szentély, szász hatást mutató függönyíves ablakaival.

A vár reneszánsz faragványainak nagy része másodlagos helyre került Vojta Ferenc építőmester Batthyány Lajos számára végzett 1800 körüli átalakítási munkái során. A sárospataki vár reneszánsz részleteihez hasonlóan valószínűleg így kerülhetett mai helyére - többek között - a kétoszlopos, hálóboltozatos kápolnakarzat törpepilléres balusztrádmellvédje, az oldalfal hatalmas oratóriumablaka.

A kora reneszánsz elterjedésének legfontosabb színtere Esztergom, az érseki székhely, Magyarország egyházi központja volt. Ippolito d'Este esztergomi érsekségének második fele (-1497) már a Mátyás halála utáni időre esik. Sőt 1500-ig Ippolito meghívta nagynénjét, Beatrix özvegy királynét, hogy az érseki palotában éljen. Ippolito számadáskönyvei - bár sok mesternevet tartalmaznak - mégsem jeleznek nagy építkezéseket. Színvonaluk sem éri el a későbbi Bakócz-korszakét. A feltehetőleg az érseki palotában zajló kisebb átépítésekből maradt fenn egy Poszeidón háromágú szigonyával összekapcsolt delfinpáros faragvány töredéke, valamint egy hasonlóan provinciális balusztrád törpepillérei, melynek oldallapjait égő kandeláber, vázák és rózsával koronázott palmetták díszítik.

Esztergomba kerülésekor Bakócz nem távolította el Beatrixot, aki csak 1500 végén - miután a pápa 1500 áprilisában érvénytelennek nyilvánította Ulászlóval kötött házasságát, s így trónigényének többé nem maradt alapja - hagyta el Magyarországot. Bakócz ezért kénytelen volt 1498-1500 közt a feltehetőleg XI. századi eredetű várbeli régi érseki kúriát átalakíttatni a maga számára. Az 1821-ben a klasszicista székesegyház építése megindulásakor lebontott épületet Heya Ferenc, a Landes Baudirektion mérnökének felméréséből ismerjük. Az L alaprajzú kúria boltozott pincéje felett egyemeletes épületet emeltek, a földszint középfolyosós, és ugyancsak boltozatos, az emeleten síkmennyezetű. Legérdekesebb része az emelet nyugati, dunai oldalán a Bakócz által kialakított fadongás nagyterem volt, belső, balusztrádos karzattal. Az épület bejáratait Bakócz jelmondata: Dominus adiutor et protector meus, illetve címere, homlokzatát két angyalszobor díszítette, amelyek 1759-ben még megvoltak. Zolnay László talált egy reneszánsz ajtókeret-töredéket is.

Zsigmond király 1394-ben adományozta az esztergomi érseknek a várostól nem messze fekvő Búbánat-völgyben álló palotát, amelyet az Ákos-nemzetség építtetett, 1288-ban egy határjárás pallacium Akus néven említi. A kerttel és vadaskerttel körülvett 22 × 10 m méretű épületet, egy kútházat és a duzzasztó maradványait 1890-ben Knauz Nándor tárta fel. Bakócz itt talált két jelmondatos címertöredéke arra enged következtetni, hogy a korábbi építményt Bakócz Tamás reneszánsz villává alakította át.

Magyarország az esztergomi után második egyházi méltóságát, a kalocsa-bácsi érsekséget (amelynek a török támadások miatt kiemelt katonai szerepe volt a Délvidéken) Váradi Péter töltötte be, 1480-1501 között. Váradi (1455?-1501) Vitéz János pártfogoltja volt, a bolognai egyetemen tanult. Hazatérése után gyors karriert futott be: 1475-ben már királyi titkár, Mátyás 1479-ben titkos kancellárrá, 1480-ban főkancellárrá nevezte ki; 1484-ben ismeretlen okból bezáratta, s csak Mátyás halála után szabadult.

Váradi legjelentősebb építkezésének színhelye 1495-1501 között érseki társszékhelye, a honfoglalás óta fennálló bácsi vár volt. A város északi, a Mosztonga nevű patakkal körülvett keskeny, félszigetszerű, fallal körülvett nyugati részének (felső vár) legvégén, külön szigeten áll a vár. Váradi idején legelőször kimélyítették a várat körülvevő Mosztongát, és összekötötték a Dunával, a várudvar szintjét felemelték. Ezután fogtak a vár belsejének átépítéséhez. A felsőváros felőli várbejáratot félköríves védőművel, barbakánnal erősítették meg. Kialakítása a kor nagy építészének és hadmérnökének, Francesco di Giorgio Martininek (1439-1502) hatását mutatja. Maga a vár ötszögletű, sarkain négyzetes vagy köralaprajzú tornyokkal, amelyeket az udvaron álló gótikus öregtorony egészít ki. A várfal mentén, a tornyok között elhelyezkedő korábbi épületek átalakításával ekkor építik ki a vár északi és északkeleti oldalán a valószínűleg kétemeletes reneszánsz palotaszárnyakat, az előbbi előtt valószínűleg loggia futott. E két szárny töréspontját egy bástya alkotja, rajta egy késő gótikus, sokszög záródású, csillagboltozatú kápolna állt. Henszlmann Imre 1870-1872-es ásatásakor a paloták helyén talált kőfaragványok - párkány-, nyíláskeret- és falburkolat-töredékek, rozetták, felfüggesztett gyümölcsfüzéres, Váradi-címeres vagy trófeadíszes balusztrád-törpepillérek

és az esztergomi Szatmári-féle feljáróhoz hasonló lépcsőt kísérő baluszterorsó darabja - egy Francesco di Giorgio eredményeit átvevő, itáliai mester vezette műhelyt mutatnak. A bácsi várat a törökök és az ellenük küzdő magyar csapatok is pusztították, a romok állapota a XIX-XX. században tovább romlott, majd Nagy Sándor ásatásait (1957-1958) követően 1959-1960-ban helyreállították a várat.

Váradi másik jelentős építkezése a Délvidék Nándorfehérvár (Belgrád, Beograd) mellett legjelentősebb várához, Péterváradhoz kapcsolódik. A várat Mátyás elkobozta a kegyvesztett Váraditól, és Rodrigo Borgiának (a későbbi VI. Sándor pápának) adományozta, aki 1494-ig birtokolta. Az ék alakú korai olasz bástyás, ugyancsak Francesco di Giorgio Martini hatását mutató erődrendszert itáliai mesterek ekkor kezdték el építeni, majd a birtokát visszaszerző Váradi fejezte be. Egyetlen megmaradt cserfaleveles-címeres töredéke már valószínűleg Váradi utódja, Frangepán Gergely érsek (1503-1520) idejéből származik.

Bakócz Tamás mellett a Jagelló-kor legfontosabb személyisége egy másik főpap: Szatmári György (1457-1524). Gazdag kassai kereskedőcsaládból származott, a krakkói egyetemen tanult. A tehetséges ifjú a királyi kancelláriára került, s Bakócznak, majd a Thurzóknak (akikkel később rokonságba került, s így a Fuggerekkel is) köszönhetően nagy ütemben gyűjtötte az egyházi javadalmakat: a XV. század végén még a préposti címeket, 1499-1501 közt a veszprémi, 1501-1505 folyamán a váradi, majd 1505-től 1521-ig a pécsi püspökségi méltóságot viselte, végül halála előtt három évig az esztergomi érseki székbe került. 1499-től titkos kancellár lett, majd 1521-től fő- és titkos kancellárrá nevezték ki.

Pécsett Szatmári György püspökségének idejére (1505-1521) tehetjük a jelentős reneszánsz építkezéseket. A székesegyház előtti tér nyugati oldalán áll mindmáig a püspöki palota, amely a török időket is átvészelte, s jelentős középkori maradványokat is őriz. Első formája a XI. században épült fel, amelyet az 1064-es, illetve 1299-es tűzvészek után teljesen átalakították.

A XV. századi gótikus átépítést követően Szatmárinak tulajdoníthatjuk a reneszánsz részeket: a palota déli szárnyának emeleti déli traktusát, s itt a homlokzat hat kőkeretes (és talán keresztosztós) ablakát, amelyekből a délkeleti torony ablaka nagyobb méretű és eltérő kialakítású volt. A déli szárny nyugati végén egy L alaprajzú, önálló lépcső vezetett a szárny középfolyosós I. emeletére, amelynek északi traktusát valószínűleg a XV. század közepén építették. Az itt kialakított kápolnát Szatmári építtette (át), mert Koller szerint a bejárat felett helyezték el címerét. A Haüy-alaprajz (1687) szerint a püspöki palota nyugat felé nyitott, U alaprajzú épület volt, a keleti és északi szárny magasságát nem ismerjük.

A Dóm tér keleti oldalán a kvadrum nyugati szárnyát alkotó korábbi káptalani épületet Szatmári építtette át az aedes Sacmarianae-vé, ahol feltehetően könyvtár, tanácsterem és a káptalani terem kaphatott helyet. A források szerint mintegy 40 méter hosszú, egyemeletes épület magában foglalta a székesegyház délkeleti tornyához kapcsolódó, kéthajós, ikerablakos román kápolnát is. A török időkben megsérült épületet a XVIII. század derekán még helyre akarták állítani, 1773 körül többféle barokk terv született az épület átalakítására, végül 1782-ben egy ókeresztény sírkamra felfedezése miatt lebontották és az új, ma is álló káptalani épületet valamivel keletebbre építették fel a tér keleti oldalán.

Szatmári harmadik (ismert) pécsi építkezése egy új, teljesen reneszánsz épület volt: a püspöki villa (nyárilak) az ún. Tettye-dombon. A valószínűleg nyitott U alaprajz dél felé, a napsütés és a kilátás felé tárult ki, ahol kerítés zárta le a belső udvart. (Bár lehet, hogy Gere László jelenleg folyó ásatása a negyedik oldalon is szárny meglétét igazolja).

Az egyemeletes épület három szárnyának tengelyében, a földszinten széles kapualjakat alakítottak ki, a helyiségeket a földszinti északkeleti helyiség kivételével sík famennyezet fedte. A lépcső helyét nem ismerjük, de az előkerült balusztertöredékek bábos lépcsőkorlátra vagy emeleti mellvédre utalnak.

A budai Villa Marmorea, a nyéki és Esztergom környéki villák után ez az épület a magyarországi villaépítészet újabb jeles emléke lehetett. Előzményét Francesco di Giorgio Martininek a Sigismondo Chigi számára épített, Siena környéki Villa Chigi a Le Voltéjében (1496-1505), illetve Baldassarre Peruzzinak az Agostino Chigi számára emelt római Villa Farnesinájában (1509-1511) találhatjuk meg. A tettyei püspöki villában így ezekkel szinte egy időben a legkorszerűbb építészeti gondolatokat valósította meg egy minden bizonnyal itáliai építész. A kivitelezést azonban helyi műhely végezhette. A török időkben kolostor működött itt, a visszafoglalás után több tulajdonosa is volt, majd a város 1830 körül köveit egy helyi kőművesmesternek adta. A szétbontás szerencsére nem sikerült, 1897-ben omladozó részeit lebontották, 1904-ben maradványait konzerválták. Az egyre pusztuló rom területén az ötvenes években kezdtek ásatásokat.

A pécsi reneszánsz építkezésekből szép számú reneszánsz kőfaragvány maradt fenn, sajnos a pécsi Reneszánsz kőtárban őrzött kőfaragványok túlnyomó többségének provenienciája tisztázatlan. A Szatmári-féle építkezések legszínvonalasabb töredékei vörös márványból készültek, és valószínű, hogy nemcsak anyagukat bányászták ki Esztergom környékén, hanem az ottani műhelyekben is faragták ki, s készen szállították őket Pécsre. Díszítőmotívumaik közt a megbízó címerét, rozettasort, stilizált delfineket és vázákat, kandelábereket találunk, amelyek között néha puttófej, néha kentaur tűnik fel. Ugyancsak Esztergomban készíthették azt a hasonló, 1975-1977 közt Győrben másodlagosan befalazott helyen előkerült, gyöngysorral és rozettákkal díszített faragványt, amely Szatmári bizalmasa, Gosztonyi János győri püspök (1509-1524) építkezéseihez köthető. A felül egyenes szemöldökpárkánnyal koronázott, belül félköríves pécsi nyíláskereteket (amelyek véleményem szerint a tettyei villához kapcsolhatók) valószínűleg budai márgából faragták ki, s így ezek is készülhettek budai műhelyben.

Míg a Szatmári által emelt épületek faragványai valószínűleg készen kerültek Pécsre, Szatmári környezete és a városi polgárok építkezésein helyi reneszánsz műhely dolgozott, amely jellegzetes regionális stíluskört alakított ki. Kiemelkedő művük az 1524-1526 között épült préposti palota (ma a Káptalan u. 2. számot viseli).

Főhomlokzatán arányos kőkeresztes ablakok sorakoznak, a belső kőkeretes ajtóknak ma már csak maradványaik vannak meg. A pécsi műhely jellegzetes indás-rozettás ornamentikája nemcsak innen, de más pécsi építkezésekről is ismert. A Munkácsy u. 5. számú házban talált faragványokon az ornamentika provinciális bájt hordoz, kőkeresztes ablakainak keret-nyílás, valamint szélesség-magasság aránya távol áll a mintakép budai ablakokétól. A sok töredék azt jelzi, hogy Pécsett a XVI. század húszas-harmanicas éveiben a reneszánsz immár teljesen uralkodó lett az építkezéseken. Ugyancsak e műhely alkotása volt - már a mohácsi vész után - a márévári reneszánsz vár. A pécsi helyi műhely hatását nemcsak Baranyában, de kissé távolabb is láthatjuk. Így Ozorán, Ozorai Pipó 1416-1423 között épült gótikus szabályos várának átalakításában. A Héderváriak ozorai építkezésén az 1510-es években Budához, de még inkább a pécsi reneszánsz műhely kőfaragványaihoz hasonló rozettás nyíláskeretek készültek. Az itt talált loggiaelemek viszont testesebbek, mint az Ulászló-kori királyi műhelyek típustermékei.

Szatmári élete utolsó három évében (1521-1524) Esztergomban Bakócz Tamás építkezéseit folytatta esztergomi érsekként. A kápolnaterasz budai márga baluszteres lépcsőjét ő építtette, ezt igazolja, hogy a törpepilléreket címere ékesítette. A lépcső feltehetőleg reneszánsz loggiához vezetett fel, amelyhez immár töredékeket is tudunk kötni. Az érseki palota más részein is építkezett, mint ezt a korábban is ismert kandallófríz és Szatmári-címere, valamint egy nemrég előkerült szalagfonatos-infulás reneszánsz töredék valószínűsíti.
A gyulafehérvári Lázói-kápolnához hasonlóan a késő gótikus környezetben megjelenő reneszánsz építészeti divat sorsát mutatja a felvidéki Bártfa városházája (1505-09).

Hiába írják elő a városatyák Alexander kőfaragónak, hogy 2 : 3 oldalarányokkal fenestrae ytaliceseket készítsen, a kőkeresztes ablakok, a baluszteres lépcsőfeljáró vagy a lunettával lezárt gótikus kapukeret a meg nem értett reneszánsz építészeti ornamentumok dekoratív, provinciális gótikus átfogalmazásai. Mindez nem a Budáról kiinduló itáliaias all'antica stílus, hanem inkább az 1500 után a közép-európai késő gótikába beszivárgó északi reneszánsz stíluskörébe tartozik.

Jagelló-kor. Egyházi építkezések

Míg az ország középső területein a XVI. század elején a királyi műhely hatása nyomán mindinkább elterjedt a reneszánsz, az ország peremvidékein s a városok nagy templomépítkezésein még mindig a késő gótika stílusa volt az uralkodó. Erdély déli részén, a Szászföldön a XV. század második felének mind gyakoribb török betörései miatt alakult ki egy új épülettípus: a templomerőd, ahol veszély esetén hosszabb időre egy egész település lakossága menedéket találhatott. A szász evangélikus püspöki székhely, Berethalom késő gótikus temploma e típus legmonumentálisabb emléke. Az 1500-as évek elején épült háromhajós csarnoktemplom külső falain lőrésszerű ablakok nyílnak. Az épületet tornyokkal megerősített támpilléres falrendszer veszi körül. A szász területek építészeti központja Nagyszeben volt, amelynek plébániatemplomát 1471-1520 között a déli oldalhajó feletti új, csillagboltozatos karzattal csarnoktemplommá alakították át.

Az egységes késő gótikus templomterek legjelentősebb példája a már említett nyírbátori és kolozsvári emlékek mellett a szegedi alsóvárosi obszerváns ferences templom.

A még Mátyás idején elkezdődött építkezés harmincéves szünet után a XV. század végén folytatódott, és 1503-ban fejeződött be. A rendi követelmények miatt egyaránt longitudinálisan nyújtott alaprajzi arányú hajót és szentélyt hálóboltozat fedi. Az épület az Alföld akkori legnagyobb méretű temploma volt.

Az európai késő gótika szerkezeti és boltozási újdonságait leginkább a közép-felvidéki bányavárosok vették át. A selmecbányai Havas Boldogasszony-templomban és a besztercebányai plébániatemplom sekrestye feletti oratóriumterében kettős görbületű, hajlított bordás boltozatokat építettek, az utóbbiban az egymást érintő és metsző körök hálózata a bécsi Niederösterreichisches Landhaus kápolnájának megoldására hasonlít.

Ahogy már említettük, a kassai születésű Szatmári György kancellár a művészetek gazdag és finom ízlésű támogatója volt, a mecénássága eredményeként létrejövő épületeken igen jól nyomon követhető a fordulat a késő gótikus épületeken csak dekorációs elemként jelentkező reneszánsz elemektől a teljesen all'antica építményekig. Szülővárosában nagybátyja, a gazdag patrícius (1477-1479 közt kassai főbírói tisztséget is viselt) Szatmári Ferenc 1477-ben alapította a Szent Erzsébet-templom Angyali üdvözlet-kápolnáját. Ezt és magát az anyaegyházat Szatmári György nagy értékű felszerelési tárgyakkal, miseruhákkal ajándékozta meg.

Kassán az orsó alakú Fő téren, a Szent Erzsébet-templomtól délre áll a XIV. század harmadik negyedében épült Szent Mihály-kápolna, amelyet Szatmári bővített ki északi irányban egy két boltszakaszos, egyenes záródású bővítménnyel, nyugati oldalán karzattal.

A bővítmény a régi kápolnatérbe egy nagyméretű teherhárító ívvel kapcsolódott. Oldalfalait boltszakaszonként egy-egy csúcsíves ablak törte át, nyugati homlokzatán hasonló formájú kapu nyílt. A bővítményt 1903-1905 között Schulek Frigyes és Sztehlo Ottó purista szellemű „restaurálása" során bontották le, mint amely rontja az eredeti XIV. századi épület hatását. A ma másodlagosan a kassai régi városháza lépcsőházában elhelyezett kvalitásos, bizonyosan itáliai mester által faragott címerköve eredetileg (egy elveszett másikkal együtt) a kápolnát díszítette, így 1492-es felirata minden bizonnyal az építést datálja. (A kassai tanács 1508-ban kiadott okmánya már mindenesetre meglévőként említi a Szatmári-féle oldalkápolnát). A felfüggesztett címerpajzsot és tabula ansatát gyümölcsfüzér öleli körbe, és szalagok díszítik. A kápolnabővítmény késő gótikus stílusa és a kora reneszánsz címerkő ugyanazt a fajtájú stílusegyüttélést képviselik, mint az 1480-as évekből való Báthori-, Ernuszt-címerkövek a hordozó épületeken: az új, divatos stílus csak dekorációs ékkő, luxuselem egy késő gótikus alapszövetben. 1497 decemberében VI. Sándor pápa elfogadta Ippolito d'Este és Bakócz Tamás egyházi tisztségeinek cseréjét, így az előbbi az egri püspökséget kapta meg, Bakócz pedig az esztergomi érseki stallumot. Ippolito egri számadáskönyvei örökítették meg egy Italus in Pesth nevű olasz lapicida nevét, aki 1506-ban Egerben Miklós püspök figurális sírkövét kifaragta. Balogh Jolán az ő műhelyének tulajdonítja a pesti (ma: Belvárosi) plébániatemplom szentségházait és főoltárát. A két monumentális, hatméteres magasságával az itáliai mintákat méreteiben jóval meghaladó szentségház eredetileg a szentélykörüljáró külső falainak északi és déli oldalain állt, egymással szemben, az oltárlépcsők vonalában. 1930-ban helyezték őket mai helyükre: a főhajó keleti, átellenes kápolnapárjaiba. A tabernákulumok három részre tagolódnak: alul a talapzati részt a donátorok: Pest városa (tehát egy polgári közösség), illetve Nagyrévy András címzetes thermopylaei püspök, plébános címerei foglalják el, a középső részben a perspektivikus építészeti keretbe helyezett szentségfülkét angyalok őrzik, a keretező pilaszterekre támaszkodó főpárkány felett félköríves lunettában domborművek kaptak helyet, mindkettőben a sebeit mutató feltámadt Krisztussal (Vir dolorum) mint főalakkal a középpontban. A templom reneszánsz együttesének harmadik tagja a főoltár volt, amely a szentély két középső pillére között állhatott, ma már csak a gyümölcsfüzérek közé függesztett liturgiai tárgyakat ábrázoló keretező pilaszterek, valamint egy angyalfejes fríz maradtak fenn - töredékeikben. A főoltár maradványai és a tabernákulumok részletes analízise (Tóth Sándor) a következő eredményeket hozta: úgy tűnik, az 1490-es évekre, alighanem a késő gótikus átépítés végére tehető az új reneszánsz főoltár elkészítése, s vele Nagyrévy András tabernákuluma, amelyet ugyanaz a műhely készített.

Az 1507-re datált másik szentségház, Pest városáé a kb. 10-15 évvel korábbi Nagyrévy-féle szentségház kialakítását követi, másolja. Érdekes vörös márvány - budai márga párosításuk egyrészt Mátyás-kori tradíciót folytat (lásd a budai és visegrádi díszudvar kétféle kőhasználata), másrészt Szilárdfy Zoltán szerint az Oltáriszentség kettősségére, Krisztus testére és vérére utalhat. A tabernákulumokhoz kapcsolódik egy Esztergomban előkerült félköríves, gyümölcsfüzéres nyíláskeret-töredék is, amely valószínűleg az esztergomi érseki palotát ékesíthette.

Az esztergomi székesegyházat elsősorban nem az érsek, Ippolito d'Este gyarapította, hanem Gosztonyi András szentistváni prépost (akinek sírkövét is ismerjük). 1495-ben magister Farkasius de Strigoniót bízta meg a Kanizsai-kápolna boltozásával. Ugyanebben az évben a déli toronyaljban Pápai András kanonok alapított Szent Andrásról elnevezett kápolnát, amelynek egyenes szemöldökpárkányos bejáratát Andreas Krey hadmérnöknek a romos székesegyházat megörökítő 1756-os felmérése mutatja. Ezzel átellenben, az északi torony földszintjén ugyancsak ezekben az években pedig Kesztölczi Mihály olvasókanonok alakíttatta ki a Szent Jeromos-kápolnát, Széless György vázlata (1759, Esztergom, Prímási levéltár) szerint csúcsíves kapuval, viszont töredékeiben megmaradt sírköve reneszánsz stílusú volt. Az egy időben épült kápolna kétféle jellege, sőt ugyanazon mecénás (Kesztölczi) kétféle stílusban realizált megrendelése jól jelzi a XV. század végének stíluspluralizmusát.

A XVI. század első felének legfontosabb hazai mecénása, Bakócz Tamás egyszerű kerékgyártó fiaként látta meg a napvilágot. Legidősebb testvére, Bálint szerzett nemességet, s kapta meg a titeli prépostságot. Ö egyengette tehetséges öccse útját, akit a krakkói, ferrarai és padovai egyetemen taníttatott. Bakócz Tamás jól használta ki az adódó lehetőségeket. 1470 körül már a királyi kancelláriára került, ahol Mátyás támogatta az egyszerű sorból jött, de éles eszű, egyetemet végzett fiatalokat. Bátyja lemondott javára a titeli prépostságról, evvel kezdődött szédületes egyházi karrierje. 1486-tól győri püspök volt, ám igazi ideje Ulászló trónra kerülésével érkezett el. A többi magyar trónra aspirálóval és Beatrixszal folytatott küzdelmében ügyesen taktikázva segítette elő a király érdekeinek érvényesítését: Beatrixot színleg - tudta nélkül formai hibákat vétve - adta össze Ulászlóval, amelyek alapján a pápa később érvénytelennek nyilváníthatta a házasságot. Szolgálataiért a királytól a titkos, majd a következő évtől a főkancellári címet is megkapta.

Bakócz 1506-ban kezdte el a Jagelló-kor magyarországi kulcsemlékének, saját sírkápolnájának építését a székesegyház oldalán, valószínűleg az egykori déli előcsarnok helyén. A Maria Annunziata tiszteletére emelt kápolna a reneszánsz Alpokon túli első centrális épülete. Központi, négyzet alaprajzú terét csegelyes kupola fedi, ehhez a központi tér oldalainál keskenyebb szélességű, rövid dongaboltozatos szárak csatlakoznak, amelyek közül az oltárral szemben lévő hosszabb.

Így a tér nem teljesen centrális, hanem egy hosszanti tengely is létrejön. Az oltárfülke Andrea Ferrucci márványoltárával a tradicionális keleti szárban kapott helyet, a konfiguráció így a kápolna székesegyháztól való függetlenségét hangsúlyozza, szemben egyes itáliai megoldásokkal (Firenze, S. Miniato al Monte, Cappella del Cardinale di Portogallo), ahol az oltár a bejárattal szemközti falra került. Az oldalfalak architektúrája azonos: a szárakat pilaszterekre támaszkodó záróköves archivoltok keretezik, ehhez tapadva pedig korinthuszi pilaszterek szegélyezik az oldalakat, a sarkokon kis falhornyok függetlenítik őket, csak lábazatuk érintkezik. A falpillérekre támaszkodik a háromrészes, feliratos frízű főpárkány, amelyet eredetileg csak a székesegyház oldalán szakított meg a többieknél jóval magasabbról, a főpárkány architrávjának magasságából induló archivolt. A csegelyek közötti, ugyancsak félköríves keretelésű falmezőt három oldalon körablak törte át, a csegelyek feletti újabb párkányra támaszkodott az aranyozott rézlemezekkel borított, kazettás kupola, csúcsán kis, kupolaszerű tetőzettel fedett lanternával.

A kápolna alapvető jellegzetessége a magyar vörös márvány, amely az itáliai előképekhez képest sokkal egységesebb hatású, míg Itáliában a toszkán pietra serena tagozatok jelentősen elütnek (az alberti struktúrát kiemelve) a fehér falfelületektől. A vörös márványnak ugyanakkor az antik porfír hatását felidéző jellege is van.

Nézzük ezután alaposabban a részleteket és a díszítéseket. Az egyes szárak harántdongáinak kazettáit középen és a kazetták sarkai közt kívül plasztikus rozetták ékesítik. A pillérek a vállpárkány alatt díszítetlenek. Az egyes szárak különféle rendeltetésűek: az oltárfülkében háromlépcsős pódiumon áll az oltár, a bejárattal szemben (eredetileg a déli oldalon) kapott helyet az ugyancsak vörös márvány, hat ülőhelyes stallumsor (felettük külön körablakkal), az oltárral szemközti hosszabb szár hátfalán két egyforma, egyenes szemöldökpárkányos és kagylós lunettájú, akroteriónos díszű ajtó nyílik, amelyből a bal oldali vaknyílás, a jobb oldalin át a sekrestye közelíthető meg. A sekrestyében lépcső vezetett fel a kis kóruserkélyre, amelyet félkörívesen lezárt ablak köt össze a kápolna terével, kétoldalt hasonló formájú kis nyílásokkal, amelyekbe valószínűleg a Bakócz sírjánál égő mécseseket helyeztek. A szárakat keretező archivoltok melletti ívháromszögekbe bőségszarus növényi ornamentika került, a korinthuszi kapiteleken az akanthuszlevelek közé olykor Bakócz címerét faragták ki. A csegelyekben négy címert helyeztek el, ezekből kettő az alapító bíborosi címere, egy Jagelló Ulászlóé, egy pedig Szatmári Györgyé (amely esetleg később, Szatmári esztergomi érseksége idején [1521-1524] is odakerülhetett). A kupola tartószerkezetét 24 gerincív és több, rézzel bevont vasabroncs alkotta, amelyekre az egyenlő magasságú, de különböző szélességű aranyozott és ezüstözött díszű bronzlapokat felszerelték.

A kápolna székesegyház felőli, belső főhomlokzatára Isidore Canevale (Ganneval) 1761-es rajzából, Packh 1823-as felméréséből és a megmaradt töredékekből következtethetünk. A középső homlokzatrészt pilaszterre támaszkodó archivolt keretelte, ezeket kettős, talapzaton álló korinthuszi pilaszterek szegélyezték, amelyekre a pilasztereknél golyvázott, háromrészes főpárkány támaszkodott. A falpillérlábazatokra tabula ansatákat faragtak, két-két fáklyával. Az ívháromszögek finom, velenceies növényi ornamentikájúak, a párkányt palmettás, bőségszarus, maszkos, gazdag plasztikájú fríz díszítette. A kápolna kőfaragási munkáiban egy nagyobb műhely vett részt, Balogh Jolán stíluskritikailag öt vezető mester keze nyomát különbözteti meg. Ebből az egyik valószínűleg Ioannes Fiorentinus lehetett, akinek műhelye Magyarországon máshol is dolgozott (pl. Menyőn). Saját kezű, kiemelkedő művei: Jan Łaski síremléke a lengyelországi Gniezno székesegyházában (1516) és Szegedi Lukács püspök sírköve Zágrábban (meghalt 1510). A kápolna ornamentikája Benedetto da Rovezzano stílusához áll közel, s igen nagy hatást fejtett ki a magyarországi reneszánsz kőfaragásra a XVI. század elején.

A bíborosságot 1500-ban megszerző Bakócz 1506-ban tette le kápolnája alapkövét, ugyanabban az évben, amikor II. Gyula megbízásából Rómában az új San Pietro építése Bramante tervei alapján elkezdődött. A Bakócz-kápolna az itáliai centrális kápolnaépítészet legkiválóbb alkotásainak sorába tartozik. A sor elején Brunelleschi firenzei San Lorenzójának régi sekrestyéje (Sagrestia Vecchia, 1419-1429), és ugyanott a Santa Croce Pazzi-kápolnája (1430 körül - 1461) áll. Közvetlen előzményei ugyancsak Firenzében a San Miniato-templomban a már említett portugál bíboros kápolnája (Antonio Manetti - Antonio Rossellino, 1461-1466), a nápolyi Santa Maria di Monte Oliveto Cappella Piccolominije (Antonio Rossellino, 1470-es évek) és a firenzei Santo Spirito Barbadori-kápolnája (Giuliano da Sangallo, 1490-1492). Tervezőjének kérdése, aki Giuliano da Sangallo (1445-1516) köréhez tartozhatott, még nyitott, bár legújabban Horler Miklós a kápolna oltárát készítő fiesolei Andrea Ferrucciban (1465-1526) vélte megtalálni. Ennek alapja Vasari Vitéjének 1568-ban megjelent második kiadása, amelyben Ferrucci (Andrea da Fiesole) életrajzánál ezt írja: Fu di sua mano ancora una sepoltura di marmo, che fu mandata similmente in Strigonia, cittá d'Ungheria; nelle quale era una Nostra Donna molto ben condotta, con altre figure: nella quale sepoltura fu poi riposto il corpo del cardinale di Strigonia. (Csinált saját kezével egy sírhelyet márványból, amelyet hasonlóan elküldött Esztergomba, egy magyarországi városba; amelyben volt egy nagyon jó vonalvezetésű Miasszonyunk [szobor], más alakokkal: amely sírhelyen azután elrejtették az esztergomi kardinális testét is.) A szövegben a sepoltura kifejezést nemcsak sírként, de sírkápolnaként is interpretálni lehet, s ebben az esetben ez a forrás Ferrucci tervezői szerepét igazolná. Ferrucci készítette tehát a kápolna carrarai fehér márvány oltárretablóját, amely később, 1519-re készült el összes szobrával.

Előzményei: Ferrucci oltára a fiesolei dóm Gondi-kápolnájában, illetve ugyanott a San Girolamo-templom oltára. Az oltár oromzatán az Angyali üdvözlet jelenete helyezkedik el, s a donátor is megjelenik a középső, mélyített fülkét keretező jobb oldali pilaszterre faragva.

A Bakócz-kápolna - Mátyás király három évtizeddel korábbi budai palotaépítkezéseihez hasonlóan - jelentős hatást fejtett ki nemcsak az ország, de Közép-Európa művészetére is. A firenzei Bartolommeo Berreccinek ugyancsak mintaadóul szolgált a krakkói Wawel-székesegyház Zsigmond-kápolnájának építésekor (1519-1533). Ezt támasztja alá az a tény, hogy Berrecci Magyarországról érkezett Lengyelországba (tehát láthatta a kápolnát), s a kivitelezésben ragaszkodott a magyar vörös márvány használatához.

A Bakócz-kápolna 1507-ben a belső főpárkányig már állt (ez év őszén kapta meg Bakócz a konstantinápolyi pátriárka címet), teljes befejezésére csak Bakócz sikertelen római pápaválasztási szereplését (1511 vége - 1514 tavasza) követően került sor. A szinte saját alkotásaként felfogott építményt Bakócz rengeteg adománnyal halmozta el, s értékes felszerelési tárgyakkal, amelyeket halála (1521) után II. Lajos, Várdai Pál érsek, majd (Szapolyai) I. János - több részletben - a törökellenes harc céljaira foglalt le. 1756-ban a káptalan csináltatta újra a kriptát, tehát az eredetileg is megvolt. Bakócz sírját az oltár előtti sírkő jelezhette, vagy - ahogy egyetlen forrás, Evlia Cselebi feljegyzi - esetleg a kápolna hosszabb szárába állított tumba őrizhette holttestét.

A kápolna szépségét a kortársak s az utódok egyként magasztalták, s feltehetően centrális, kupolás voltának köszönheti, hogy az épülettípust nagy becsben tartó törökök sem pusztították el, ellentétben a Szent Adalbert-székesegyházzal. Csak az oltár három fülkeszobrát távolították el, s a figurális részeket (domborművek fejei és kezei, angyalalakok) rongálták meg, s Szulejmán Szinan nevű építészével mecsetté alakíttatta át.

1683-ban Esztergom visszafoglalásakor itt mondták a Te Deumot, de egy két évvel későbbi sikertelen török visszafoglalási kísérletkor a kupola súlyosan megsérült. 1688-ban állították helyre az épületet, a lanternát lebontották, az oltár sérült részleteit kiegészítették. Ekkor kerülhetett ide a mai vörösmárvány mensa is.

A sok vihart átvészelt kápolna 1761-től kezdve került igazi veszélybe, amikor Barkóczy prímás új székesegyházat akart építeni. Az építkezés csak félszázad múltán, Rudnay Sándor hercegprímás alatt indult el, amikor a Várhegy szintjét 4-11 méterrel csökkentették az új székesegyház területe növelésének céljából. 1823-ban a műemlékvédelem európai szintű korai példájaként Packh János kismartoni építész felmérte az épületet, és köveit darabonként beszámozta; ezután a kápolnát 1600 darabra szedték szét, és az új klasszicista székesegyház déli oldalán építették fel újra. Az új kápolna néhány ponton nem felel meg a réginek: a székesegyház szentélyének nyugatra kerülésével a Bakócz-kápolnát is hossztengelyesen kellett tükrözni és átfordítani, bejárati és stallumfalát felcserélték, s így az eddig a székesegyházból bevezető nagy nyílás - értelmetlenül - a külső oldalra került. Az áthelyezéskor a kupola végképp tönkrement, helyébe Lippert József tervei szerint az eredetinél jóval alacsonyabb téglakupola készült. Az oltárt ugyancsak kiegészítették, s új szobrokkal látták el. Nem ismerjük a Bakócz-kápolna külső homlokzatait, a Bakóczhoz kapcsolható számos esztergomi töredék vagy ide, vagy az érseki palota átépítéséhez, esetleg más városbeli építkezéséhez tartozhatott.

Bakócz az 1304-ben épített rozsnyói plébániatemplomot 1514-ben helyreállíttatta, majd két évvel később északi oldalán késő gótikus kápolnát emeltetett. Ezt késő gótikus hálóboltozat fedi le, de két angyal tartotta, babérkoszorúval körülvett címerével díszített lunettás kapujában már jelentkezik a reneszánsz stílus is. A kápolnát a rozsnyói püspökség alapításakor (1776) közbenső barokk boltozattal két szintre osztották, a földszinten a téli kápolna és a sekrestye, az emeleten a káptalani könyvtár és kincstár kapott helyet. A kápolna ebben az átalakított állapotában áll fenn mindmáig. A reneszánsz kápolnakapu készítése (1516) utáni évben faragták ki a templom szentélyének északi oldalán a késő gótikus szentségházat, amelynek felirata: anno domini 1507 HOc OPVS FActV EST P PeTrm De CoLoa nemcsak az évszámot, de a kőfaragó nevét is tartalmazza. A „Coloa" helynév különféle értelmezésekre ad lehetőséget.

Egyelőre semmit sem tudunk Szatmári György veszprémi, majd váradi püspöki építkezéseiről. Az 1505-ben pécsi püspökké kinevezett főpap a kassai Szent Mihály-kápolna bővítőjétől immár lényegesen eltérő mecénási profilú. Bekövetkezett a fordulat: ekkor már egy tudatosan reneszánsz stílusban építkező főpap áll előttünk. Mecénásságának legfőbb helyszíne Pécs volt, amelyről támogatottja s titkára (a későbbi esztergomi érsek) Oláh Miklós 1536-ban, Hungaria című művében így írt: „Eztán Pécs tűnik szemünkbe, várát a magas Mecsek hegy lábánál építették, annak lejtőit és csúcsát hatalmas tölgyek övezik, a pécsi püspök székhelye. Híres a Szent Péter-székesegyházáról, valamint azokról az épületekről, melyeket Szatmári György, egykor itteni püspök, aki aztán esztergomi érsek lett, ez az igen kegyes és igazságos és helyes gondolkozású s hozzá még nem kis műveltséggel rendelkező férfiú emeltetett, a vár nagy díszére. [...] Van egy püspöki kert a mondott hegy északi oldalán, ahol forrás buzog, melynek folyása a város felé haladtában mintegy negyven malmot forgat sorjában."

Szatmári a székesegyház főapszisának északi oldalán egy román kori ablak helyére egy ma már a Corpus Christi-kápolnában lévő vörös márvány szentségházat állíttatott, amelyet stíluskritikai alapon az esztergomi Bakócz-kápolna itáliai kőfaragóival lehet kapcsolatba hozni, s 1506-1508 körülre datálhatjuk.

Talapzati részét, növényi díszítéstől közrefogva, a megrendelő címere díszíti, amelyet a Sárkány-rend jelvénye vesz körül. A középső, angyaloktól és keruboktól őrzött szentségfülkét pilaszterek keretezik, és háromrészes főpárkány zárja le. A félköríves lunettát az Atyaisten büsztje és két kerubfej tölti ki. A szentségházat 1748-ban a sekrestyébe vitték át, török kori sérüléseit kipótolták. 1783-1786-ban pedig a Corpus Christi-kápolnába került át, és feltehetőleg Giuseppe Antonio Sartori Bécsben működő itáliai szobrász a reneszánsz elemekhez idomulva barokk oltárrá alakította. 1882-1892-ben a székesegyház purista restaurálása során eredeti reneszánsz tabernákulumállapotára igyekeztek visszaállítani.

Erdélyben a legkorábbi reneszánsz építészeti elemek Mátyás rokonának, a Ferrarában tanult Geréb László gyulafehérvári püspöknek (1476-1501) gyalui várépítkezésén tűnnek fel. A néhány töredék között magas színvonalú címerköve és egy fehér márvány szentségtartó maradványa került elő.

Az erdélyi püspökség gyulafehérvári székesegyházának északi oldalán álló előcsarnokot Lázói (Lászai) János kanonok, telegdi főesperes alakíttatta át kápolnává 1512-ben.

Létrejöttében talán a Bakócz-kápolna is szerepet játszott. Ennek ellenére belsejét - a reneszánsz kapukeretek felett - késő gótikus hálóboltozat fedi. A megbízó és az építész is a külsőre koncentrált, ahol az építészeti strukturális elemeknél fontosabb az ornamentika és a plasztika szerepe. A három oldalán szabadon álló épületet háromrészes főpárkány zárja le, sarkait többrészes pilaszterek keretezik. A főhomlokzaton a főtengelyben félköríves, pilaszterekkel keretezett domborműves tükör felett szemöldökpárkánnyal lezárt kapu nyílik. A szemöldökpárkány felett kettős pilaszterek kereteznek egy kagylóval díszített üres fülkét, külső oldalain egy-egy félköríves záródású, bélletes ablakkal. Az oldalhomlokzatokat körablakok törik át, nyugati homlokzatán reneszánsz kapu nyílik.

A domborművek az Itáliában tanult Lázói szinkretista világképét fordítják képi nyelvre: a pápa, a magyar király, az építtető és országos méltóságok címerei mellett az ókori mitológiából Heraklész, az Ószövetségből Mózes, Sámson, Judit és Holofernész, az Újszövetségből pedig Szt. Péter, Szt. Sebestyén, valamint Szt. István és Szt. László alakjai jelennek meg rajtuk. A kápolna tervét valószínűleg észak-itáliai (lombard) mester készíthette, az ornamentika azonban a kivitelező helyi gótikus műhely kőfaragóinak keze nyomán lényegesen átalakult. Így a strukturális elemek kanonikus aránya felborul, a fejezetek méretei sokszor túlzottak, sőt megkettőződnek (pl. a kaput keretező pilaszterek kettős fejezete), a díszítés kedvéért megszakítják az építészeti elemek folytonosságát (lásd pl. a sarokpilaszterekbe mélyülő, kagylóval lezárt szoborfülkéket), a tagolóelemek kapcsolódása szabályellenes (pl. a kaput keretező pilaszter felső fejezete nem ér fel a szemöldökpárkányig, az utóbbira támaszkodó belső pilaszterek és a főpárkány architrávjának egymásba hatása rendkívül furcsa.)

A Lázói-kápolna mellett, az északi mellékhajóhoz csatlakozóan építette ki Várdai Ferenc püspök a Szent Annáról elnevezett, sírhelye befogadásául is szolgáló, két boltszakaszos kápolnát. Várdai halála után már végrendelete végrehajtói fejezték be az építkezést, amely inkább a román kori székesegyház formáit vette át, semmint a reneszánsz jellegzetességeit, az utóbbi az északi homlokzat antikva betűs feliratában jelentkezik a legpregnánsabban.

A központi műhelyek Erdélyben is hatottak: a szilágysági Menyő református templomába Esztergomból szállítottak kész reneszánsz elemeket. Ioannes Fiorentinus műhelye faragta ki az akroterionos, lunettás, egyenes szemöldökpárkányos színvonalas vörösmárvány kaput (1514), a szerényebb keresztelőkutat (itt található a szignó, pedig ez biztosan nem saját kezű mű, 1515) és a szentségházat. A donátor Désházy István esztergomi gubernátor volt.

Provinciális jellegzetességeket fedezhetünk fel a mezőkeszüi református templom 1521-ből származó déli kapuján. A szemöldökpárkányba karcolt felirat szerint kifaragói a szemlátomást gótikus tanultságú Veres Antal és Novai Tamás voltak, akik korábban a kolozsvári Farkas utcai templom műhelyében dolgozhattak. A nyílás körüli beforduló tagozatot indás füzérdísz keretezi.

Az átmenet évei (1526–1541) Két király Magyarországon, a várépítések indulása

A mohácsi vész utáni másfél évtizedben egyrészt a korábbi építészeti központok tevékenysége folytatódott, másrészt új centrumok is kialakultak (pl. Kolozsvár), amelyek már az 1541 utáni késő reneszánsznak váltak meghatározóivá.

Budán a humanista Ursinus Velius szerint (akárcsak Pécsett) az új házak az olasz épületek szimmetriája (ad Italicorum aedifiorum symmetriam) alapján épültek. Perényi Gábor ugocsai főispán budai házának építésével 1526-ban Nicolaus da Milano itáliai mestert bízta meg. (Szapolyai) I. János király építésze, Domenico da Bologna itáliai hadmérnök először a budai királyi palota erődítésrendszerének déli részét fejlesztette tovább, majd ugyancsak ő építette ki az erdélyi Szamosújvár (Új Bálványosvára) szabálytalan négyszög alaprajzú olaszbástyás várát 1540-től. A várkaput és a két keleti bástyát díszítette a Szapolyai-címer és Bánk Pál építési emléktáblája. Kapuzatának szemöldökpárkányán kétoldalt a Szapolyai-címert egy-egy oroszlán tartotta, az I. és II. emelet közt pedig a gyümölcskoszorúval körülfont címerpajzsot két lebegő angyal fogja körül. 1540 júliusa után, I. János halálától az építkezést (Martinuzzi) Fráter György folytatta, címere és emléktáblája ugyancsak az 1540-es évszámot örökítette meg.

Perényi Imre fia, Péter a mohácsi csata után szerezte meg elesett Pálóczi unokaöccse birtokát: Sárospatakot, ahol nemcsak hatalmas lakótornyot emelt, de a városmagot is bástyákkal erősített fallal vetette körül. Az 1534-1537 közötti építkezést Alessandro Vedani lombard építőmester irányította, de rövid ideig egy nagyobb kvalitású építész, Bonifaz Wohlmut is közreműködött a munkákban. Wohlmut korábban Bécsben Domenico Allio mellett dolgozott, majd több fontos prágai épület fűződik a nevéhez. Kora tipikus építőmestereként a gótika stílusában éppúgy jártas volt, mint a reneszánszban, legalábbis annak északi változatában.

A legkorábbi ismert magyarországi kőfaragócéh a budai volt, amelyet 1481-ben említettek először, a pestit egy évvel később. Ezért nagy jelentőségű a kolozsvári lapicidák 1525 decemberében kelt céhlevele. A céh tagjai szász és magyar mesterek voltak, de olasz mesternév is fennmaradt. Az okmány világosan két részre osztja a céhtagokat: lapicidákra (akik a kő finom megmunkálásához is értenek, de falat is rakhatnak) és a hangsúlyozottan alsóbb rendű murariusokra, akiknek csak a falazáshoz van joguk. A céhszabályzat 12. articulusa rögzíti a mesterremek feladatait, amely egy reneszánsz, tagozott (és nyilván szemöldökpárkánnyal lezárt) ajtó: janua capitulata, kannelurás pilaszterekkel (columnae virgatae), fejezetekkel (capitellis ornata), helyes arányokkal és minden részletben egymásnak megfelelően (omnia dimensionum genera recte correspondeant).

Az 1520-as évektől igen nagy jelentőségre tett szert a kolozsvári céh: mintegy másfél évszázadon át szállítottak reneszánsz ornamentumokat Erdély építkezéseire. Anyaguk a város környéki bányákból származó, jól faragható homokkő. A céh tevékenységének elsődleges színtere a kolozsvári négyzet alaprajzú Fő tér volt, ahol az 1530-as évektől egymás után épültek a reneszánsz nyíláskeretekkel ellátott polgárházak. A legjelentősebb Wolphard Adorján kolozsvári plébános, erdélyi püspöki vikárius otthona volt, amely 1534-1541 között épült fel. Egyemeletes homlokzatát a földszinten szegmensíves kapu, valamint egyenes szemöldökpárkánnyal lezárt, az építtető címerével díszített kőkeretes ablak törte át (a földszinten kettő, az emeleten három). A helyiségeket - a gótikus és reneszánsz elemek együttélésével - reneszánsz ajtókeretek díszítik, de bordás kereszt-, illetve hálóboltozatok fedik le.

1525-ben Bakics Pál szerb vajda átpártolt a törököktől, és Ferdinánd királyhoz csatlakozott, ennek fejében kapta meg a Pécs közelében fekvő Márévárt. A hosszúkás, ötszög alaprajzú, gótikus hegyi vár egyemeletes palotaépületét 1526-1533 közt építtették át, reneszánsz stílusban. Miután nem Bakicsé a címer, inkább familiárisai, Tardosi István és Nagy Zsigmond építkezhettek itt. Homlokzatain dekoratív, nyomott arányú kőkeresztes ablakokat helyeztek el, nyugati homlokzata elé loggia, illetve az északi oldalon zárterkély készült. Belsejében díszes félköríves, egyenes szemöldökpárkánnyal lezárt ajtókeretek, kandallók kaptak helyet. A rozettás, növényi díszes, címeres faragványokat stílusuk alapján a pécsi műhely faragta.

Márévárat követően a műhely - úgy látszik - a pécsváradi apátságban folytatta a munkát 1531-1543 között, Fráter György megbízásából. Ekkor keletkeztek (ma már töredékekben létező) profillált nyíláskeretei, rozettás és növényi díszes reneszánsz faragványai.

Irodalom a késő gótikus és kora reneszánsz építészethez 1475–1541

Kutatástörténet

Farbaky, Péter: Renaissance Art and Architecture in Hungary. In: Bulletin of the Society for Renaissance Studies, XIV, N. 2, 7-14.

Klaniczay Tibor: A magyar reneszánszkutatás. In: uő: Pallas magyar ivadékai. Bp., 1985. 246-264.

Mitchell, Shayne: 'Altera Italia': Recent Research on Humanism in Renaissance Hungary. In: Bulletin of the Society for Renaissance Studies, XIV, N. 2, 1-6.

Végh János: A magyar reneszánsz építészet kutatásának jelenlegi helyzete. AH XXII. (1994). 35-44.

Összefoglaló művek

Balogh Jolán: Az erdélyi renaissance. I. köt. Kolozsvár, 1943.

Balogh Jolán: A művészet Mátyás király udvarában. I-II. köt. Bp., 1966.

Balogh Jolán: A reneszánsz kor művészete. VIII. A kora reneszánsz. In: A magyarországi művészet története. Főszerk.: Fülep Lajos. 5. kiadás. Bp., 1970. I. köt. 193-215.

Balogh, Jolán: Die Anfänge der Renaissance in Ungarn. Graz, 1975.

Balogh Jolán: Mátyás király és a művészet. Bp., 1985.

Białostocki, Jan: The Art of the Renaissance in Eastern Europe. Oxford, 1976.

Feuerné Tóth Rózsa: Korai reneszánsz (1470-1541). In: Aradi Nóra (szerk.): A művészet története Magyarországon. Bp., 1983. 148-181.

Feuerné Tóth Rózsa: Művészet és humanizmus a korareneszánsz Magyarországon. MÉ XXXVI. (1987). 1-53.

Feuer-Tóth, Rózsa: Art and Humanism in Hungary in the Age of Matthias Corvinus. Bp., 1990.

Marosi, Ernő: Stiltendenzen und Zentren der spätgotischen Architektur in Ungarn. Kunsthistorisches Jahrbuch der Universität Graz VI. (1971). 1-38.

Marosi Ernő: Gótika. A későgótika; Feuerné Tóth Rózsa: A korai reneszánsz. In: Aradi Nóra (szerk.): A művészet története Magyarországon. Bp., 1983. 120-181.

Matthias Corvinus und die Renaissance in Ungarn 1458-1541. A schallaburgi kiállítás katalógusa. Tudományos irányító: Török Gyöngyi, tanácsadók: Balogh Jolán, Klaniczay Tibor. Wien, 1982.

Pannonia Regia. Művészet a Dunántúlon 1000-1541. A Magyar Nemzeti Galéria kiállításának katalógusa. Szerk.: Mikó Árpád és Takács Imre. Bp., 1994.

Történelem - kép. A Magyar Nemzeti Galéria kiállításának katalógusa. Szerk.: Mikó Árpád és Sinkó Katalin. Bp., 2000.

Marosi Ernő gótika fejezetének vége (180-211.), Mikó Árpád korareneszánsz fejezete (212-283.) In: Galavics Géza - Marosi Ernő - Mikó Árpád - Wehli Tünde: Magyar művészet a kezdetektől 1800-ig. Bp., 2001.

Habsburg Mária, Mohács özvegye. A királyné és udvara 1521-1531. A BTM kiállításának katalógusa. Szerk.: Réthelyi Orsolya, F. Romhányi Beatrix, Spekner Enikő és Végh András. Bp., 2005.

Reneszánsz és humanizmus

Feuerné Tóth Rózsa: Ars et ingenium. Korareneszánsz művészetelmélet Janus Pannonius költészetében. AH II. (1974). 9-26.

Feuerné Tóth Rózsa: Művészet és humanizmus a korareneszánsz Magyarországon. MÉ XXXVI. (1987). 1-53.

Építészet, kőfaragás - általános irodalom

Białostocki, Jan: Remarks on Doorways between Late Gothic and Renaissance, north and south of the Carpathians. AHA XVIII. (1982). 247-253.

Buzás Gergely: Magyar építészet. Gótika és kora reneszánsz. Bp., 2001.

Császár László: A kései gótikus hajlított bordás boltozattechnika és magyarországi hatása. Magyar Műemlékvédelem 1967-1968. Bp., 1970. 65-78.

Entz Géza: Gótikus építészet Magyarországon. Bp., 1974.

Entz Géza: Erdély építészete a 14-16. században. Kolozsvár, 1996. 145-204.

Farbaky Péter: Késő gótika és kora reneszánsz. In: Magyarország építészetének története. Szerk: Sisa József és Dora Wiebenson. Bp, 1998. 63-83.

Feld István: II. Ulászló építkezései és a reneszánsz építészet elterjedése Magyarországon. In: Tanulmányok Détshy Mihály nyolcvanadik születésnapjára. Szerk.: Bardoly István és Haris Andrea. Bp., 2002. 181-227.

Feuerné Tóth Rózsa: Gótikus kőfaragóműhely Mátyás korában. BudRég XVIII. Bp., 1958. 365-382.

Feuerné Tóth Rózsa: A magyar reneszánsz európai helyzete. AH V. (1977). 7-29.

Feuerné Tóth Rózsa: Reneszánsz építészet Magyarországon. Bp., 1977.

Horler Miklós: Módszertani adalékok a magyar késő középkori építészet kutatásához. ÉÉT XI. (1979). 35-48.

Kahoun, Karol: Gotická architektúra na Slovensku. Ars IV. (1970). 45-74.

Kahoun,Karol: Neskorogotická architektúra na Slovensku a stavitelia východného okruhu. Bratislava, 1973.

Koppány Tibor: A Közép-Dunántúl reneszánsz építészete. AH XII. (1984). 183-232.

Marosi, Ernő: Stiltendenzen und Zentren der spätgotischen Architektur in Ungarn. Kunsthistorisches Jahrbuch der Universität Graz VI. Graz, 1971. 1-38.

Mikó Árpád: Rész és egész. A magyarországi reneszánsz kőfaragóműhelyek és kutatásuk. In: Koppány Tibor hetvenedik születésnapjára - Tanulmányok. Szerk.: Bardoly István és László Csaba. Bp., 1998. 207-225.

Papp Szilárd: A királyi udvar építkezései Magyarországon 1480-1515. Bp., 2005.

Régiók, egyes emlékek

Balázsik Tamás: A csütörtökhelyi kettőskápolna. In: Horler Miklós hetvenedik születésnapjára - Tanulmányok. Szerk.: Lővei Pál. Bp., 1993. 173-187.

Balogh Jolán: A budai királyi palota rekonstruálása a történeti források alapján. MÉ I. (1952). 29-40.

Balogh Jolán: Az esztergomi Bakócz-kápolna. Bp., 1955.

Bencze Zoltán - Szekér György: A budaszentlőrinci pálos kolostor. Bp., 1993.

Bureš, Jaroslav: Die Meister des Pressburger Domes. AHA XVIII. (1972). 85-105.

Buzás Gergely: Visegrád, Királyi palota 1. (Lapidarium Hungaricum 2.) Bp., 1990.

Buzás Gergely (szerk.): A visegrádi királyi palota kápolnája és északkeleti épülete. Visegrád, 1994.

Buzás Gergely - Lővei Pál: A visegrádi királyi palota címerdíszes zárt erkélye. Mv XXXIX. (1995). 98-112.

Détshy Mihály: Az egri várszékesegyház építéstörténetének okleveles adatai. MÉ XIII. (1964). 1-19.

Détshy Mihály: Adalékok Perényi Péter sárospataki várépítkezéseinek és mestereinek történetéhez. AH XV. (1987). 123-132.

Détshy Mihály: Sárospatak vára és urai 1526-1616. Sárospatak, 1989.

Entz Géza - Kovács András: A kolozsvári Farkas utcai templom címerei. Bp.-Kolozsvár, 1995.

Fabini, Hermann - Fabini, Alida: Kirchenburgen in Siebenbürgen. Leipzig, 1985.

Fabritius-Dancu, Julianna: Sächische Kirchenburgen aus Siebenbürgen. Hermannstadt (Nagyszeben), 1980.

Farbaky Péter: Der Königspalast von Buda im Zeitalter der Renaissance. In: Biegel, Gerd (Hrsg.): Budapest im Mittelalter. A braunschweigi kiállítás katalógusa. Braunschweig, 1991. 259-271.

Farbaky Péter: A budai középkori királyi palota díszudvara. AH XVI. (1988). 143-171.

Farbaky Péter: A kassai Szent Mihály-kápolna Szatmári-féle bővítése és purista restaurálása. In: Horler Miklós hetvenedik születésnapjára - Tanulmányok. Szerk.: Lővei Pál. Bp., 1993. 287-304.

Farbaky Péter: Reneszánsz a barokkban. A pécsi székesegyház Szatmári-tabernákulumának oltárrá alakítása. AH XXV. (1997). 327-344.

Farbaky Péter: Szatmári György és a pécsi reneszánsz. In: Humanista műveltség Pannóniában. Szerk.: Bartók István - Jankovits László és Kecskeméti Gábor. Pécs, 2000. 133-146.

Farbaky Péter: A budai királyi palota Mátyás és a Jagellók idején. Tanulmányok Budapest múltjából XXIX. köt. Bp., 2001. 205-216.

Farbaky Péter: Szatmári György érsek (1521-24) esztergomi mecénássága. In: Lux Pannoniae. Esztergom az ezeréves kulturális metropolis. Fel. k.: Horváth István. Esztergom, 2001. 211-223.

Feld István: Régészeti adatok a nyéki királyi villák építéstörténetéhez. In: Horler Miklós hetvenedik születésnapjára. Tanulmányok. Szerk.: Lővei Pál. Bp., 1993. 259-267.

Feld István - Szekér György: A sárospataki Vörös-torony építéstörténetének vázlata. In: Gerő László nyolcvanötödik születésnapjára. Tanulmányok. Szerk.: Pamer Nóra. Bp., 1994. 169-196.

Feuerné Tóth Rózsa: A budai vár függőkertje és a Cisterna Regia. In: Magyarországi reneszánsz és barokk. Szerk.: Galavics Géza. Bp., 1975. 11-54.

Feuerné Tóth Rózsa: A magyarországi reneszánsz építészet szimbolizmusának kérdéséhez. AH III. (1975). 348-350.

Feuerné Tóth Rózsa: A budai királyi palota 1478-1500 között készült reneszánsz homlokzatai. AH XIV. (1986). 17-50.

Feuerné Tóth Rózsa: A budai 'Schola': Mátyás király és Chimenti Camicia reneszánsz ideálváros-negyed terve. ÉÉT V. (1973). 373-385.

Gerevich László: A budai vár feltárása. Bp., 1966.

Horler Miklós: A buda-nyéki királyi villa épületei. AH XIV. (1986). 51-80.

Horler Miklós: A Bakócz-kápolna az esztergomi főszékesegyházban. Bp., 1987.

Horler Miklós - H. Tabajdi Márta: A simontornyai vár. Szekszárd, 1987.

Horváth Alice: Egy magyar humanista, Váradi Péter építkezései. MÉ XXXVI. (1987). 54-85.

Koppány Tibor: A váci vár reneszánsz kőfaragványai. Váci Könyvek 7. Vác, 1994. 175-204.

Koppány Tibor: A siklósi vár. In: Pannonia Regia Kat. 374-375.

Marosi Ernő: A kassai Szent Erzsébet templom és a későgótikus építészet. Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények XI. (1967). 565-607.

Marosi Ernő: Tanulmányok a kassai Szent Erzsébet templom középkori építéstörténetéhez. II-III. MÉ XVIII. (1969). 1-45, 89-127; XX. (1971). 261-291.

Marosi Ernő: Mátyás király székesfehérvári sírkápolnája. Székesfehérvár Évszázadai 2. Székesfehérvár, 1972. 169-183.

Mikó Árpád: Ippolito d'Este esztergomi érseki udvara és a reneszánsz kőfaragás Magyarországon. AH XVI. (1988). 133-142.

Mikó Árpád: Reneszánsz paloták a váradi várban. In: Váradi kőtöredékek. Szerk.: Kerny Terézia. Bp., 1989. 99-149.

Mikó Árpád: A bártfai városháza. Adalékok a Jagelló-kori reneszánsz történetéhez Felső-Magyarországon. MÉ LIII. (2004). 19-52.

Papp Szilárd: Későgótikus építkezések Pannonhalmán. In: Mons Sacer 996-1996. Pannonhalma ezer éve. Kiállítási katalógus. Szerk.: Takács Imre. Pannonhalma, 1996. I. köt. 237-271.

Papp Szilárd: A nagyvázsonyi pálos kolostor. MÉ XLIV. (1995). 43-77.

Papp Szilárd: Kőfaragvány a Buda feletti Szent Lőrinc kolostorból. In: Tanulmányok Tóth Sándor 60. születésnapjára. Szerk.: Rostás Tibor és Simon Anna. Bp., 2000. 147-174.

Pattantyús Manga: Nagyrévy András és a pesti belvárosi plébániatemplom reneszánsz tabernákulumai. MÉ XLVII. (1998). 219-228.

Pattantyús Manga: Adalékok a gyulafehérvári székesegyház úgynevezett Várdai-kápolnájának építéstörténetéhez. In: Tanulmányok Tóth Sándor 60. születésnapjára. Szerk.: Rostás Tibor és Simon Anna. Bp., 2000. 175-184.

G. Sándor Mária: Reneszánsz Baranyában. Bp., 1984.

Szekér György - Tamási Judit: A nyírbátori Báthori-várkastély. Szabolcs-Szatmári Szemle XXVI. (1991). 5-24.

Tóth Sándor: Az esztergomi Bakócz-kápolna történelmi helye. AH XVII. (1990). 207-228.

Tóth Sándor: Észrevételek a pesti reneszánsz szentségházak tárgyában. In: Tanulmányok Détshy Mihály nyolcvanadik születésnapjára. Szerk.: Bardoly István és Haris Andrea. Bp., 2002. 181-227.

Török Gyöngyi - Osgyányi Vilmos: Reneszánsz kőfaragványokról. MÉ XXX. (1981). 95-113.

Zolnay László: Csonkolt faágas motívumok későgótikus épületplasztikánkban. MÉ XXIX. (1980). 117-130.

Művészek

Csemegi József: Kassai István művészete. Bp., 1939.

Feuerné Tóth Rózsa: Kassai István Budán. BudRég XVI. Bp., 1955. 135-145.

Mecénások

Marosi Ernő: Mátyás király és korának művészete. AH XXI. (1993). 11-38.

Farbaky, Péter: György Szatmári (c. 1457-1524), patron of renaissance architecture in early 16th century Hungary. AHA XLI. (1999-2000). 213-278.

Farbaky Péter: Szatmári György, a mecénás. Bp., 2002. (Művészettörténeti füzetek 27.)

Rövidítések

AHArs Hungarica AHA Acta Historiae Artium

ÉÉTÉpítés-ÉpítészettudományBudRég Budapest Régiségei

MÉMűvészettörténeti ÉrtesítőMv Műemlékvédelem

Késő reneszánsz, 1470–1630

Építészet a három részre szakadt Magyarországon

A mohácsi csata után másfél évtizeddel Buda török kézbe kerülése (1541) végképp megpecsételte az ország sorsát. A maradék, török által meg nem szállt Magyarország megőrizte az 1526-ban kezdődő időszak megosztottságát. A Nyugati Királyság: az ország nyugati és északi része - amely Horvátország nyugati részéből, a Nyugat-Dunántúlból és a „Felföldből" (Felvidék, ma Szlovákia) - állt, Királyi Magyarország néven a Habsburg Birodalom része lett. Az ország keleti felén, Szapolyai királyságának utódaként: az erdélyi medencében és az Alföld kapcsolódó részein (Partium = Részek) az Erdélyi Fejedelemség jött létre, ám a Török Birodalomtól függött: a fejedelmek választásához a Porta jóváhagyását is meg kellett szerezni. A kettészakadtság megszüntetésére, a két országrész egyesítésére egy évszázadon át számos kísérletet tettek - sikertelenül - mind a Habsburgok, mind az erdélyi fejedelmek.

Az 1536-ban megtartott országgyűlés Pozsonyt választotta székvárosul. Ettől kezdve a királyi várban őrizték a Szent Koronát, de mégsem számított uralkodói rezidenciának, a Habsburg-uralkodó többnyire csak koronázása és az országgyűlések idején tartózkodott itt. Nádasdy Tamás halálát (1562) követően I. Ferdinánd (1526-1564) nem nevezett ki nádort, hanem többnyire főpapokat bízott meg a helytartósággal. (Várday Pál, Oláh Miklós) Pozsonyban működött a Magyar Kancellária, a pénzverde, a Harmincadhivatal és a még Budán, 1528-ban alapított Magyar Kamara, a központi gazdasági hivatal. A Királyi Magyarország a többi Habsburg-tartományhoz hasonlóan igyekezett megtartani relatív különállását - legfelső fórumát, az országgyűlést az uralkodó kisebb-nagyobb rendszerességgel ezentúl is összehívta - de egyre több ügyet intéztek a Bécsben működő központi hivatalok. 1556-ban, miután Ferdinándot német-római császárrá választották, saját Udvari Kancelláriáját egyesítette a Birodalmi Kancelláriával. A hadi ügyek irányítására ugyanekkor hozta létre az Udvari Haditanácsot (Hofkriegsrat). Ez utóbbi szervezte meg a magyar végvárrendszer gyűrűjét a török támadásokkal szemben.

Az 1552-es és 1556-os újabb török támadások után I. Miksa (1564-1576) 1568-ban Drinápolyban diplomatája, Verancsics Antal révén kénytelen volt békét kötni az Oszmán Birodalommal. A művelt I. (II.) Rudolf (1576-1608) udvarát Prágába helyezte át, ahol a manierista művészet fontos centruma jött létre. Személyesen azonban sosem hadakozott, a Királyi Magyarország védelme a művészeteknél és tudományoknál sokkal kevésbé érdekelte. Az ún. tizenöt éves háború (1593-1606) váltakozó szerencsével folyt: hol a császári hadak, hol a törökök győztek a nagyobb csatákban, várostromokban.

Az 1520-as évektől az 1570-es évekig az addig szinte egyöntetűen katolikus népesség a hitújítás útjára lépett. Míg a német többségű városok (Pozsony [Bratislava], Sopron, Kőszeg, Nagyszombat [Trnava]), valamint a felső-magyarországi városok (Kassa [Košice], Eperjes [Prešov], Bártfa [Bardejov], Kisszeben [Sabinov], Lőcse [Levoča]) szász polgárai a lutheránus irányzatot választották, az alföldi mezővárosok és falvak magyarsága Kálvint követte, sőt a vallási toleranciájáról nevezetes Erdélyben még az unitárius vallás is bevett felekezet lett. Itt egyedül a katolikus vallást tiltották. Ezzel párhuzamosan az ország katolikus templomainak többségét a protestánsok szerezték meg, s a kolostorok túlnyomó részének működése megszűnt.

A katolikus egyház egyetemes megújulása a tridenti zsinathoz (1545-1563) kötődik, amelynek eredményei Magyarországon csak lassan jelentek meg. Esztergom elfoglalása (1543) után az érsek a Pozsony közeli Nagyszombatba költözött át. Oláh Miklós esztergomi érsek (1553-1568) indította meg hazánkban az ellenreformációt, s a jezsuiták segítségével Nagyszombatban kollégiumot alapított (működött: 1562-1567). Az evangélikusok egyik fő iskolája Eperjesen, a reformátusoké Debrecenben, a kollégiummal alakult meg. A protestáns Erdélyben Báthori István fejedelem engedélyezte újra a katolikus vallásgyakorlatot, s megkísérelte - sikertelenül - a jezsuiták letelepítését (1579-1588). Az ellenreformáció csak később, Pázmány Péter érseksége (1616-1637) idején tudott Magyarországon gyökeret verni.

Míg a XV. század végén, a XVI. század elején Magyarország Közép-Európa egyik legfontosabb hatalma volt, és meghatározó szerepet töltött be az itáliai kora reneszánsz régióbeli recepciójában, a török hódítás miatt szétesett, három részre szakadt ország művészeti fejlődését alapvetően új tényezők determinálták. Míg a Királyi Magyarország művészeti kapcsolatai Bécs és a Habsburg Birodalom további területei közvetítésével formálódtak, az Erdélyi Fejedelemség sok esetben közvetlenül Itáliából is hívott meg művészeket. Ugyanakkor a szomszédos német és lengyel területekkel is fontos kölcsönhatások figyelhetők meg, többek közt az északi manierizmus jegyében.

Királyi Magyarország

A Hofkriegsrat építészei

Az érett reneszánsz stílus, amely a XVI. század eleji római építészetet: Bramante, Raffaello, Peruzzi és mások művészetét jellemzi, szinte alig terjedt túl Itália határain, így Magyarországon is csak nyomokban jelent meg. 1541 után a magyarországi építészetet már a XVI. század közepén kibontakozott itáliai késő reneszánsz határozta meg, főként a Királyi Magyarország esetében Ausztria közvetítésével, illetve a német, lengyel területek késő reneszánsz és az ún. északi manierista stílusjelenségei befolyásolták.

Az Itáliából ekkoriban érkező építészek formakincsét, építészeti repertoárját az észak-itáliai manierizmus jellemezte, elméleti alapjukat főleg Sebastiano Serlio traktátusából merítették (abból is elsősorban az oszloprendeket tárgyaló IV. kötetből). Serlio szerint a dór és toszkán oszloprend férfias jellegű, s így a hadiépítészethez illik, míg a nőies ión, korinthoszi és kompozit oszloprend a reprezentatív palota- és templomépítészetben használandó. A gyakorló építészek közül leginkább a Velencei Köztársaság építészét, Michele Sanmichelit követték, akinek életművében a világi építészet mellett preferált helyet foglalt el a hadiépítészet (pl. Verona erődítésövezete, kapuival).

Ausztria már a XVI. század közepe óta a szintén 1556-tól spanyol Habsburgok fennhatósága alatt álló Milánói Hercegség (Lombardia) területéről szerezte be az architettura militaréhez értő építészeit. (I. Ferdinánd bátyja, V. Károly 1556-os lemondásával jutott a császári címhez s nagyobb hatalomhoz, s ekkor alakította át az állami hivatalokat is). Északi területeiről, a Luganói- és Comói-tavak vidékéről jöttek ezek a mesterek, amely a középkortól kezdve a magistri comacinik, híres építőmesterek hazája. Ezeknek az építészeknek a vitruviusi szabály szerint kellett érteniük az építészet minden ágához, köztük a hadiépítészethez, amelyre a Habsburg Birodalomban leginkább szükség volt.

Az első itáliai építészek 1520 körül jelentek meg Ausztriában, és I. Ferdinánd uralkodása alatt, a XVI. század közepén döntő szerepet kaptak a rezidenciális városok (Bécs, Wiener Neustadt, Innsbruck, Prága) vagy például Graz megerősítésében. Bécs 1529-es török ostroma után a fővárost, de más városokat, például Wiener Neustadtot, Grazot, Innsbruckot és Prágát is észak-itáliai építészek erődítették. 1550 körül közülük a legfontosabbak: a luganói Domenico dell'Allio, Klagenfurt és Bécs erődítője, valamint a grazi Landhaus (1556-1563) tervezője; a milánói Francisco da Pozzo, aki Goriziától (Görztől) Triesztig (Trieste), Prágától a magyar végvárakig tevékenykedett, végül a Luganói-tó mellett, Lainóban született Pietro Ferrabosco, aki egész életében a Habsburg Birodalomban működött, s ebből igen sokat tevékenykedett Magyarországon.

Pietro Ferrabosco

II. Miksa 1572-ben felkérte Como kormányzóját, hogy építészének, Petrus Ferraboscónak, aki őt sok éve hűségesen szolgálja, és fiainak Como városa díszpolgári címet adományozzon. Talán nem véletlen, hogy mindez egy nappal azután történt, hogy a mester a császártól egy Kasztília kormányzójának szóló ajánlólevelet kért.

A Habsburg Birodalom várainak erődítési munkáiban részt vevő építészek tevékenységét igen nehéz körülhatárolni. Bár a bécsi központi hivatalok levéltáraiban sok adat maradt fenn, egy-egy vár sok évig épült, a mesterek cserélődtek, és sokszor az sem egyértelmű, hogy ki a tervező, ki a kivitelező, s ki az, aki csak a folyó kivitelezési munkák egyszeri felülvizsgálatára érkezett a helyszínre. Ferraboscóval - a Thieme-Becker-lexikon szócikkét követően - a XX. század első felében két olasz hadtörténész, Leone Andrea Maggiorotti és Florio Banfi foglalkozott, majd a század második felében egy - sajnos már elhunyt - kiváló cseh művészettörténész-nő, Jarmila Krčálová. Ő 1969-ben Ferrabosco csehországi tevékenységét foglalta össze, majd 1996-ban a Dizionario biografico degli italiani mesterünkről szóló szócikkében igyekezett összefoglalni a róla szóló ismereteket.

Egyéniségének megragadását segíti az a portré is, amelyet Antonio Abondio (Milánó, 1538 körül - Bécs, 1591), a neves milánói éremművész, szobrász és festő készített el 1575-ben: a 48 mm átmérőjű érem előlapján a kb. hatvanöt éves férfi profilportréját láthatjuk, a göndör hajú, szakállas büszt határozott jellemet érzékeltet, a spanyolos körgallér a Habsburg-udvar divatját jelzi. Felirata: PIETRO FERABOSCHO S(acrae) C(aesareae) M(aiestatis) ARCHIT(ectus) 1575, és alul: a művész névjelzése: AN. AB. Hátlapján az VSQVE QVO devizát ábrázolták: egy járomba fogott ökör látszik, amelyet pálma és lombos fa fog közre.

Pietro Ferrabosco (vagy a korabeli iratokon használt, saját kezű aláírása alapján Feraboscho) 1512-ben vagy 1513-ban született a Luganói- és Comói-tó közötti kis településen, Lainóban, a Val d'Intelviben, apja és testvére egyaránt Martino névre hallgatott. 1540 előtt, húszas életéveinek végén kerülhetett a Habsburg Birodalom területére. Nem tudjuk, ifjú éveiben Itália mely városában tanult, talán Milánó lehetett ez a hely. Egy 1559. október 15. előtt kelt kérvényében így ír pályafutása legkorábbi szakaszáról: „Io ho servito cinque anni con il signor conte di Salm la bona memoria nei confini di Ungaria alla guerra." A kb. 1540-1545 közé tehető időszakban pittore di campóként (feldmaler) szolgált a magyarországi hadszíntéren hadakozó Eck Graf zu Salm und Neuburgnál, a Bécset 1529-ben megvédő és hősi halált halt ifjabb Niklas Graf zu Salm und Neuburg fiánál. E tevékenység valószínűleg nem annyira a csaták megörökítését jelentette, sokkal inkább az erődítési munkákhoz szükséges, a várakhoz kapcsolódó környezet, domborzat és tájkép ábrázolása lehetett a feladata. Az ifjabb Salm 1545-től pozsonyi kapitány volt, majd a következő évtől királyi főhadparancsnok Magyarországon és Alsó-Ausztriában. Nem sokat tartózkodott győri székhelyén, hanem diplomáciai megbízatásokat is teljesített (erdélyi tárgyalások), és sokfelé hadakozott: 1549 nyarán például a Felvidéken foglalt el várakat. 1550 végén halt meg, Egerben. Ferrabosco festményeiből - eddigi ismereteink szerint - egy sem maradt az utókorra.

Jarmila Krčálová feltételezi, hogy Ferrabosco már 1545-ben letelepedett Bécsben, ahol nagyobb szabású feladatokat is vállalt, sőt 1549-1550-től uralkodói szolgálatba állt. 1549-ben a Hofburg délnyugati szárnyának egy új termét és egy helyiségét díszítette falképekkel, amiért 100 tallér fizetségben részesült, 1551-ben pedig a nagyterem mennyezetét festette ki. Mindezek sajnos mára elpusztultak. 1553-ban egy kaput dekorált ugyanitt, amelyet az osztrák szakirodalom a manierista Schweizertorral azonosít, amelyet építészetileg is neki tulajdonít. A Hofburg zárt udvarából a legrégebbi épületmagba, a Schweizerhofba vezető kapualj mindkét végén egy-egy reprezentatív, dór oszloprendes, félköríves záródású díszkapu épült, a zárt udvar felőlit rusztikázott oszlopok keretezik, s egy magas, az I. Ferdinánd címeit, az 1552-es évszámot és címerét tartalmazó attika koronázza. A belső oldalon a hasonló kialakítású, de keskenyebb, dórizáló kaput pilaszterek fogják közre, s egy egyszerűbb, csak a Ferdinánd-címert és az 1553-as évszámot feltüntető íves oromzat zárja le. A kapualj teknőboltozatát a párkány fölött hermapillérek közti címeres és groteszk ornamentikájú falfestés díszíti. Ferrabosco 1554-ben Ferdinánd gyermekeinek épületszárnyát dekorálta, 1555. április 8-án pedig maistern Petern, mallernek 80 guldent fizetnek ki egy, a Burgkapellébe újonnan készült nagypénteki szent sír elkészítéséért, kifestéséért és aranyozásáért.

A Királyi Magyarországon a Habsburgok a várak erődítésén kívül egyetlen reprezentatív építkezést támogatták: az országrész fővárosában, amely már 1536-tól Pozsony lett. Ferrabosco első nagyobb magyarországi munkája éppen a késő gótikus pozsonyi vár, azaz az ideiglenes magyar főváros királyi rezidenciájának 1550-ben elkezdődött késő reneszánsz átépítése volt, 1552-1562 között.

A festő-építész tevékenysége közötti lassú profilváltás jele, hogy egy 1553. évi áprilisi elszámolás Petrus mallerként említi, de már a pozsonyi vár építkezéseit ellenőrzi. Egy 1561. március 29-én kelt iratban a bécsi Udvari Kamara utasítja a magyar kamarát, hogy néhány épületet itt befejezzen: „vnserem Pawmaister Pettern Verabossco, etliche Gepev in vnseren khuniglichen schloss Pressburg fierderlich in Verfertigung zu bringen." Ez az irat igazolja, hogy ekkor már biztosan a pozsonyi vár átépítésének vezető mestere. Bár 1562-ben egy itteni felülvizsgálatkor Ferrabosco mellett két ízben Benedikt Kölbl nevét is említik, 1563. március 13-án - a pozsonyi várral kapcsolatban - újból csak egyedül, „per architectum nostrum Petrum Ferabosco" kifejezéssel említik. Áprilisban a vár egy lépcsőházának beboltozását és rézlemezzel fedését irányítja. Az átépítés során alakult ki a pozsonyi vár mai négy saroktornyos külső képe, bár a III. Ferdinánd idején lezajlott későbbi barokk átépítés (1632-1645) és a XIX. század elején pusztító tűzvész nem sok mindent hagyott meg késő reneszánsz formájában.

Ferrabosco udvari rangját és az uralkodó elégedettségét jelzi, hogy 1556. szeptember 25-én I. Ferdinánd Ferraboscót nemesi rangra emeli: „Kayser Ferdinand I. erhebt den Petrus Ferrabosco de Layno, seinen Architekten, der ihm 11 annos summa cura, industria et diligentia vielfach ac praesertim in architectura gedient habe, in den Reichsritterstand und bestätigt ihm das folgende bereits von seinem vorfahren geführte Wappen..." Ugyanakkor 24 forintos havi fizetése lényegesen kevesebb volt a többi császári építésznél, ezért 1559. október 15-e előtt kelt, közvetlenül a császárhoz intézett kérvényében fizetésemelést kér népes családja ellátására. Ebben öntudatosan felsorolja addigi munkáit: részvételét Győr, Ebersdorf és Bécs erődítési munkáiban, Győr, Komárom, Bécs és Prága modelljeinek elkészítését, sőt Dalmácia és Horvátország sok végvárának tervezését is. Arra is hivatkozik, hogy a sok lakó- és erődépítészeti megbízás miatt nem tud a festészettel törődni, amely régebben kenyérkeresetét biztosította. 1560-1561 fordulóján Ferrabosco hazatért Itáliába, ezt tanúsítja decemberben kiadott útlevele.

Efemer dekorációra kapott megbízást Ferrabosco a trónörökös Miksa 1563. szeptember 8-án lezajlott pozsonyi koronázása alkalmából. A Bécsből érkező Miksa és kísérete fogadására az útvonalukba eső, a Dunán átvezető hajóhíd két végén egy-egy ideiglenes, színes manierista (fa) diadalkapu készült, amelyet a bécsi Donat, illetve Martin Hübschmann testvérpár „Ware Contefactur der Stadt Presburg" feliratszalagos Pozsony-látképe örökített meg.

Az ábrázolás szerint a felfelé keskenyedő hídfőkön egy-egy félköríves záródású, rusztikás keretezésű kapu nyílt, egyenes párkányzatukon három-három címerrel. Natale Conti 1589-ben így írt a kapuról: „Havevano su l'Danubio fatto un gran ponte da piú di cento barche sostenato, e di cotanta larghezza, che su quello commodamente potevano andare dieci cavalli a paro a paro. Le porta dell'entrata e dell'uscita del ponte erano con somma magnificenza quasi di marmo fabbricate..." Tilesch Lénárt körmöcbányai küldött szerint a hídkorlátot kis nyírfákkal díszítették, a hidat zöld fűvel szórták be. A kapuk közepén I. Ferdinánd császár, jobbra Miksa, balra a királyné címerei ragyogtak. Ugyanebben az évben a pozsonyi ferencesek kolostorának lépcsőjét és tetőzetét is Ferrabosco újította fel.

Az 1563-ban magyar királlyá koronázott, majd apja, I. Ferdinánd következő évben bekövetkező halála után trónra lépő I. Miksa folytatta pozsonyi uralkodói rezidenciájának késő reneszánsz átalakítását. Ekkor a feladat már főleg a belső dekoráció kiképzése volt. 1563-ban még I. Ferdinánd bízta meg a kápolna kifestésével Giulio Liciniót, aki korábban - a velencei Doge-palota és a Libreria falképein - Tintoretto mellett dolgozott. A kápolna dekorációja sajnos elpusztult, de Liciniónak a készülő dekorációt (az Utolsó ítéletet és a többi festményt, a stukkó- és famunkát (legname), azaz valószínűleg a kazettás famennyezetet) részletesen ismertető beadványa szerencsére fennmaradt. A nyilván ugyanekkor készült, nemrég felfedezett groteszk falfestmények a vár déli szárnyának termeiben ma is érzékeltetik a dekoráció színvonalát. Sajnos a pozsonyi királyi vár késő reneszánsz átépítésének messze nem volt olyan hatása a hazai építészetre, mint egy évszázaddal korábban Mátyás budai építkezéseinek. Egy Licinio-szintű művészt a magyar főúri-főpapi megrendelők nem tudtak foglalkoztatni, s a Habsburgok részéről sem volt folytatás: anyagi erejüket a fontosabb rezidenciák, Bécs és Prága még pompásabbá tételére fordították.

1564-ben Pozsonyban a vár felső emeletének helyreállítása folyt, 1566-ban tetőzetének javítására utasítják Ferraboscót, majd 1566. június 26-a után a kút és a ciszterna helyreállítását végzi. 1567-ben a fogoly János Frigyes szász herceg lakosztályának kialakítása viszont Thomas Eiseler tervei szerint valósult meg. 1575-ben Matheus Hagerrel együtt említik Ferraboscót építészként, majd legutoljára 1581-ben jelenik meg a forrásokban a pozsonyi várnál, bizonyos romos részek felülvizsgálatával kapcsolatban.

Amint gróf Salm Ecket, Ferrabosco korábbi mecénásának fiát 1560-ban kinevezték győri főkapitánynak, Ferrabosco már a következő évben, 1561 áprilisában, Goerg von Thanhausen haditanácsos társaságában, megérkezett Győrbe, a vár felülvizsgálatára. Az 1554-1555-ben kiépíteni kezdett győri erődítésrendszert Francesco Benigno (1560-1562) és Bernardo Gaballio (1562-1564), kezdte el tervezni, de Ferrabosco 1564-től győri szuperintendensként átvette a modern erőd építésének irányítását, így az erődített város végső formája is neki tulajdonítható.

1564 tavaszán modellt készített a városról. A modern derékszögű utcarendszer kialakítását az 1566-os nagy tűzvész is elősegítette: ezekben az években épült sok katonai épület is: a fővárta, a hadszertár, az élelmezési ház sütödével, a katonai kórház, a fürdő és a várépítési hivatal, a Bauhof is.

A protocollumok szerint Ferrabosco 1567-ig tevékenykedett Győrben, akkor Thomas von Eiseler, a bécsi vár főépítésze vette át a munkák irányítását. A győri várfalakon három kapu nyílt, amelyek közül - a befejezést jelezve - a Vízi-kapu 1567-es, a monumentális Bécsi kapu és a déli Fehérvári kapu 1568-as évszámot visel. Csatlakozva a korábbi szakirodalomhoz, e három kapu kialakítását Ferraboscónak tulajdoníthatjuk, az 1561-es jelentésében szereplő, a Bécsi kapu újjáépítéséről szóló javaslata miatt és a biztosan hozzá köthető hasonló pozsonyi diadalkapuk miatt is.

A Bécsi kapu hármas, diadalívszerű külső homlokzattal rendelkezett: a középső nyílás széles, félkörívesen lezárt, a szélső gyalogkapuk egyenes záródásúak voltak.

A pillérek előtti rusztikázott toszkán pilaszterekre háromrészes főpárkány támaszkodott, majd az íves szakaszokkal lezárt oromzatot a Habsburg-, a magyar és a cseh címer díszítette. A déli kapu egyetlen nyílásból állt, két féloszlop keretezte, az északi szintén egynyílású lehetett, a megmaradt ábrázolások és Méry Etel 1874-es leírása szerint dórizáló kialakítással. A kapuknál Serlio traktátusának és Sanmicheli veronai kapuinak hatását figyelhetjük meg. A győri vár építését a Haditanács 1577-ben nyilvánította befejezettnek, s a birodalom egyik legkorszerűbb újolaszbástyás rendszerű erődje lett, bár Daniel Speckle német hadiépítész az egy évvel korábbi regensburgi gyűlésen kritizálta kialakítását.

A Duna és Vág folyó közti földnyelven fekvő, „teknősbéka" alaprajzú komáromi vár építéséhez 1544-ben kezdtek hozzá Filippo di Novara Tornielli és Giovanni Battista Sabelli itáliai építészek tervei szerint, majd Giovanni Maria de Speciecasa és Di Dalmatio Bartolagi folytatta kiépítését. 1550-ből való egyszerű kapuját a Ferdinánd mint építtető címeit megnevező felirat datálja. A várral kapcsolatban Speckle és Carlo Theti - a nápolyi hadiépítész, aki Discorsi delle fortificationijában négy magyar várral is foglalkozik - is fenntartásait fogalmazta meg. Ferrabosco 1564-1566 között szerepel a jegyzőkönyvekben (protocollumokban) a komáromi várral kapcsolatban, tehát a rövid idő alatt nem lehetett különösebb szerepe az erődítés kialakításában. E két év alatt a palánkok építését irányította, viszont a naszádosok számára emelt egy fatemplomot a vár belsejében: „per bawung ainer Hülzenen Kirchen zu Comarn für die Nasadisten."

1568. január 31-én Ferrabosco királyi építészt küldik az egri vár építéséhez. Neki tulajdoníthatunk egy február 26-án keltezett, olasz feliratú felmérést, mely a várat az átépítés előtt ábrázolja. Tevékenysége e várnál valószínűleg csak a szakértésre és e rajz elkészítésére szorítkozott: július végén Ottavio Baldigara is feltűnik az írott forrásokban, s a következő év április 1-jén őt nevezik ki az egri vár építőmesterévé.

Ferrabosco 1568-ban került kapcsolatba a Dél-Dunántúlt s így Stájerországot is védő, fontos hadászati szerepű erődítmény, a kanizsai vár építésével. Június 21-én őt és Baldassarre Peruzzi fiát, Sallustio Peruzzi kapitányt (hadmérnököt, aki 1567-ben állt császári szolgálatba) küldik a kanizsai mocsár lecsapolására: „architectos nostros capitaneum Salustium et Petrum Ferabosco hinc Canisam ablegasse ea de causa, ut paludis aquam per certam fossam illinc derivare et expiscari debeant, an fundus paludis structuram firmiorem ferre possit." Valószínűleg Ferrabosco (esetleg Sallustio Peruzzival közös) elképzelésének tartható az az ötszögletű, az ideális reneszánsz várostervekre emlékeztető várterv, amely alkalmazkodott a terepadottságokhoz, s magában foglalta a téglalap alaprajzú korábbi gótikus várat is. A bécsi Kriegsarchivban őrzött rajz, valamint az ugyancsak a bécsi Nationalbibliothekben lévő, feltehetően Niccolò Angelinitől származó rajz e terv derivátumai lehetnek az 1560-as évek végéről.

1572-ig két bástya készült el az ötből, amint ezt a Méri István által Ferraboscónak tulajdonított rajz mutatja. 1577. április végén Ottavio Baldigarával szemlélik meg az építkezést, majd egy 1577. június 20-i jegyzőkönyv szerint Ferrabosco a vár famodelljét készíti. Ferrabosco 1580-ig szerepel a protocollumokban. Tevékenységének végeredménye lehetett a várnak az az állapota, amelyet egy Kriegsarchivban őrzött, a várost is feltüntető alaprajz őrzött meg. Eszerint a pentagonális vár kétbástyás, magasabban fekvő keleti része jobban kiépült, s vizesárok választotta el a nyugati alacsonyabb, de nagyobb, hárombástyás várrésztől. Ha összevetjük Ferraboscónak a győri várban végzett urbanisztikai munkájával, valószínűnek tarthatjuk, hogy itt Kanizsán is az ő műve az ideális reneszánsz városokra emlékeztető derékszögű utcarendszer a váron belül.

Nagyon vitatott Ferrabosco szerepe a bécsi Neugebäudéban, amely oda épült, ahol Bécs 1529. évi ostromakor Szulejmán sátra állt. Korábban e császári nyaralókastély építészének vélték (Sallustio Peruzzival közösen), ám az épület új monográfusa, Hilda Lietzmann szerint a Tiziano által is megfestett Jacopo Strada császári antikvárius, régész és építész lehetett a tervező, és Ferrabosco csak az épület modelljét készítette el. A falképeket a pozsonyi vár kifestésében is tevékenykedő Giulio Licinio alkotta, amelyek sajnos itt ugyancsak elpusztultak.

1564-től kezdve Ferrabosco kétévenként a három téli hónapra hazatért hazájába. A források szerint a Habsburg Birodalom más részein is tevékenykedett, 1565. április 23-án a görzi (goriziai) Provianthaus, egy kút, malom és a Zeughaus építéséről tett jelentést, 1570-1571-ben a grazi Burg építését irányította. Sőt külföldre is hívták: 1567-ben Szászországban a grimmensteini vár lebontásán és Gotha városának erődítésén dolgozott. 1572-ben Ferrabosco II. Rudolf magyar királlyá koronázásán új „várost", azaz valószínűleg ideiglenes sátorvárost (tendopoli) épített a résztvevők számára.

1581. október 4-én a Hofburg Amalienburg szárnya építésében való közreműködéséért fizetik ki. Ez az épület Rudolf fivére, Ernő főherceg számára készült, és ma is áll, ám Ferrabosco szerepe a tervezésben még nem tisztázott. 1582. március 6-án helyezték el a bécsi klarissza kolostor alapkövét, amelyet IX. Károly francia király özvegye, II. Rudolf húga, Erzsébet számára Ferrabosco tervezett meg. A Dorotheergassében álló kolostor egyhajós temploma gótizáló, ám nem lehet elhatárolni I. Vivian, a kivitelező mester részét az épületben, amelyet később a lutheránusok kaptak meg és alakítottak át. Rupert Feuchtmüller osztrák művészettörténész Ferraboscónak attribuálta a Hofburg egy másik részét, az 1559-től Miksa császár számára építeni kezdett Stallburgot, ám legújabban Hilda Lietzmann itt ugyancsak Jacopo Strada tervezői szerepét valószínűsíti. Stradát, Ferraboscót és egy harmadik, Natale Veneziano nevű mestert bíz meg a császár 1560-ban I. Miksa tumbája reliefjeinek elkészítésére az innsbrucki Hofkirchében.

Rendkívül nehéz egyértelműsíteni Ferrabosco csehországi működését, ahol sokszor említik prágai erődítési munkákkal, illetve a Belvederével kapcsolatban. A morvaországi Bučovice kastélyát is korábban neki tulajdonították egy múlt századi forrás alapján, ám Lietzmann ezt ugyancsak Jacopo Strada oeuvre-jébe sorolta át. Biztosan Ferrabosco tervezi azonban 1582-ben II. Rudolf számára a hlaveneci és sadskái vadászlakokat Csehországban. Ugyancsak ebben az évben a bécsi Új Arzenál építését irányítja, valamint befejezi a Hofburg nyári lakjának (Sommerhaus) építését egy bálteremmel. Ferrabosco tervezte 1590 után Wolf von Rumpf weitrai kastélyát (1590-1606) is, amely árkádos udvarával a bécsi Stallburg hatását mutatja.

1580 elején Ferrabosco II. Rudolfhoz fordult, hogy 38 év szolgálat után a megüresedett bécsi superintendens állásába kinevezzék, vagy nyugdíjat kapjon, ám Ernő főherceg hevesen ellenállt a német nyelven kevéssé beszélő, külföldi mester kinevezésének. Mivel 1582-ben Károly főherceg leállította nyugdíja folyósítását, az idősödő Ferrabosco 1583-ban újra Rudolfhoz fordult, kérvényét azonban válasz nélkül hagyták. Végül 1588-ban az uralkodó évi 100 forint nyugdíjat állapított meg számára. Nem tudjuk, hol halt meg az agg mester, talán hazatért szülőföldjére, s ott érte a halál egyik fia, a jegyző Giovanni családja körében, kb. 88 éves korában.

Pietro Ferrabosco kora tipikus lombard mestere volt, aki Közép-Európába, a Habsburg Birodalomba szegődött el szerencsét próbálni. Ám a hadszíntérré változott országban festőként nem tudta igazán kibontakoztatni tehetségét. Lehetőségei és képességei az architectura civilis és még inkább az architectura militaris felé irányították. Efemer dekorációtól uralkodói rezidenciákon át a várakig az építészet sok ágában tevékenykedett, sőt különös érzéke volt az urbanisztika iránt is. Első néhány évétől eltekintve az udvar szolgálatában állt, s nemcsak több művészeti ágban is járatos igazi reneszánsz mester, de jellegzetesen udvari művész is volt, ahogy ezt a fogalmat Martin Warnke meghatározta, s képviselőjeként Ferraboscót is számba vette. Ferrabosco a Habsburg Birodalom egyik legfontosabb építésze volt a XVI. században, békésebb viszonyok között talentumát nem kellett volna nagyrészt erődítések építésére fordítania.

A Haditanács többi építésze

A Habsburgokat Bécs 1529-es sikertelen török ostroma, a Királyi Magyarországot és főként az osztrák örökös tartományokat fenyegető veszély késztette arra, hogy erődítsék, modernizálják a magyar várakat. A magyarországi építtető tevékenységükben csaknem kizárólagos hadiépítészeti munkákat az 1556-ban létrehozott Udvari Haditanács irányította. 1541 után a Királyi Magyarországra a külföldi - elsősorban itáliai - építészek többnyire ennek a hivatalnak az alkalmazásában érkeztek.

Ausztriát és Magyarországot is területi egységekre osztották, amelyet egy-egy építési hivatal látott el a superintendens irányításával. Az itt dolgozó építészek munkáját a legnevesebb hadmérnök-teoretikusok is támogatták. Így maga az uralkodó, I. Miksa révén jutott el Bécsbe Francesco de Marchi és Carlo Theti, az utóbbi Discorsi delle fortificationi című traktátusában (megjelent: Velence, 1575, 1578, 1588, Vicenza, 1617) négy magyar várat is elemzett saját helyszíni tapasztalatai alapján: Egert, Komáromot, Érsekújvárt (Nové Zámky) és Kanizsát. De megfordult Magyarországon Vincenzo Scamozzi, Velence építésze és Daniel Speckle, a neves német hadmérnök is. A reneszánsz hadiépítészet új elméleti eredményeinek éppen Európa egyik legfőbb hadszíntere, a török ellen küzdő Magyarország nyújtott kísérleti terepet.

Alföldi, sík terepen viszont, ahol nem kellett alkalmazkodni a domborzathoz, a szabályos, geometrikus (sokszögű), a reneszánszban kedvelt elrendezés volt a legmegfelelőbb. A Ferrabosco kapcsán már említett Kanizsán és Győrön kívül a legnagyobb szabású erődépítési munka az esztergomi érsek által építtetett Érsekújvárott valósult meg, ahol a korábbi vár mellett egy szabályos hatszög alaprajzú, óolaszbástyás erődítés épült, a falak közt pedig egy szabályos utcahálózatú ideális városterv valósult meg.

1580-1588 közt épült, minden bizonnyal a trieszti születésű Ottavio Baldigara tervei szerint. Fennmaradt egy érdekes szöveges forrás is, amelyben Baldigara egy bizonyos Megliorini nevű itáliai hadmérnök írásbeli megjegyzéseire válaszol. Úgy tűnik, Megliorini kevéssé ismerte a végek viszonyait, a pénzügyi helyzetet, azt, hogy milyen anyagok állnak rendelkezésre, és hogy mennyi építési idő az elfogadható. A kőből való építkezésre a háborús viszonyok miatt sem idő, sem anyagi forrás nem állt rendelkezésre. Ugyanakkor Baldigara azt is követelte, hogy Megliorini elgondolásait makettben is mutassa be, ne csak szóban. A valószínűleg Baldigarától származó terveken láthatjuk a derékszögű utcahálózatú várost, centrumában a mind a négy oldalán három-három utca betorkollásával létre jött derékszögű főteret, valamint a bástyákat (beluardo) is. Ez utóbbiak neve: Császár-bástya, Ernő főherceg-bástya, Csehország-bástya, Forgách Simon-bástya, Győri-bástya, Frigyes-bástya. A városnak mindössze két kapuja van: a bécsi és az esztergomi. A kiemelt épületek közt a terv helyet biztosít a főtér melletti templomnak, a katonai parancsnok és az elöljáró házának, az élelmiszerraktárnak és az építési udvarnak. Baldigara terve az itáliai szabályos erődített városok legjelentősebb hazai megvalósulása, párhuzama. Baldigara adott szakvéleményt a hosszú ideig készülő váradi pentagonális (ötszögű) várról is.

Az érsekújvárihoz hasonló, hatszögletű szabályos várost épített Matija Gambon 1579-től a horvátországi Károlyvárosban (Karlovac). De ismerünk terveket más erődített városokhoz is, Szatmárra (Satu Mare) Ottavio Baldigara, Szendrőre Cristoforo della Stella készített tervet. Az ideális reneszánsz várostervek nyomán az 1560-as évek végétől az 1580-as évtizedig megvalósult korai magyar példák a cinquecento itáliai építészetelmélet eredményei, amelyek - paradox módon - saját hazájukban Torinón kívül (1564) Scamozzi 1593 körül kiépült Palmanovájában öltöttek testet, jóval a magyarországiakat követően.

A hegyvidéken fekvő várak esetében amúgy sem lehetett szabályos, geometrikus erődítést kialakítani, így ezeknél a meglévő falak, bástyák korszerűsítését kellett elérni. A Kelet-Felvidék védelmét az egri vár biztosította. A korábbi belső várat szabálytalan ötszögletű, újolaszbástyás erősséggé alakították át Ottavio Baldigara 1568-ban keletkezett terve alapján. A munkák még a nyolcvanas években is folytak. Az említett várakon kívül a Haditanács irányításával még számos magyarországi várban folytak javítási munkák, vagy épültek újonnan, s az építkezések a XVII. században sem maradtak abba. A modernizált erődítmények sokkal nagyobb akadályt jelentettek a törökök támadásaival szemben, de sok múlt a végvári haderőn és sokszor a felmentés elmaradásán is, így sajnos sokszor feladták a legmodernebb erősségeket is. (Lásd Győr [1594], Kanizsa [1600] eleste.)

Francisco da Pozzo

Francisco da Pozzo 1501/2-ben született Milánóban. Keresztnevének spanyolos formája jelzi, hogy a Milánói Hercegség ekkor spanyol fennhatóság alatt állt. Ifjúkora egyelőre homályban áll a kutatás előtt. 1546-ban tervet készített Borostyánkő (Bernstein, Burgenland, Ausztria) várának újjáalakításához, a birtokos Königsberg család számára. A mintegy tíz éven át tartó építkezéseket a helyszínen rokona, Gianmario da Pozzo művezette. 1548-ban (Moson)Magyaróvár várának folyó építkezését vizsgálta felül. Egy évvel később kollégájával, a pisai születésű Sigismondo da Predával a győri vár erődítési munkáit ellenőrizte. 1552-ben és 1554-ben Egerben szemrevételezte a vár építkezéseit, 1553 és 1557 közt pedig Zólyom (Zvolen) és Tokaj váránál, valamint a nagyszombati városfalak építésénél fordult meg felügyelő építészként. Az 1540-es évek végén és az 1550-es években dolgozott Bécs, Bécsújhely (Wiener Neustadt), Prága, Brünn (Brno), Görz (Gorizia) és Trieszt (Trieste) erődítési munkáiban. 1556-ban V. Károly császár birodalmi lovagi címmel tüntette ki, pályafutása végén Bécs várának és városának építési főfelügyelője volt, majd 1562-ben hunyt el ugyanott.

Főúri építkezések a Dunántúlon (1541–1630)

Míg a Hofkriegsrat által szerződtetett legjelentősebb mesterek túlnyomórészt az állami várépítkezéseken, illetve közvetlen uralkodói megrendelésre dolgoztak, a kevésbé jelentős építészek udvari megbízásaik mellett szívesen elvállaltak munkákat a kor magyar mecénásaitól is. Az udvarház- és kastélyépítésben a XVI. században tovább éltek a középkori hagyományok. A jelentős itáliai építőmestereket pénzügyi okokból csak a leggazdagabb arisztokraták, főpapok voltak képesek megbízni, így a késő reneszánsz újításai csak fokozatosan jutottak el a közép-, illetve kisnemesi építkezésekig és városi palotákig, lakóházakig.

Korszakunkban egy alapvetően új épülettípus formálódott és terjedt el Magyarországon. Várakat, városokat körülvevő olaszbástyás erődítésről már ejtettünk szót. Ezzel szemben Itáliában alig találkozunk olyan épületekkel, ahol a szabályos alaprajzú várkastélyoknak a sarkain az óolaszbástya alaprajzú tornyok és az épület magassága megegyezik. Itáliában Baldassarre Peruzzi és Lorenzo Donati terveiben, valamint a ma is álló norciai várat (Vignola, 1554) az itáliai eredetű magyarországi épülettípus közvetlen előzményeként. Az épülettípus hazai emlékei abban is eltérnek az itáliai előképektől, hogy nálunk az eltérő éghajlat miatt magas tetőzet zárja le az épület tömegét.

A típus legkorábbi hazai emléke az egervári vár a Dunántúlon, amely XIII. századi eredetű, a XV. század közepén átépült, majd 1539-től 1541-ig Nádasdy Tamás apja, Ferenc folytatta a munkákat főként a külső erődítésrendszer létrehozásával.

A négy sarokbástyás, belső udvart négy szárnnyal körülvevő várkastélyt Nádasdy Tamás öccse, Kristóf emelte az 1550-1560-as években.

Az egyik bástyát az építtető és felesége, Choron Margit címere díszíti, 1559-ből. Ma a negyedik, északi szárny már nincsen meg, mert a XVIII. század elején, 1713-ban lebontották, valószínűleg azért, hogy a Rákóczi-szabadságharc után erősségjellegét így megszüntetve elkerüljék a magyar váraknak az uralkodó által elrendelt lerombolását.

A Dunántúl legfontosabb mecénása a XVI. században Nádasdy Tamás (1498-1562) volt, aki Itáliában szerzett humanista műveltséget. Pályafutását II. Lajos udvarában kezdte, majd budai várnaggyá nevezték ki. Először Szapolyai I. János táborában találjuk, majd átállt Ferdinánd oldalára. Itt egészen a király utáni legfontosabb méltóságig, a nádorságig emelkedett. Felesége a nagy hatalmú Kanizsai család utolsó örököse, Kanizsai Orsolya volt. A kivételes műveltségű főúr kastélyai a reneszánsz kultúra helyi központjaivá váltak. Egy fennmaradt, címzett nélküli Palladio-levelet a szakirodalom az ő építkezéseivel hozott kapcsolatba. Nádasdy sokszor foglalkoztatta a már említett Francisco da Pozzo architectus regiust. Nádasdy Pozzóval terveztette meg bécsi palotáját, amelynek építése 1561-ben ért véget, az építész ezenkívül a pápai váron is dolgozott számára.

Feltehetően Pozzo tervei alapján valósult meg Nádasdy birtokközpontjának, a sárvári várnak reneszánsz átépítése is. A Kanizsai család korábbi középkori várát az 1550-es években szabálytalan alakú bástyákkal erősített védőövvel vették körül, illetve átalakították, kibővítették a gótikus épületrészeket is.

Ekkor készült a keleti szárny pilléres árkádsora. A kaputorony manierista, rusztikás pilaszterekkel tagolt kapuzata esetében a kutatás kétféle datálást is lehetségesnek tart: 1560-ban vagy 1589-ben készülhetett (az utóbbi esetben a győri, Ferrabosco-féle kapuk hathattak rá). 1588-1615 közt még Nádasdy Ferenc, majd Pál a fapalánkot kőanyagú, ötszögű óolaszbástyás erődítésrendszerrel helyettesítette, az építész valószínűleg Donato Grazioli lehetett.

A sopronkeresztúri (Deutschkreuz) várat 1550 körül ugyancsak a Nádasdy család építette át kastéllyá. 1621-ben az épületet felégették, majd Nádasdy Pál 1625-ig építtette újjá, Koppány Tibor szerint feltehetően Giovanni Battista Rava pozsonyi építőmester tervei alapján. Négyzet alaprajzú, négy sarokbástyás kastély, kapubejárata rusztikás keretezésű. A várszerűen komor külsővel éles ellentétben áll a derűs, kétszintes, a földszinten pilléres, az emeleten toszkán oszlopos, félköríves árkádsorral körülvett nagyméretű udvar.

Mint már a kora reneszánsz fejezetnél említettük, az árkádos reneszánsz belső udvar első példája Magyarországon a budai Mátyás-palota díszudvara volt. Az itáliai mesterek építette szabályos árkádos udvarokkal a kastélyépítészetben sokszor találkozunk Ausztria, Csehország területén (akár háromszintes változatban is) és Magyarországon is. A sopronkeresztúri az ilyen udvarok legnagyobb méretű hazai emléke, de az épület és a loggia csak kétszintes, egyemeletes. Az árkádos udvarokat ettől kezdve gyakran alkalmazták nemcsak kisebb kastélyokban, kúriákban, udvarházakban, de a városi építkezéseken is, így pl. Győr, Sopron, Lőcse lakóházain.

Különleges enteriőr jött létre a sopronkeresztúri kastély északkeleti bástyájában. Itt egy olyan kápolnát alakítottak ki, amelynek négyzetes terét 1631-ben készült, stukkókeretbe foglalt festményekkel díszített fiókos dongaboltozat fedi. Oldalfalait két-két gótizáló mérműves ablak világítja meg. A kápolna a gótizáló manierizmusnak már a kora barokkot megelőlegező kvalitásos alkotása.

Hasonló alkotás jött létre a felvidéki Árva vára (Oravský hrad) egyhajós várkápolnájában (1610-1611) is. Terét bordázatot utánzó stukkósávokkal díszített fiókos dongaboltozat fedi, s kétoldalt három-három csúcsíves, mérműves gótizáló (de nem gótikus) ablak világítja meg.

Ugyanez a stílusjelenség tűnik fel Németújvár (Güssing) várkápolnájában, ahol Batthyány Ferenc építtette át a középkori kápolnát 1609-1611 között, Thomas Weyss építőmester irányításával, az északi manierizmus már említett gótizáló formáival. Boltozata 1642-es évszámot visel. Ugyancsak Batthyány az 1621-ben elpusztult rohonci (Rechnitz) kastély helyén építtetett újat (a második világháborúban újból rommá lett), ennek kápolnája a középkori hagyomány szerint ugyancsak szentélyével lépett ki az épület kontúrjából. Kora barokk enteriőrjét Filiberto Lucchese alakította ki 1640-1642-ben. A Vas megyei Vép Erdődy-kastélyának kápolnája Erdődy Tamás 1613-tól folyó átépítése során jött létre. Alaprajza a középkori tradíciókat őrzi: támpilléres szentélye a nyolcszög három oldalával záródik, csúcsíves ablakok világítják meg. Muraszombat (Murska Sobota) kastélyában ugyancsak gótizáló kápolna épült, boltozatán stukkóból készült bordaimitációkkal. Építtetője feltehetően rimaszécsi Széchy Tamás lehetett a XVII. század első negyedében. Kőszeg főterén az egykori evangélikus templom első látásra középkori építménynek tűnik, holott az adatok szerint 1616-1618 közt Valentin Marx kirschlagi kőművesmester emelte, tehát ez is a XVII. század elejének gótizáló alkotása.

A Dunántúl nyugati, dombos-hegyes vidékén a korábbi, szabálytalan várakat igyekeztek modernizálni. Így Nádasdy Tamás Lékán (Lockenhaus) a feltehetően Giovanni Spazióval azonos Johannes Italicussal bővíttette ki 1548-1562 között az alsó várat. Ez a Johannes Italicus dolgozott a pozsonyi, és a Fuggerek megbízásából a vöröskői (Červený Kameň) várban is. Elképzelhető, hogy vele azonosítható az a hasonló nevű mester is, aki az 1560-as években Batthyány Ferenc megbízásából a szalónaki (Stadt-Schlaining) és németújvári vár építésén működött. Az utóbbi belső várának dór frízű kapuja Batthyány III. Boldizsár (1538-1590) idején készülhetett, akinek németújvári udvara a kor egyik fontos szellemi központja volt. Mecénásságának európai színvonalát mutatja, hogy id. Pieter Bruegeltől is rendelt festményt (Keresztelő Szt. János prédikációja).

A Haditanács által finanszírozott végvári építkezések üteme a XVI-XVII. század fordulójára jelentősen lelassult, ezzel szemben viszont egyre fontosabbá váltak a Bocskai-szabadságharc (1604-1606) után megerősödő arisztokrácia építkezései. Jóllehet a protestáns főurak műveltségüket Németország, Németalföld, a katolikus arisztokraták pedig Ausztria és Itália legfontosabb egyetemein szerezték meg, egyként fontosnak tartották, hogy pártolják az irodalmat és képzőművészetet, s hogy csinosítsák, korszerűsítsék és erődítsék otthonaikat. A Hasburgok központosító, elnyomó törekvéseivel szemben egyre fontosabbá vált a nemesi családok eredetének demonstrálása, ennek eszközéül az ősök és felmenők portréit felvonultató ún. ősgaléria szolgált.

Az 1600-as évek elején a késő reneszánszból már a kora barokkba átvezető periódus egyik legjelentősebb művészetpártoló főura Esterházy Miklós nádor (1583-1645). 1618 táján építtette át lakompaki (Lackenbach) kastélyát, udvarának földszintjén pilléres, az emeleten toszkán oszlopos árkádsorával. Fraknó (Forchtenstein) várát 1622-ben szerezte meg, majd 1635-1637 között gyökeresen átalakíttatta, egyik részén p ártázat (olaszfok) is készült.

Mindez már inkább a kora barokk művészethez tartozik, éppúgy, mint az általa támogatott nagyszombati jezsuita templom (1629-1637) épülete. A szakirodalomban a legkorábbi hazai barokk templomként emlegetett épületet időben megelőzi az 1620-1632 közt elkészült zágrábi (Zagreb) jezsuita templom, amely torony nélküli főhomlokzatával a rendi templomok mintáját, a római Il Gesùt idézi.

A nyugat-dunántúli főurak köznemesi familiárisai igyekeztek felzárkózni az arisztokraták késő reneszánsz építkezéseihez. Így például Nádasdy Tamás sárvári főudvarmestere, Sárkány Antal Sopron Fő terén emelt 1562-től egy kétemeletes városi palotát, oszlopos-loggiás udvarral (ma Storno-ház).

Az arisztokrácia építkezései a Nyugat-Felvidéken (1541–1630)

A Királyi Magyarország másik tájegysége, a Felvidék a Nyugat-Dunántúltól eltérő adottságokkal rendelkezett. Itt jobban érvényesült a német területekkel kapcsolatban álló északi manierizmus, és nagy befolyása volt a területtel északon határos Lengyelországnak is.

Várday Pál esztergomi (de már Nagyszombatban rezideáló) érsek 1548-ban Martino Spazzo olasz építésszel alakíttatta át a pozsonyi középkori püspöki kúriát, amelynek gótikus kápolnáját még Szécsi Dénes esztergomi érsek alapította Szt. László tiszteletére. 1563-as koronázásakor Miksa e palotában lakott.

A négyszögletes sarokbástyás kastélytípus mellett találkozunk kerek bástyákkal megerősített épületekkel is, amely a német-osztrák területeken népszerűbb típust képviseli. A Felvidék északnyugati részén fekszik a Vág völgyében Nagybiccse. A XVI. században az Imreffy és Kosztka család birtokában lévő udvarház 1547-ben elpusztult. A zavaros tulajdonviszonyok akkor tisztázódtak, amikor a Felvidék akkori legfontosabb mecénás-familíájából való Thurzó Ferenc 1563-ban megvette az uradalmat. A közeli zsolnalitvai (Lietava) és távolabbi árvai vár megközelíthetetlen, jól védhető hegyi várként töltötte be funkcióját, így a síkvidéki, szép fekvésű Biccse a család békebeli reprezentációjának lehetett színtere. A korábbi vízi vár maradványait az új épület nyugati szárnya integrálta, s így jött létre a négyzetes alaprajzú, sarkain kerek bástyákkal erősített vár, háromszintes szárnyakkal.

A főtengelybe helyezett, a vizesárok felett két felvonóhíddal megközelíthető kapu felett emelkedett a legmagasabb torony, amely tovább gazdagítja a magastetős tetőidomok mozgalmasságát, s az egész épület monumentális összhatását eredményezi.

A kapu feletti felirat büszkén hirdeti, hogy a vár Thurzó Ferenc költségén épült alapjaitól 1571-ben. Az épület belsejében téglalap alaprajzú, alul pillérekre, az emeleten oszlopokra támaszkodó félköríves árkádokkal áttört udvar készült, melynek falait későbbi, magyar és külföldi hősöket ábrázoló falképek díszítik. Érdekes, hogy az árkádokat végigfutó, határozott függőleges lizénák választják el egymástól, s osztják így a homlokzatot szakaszokra. Az udvari tetőfelületből kiemelkedő kéményeknek mind a négy oldalát figurális domborművek és címerek díszítették. A külső erődszerű karakterével szemben az udvar derűs, áttört jellegű. A palotaszárny bejárata fölött az 1574-es évszám az építkezés befejezését jelezheti. Az Árva várában ugyanebben az évben elhunyt Thurzó Ferenc már nem, csak özvegye, Zrínyi Katalin és gyermekei költözhettek be a frissen elkészült, hatalmas épületbe, amely a kerekbástyás várkastélyok legelső hazai emléke. Építésze egy német területen dolgozó milánói mester, Kiliano Syröth de Mediolano volt. A kastélyépületet Thurzó György megbízásából 1603-1612 közt Andreas Pocabello építette át, kijavítva az 1605-ös török-hajdú támadás pusztításait is. A főépület mellett, a középkori castellum helyén 1601-ben Thurzó György emeltette lányai esküvőjére az ún. Nászpalotát, homlokzatát gazdag stukkó- és sgrafittódísz ékesíti. A földszinten négy boltozott helyiség, köztük a konyha kapott helyet, az emeleten egyetlen hatalmas (34,5 × 12,5 m) nagytermet alakítottak ki, amelyet kazettás famennyezet fed le, alatta körbefutó festett frízzel. Hasonló falfestés díszíti az ablakfülkéket is, a terem egyik oldalán pedig fakarzat szolgált a zenészek elhelyezésére.

A Thurzókkal rokonságba került augsburgi Fuggerek - akik a felvidéki rézbányászat bérlői voltak - kezdték el a vöröskői (Červený Kameň) vár kiépítését 1535-1541 között, majd az 1580-as években Pálffy Miklós és felesége, Fugger Mária fejezte be a munkákat. Így alakult ki a négy kerek saroktornyos, belső udvaros épület.

A kerekbástyás forma kisebb, udvar nélküli épületeken is feltűnik (Alsómicsinye/Dolná Mičiná, Beniczky-kastély - 1582 után, illetve keletebbre, a Szepességben, Márkusfalva/Markušovce, Máriássy-kastély - 1632-1643).

A Thurzók legjelentősebb hegyi vára Árva vára (Oravský hrad) volt.

A középkori, XIII. századi eredetű felső sziklavárat Mátyás király bővítette a középső vár palotájával. 1534-től Dubove János építette tovább az épületegyüttest, ugyancsak a középső várban emelt egy róla elnevezett palotát. Thurzó Ferenc (1556-1574), majd György idején (1590 körül - 1611) a felső vár faépítményeit kőfalúakkal váltották föl, a középső várban új kutat, az alsó várban pedig egy új palotaszárnyat építettek, a már említett gótizáló várkápolnával. A Thurzó-palota homlokzatán a Thurzó-címert pilaszterekkel összefogott, párkánnyal és háromszögű oromzattal lezárt aediculaszerű keretbe foglalták. A címer alatti építési felirat az épületrész 1611-es befejezését jelzi. A palotakápolna késő reneszánsz kapuja kettős keretezésű: a belső, még a kora reneszánsz reminiszcenciákat őrző, egyenes záródású, beforduló tagozatos egyszerű keretet kannelúrás pilaszterpár keretezi, s a növényi díszes fríz felett volutákra támaszkodó, egyenes, a konzolok felett előreugró szemöldökpárkány zárja le. A kápolnába temetkeztek a Thurzók, akiknek sírhelyei közül a legjelentősebb alkotás Thurzó György (†1616) díszes, architektonikus fali síremléke. Végeredményben a Thurzók az egész épületkomplexumot reneszánsz stílusban alakították át.

Thurzó György halála (1616) után örökségét fia, Imre vette át, aki azonban néhány évvel később, 1621-ben fiatalon, fiúörökös nélkül halt meg.

A Kelet-Felvidék építészete

A Felvidék keleti felét sokkal kevésbé hódította meg a barokk. A Bécstől, Pozsonytól való távolság jobban engedte érvényesülni a terület erős késő reneszánsz építészeti hagyományait. A Besztercebánya (Banská Bystrica) közelében fekvő alsómicsinyei (Dolná Mičiná) kastélyt Beniczky Tamás zólyomi főispán építtette 1667-ben. A téglalap alaprajzú kastély belső udvar nélküli, az alaprajzilag három egységre osztott épülettömb négy sarkán egy-egy, a középrész magasságával megegyező kerek bástyával.

A szepességi Márkusfalván (Markušovce) a Máriássy-kastély alaprajza nagyon hasonló, csak itt a hosszúkásabb téglalap alaprajzú tömeghez relatíve kisebb kerek tornyok csatlakoznak. 1643-ban építtette Máriássy Ferenc.

Homlokzatait eredetileg valószínűleg a Szepességben népszerű pártázat zárhatta le. 1770-1775 közt homlokzatát rokokó stílusban alakították át. A Szepesség északi részén épült Hanusfalva (Spišké Hanušovce) XVII. századi kastélya. A szabályos négyzet alaprajzú tömböt sátortető zárja le, a négy négyzet alaprajzú magasabb tornyot pedig festői harangformájú zsindelytető. Kissé nyugatabbra a Liptószentmiklós (Liptovský Mikuláš) melletti okolicsnói (Okolicsány, Okoličné) kastélynál a saroktornyok nem jelennek meg: a téglalap alaprajzú épülettömbhöz a sarkokon már csak konzolokkal alátámasztott, kerek zárterkélyek csatlakoznak.

Mivel a királyi Magyarország jezsuita kora barokk templomépítészetével nem áll kapcsolatban, itt ismertetjük a Szepes vármegyei Podolin (Podolínec) piarista kolostorát és templomát. Podolin ahhoz a 13 szepességi városhoz tartozott, amelyet Luxemburgi Zsigmond 1412-ben a 24-ből elzálogosított a lengyel királynak, s ezek évszázadokig (Mária Terézia 1772-es galíciai hódításáig) lengyel fennhatóság alá kerültek. Így nem csoda, hogy a kolostor alapítója a szepesi városok sztarosztája, Stanislaus Lubomirski volt, s a kolostor a lengyel piarista rendtartományhoz tartozott. 1642-1648 közt a kolostor és gimnázium, majd 1651-ig a templom is elkészült, 1671-ben a krakkói püspök szentelte fel. Az irodalom egy bizonyos Pochsberger bécsi építőmestert tart építészének. Az épület a spanyol El Escorial sémáját egyszerűsíti le, szigorúan szimmetrikus elrendezésű, sarkain tornyos sarokrizalitokkal, a főhomlokzat tengelyében pedig a kéttornyos templommal.

A déli udvar a kolostor szerzeteseinek készült, az északi pedig gazdasági célokat szolgált. Petr Fidler a podolini rendházat - az építészeti kialakítás néhány részletmegoldása miatt - a Krakkó melletti Bielany kamalduli kolostorával hozza kapcsolatba. A Szent Szaniszló tiszteletére szentelt templom egyhajós, fiókos dongaboltozat fedi. Főoltára a névadó szent csodatételét ábrázoló oltárképével első formájában 1655-ben készült el. Az épületet a XVII. században kétszer is tűzvész pusztította, utánuk helyreállították, a templom főhomlokzata a tornyok kialakításával 1762-ben készült el. A finom kialakítású, középrizalitos templomhomlokzat övpárkánnyal lezárt alsó részét kváderezés borítja, a középsőt és a tornyokat a széleken armírozás díszíti. A középrészt szegélyező pilaszterek, valamint a főpárkány feletti, ugyancsak pilaszterpáros szegélyezésű, timpanonnal lezárt és volutákkal közrefogott felső homlokzatrész a rácsos erkéllyel már a XVIII. századi átépítéskor alakult ki mai képére. Ugyancsak ekkor nyerték el formájukat a magas, gazdag toronysisakokkal ellátott órapárkányos tornyok is.

A szepességi Késmárk (Keľmarok) várát 1583-ban szerezte meg a Thököly család, s gyökeresen átalakította.

Elsősorban az északkeleti szárnyat vették munkába, ahol lakó- és dísztermek kaptak helyet, valamint az egykori északi védőbástyából átalakított várkápolna. Barokk átalakítására 1657-1658-ban került sor, Thököly István idején, mint azt a kapu feletti felirat is megörökíti. Thököly fiatal, ám beteges feleségének, a katolikus Gyulaffy Máriának kedvéért alakíttatta át a kápolnát, akit 1660-ban a kriptában temettetett el. A kápolna hajóját sokszögű záródású szentély zárja le, a dongaboltozatot gazdag stukkódísz borítja. A teljes szentélyvégződést betöltő monumentális Kálvária-oltár 1658-ból való. A kápolna keskeny homlokzatán (amelyen nemrég középkori nyílások maradványait tárták fel) tört íves timpanonnal lezárt edikulás keretezésű kapu nyílik, majd a nagyméretű félköríves ablak fölött erőteljes főpárkány képez horizontális hangsúlyt. Felette szintén tört íves timpanon koronázza és voluták keretezik a pilaszterekkel keretezett oromzatot. A várudvar keleti oldalán új gazdasági épületeket emeltek, a lépcsőház külső oldalán új lépcső készült. A barokk átépítés tervező építészét a kutatás még nem azonosította, az enteriőr művészeit stíluskritikai alapon valószínűleg az Ausztriában és a Királyi Magyarország nyugati részén működő Lucchese-kör itáliai mesterei közt kereshetjük. 1706-ban a várat az udvar elkobozta a rebellis Thököly családtól, s a város használatába adta. A XVIII. században itt is tűzvészek pusztítottak.

Bethlen idején, 1621-1629 közt, valamint I. Rákóczi György alatt, 1645-től 1648-ig a Királyi Magyarországhoz ideiglenesen, hadisikereik révén hét vármegyét csatolhattak az erdélyi fejedelmek: Zemplén, Abaúj, Borsod, Szabolcs, Bereg, Ugocsa és Szatmár vármegyéket (érdekes módon Ung megmaradt Habsburg kézen). Természetes, hogy ezen területek ebben az időszakban széles „átjárást" biztosítottak a két országrész között nemcsak politikailag, gazdaságilag, de a kulturálisan és művészetileg is. A fontosabb városok közül ide esett például Kassa, a felső-magyarországi főkapitányság székhelye és Sárospatak is.

Az erdélyi fejedelem így építkezhetett Kassán is: a Bethlen szolgálatában álló eperjesi kőművesmester, Lindner Márton emelte a gyulafehérvári és eperjesi párjaihoz hasonló kassai Orbán-tornyot (1628-1629) a Főtéren. Mint már említettük, a jezsuiták évtizedekkel később, 1665-ben jelentek meg Kassán. Templomuk 1671-1684 között épült meg a protestáns II. Rákóczi György erdélyi fejedelem özvegye, Báthori Zsófia támogatásával. A Wesselényi-összeesküvést követő növekvő Habsburg-elnyomás idején az 1670-es években Giovanni Sandro Canevale erődíti tovább az 1600 körül már korszerű fülesbástyás falakkal övezett várost, 1675-ben pedig a várostól délre Lucas Ssicha királyi hadmérnök tervei szerint ötszögű erőd, citadella épült a katonaság számára.

Mint már írtuk, a Felvidék és Erdély építészetét összekötő kapocs Sárospatak volt, amely 1616-tól Lorántffy Zsuzsanna és Rákóczi György (1630-1648 közt erdélyi fejedelem) 1616-os házasságával a Rákócziak birtokközpontja lett, akik 1630-1660 közt Erdély fejedelmi székét is birtokolták. 1640-től a déli szárnyra, az ún. Lorántffy-szárnyra és a nyugatira is új I. emeletet húztak. A munkákat Lőcsei Medvés Márton és Fundáló Mátyás mesterek vezették. A Lorántffy-szárny déli homlokzatán 1643-ban készült az évszámmal jelzett Lorántffy-erkély, az északkeleti sarokbástya emeletén pedig az ún. „Sub Rosa” erkély, amelyet valószínűleg Rákóczi Zsigmond és Pfalzi Henrietta lakodalma (1651) alkalmával festettek ki.

A lakótorony II. emeletét is akkor alakították lakályossá török eredetű falicsempékkel. 1645-ben a fejedelemasszony lebontatta a Vöröstorony külső lépcsőjét, majd 1646-1647-ben Sárdi Imre deák és egy német építőmester irányításával készült el a keleti palotaszárny és a Vöröstorony közötti manierista lépcsős feljáró és folyosó, amelyeket baluszteres mellvédű árkádok határolnak. Az oszlopok kiképzése hasonló az erdélyi bethlenszentmiklósi kastély (1668-1683) kerti loggiájának hasonló alkotóelemeihez.

Az ugyancsak a Lorántffy-vagyonnal Rákóczi-kézbe jutott, Sátoraljaújhely melletti Borsiban (Borša) a Zeleméri Kamarás István által emelt udvarházat 1620-tól Rákóczi György építtette ki két építési periódusban, bár a tervezett négy sarokbástyás koncepció nem valósult meg hiánytalanul.

A szepességi városok (Lőcse/Levoča), valamint Eperjes, Kassa XVI-XVII. században emelt lakóházainak egy része ma is áll a települések főterén.

A keskeny telkek miatt az épületek utcai főhomlokzata többnyire csak néhány tengelyű, s olyan esettel is találkozunk, amikor a helynyerés céljából árkádokra támasztva kiugratták a ház emeleti részeit. Az utcai homlokzatot sokszor sgraffitó díszítette, s vakárkádsor és pártázat zárta le. A telek kis szélessége miatt az udvari lakószárnyak csak egymenetesek, esetleg csak az egyik oldalhatár mentén futnak, a lépcsőház nemcsak az utcai szárny előkelőbb emeletére, hanem a konzolokra s íves áthidalókra támaszkodó korlátrácsos függőfolyosókra is vezet, ahonnan az udvari helyiségek nyílnak. Az udvarokat sok helyen a földszinti pilléres árkádokra támaszkodó, toszkán oszlopos, félköríves lezárású emeleti loggiákkal tették otthonosabbá. Valószínű, hogy a főhomlokzati attika mögé rejtett, befelé lejtő, lapos ároktetők a beázások miatt nem váltak be, s később - akárcsak a kastélyokon - magas tetőkre cserélték őket.

Erdélyi Fejedelemség

A korai korszak 1541–1571

Az Erdélyi Fejedelemség a Szapolyai I. János-féle, a mohácsi vész után megalakuló államalakulat, az ún. Keleti Királyság utódállama volt. Buda elfoglalásakor Szulejmán továbbra is a nyugat felé terjeszkedést tartotta fontos céljának, s a Habsburg Birodalmat fő ellenfelének. Egy nagyrészt irányítható, korlátozott függetlenségű, sőt évi adó megfizetésére kötelezett vazallus állam léte nem keresztezte szándékait. A Tiszántúl, valamint Erdély három nemzete, a magyar, a szász és a székely a politikai realitásokhoz alkalmazkodva kénytelen volt elismerni a Szapolyaiak uralmát. A tényleges hatalom azonban a horvát származású, pálos szerzetesből a bíborosságig emelkedő Martinuzzi (Fráter) György, nem pedig I. János király özvegye, Izabella (1541-1551) kezében volt. Martinuzzi először 1541-ben Gyalun, majd 1549-ben Nyírbátorban újólag megállapodott Erdély Habsburgoknak való átadásáról, Izabellát és fiát két sziléziai hercegséggel kárpótolták volna. A törökök megtorolták a Habsburgokkal kötött titkos megállapodást, a kis létszámú császári csapatok viszont csak arra voltak képesek, hogy 1551 végén Martinuzzit, akkor már esztergomi érseket orvul meggyilkolják. Bebizonyosodott, hogy a nagy távolság miatt, a Török Birodalom árnyékában a Habsburgok képtelenek tartósan uralmuk alatt tartani Erdélyt.

1556-ban az erdélyi rendek visszahívták János Zsigmondot Erdély trónjára (uralkodott: 1556-1571 között), amit a törökök is elfogadtak, s így továbbra is fenn maradhatott az erdélyi állam. A politikai determináltság mellett a művészet feltételrendszere is eltért a fejedelemségben és az ország nyugati és északi felében. Míg a Királyi Magyarország területén a politikai helyzet gyökeres megváltozása, a Habsburg Birodalomhoz való, 1541-et követő csatlakozás folytán a szakítás a kora reneszánsszal igen radikálisan történt, addig Erdélyben az átmenet a késő reneszánszba sokkal fokozatosabban ment végbe. Itt a kolozsvári kőfaragó céh működése révén tovább éltek a Mátyás-Jagelló-kor toszkán orientációjú kőfaragó hagyományai, s az Erdély és Itália közötti közvetlen művészeti kapcsolatok lehetősége is megmaradt.

A többnyire itáliai építész-architectus (Erdélyben fundálónak hívták) és az építészeti tagozatokat elkészítő kőfaragó céhek biztosították a magyarországi reneszánsz építészet továbbélését. A legkorábbi budai (1481, 1491) és a pesti (1482) kőfaragó céhek működése a hódoltság folytán a XVI. század közepén megszűnt. Az ezek után megalakuló kolozsvári céh 1525-ben kapta meg céhlevelét, amelyet 1589-ben alakítottak át. Ez rögzíti a kora reneszánsz alapvető structura-ornamentum kettősségén alapuló felosztást: a lapicidák a kőfaragást és a falrakást is végezhették, míg a kisebb tudású murariusok csak a falakat és boltozatokat készíthették. A kolozsvári céhben a szászokkal szemben a magyar kőfaragók voltak többségben, míg a nagyszebeni céhet (amely 1552-ben kapta céhlevelét) főként az előbbiek alkották. A kassai céh - amelyben először többnyire olasz mesterek dolgoztak - 1573-ban adta ki szabályzatát. A kassai vizsgaelőírás szerint a mesterjelöltnek keresztboltozatot és keresztosztós ablakot vagy egy fiálés támpillért kellett kifaragnia. A kolozsvári mestervizsga pilaszterekkel keretezett ajtókeretet (janua capitulata) vagy keresztboltozatot írt elő vizsgafeladatul. A keresztboltozat mindkét céhszabályzatban gótikus, bordás keresztboltozatot jelent, ami jól mutatja azt a helyzetet, hogy a reneszánsz ornamentumfaragás mellett tovább éltek a késő gótikus szerkezetépítő hagyományok.

Az erdélyi késő reneszánsz építészetet meghatározó tényezők lényegesen eltértek a Királyi Magyarországéitól: az erdélyi fejedelem székhelye, Gyulafehérvár (Alba Iulia) az országon belül feküdt, s így szerepe a művészetek, az építészet terén is irányadó volt. 1542-ben Statileo János püspök halálával betöltetlenné vált a gyulafehérvári püspöki szék. Az erdélyi országgyűlés a palotát a reformációval bekövetkező általános szekularizáció keretében Izabellának adta át, aki így nem a Szapolyai-birtokközpont Lippára (Lipova), hanem a sokkal védettebb, az erdélyi medencében fekvő Gyulafehérvárra tette át székhelyét.

Erdélyben döntő szerepet játszottak a kőfaragóműhelyek, amelyek közt a legjelentősebb a kolozsvári céh volt. A vezető építészeket a fejedelem hívta Erdélybe, s őket foglalkoztatta a többi építtető, sőt esetleg a Királyi Magyarország megrendelői is. S bár általában Erdély közvetlenül tartotta Itáliával a kapcsolatot, mégis voltak esetek, amikor a Habsburg-udvar szolgálatában álló építész dolgozott Erdélyben (pl. Ottavio Baldigara).

Erdély legfontosabb városa korszakunkban is Kolozsvár (Cluj-Napoca) volt. Belvárosát a XV. században kiépült városfal övezte, amely területet a XVI. század elejére be is építettek. Ehhez csatlakoztak a külvárosok a városból kifelé vezető utak mentén. A városfalat húsz torony erősítette meg, amelyeknek döntő része a XVI. század elején már állt. A XVI. század folyamán és a XVII. században a kapukat és tornyokat azután tovább erősítették. A Fő tér közepén álló Szent Mihály-plébániatemplom tornyát, miután leégett, 1586-1587-ben építették újjá. Mellette a középkori Szent Jakab-kápolnát a város unitáriusai háromhajós, négy pillérpár által tagolt csarnoktemplommá bővítették ki. A magyar és német unitárius gyülekezet évente váltogatva használta a két egymás mellett álló templomot. A templom körítőfalában a XVI. század közepétől boltokat alakítottak ki.

A város centruma a nagyjából téglalap alaprajzú Fő tér volt. A Rye-Hoefnagel-féle metszeten (1603, 1617) látszó háromszögű oromzatos lakóházak nyomait a ma álló épületeken még nem sikerült azonosítani. Viszont egy XIX. század közepén született festmény őrzi annak a jellegzetes tetőformának a képét, amelynél az utcavonalra merőleges gerincű nyeregtetőt a térre néző főhomlokzatnál kiugró, alsó részén megnyitott kontyolás egészíti ki, hogy így a kereskedők áruikat közvetlenül a térről emelhessék csigák segítségével a padlásra.

Mint már említettük, a kolozsvári polgárházak mintaadó emlékét a négyzet alaprajzú Fő tér keleti oldalán 1534-1541-ben emelte Wolphard Adorján (a reformáció előtti utolsó katolikus) kolozsvári plébános, erdélyi püspöki vikárius. Az épület 1894-ben sajnos lebontott utcai szárnyát Pákei Lajos rajzaiból ismerjük. Ismert részletei azt mutatják, hogy a kolozsvári műhely folytatta a kora reneszánsz hazai hagyományait.

Mint már említettük, a szamosújvári (Gherla) vár építését még az 1530-as évek végén (Szapolyai) I. János király kezdte el, az általa Budán is foglalkoztatott Domenico da Bologna tervei alapján. Az itáliai hadiépítészet legkorszerűbb elvei szerint kialakított vár trapéz alaprajzú, sarkain óolasz bástyákkal, az első ilyen erősség Magyarországon.

Építését I. János halála (1540) után Martinuzzi (Fráter) György vette át a ma is álló belső palotaépület emelésével, amelynek déli részéhez a földszinten boltozatos kapualj kapcsolódik. Ennek külső, pilaszterek által keretezett kapuját kolozsvári kőfaragó faraghatta (1542), a már említett kolozsvári Püspöky-ház kapuja (1571) korai elődjeként. A Martinuzzi-palota alaprajza érdekes kialakítású a két középső nagyteremmel, és az ezeket közrefogó négy-négy kisebb helyiséggel. A palota északi végében áll a kápolna, amely poligonális záródású ugyan, de kapuja és szentélyének magas, gótikus hagyományokat őrző ún. lombard jellegű ikerablakai reneszánsz stílusúak. Ez az ablaktípus a Bramante és más lombard építészek által használt hasonló formájú nyílásfajtára vezethető vissza, és Magyarország egész területén elterjedt.

Martinuzzi 1546-1551 között egy korábbi középkori domonkos kolostor helyén építtette meg az alvinci (Vinţu de Jos) egytraktusos erődített kastélyt.

Az alsó szintet ugyancsak lombard ikerablakok világították meg. A tervet valószínűleg itáliai építész készíthette, amelyet feltehetően nagyszebeni szász kőfaragók kiviteleztek. 1551 végén itt gyilkolták meg Castaldo zsoldosai Fráter Györgyöt. A perben nyilatkozók emeletes épületről beszélnek, lakóhelyiségekkel. Ezt védőfal és felvonóhidas kapu vette körbe.

János Zsigmond kiskorúsága idején anyja, Izabella uralkodott, 1541-1551 között, majd 1556-tól haláláig (1559). Szülei Zsigmond lengyel király és a milánói Bona Sforza voltak, így a fejedelmi udvar mintaképét szemében Buda és a krakkói lengyel királyi rezidencia, a Wawel jelentette. Izabella kezdte meg a gyulafehérvári püspöki palota fejedelmi lakhellyé alakítását. Ennek jele, hogy 1545-ben Szeben városától rendelt téglát a munkákhoz. A palota mindig is szoros kapcsolatban állt a székesegyházzal. A források szerint a XVI. század elején már emeletes épület volt. Egy 1714-ben kelt levélben szó van egy díszlépcsőről, amelynek kapuját Bornemissza Pál püspök (1555 előtt) címere és a rá utaló felirat díszítette. A ma belső udvart négy szárnnyal körülvevő érseki palota északi, a román kori székesegyházhoz legközelebb eső szárnyának átalakítását Izabella végeztette el, akinek reprezentatív lakosztálya a mai főbejárattól keletre eső szárny emeletén alakult ki.

János Zsigmond (1556-1571) gyulafehérvári udvara az erdélyi reneszánsz kultúra központjává vált. A fejedelem öt nyelven beszélt, sőt lanton is játszott, ám katonai erényekkel nemigen büszkélkedhetett, ilyen irányú nevelést nem kapott. Fő tanácsadója Bekes Gáspár volt. Udvarában alakult ki az első erdélyi régiséggyűjtemény is, amely római feliratos kövekből, domborművekből és ókori aranykincsekből állt. Egy francia utazó fegyvergyűjteményről és egy pompás sátorról is beszámol. Az épületegyüttes déli szárnyában és a nyugati szárny egy részében János Zsigmond folytatta a palota reneszánsz átépítését. Az átalakítások emlékét az itt lévő - befalazott - lombard típusú félköríves ablakok (a bekarcolásokon 1563-as évszámot találtak) őrzik. Az épület északi szárnyának emeletén a fejedelmi lakosztályokat és a székesegyházat közvetlen összeköttetést biztosító (fedett?) átjáró kötötte össze. Az írott források megemlékeznek a termeket díszítő falképekről, kárpitokról és kazettás, faragott famennyezetekről. János Zsigmond építésze, Castillio Italus gyulafehérvári házát a fejedelem egy 1569-ben kelt adománylevelében említette meg.

Balogh Jolán még névtelen architectus italusként tartotta számon az erdélyi fejedelemség nyugati kapuja és végvára, a középkori püspöki székhely, Várad új, nagyszabású erődítésének tervezőjét is. A vár ekkor fejedelmi tulajdonban volt, ám 1559-től vagy 1562-től Báthori István lett a váradi főkapitány, aki korábban Itáliában, Padovában tanult. Tehát kérdéses, hogy az itáliai építészt János Zsigmond vagy Báthori hívta-e meg. Kovács András egy 1570-ben kelt levél alapján a tervezőt Giulio Cesare Baldigara személyében találta meg. Miután Domokos György hadtörténész a források alapján külön választotta Cesarót (aki valószínűleg 1564-ben Szatmár ostrománál vesztette életét) és Giuliót, nehéz a Giulio Cesare nevet értelmezni, és egyelőre csak feltételesen azonosítható Giulio Baldigarával. Viszont biztosan Giulio Baldigara tervezte az ötszögű szatmári várat is, amely 1569-1573 között épült ki. Az itáliai reneszánszban már sok szabályos várterv született ötszögletű alaprajzzal, tehát a váradi és szatmári várak formájának eredete Itáliában keresendő. A váradi szabályos ötszög alaprajzú, sarkain újolasz bástyákkal megerősített vár építését 1568-ban kezdték el a Királyfia-bástya építésével. 1570-től már a következő, a Csonka-bástya építésébe fogtak. Az építkezést 1571-től János Zsigmond utóda, a váradi főkapitányból fejedelemmé lett Báthori István idején folytatták tovább.

1562-ben János Zsigmond hadvezére, Báthori István vetett véres véget a közszékelyek felkelésének. E konfliktus következménye volt János Zsigmond két további építkezése. 1562 után korszerűsíttette Udvarhely (Odorheiu Secuiesc) várának erődítésövezetét, amelyet ekkortól Székelytámadtnak is neveztek. A vár belsejében álló egykori kolostort palotává építették át, homlokzatán reneszánsz ikerablakokkal. 1565-ben a háromszéki Cófalva (Ţufalău) mellett emelték fejedelmi parancsra Székelybánja szabályos négyzet alaprajzú, sarkain olaszbástyákkal ellátott erősségét. 1599-ben a székelyek rombolták szét a megrendszabályozásukra épített várat. Orbán Balázs már csak a maradványok, a terepalakzatok alapján tudott eredeti kialakítására következtetni.

Besztercén (Bistriţa) egy Petrus Italus de Lugano nevű lombard mester működött, aki Lemberg (Ilyvó, Lvov, Lviv) közvetítésével jutott az északi szász erdélyi központba. Az ő nevéhez fűződik a gótikus, korábban katolikus, majd evangélikus templom reneszánsz stílusú modernizálása (1559-1563). A templom korábbi boltozatait lebontották, és csarnokszerkezetet hoztak létre, a pillérek reneszánsz kapiteleket kaptak, s az épületet új csillagboltozattal látták el. A gótizáló ablakoknál kímás osztósudarak jelennek meg. Ekkor készültek új, reneszánsz keretezésű kapui intarziás ajtószárnyaikkal, a templom karzatának két, diadalív mellett elhelyezett oldalsó lépcsőfeljárója és a karzat három oldalon körbefutó balusztrádos mellvédkorlátja. A nyugati homlokzatot ívelt reneszánsz attikával zárták le, az átalakított torony pedig konzolokra támaszkodó, báboskorlátos, körbefutó erkélyt kapott.

Ugyancsak a luganói mester műve egy besztercei lakóház, az ún. Ötvös-ház (Beutlergasse, Dornei u. 5.) belül félkörívesen, kívül kompozit pilaszterekre támaszkodó, hármas osztású egyenes párkánnyal lezárt kapujával és függőlegesen három részre osztott, volutapárral alátámasztott szemöldökpárkányú kőkeresztes ablakaival.

Belsejében a földszint egyik oldalát az utcai szárnyat átszelő dongaboltozatos kapualj foglalja el, melynek középtáján oldalt nyílik a kétkarú, az emeleti helyiségekbe vezető lépcsőház.

De tért hódított a reneszánsz - a helyi céhek tevékenysége révén - a szász (Nagy)Szebenben (Sibiu), Brassóban (Braşov) és Segesváron (Sighişoara) is. Szebenben az addigi virágzó gótikus várost is az új divat követelményei szerint alakították át. Az itt dolgozó itáliai kőfaragók olaszos stílusa mellett természetesen megfigyelhető a német igazodás is. Ebben nagy szerepe volt a nürnbergi eredetű, Buda közvetítésével a Szászföldre származó Haller kereskedőcsaládnak. A Nagy téren (Grosser Ring) áll az akkori többi polgári építtető számára is mintát adó Haller-ház. A gótikus épületet Haller Péter főbíró 1537-től alakította át reneszánsz stílusban.

Az utcai főhomlokzat középtengelyében kompozit féloszlopokkal keretezett, architrávval és timpanonnal lezárt kapu nyílik, az ívháromszögekben a Hallerek szász grófi jelvényeivel, a zárókőben az építtető címerével, a timpanon orommezőjében egy sisakos vitéz profilból készült, faragott portréjával. Az ablakokat beforduló tagozatos szalagkeret szegélyezi, és egyenes szemöldökpárkány zárja le. A földszint többi homlokzatrészét erőteljesen kivetkőztették eredeti formájából. Az utcai szárny, a kapualj beboltozásával, ekkor alakult kéttraktusossá. Az udvart egyik oldaláról szegélyező oldalszárny korábban épült gótikus lakótoronyban ér véget. Hasonló, közel egykorú kapuzat nyílik az egykori Reussner-házon is. A kaput itt is féloszlopok keretezik, de csupán egyenes, háromrészes zárópárkány támaszkodik rájuk.

Az 1550-1580 közti években az Erdélyben legnagyobb befolyással bíró kolozsvári kőfaragóműhely alkotásain kétfajta tendenciát figyelhetünk meg. Az emlékek egyik csoportján az építészeti tagozatok, díszítések gazdagabbá formálódnak, provinciális bájjal ruházódnak fel (ennek jellegzetes példája a kolozsvári Basta-ház 1553-as évszámot viselő ajtókerete). Emellett egy ettől karakteresen eltérő fejlődési irányt is érzékelhetünk. Itt a struktív elemek hangsúlyosabbá válnak, ami mintegy megelőlegezi a következő késő reneszánsz periódust, a Báthori-korszak szigorúbb, szikárabb formavilágát (pl. Kolozsvár, Püspöky-ház, 1571). Mindkét irányzat alkalmazta a baluszterorsó és kandeláber formákat, amelyeket ajtókeretek esetében a pilaszterek helyett is használtak.

A Báthori-korszak (1571–1602), a késő reneszánsz első virágkora

A Báthori-korszak nemcsak Erdély történelmében, de művészetében is új fejezetet nyitott. Az itáliai késő reneszánsz népszerű építészeti traktátusokban testet öltő elméleti és gyakorlati eredményei Báthori István fejedelemsége (1571-1586) idején nyertek teret Erdélyben. Báthori Padovában szerzett humanista műveltséget, majd váradi főkapitányból lett fejedelem, sőt ezután lengyel királynak is meghívták. Így az európai nagypolitika meghatározó alakjává lépett elő. Báthori nemcsak államférfiként, de mecénásként is a legjelentősebbek közé tartozott. Építő tevékenységéből kiemelkedett a hadi- és az egyházi építészet. Fejedelmi székhelyén, Gyulafehérvárott hidat építtetett a Maroson, továbbépítette fejedelmi palotáját, a várba facsöves vízvezetéket vezettetett, ezenkívül építkezett a szamosújvári és görgényi várban is.

A legjelentősebb hadiépítkezés azonban a váradi vár ötszögű erődítésrendszerének 1568-ban éppen csak elkezdődő, és 1598-ig tartó kivitelezésének folytatása volt. A tervező építész 1573-as távozását követően egy névtelen architectus italus irányította a munkákat. Építésére szerte Erdélyből, de még a Tiszántúlról is hoztak építőanyagot. A városi céheknek mesterekkel, a jobbágyoknak munkával kellett részt venniük a nagyszabású munkákban. Báthori még lengyel királyként is figyelemmel kísérte, támogatta a munkákat. A vezető építész nélkül maradt építkezésre 1581-1583 között Lengyelországból több ízben Domenico Ridolfini (†1585) camerinói építészt küldte ki, akinek az is feladata volt, hogy Báthori számára elkészítse a vár famodelljét. 1584-ben Rudolf hadiépítésze, Ottavio Baldigara vizsgálta felül az erődítési munkákat. Végül 1584-ben Simone Genga urbinói építész állt Báthori szolgálatába, aki korábban Cosimo, majd Francesco de'Medici toszkán nagyherceg alkalmazásában állt, ezután Stájerországban Károly főhercegnek dolgozott. Genga 1584-1596 közt működött Váradon és másutt Erdélyben, sőt Lengyelországban is. A XVI. század végére a szikár, szűkszavú manierista formaképzés, a dór pilaszter és fríz vált uralkodóvá az erdélyi építészetben. Ebben az itáliai manierista traktátusok, mintalapok mellett valószínűleg fontos szerepe volt Gengának is.

Báthori István egyházi építkezései szinte kizárólag az ellenreformáció élharcosainak, a jezsuita rendnek a letelepítését célozták. Ez a korabeli protestáns Erdélyben korántsem volt veszélytelen, ezért nem csoda, hogy Báthori halála után ezeket az épületeket módszeresen lerombolták. A kolozsvári jezsuita kollégiumot Báthori 1579-ben alapította meg. 1581-ben nekik adományozta a Farkas utcai egykori minorita kolostort. Terveit talán a váradival azonos architectus italus készítette 1580-ban, s 1584-re fejeződött be felépítése, amelyben egy Giovanni Pietro nevű itáliai építőmesternek kiemelt szerepe volt. Az építkezésre felügyelő jezsuita páter, Jacobus Wujek hozzá nem értéséből sok probléma származott. A források világosan külön választják a kolostort és az iskolát, az utóbbi lehetett az új épületrész. Az utóbbi négyszög alaprajzú volt, porticusos udvarral. Szemben, a Farkas utca másik oldalára a jezsuiták kolozsvári szemináriumának terveit a firenzei Massimo Milanesi jezsuita fráter készítette 1584-ben.

Az alaprajzok alapján U alaprajzú, egyemeletes épület volt, az udvart folyosók övezték, melyek a földszinten pillérek közti szabad árkádnyílásokkal, az emeleten ablakokkal nyíltak az udvarra. A jezsuita épületeket 1603-ban lerombolták.

A gyulafehérvári kollégium (és rezidencia) épületegyüttesét ugyancsak Milanesi tervezte 1586-ban. Az többárkádos udvart is magában foglaló épületegyüttes a gótikus domonkos templom mellé épült 1586-1589 között, és nyilván a kolostor középkori épületét is integrálta.

Az épületeket 1900 körül az új líceum építésekor lebontották. Báthori István emeltette 1584-1585-ben a fogarasi (Făgăraş) katolikus templomot is.

Itt, Fogarason épült ki az egyik legfontosabb, ma is jó állapotú erdélyi késő reneszánsz vár.

Még Békés Gáspár kezdett hozzá, 1575 előtt az építkezéshez. Ezután Báthori István és Boldizsár (†1594) birtoklása idején (1573-1586, illetve 1587-től 1594-ig) folytatódtak a munkálatok. Ennek során a középkori eredetű négytornyos várat trapéz alaprajzú, sokszögű sarokbástyákkal megerősített, belső udvaros épületté alakították, a külső szabálytalan négyszög formájú, bástyás erődítésrendszerrel párhuzamosan.

A belső palota északi szárnyának udvari homlokzatán a lombard jellegű ablakok egyikét Báthori-címer díszíti, a déli szárny kétemeletes árkádsorában az I. emeleti loggia fiókos dongaboltozatának zárókövén szintén a Báthoriak címerét faragták ki. A felső loggiát és a Báthori-palota termeit eredetileg viszont kazettás famennyezet fedte le. Az árkádos homlokzat tömör földszintjét összetett pilaszterek tagolják, az első emeleten a nagyobb, a másodikon a kisebb félköríves árkádnyílásokat jellegzetes manierista rusztikázás szegélyezi és alul középkorias pillérkötegek, felül féloszlopok választják el egymástól. Az árkádokat az erőteljes könyöklőpárkányok tagolják horizontálisan, amit a végigfutó finomabb kialakítású vállpárkányok egészítenek ki. Ez a jellegzetesen erdélyi árkádos architektúra hasonló formában már jelentkezett a vajdahunyadi (Hunedoara) vár Mátyás-loggiáján (XV. század utolsó harmada), és később visszatért a bethlenszentmiklósi (Sânmiclăuş) kastély kerti homlokzatánál is.

Az erdélyi szabálytalan, kötetlen elrendezésű kastélyok jeles emléke a keresdi (Criş) Bethlen-kastély. A szabálytalan négyszög alaprajzú külső falrendszert három sarkán óolaszbástyák, a negyediken nyolcszögű torony erősíti.

Építéstörténete máig nem tisztázott. A korábban itt álló épületet Bethlen György és felesége, Nagykárolyi Klára 1559-től alakíttatta át lakópalotává. Az egyemeletes, egytraktusos szárny homlokzati falait az alvinci kastélyéhoz hasonló lombard ikerablakok törik át. A század végén fiúk, Bethlen Mihály folytatta a munkálatokat. Ekkor készült az öregtorony alsó része: a faragott, intarziás ajtók (1598) s a torony ablakai (az egyiken szintén 1598-as dátummal). Későbbre, a XVII. század második felére datálható az öregtorony legfelső része, őrt álló vitézeket ábrázoló stukkódomborműveivel, valamint a sárospatakival rokon festői oszlopos tornác és lépcső.

A lakópalota stukkódíszes boltozatai, a védőövhöz simuló déli lakószárny a kápolnával és a külső falrendszer bástyái Bethlen Elek (†1690) idejében épültek.

A Báthori-korszak legkvalitásosabb polgárháza a kolozsvári Főtéren a Wolphard-Kakas-ház. Wolphard Adorján már említett, 1534-1544 között épült lakóházát rokona (unokaöccse?), Wolphard István főbíró építtette tovább 1576-1584 között. A kapualj meghosszabbításával kibővítette az utcai szárnyat mind a földszinten, mind az emeleten, és elkezdte az udvari szárny kiépítését.

Ekkor keletkezett részletei (kandallók, ajtókeretek) a manierista dórizáló stílustendencia jeles alkotásai. 1590-től az új tulajdonos Kakas István lett, aki Wolphard özvegyét, Barát Zsófiát vette el. A Bécsben, Padovában és Bolognában tanult katolikus fejedelmi titkár (protonótárius) fejezte be az építkezést a földszintes udvari szárnyon. Az udvar utcai szárnyhoz kapcsolódó földszinti első helyisége és udvari homlokzatának dórizáló, kis plaszticitású három ablaka Wolphard Istvánhoz kapcsolható, az udvar többi nyíláskerete pedig már Kakas István idejéhez. Ezek kanonikusabbak, Serliót és más itáliai építészek késő reneszánsz traktátusait, mintakönyveit követik plasztikusabb, gyámos képszékes ablakaikkal és tört timpanonos szemöldökpárkányú ajtóikkal. Az udvari második terem késő reneszánsz enteriőrje máig megmaradt. Kovács András szerint ennek zodiákus jegyekkel díszített gyámköveit (peduccióit) Wolphard István, az asztrológia iránt élénken érdeklődő egykori wittenbergi diák készíttette, valószínűleg Johannes Honterus 1532-ből származó csillagtérképei nyomán. Halála után Kakas a terem fiókos dongaboltozatát leegyszerűsítette (így a feleslegessé vált gyámkövek az emeletre kerültek), a boltozat középső zárókövén pedig saját címerét faragtatta ki.

A Báthoriak korszaka többféle hatással volt a fejedelemség életére. István nyugodtabb kormányzását unokaöccsének, Zsigmondnak a tizenöt éves háború idejére eső zűrzavaros fejedelemsége követte, aki többször lemondott, majd mégis visszatért Erdély élére (1571-1602). A művészetekben ezek az évtizedek a manierizmus dominanciáját, a késő reneszánsz első virágkorát hozták meg Erdélyben. Az itáliai építészek és építészetelmélet nagy befolyása mellett azonban észre kell vennünk a közeli Lengyelország hatását is, amely elsősorban Izabella és János Zsigmond, majd Báthori István családi kapcsolatai révén érvényesült, és leginkább a halotti reprezentációban, a lengyel területekről átvett síremléktípusokon figyelhető meg. Báthori Zsigmondot a Habsburgok ellen sikeresen fellépő, s a Királyi Magyarország egy részét is elfoglaló Bocskai István követte a fejedelmi székben (1604-1606), akit 1605-ben Szerencsen Magyarország fejedelmévé is megválasztottak. Katonai téren elért sikereit kamatoztatva Bocskai 1606-ban előnyös békét kötött I. Rudolffal (bécsi béke), majd Kassán rövidesen meghalt. Ezután először Rákóczi Zsigmondot (1607-1608), majd lemondása után a Habsburgok által támogatott Báthori Gábort (1608-1613) választották meg erdélyi fejedelemmé.

A késő reneszánsz második virágkora: a Bethlen-korszak (1613–1630)

A XVII. század elején Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1613-1629) kísérelte meg újra Magyarország és Erdély egyesítését és a nemzeti királyság megteremtését a harmincéves háború (1618-1648) Habsburg-ellenes erőiben szövetségest keresve. Hadi sikerei ellenére a cseh rendi felkelés leverése (1620) utáni megváltozott külpolitikai viszonyok közepette kénytelen volt II. Ferdinánddal (1619-1637) kiegyezni (nikolsburgi béke, 1621). Második felesége, a Bethlen halála után fejedelemmé is megválasztott Brandenburgi Katalin (1629-1630) azonban nem tudta hatalmát megtartani, s hamarosan I. Rákóczi György követte erdélyi fejedelemként (1630-1648). Az Oszmán és a Habsburg Birodalom meggyengült helyzetében Erdély kilátásai javultak, s ezt ő a gazdaság megerősítésére használta fel. Sokkal kevesebbet hadakozott, mint Bethlen, III. Ferdinánddal (1637-1657) a linzi békében egyezett meg (1645). Nagyobbik fiának, Györgynek Báthori Zsófiával, az ifjabbik Zsigmondnak Pfalzi Henriettával kötött házassága távlatos külpolitikai céljait, Lengyelországgal és az európai protestáns hatalmakkal való kapcsolatok szorosabbra fűzését szolgálta.

Az erdélyi késő reneszánsz művészet második virágkora már a XVII. század első felére, Bethlen és I. Rákóczi György fejedelemségének idejére esik. Ez az időszak a gazdasági fejlődés és jólét periódusát jelentette a fejedelemségben. Miközben a fejedelmi építészek egy része még mindig Itáliából érkezett, Rákóczi fejedelemsége idején Haller Gábor és Sárdi Imre deák a hazai mestereket reprezentálja, sőt német mesterekkel is találkozunk. Bethlen erdélyieket küldött külföldre építészetet tanulni (például Pálóczi Horváth Jánost Padovába).

Bethlen tudatos mecénás volt. Valószínű, hogy az 1596-os prágai útján látottak is hatottak rá. Székhelyét, Gyulafehérvárt pompás várossá kívánta fejleszteni, kötelezte Erdély főurait, városait, megyéit, hogy házakat emeljenek, az építtető polgárok ingyen jutottak telekhez. Az 1600 körüli zűrzavarok és 1603-as ostrom után a fejedelmi palota romokban állt, először helyre kellett állítani. Bethlen csak 1618-1619 táján gondolhatott a továbbépítésre, fejedelemségének végére az épület egy mintegy 42 × 200 méteres alapterületet foglalt már el. A téglalap befoglaló formájú épületegyüttes három belső udvar köré szerveződött, a nyugati konyhaudvar, a középső és a keleti, ún. istállóudvar körül. A reprezentatív helyiségek a székesegyház felőli északi szárnyban kaptak helyet: a fejedelmi hálóházak, a török csempékkel borított oldalfalú audienciás terem (trónterem vagy bokályos ház), a tanácsterem és a két ebédlőterem. A nyugatabbi keresztszárny földszintjén volt a konyha, az emeletén pedig az ebédlőpalota. Az északi szárny és e keresztszárny találkozási pontja fontos szerepet töltött be a palota közlekedési rendszerében, hiszen ide futott be a székesegyház felőli átjáró és a csuklópont belső udvari oldalához vezetett föl valószínűleg egy külső díszlépcső is. A keleti palotarész északi szárnyába Kovács András - Szalárdi János leírása alapján - a Diéta- és a Táblaházat helyezi, amelyekhez ugyancsak díszes külső és belső lépcsők vezettek. Bethlen a nyugati négyszög alaprajzú épület északi szárnyát és a nyugati traktus északi részét alakíttatta át, ekkor készült rusztikás kapuzata (1626) és szerte Erdélyben ható, típusalkotó timpanonos szemöldökkel lezárt ablakai.

A palotát lapos tető és itáliai jellegű pártázat díszítette, amelyet a sok csapadék és hó miatti beázások következtében utóda, I. Rákóczi György lebontatott. A pártázat alkalmazásának virágkora Erdélyben Bethlen idejére esett. A palota elpusztult belsejének emlékét az 1629-es leltár őrizte meg. A leírásból megtudjuk, hogy az ebédlőházat Caesar életét ábrázoló faliszőnyegek díszítették, Brandenburgi Katalin hálóházát pedig Trója történetét bemutató sorozat. Egy másik forrás szerint a fejedelmi hálóház falain a Genezist bemutató falképsorozat volt látható, amelyhez Opitz Márton írt epigrammákat.

Bethlen főépítésze a Como-vidéki, lombard (vernai) Giacomo Resti volt, aki 1615-től dolgozott Bethlen szolgálatában, s csak 1634 után, jóval a fejedelem halála után hagyta el Erdélyt. Resti stílusát Peruzzi, Serlio és Vignola épületei és elméleti traktátusai határozták meg. Ő lehetett a gyulafehérvári palota átépítésének architectusa is.

Bethlen építkezéseinek másik fő helyszíne Várad (Oradea) volt, ahol Bethlen idején, 1618-ra befejezték a hatalmas pentagonális erősség utolsó, őróla elnevezett bástyáját. Déli fülén 1627-ben helyezték el a Bethlent dicsőítő feliratos, veretdíszes keretezésű kőtáblát, csúcsán címerével. A bástyák belső földfeltöltése, vizesárkaik kiásása, valamint a contrascarpák, ellenlejtők kialakítása a Rákócziak alatt is folytatódott.

Bethlen legmonumentálisabb építménye az ugyancsak Resti által tervezett váradi, szabályos ötszög alaprajzú belső palota volt, amely koncentrikusan helyezkedett el a már nagyjából elkészült külső bástyás erődítéssel.

Helyének szabaddá tételére 1618-1619-ben le kellett bontani a középkori székesegyházat és a püspöki palotát. Resti Peruzzi és Serlio ötszögletű, szabályos erődterveit valósította meg, váradi alkotása hasonlóan jelentős, mint Itáliában a caprarolai Villa Farnese, amelyet Vignola épített 1559-1664 között. Az öt egytraktusos szárnyból Bethlen alatt csak három épült meg, ezeket pártázat koronázta. Sajnos a XVIII-XIX. században a palotát kaszárnyává alakították, ezért nagyon kevés eredeti részlete maradt fenn. A homlokzatok kialakítására csak a csekély nyomokból lehet - falkutatás hiányában - következtetni. Eszerint a szárnyak egyemeletesek lehettek, a két szintet övpárkány választotta el, az ablakokat valószínűleg háromszögű timpanon koronázta. Storno Ferenc rajza őrizte meg a gyulafehérvári nyugati kapuhoz hasonló, így szintén 1626 körülre datálható kapu emlékét. A palota nyugati szárnyának földszintjén fennmaradt egy ekkor készült, állatfigurás stukkókkal díszített terem, amely valószínűleg a földi paradicsomot kívánta szemlélői elé állítani. Készítői a felvidéki Conradus Funk és Halász Mátyás stukkátorok voltak. I. Rákóczi György itt is eltávolíttatta a pártázatot, és zsindellyel fedett magastetőt készíttetett. A kápolna esetében szóba jött a centrális kialakítás lehetősége (ami a központos reneszánsz eszme újabb diadala lett volna), ám végül az ötletet elvetették, s a kápolna a déli szárny emeletére került.

Kovács András feltételezése szerint az 1600-as évek elején Giacomo Restinek és észak-itáliai építésztársainak döntő szerepe lehetett a négy sarokbástyás, szabályos várkastélytípus elterjedésében a Királyi Magyarországon. (Tavarnok [Tovarníky], Gács [Halič], Homonna [Humenné], Garamszentkereszt [®iar nad Hronom] és Sopronkeresztúr [Deutschkreuz] kastélyai.) Resti valószínűleg 1615-ben állhatott Bethlen szolgálatába. Első munkája a már ismertetett alvinci Martinuzzi-kastély bővítése volt, ahol a meglévő épületet is magában foglaló, ellipszisbe írható szabályos hatszögletű, sarkain óolaszbástyás kastélyt tervezett.

A hatból csak négy szárny épült meg, ma már csak legrégibb traktusa áll, a többi épületrész elpusztult. Kapuépületébe másodlagosan befalazva maradt fenn egy Bethlenre utaló, 1617-ből származó építési felirat. Ugyancsak Resti műve lehet a szabályos alaprajzú, sarokbástyás dévai Magna Curia, amelyen újra jelentkeznek a timpanonos szemöldökpárkányú ablakok.

Resti Bethlen fejedelmi udvari emberei számára is dolgozott, így valószínűleg ő alakította ki Péchi Simon, Bethlen Gábor kancellárja számára 1617-1621 között a radnóti (Iernut) kastélyt. Kérdés, hogy az épület mennyit használt fel a Bogáti család, majd Kendi Ferenc korábbi castellumából. Péchi bukása után Bethlen fejedelmi tulajdonba vette a kastélyt, és 1626-1629 között befejeztette az építkezést.

A négy sarokbástyás, szabályos kastély ezután Kornis Zsigmond, majd II. Rákóczi György birtokába került, aki feleségének, Báthori Zsófiának adta az uradalmat. Ez az épülettípus a kor más mecénásainál is követésre talált: 1613 után készült Mikó Ferenc csíkszeredai (Miercurea-Ciuc) kastélya, az ún. Mikó-vár, és Lázár Istvánnak, a fejedelem unokatestvérének gyergyószárhegyi (Lăzarea) udvarházát körülvevő erődítésövezete (1631) is hasonló elvek szerint épült, bár nem volt teljesen szabályos.

Mint B. Nagy Margit bebizonyította, Bethlen és környezete építkezéseire általánosan jellemző volt a pártázatos lezárás, annak is lengyeles, vakárkádsoros, felette lyukas-csipkés merlaturával díszített változata. A Bethlen-kori pártázatokat a már említett vízelvezetési problémák miatt I. Rákóczi György idején mind eltávolították, csak a gyergyószárhegyi kastély pártázata maradt fenn, valamint több helyen az eredeti dekoratív festés (a kapualjban ez 1532-es évszámot tüntet fel).

Ugyancsak szabályos négy sarokbástyás elrendezésű, a Bethlen-korszak eredeti formájában ránk maradt legmonumentálisabb emléke, az aranyosmeggyesi (Medieşu Aurit) Lónyay-kastély, amely - miután a II. bécsi döntést követően a Műemlékek Országos Bizottsága helyreállíttatta - a második világháborúban a harcok során súlyosan megsérült.

Lónyay Zsigmond építtette 1615-1630 között. A négy saroktorony mellett a kapu felett magasabb tornyot emeltek (akárcsak Nagybiccsén), ez utóbbi vakárkádsora egykori pártázatára utal. A kastély részletképzésére és homlokzataira a tektonikus szikárság jellemző, itt is jelentkezik a timpanonos ablakforma, sőt timpanonos, címeres oromzat zárja le a féloszlopokkal keretezett kapuzatot is. Az udvart az első emeleten részben a földszinti homlokzati falakra, részben pillérekre támaszkodó, festői faoszlopos tornác vette körül, amelyre falépcső vezetett fel a kaputól. Az első emelet egykori kapukereteit is a kolozsvári kőfaragóműhely készítette. A kastélyt négy sarokbástyás külső falrendszer (erődöv) vette körül.

Erdély és a Királyi Magyarország keleti része közt a XVII. században még szorosabb művészeti kölcsönhatások alakultak ki. Ennek oka az, hogy Bethlen Gábor a nikolsburgi békében (1621) hét kelet-felvidéki megyét is megszerzett, és ez Rákóczi György fejedelemsége jó részében is megőrződött. A Bethlen szolgálatában álló eperjesi kőművesmester, Lindner Márton nevéhez fűződik a gyulafehérvári és eperjesi párjaihoz hasonló kassai Orbán-torony (1628-1629), a Szent Erzsébet-templom északi oldalánál.

Egy évvel halála előtt, 1628-ban fogadta szolgálatába Bethlen a sienai Giovanni Landit, aki a szamosújvári vár építésén dolgozott, majd a fejedelem özvegye, Brandenburgi Katalin megbízásából a fogarasi templomon, Gyulafehérvárott és Munkácson építkezett. I. Rákóczi György megválasztásakor (1630) Landinak úrnőjével együtt távoznia kellett Erdélyből, s 1632-től a Habsburgok alkalmazták: ő lett a felső-magyarországi kamarai építész.

Ajánlott irodalom A késő reneszánsz, 1541–1630 című fejezethez

Kutatástörténet

Klaniczay Tibor: A magyar reneszánszkutatás. In: uő: Pallas magyar ivadékai. Bp., 1985. 246-264.

Mitchell, Shayne: 'Altera Italia': Recent Research on Humanism in Renaissance Hungary. Bulletin of the Society for Renaissance Studies XIV, N. 2, 1-6.

Farbaky, Péter: Renaissance Art and Architecture in Hungary. Bulletin of the Society for Renaissance Studies XIV, N. 2, 7-14.

Végh János: A magyar reneszánsz építészet kutatásának jelenlegi helyzete. AH XXII. (1994). 35-44.

Történelmi, művelődéstörténeti összefoglalások

Barlay Ö. Szabolcs: Romon virág. Fejezetek a Mohács utáni reneszánszról. Bp., 1986.

Idővel paloták. Magyar udvari kultúra a 16-17. században. Szerk.: G. Etényi Nóra és Horn Ildikó. Bp., 2005.

Pálffy Géza: A császárváros védelmében. A győri kapitányság története 1526-1598. Győr 1999.

R. Várkonyi Ágnes: A Királyi Magyarország 1541-1686. (Tudomány-Egyetem könyvsorozat) Bp., 1999.

Szabó Péter: Az erdélyi fejedelemség. (Tudomány-Egyetem könyvsorozat) Bp., 1997.

Általános művészettörténeti publikációk

Balogh Jolán: A reneszánsz kor művészete. IX. Késő reneszánsz. In: A magyarországi művészet története. Főszerk.: Fülep Lajos. 5. kiadás. Bp., 1970. 216-251.

Białostocki, Jan: The Art of the Renaissance in Eastern Europe. Hungary, Bohemia, Poland. Oxford, 1976.

DaCosta Kaufmann, Thomas: Court, Cloister & City. The Art and Culture of Central Europe 1450-1800. London, 1995. [német kiadás: Höfe, Klöster und Städte. Kunst und Kultur in Mitteleuropa. Köln, 1998.]

Feuerné Tóth Rózsa: Későreneszánsz. In: A művészet története Magyarországon. Szerk.: Aradi Nóra. Bp., 1983. 182-207, 215-240.

Galavics Géza: A magyar királyi udvar és a késő reneszánsz képzőművészet. In: Magyar reneszánsz udvari kultúra. Szerk.: R. Várkonyi Ágnes. Bp., 1987. 228-248.

Galavics Géza: Kössünk kardot az pogány ellen. Török háborúk és képzőművészet. Bp., 1986.

Galavics Géza: Későreneszánsz és korabarokk. In: Művészettörténet - tudománytörténet. Főszerk.: Tímár Árpád. Bp., 1973. 41-90.

Mikó Árpád: Reneszánsz művészet a széthullott országban. In: Galavics Géza - Marosi Ernő - Mikó Árpád - Wehli Tünde: Magyar művészet a kezdetektől 1800-ig. Bp., 2001. 284-316.

Rózsa György: Magyar történetábrázolás a 17. században. Bp., 1973.

Történelem - kép. Kiállítási katalógus. Szerk.: Mikó Árpád és Sinkó Katalin. Bp., 2000. vonatkozó részei.

Wagner-Rieger, Renate: Die Renaissancearchitektur in Oesterreich, Boehmen und Ungarn in ihrem Verhaeltnis zu Italien bis zur mitte des 16. Jahrhunderts. In: Arslan, Edoardo (ed.): Arte e artisti dei Laghi Lombardi. Como, 1961. I. köt. 457-481.

Építészet

Balogh Jolán: A magyarországi négysarokbástyás várkastélyok. MÉ III. (1954). 247-252.

Balogh Jolán: Olasz tervrajzok és hazai későrenaissance épületeink. In: Magyarországi reneszánsz és barokk. Szerk.: Galavics Géza. Bp., 1975. 55-135.

Détshy Mihály: Joannes Landi fundator. In: Koppány Tibor hetvenedik születésnapjára - Tanulmányok. Szerk.: Bardoly István és László Csaba. Bp., 1998. 227-234.

Farbaky, Péter: Architecture during the Tripartition of Hungary I: 1540-1630. In: The architecture of Architecture of Historic Hungary. Ed. by D. Wiebenson and J. Sisa, Cambridge, Massachusetts - London 1998, 67-87.

Farbaky Péter: Késő reneszánsz. In: Magyarország építészetének története. Szerk.: Sisa József és Dora Wiebenson. Bp, 1998. 88-107, 109-121.

Feld István: 16. századi kastélyok Északkelet-Magyarországon. Sárospatak, 2000.

Feld István: Magyar építészet. Késő reneszánsz és kora barokk. Bp., 2002.

Feuerné Tóth Rózsa: Reneszánsz építészet Magyarországon. Bp., 1977.

Koppány Tibor: A Közép-Dunántúl reneszánsz építészete. AH XII. (1984). 183-232.

Koppány Tibor: Gótizáló tendenciák a magyarországi későreneszánsz építészetben. In: Collectanea Tiburtiana. Tanulmányok Klaniczay Tibor tiszteletére. Szeged, 1990. 451-461.

Koppány Tibor: Építési gyakorlat a 17. századi Magyarországon a tervezéstől a megvalósulásig. ÉÉT XIX. (1987-88). 449-488.

Kresák, Fedor: Úvahy o renesancii na Slovensku, najmä o architektúre. Ars 1988. 1. 21-50.

Kuhn, Ivan: Renesanèná architektúra na Slovensku. Ars 1982. 2. 16-72.

Šimoniová, Laura: Meštiansky renesančný dom na Slovensku. Vlastivedný časopis XXIX. (1980). 63-69.

H. Takács Marianna: Magyarországi udvarházak és kastélyok. Bp., 1970.

Zádor Anna: Palladio és a magyarországi renaissance néhány kérdése. Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények XI. (1967). 213-241.

Várépítészet

Pataki Vidor: A XVI. századi várépítés Magyarországon. In: Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve I., Bp., 1931. 98-132.

Gerő László: Magyarországi várépítészet. Bp., 1955.

Gerő László (főszerk.): Várépítészetünk. Bp., 1975.

Koppány Tibor: A castellumtól a kastélyig. Mv XXIII. (1974). 285-299.

Koppány Tibor: Castellumok a késő-középkori Magyarországon. In: Juan Cabello (szerk.): Várak a későközépkorban. Castrum Bene 2. 1990. 77-93.

Régiók, egyes emlékek

Balogh Jolán: Varadinum. Várad vára. I-II. köt. Bp., 1982.

Balogh Jolán: Kolozsvári kőfaragóműhelyek. XVI. század. Bp., 1985.

Balogh Jolán: Velencei hatások Erdély művészetében. AH XIV. (1986). 81-96.

Baranyai Béláné: Bethlen Gábor gyulafehérvári palotájának összeírása 1629. augusztus 16-án. In: Dávid Katalin - Németh Lajos (szerk.): Művészettörténeti tanulmányok. Bp., 1961. 229-258.

B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben. Bukarest, 1970.

B. Nagy Margit: Várak, kastélyok, udvarházak, ahogy a régiek látták. Bukarest, 1973.

Détshy Mihály: Munkások és mesterek az egri vár építkezésein 1493-1596 között. I-II. közl. Egri Múzeum Évkönyve I. (1963). 173-203; II. (1964). 151-180.

Détshy Mihály: „Perényi-loggia" avagy „Lórántffy-loggia"? ÉÉT IV. (1972). 51-93.

Détshy Mihály: Sárospatak vára és urai 1526-1616. Sárospatak, 1989;

Détshy Mihály: Sárospatak vára a Rákócziak alatt 1616-1710. Sárospatak, 1996.

Domokos György: Adatok a komáromi vár 16. századi építéstörténetéhez. Limes 10. (1997/4). 67-92.

Huba, Peter: Oravský hrad. Martin, 1986.

Izsépy Edit: Székelyhíd építéstörténete a XVII. században. MÉ XXX.(1981). 266-270.

Kecskés László: Komárom, az erődök városa. Bp., 1984.

Kemény Lajos: Az érsekprímások alkotásai Pozsonyban. Pozsony, 1941.

Kovács András - Ţoca, Mircea: Adalékok a váradi fejedelmi palota építéstörténetéhez. In: Csetri Elek - Jakó Zsigmond - Tonk Sándor (szerk.): Művelődéstörténeti Tanulmányok. Bukarest, 1979. 107-115.

Kovács András: Szabályos alaprajzú, olaszbástyás várkastélyok Erdélyben. In: Művelődéstörténeti Tanulmányok. Bukarest, 1980. 77-98, 277-280.

Kovács András: Csillagképek és épületplasztika. Adalékok a kolozsvári reneszánsz épületplasztika történetéhez. AH XIX. (1991). 157-164.

Kovács András: Az alvinci kastély. Korunk XXX. (1971). 1169-1173

Kovács András: Beszterce. Evangélikus templom. Sepsiszentgyörgy, 1993.

Kovács András: A radnóti kastély. Kolozsvár, 1994.

Kovács András: Késő reneszánsz építészet Erdélyben. Bp.-Kolozsvár, 2003. (Recenziója Farbaky Péter: A Tündérkert cserepei. BUKSZ 2005. nyár, 141-145.)

Maggiorotti, Leone Andrea - Banfi, Florio: Győr vára. Hadtörténelmi Közlemények XXIV. (1933). 1-45.

Méri István: A kanizsai várásatás. Budapest, 1988.

Székely Zoltán: A győri vár XVI. századi reneszánsz kapui. Arrabona XLI. (2003) 83-118.

Tóth Ferenc: A gyulafehérvári fejedelmi-püspöki palota és előkerült reneszánsz részletei. Mv XXXIII. (1989). 85-92.

Tóth Melinda: A sárvári vár építéstörténete. Savaria IV. (1966-70). 193-280.

Tóth Miklós: Szilágysomlyó. Kolozsvár, 1994.

Veress D. Csaba: A győri vár. Bp., 1993.

Mecénások

Lengyel Tünde: Thurzó György nádor biccsei udvara. In: Idővel paloták. Magyar udvari kultúra a 16-17. században. Szerk.: G. Etényi Nóra és Horn Ildikó. Bp., 2005. 127-143.

Rózsa György: Gabriel Bethlen und die Kunst. AHA XXXV. (1990-92). 53-62.

Koppány Tibor: Nádasdy Tamás udvara és az építészet. In: Magyar reneszánsz udvari kultúra. Szerk.: R. Várkonyi Ágnes. Bp., 1987. 217-227.

Kovács József László: Esterházy Miklós udvara és a nyugat-magyarországi reneszánsz. In: Magyar reneszánsz udvari kultúra. Szerk.: R. Várkonyi Ágnes. Bp., 1987. 176-189.

Mikó Árpád: Báthory István király és a reneszánsz művészet Erdélyben. MÉ XXXVII. (1988). 109-135.

Építészek

Détshy Mihály: I. Rákóczi György fundálói. ÉÉT III. (1972). 348-378.

Détshy Mihály: Adalékok Filiberto Lucchese építész munkásságához. In: Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára. A Magyar Nemzeti Galéria évkönyve 1991. Szerk.: Takács Imre, Buzási Enikő, Jávor Anna és Mikó Árpád. Bp., 1991. 167-170.

Domokos György: Ottavio Baldigara. Bp., 2000.

Farbaky, Péter: Pietro Ferrabosco in Ungheria e nell'impero absburgico. Arte Lombarda 2003. 3. 127-134.

Koppány Tibor: Francisco da Pozzo „Architectus regius" és köre. Mv XXVIII. (1984). 1-6.

Maggiorotti, L. A. - Banfi, F.: Pietro Ferabosco. Hadtörténelmi Közlemények XXXIV. (1933). 156-173.

Rövidítések

AHArs Hungarica AHA Acta Historiae Artium

MÉMűvészettörténeti Értesítő

ÉÉTÉpítés-ÉpítészettudományMv Műemlékvédelem

Kora barokk (1630–1680/90)

A korszak művészetét meghatározó művészetszociológiai tényezők

A magyarországi barokk művészet kezdetét a kutatás hagyományosan 1630 körülre teszi. Ez a kezdet a Királyi Magyarország Bécshez közeli nyugati részére igaz. Csak lassan terjed tovább az új stílus, az új divat az országrész keletebbi vidékeire, s még inkább Erdélyre, formakincse nem is tér el alapvetően a korábbi reneszánsz korszakétól.

Az építészetben az újfajta térformálás, a dinamikusabbá, plasztikusabbá váló homlokzatképzés, az összefogottabb térformálás, az elsősorban stukkódekoráció gazdagsága, a társművészetek szerepének megnövekedése, az ikonográfiában pedig az újféle tartalom és új kifejezőeszközök azok a jegyek, amelyekkel a barokk a korábbi korszakkal gyökeresen szakított.

A kora barokk művészetben újra csak az itáliai mesterek a folyamat zászlóvivői. A közép-európai térség országaiban a művészettörténet-írás speciális szempontok alapján különféleképpen értékeli az új stílus megjelenését. Az osztrák barokk-kutatás érdekes módon csak az 1690 körüli évekre helyezi a barokk kezdetét, mivel a hazai osztrák mesterek ekkor veszik át a stafétabotot az itáliai művészektől. Ugyanakkor a cseh művészettörténészek már 1600 előtt számolnak az új stílussal. A magyar álláspont tehát a két véglet között van, és persze igaz az is, hogy Bécshez és Prágához képest természetesen fáziskéséssel érkezik meg a barokk Pozsonyba, vagy éppen Nagyszombatba.

A Közép-Európában tevékenykedő itáliai művészek túlnyomó többsége ekkor Észak-Itáliából, főként Lombardiából érkezett. A Comói- és Luganói-tavak vidékéről, a Val d'Intelvi völgyének kis településeiből - mint a mai vendégmunkások - nemzedékek adták az utánpótlását a vándor mestereknek. A családok építőmesterséget űző férfitagjai új hazájukban nagyon összefogtak, és a kapcsolatok sűrű hálózata jellemzi őket. Már ifjúkorban öt évre beálltak inasnak egy rokon idősebb mesterhez. A testvérek, rokonok sokszor egy műhelyben, egy építkezésen dolgoztak, és segítettek a családtagoknak is a kenyérkeresethez jutásban. Egymás között házasodtak, az egyik mester a másik esküvői tanúja, vagy ő tartja keresztvíz alá társa gyermekét. Az itáliai mesterek családjukat otthon, Itáliában hagyták, ahová keresetük nagy részét hazajuttatták, illetve akikhez általában télen, az építési idényen kívül hazatértek. Szerencsés esetben öregkorukat is szülőföldjükön töltötték, s általában ott is haltak meg. Tevékenységük fő helyszínein (Bécsben, Prágában, Budán) az itáliai művészkolóniák tagjai összefogtak, egységesen léptek fel érdekeik védelmében, és sokszor önálló céhbe is tömörültek.

A nagy itáliai művészfamíliák egyes mestereinek tevékenységét sokszor igen nehéz körülhatárolni, elválasztani, hiszen van, hogy a szöveges források csak keresztnevet említenek, illetve a nagy dinasztiák családneveihez (Canevale, Carlone, Spazzo, Spezza stb.) tartozó gyakori keresztnevek sokszor több nemzedékben, vagy éppen egymás mellett dolgozóknál is azonosak.

A reformáció és az ellenreformáció egyházi építészete a Királyi Magyarországon

A reformáció jelei már a XVI. század elején mutatkoztak a magyar erazmisták (Rotterdami Erazmus követői) körében. Luther eszméi gyorsan terjedtek a németországi egyetemeken (pl. Wittenbergben) végzett magyarországi diákokkal, akik hazatérve a hitújítás hirdetőivé váltak. Az új tanok először a városok német polgáraiban leltek fogékony talajra: 1526 után a Közép-Felvidék bányavárosaiban, Körmöcbányán (Kremnica), Selmecbányán (Banská Štiavnica) és Besztercebányán (Banská Bystrica), majd keletebbre: Kassán (Košice) és Eperjesen (Prešov), sőt az erdélyi szász városokban is. Ezzel párhuzamosan az áttért protestáns főurak nyomán az augsburgi békében (1555) elfogadott Cuius regio - eius religio elv alapján egész uradalmak voltak kénytelenek követni földesurukat. Míg a városok német polgárai az evangélikus lutheri irányzatot választották, a magyar többségű mezővárosok és falvak Kálvin követőivé váltak, sőt a vallási türelemről híres Erdélyben (ahol ezt először csak a katolikusok nem élvezték) az unitáriusok is elfogadott felekezet lettek. A XVI. század végére az egykor egységes vallású ország népességének 90 százaléka tért át a protestáns hitre.

Az új felekezeteknek nem volt szükségük új templomokra, s így kezdetben nem volt építészetük sem, hiszen mindenütt átvették a meglévő középkori templomokat. Viszont szükség volt a templomberendezés új liturgikus funkcióhoz való alakítására. Ugyanezért sokszor került sor a berendezési tárgyak redukálására, a gazdag festett és szobrászati dísszel ékes oltárok eltávolítására, vagy éppen falképek lemeszelésére.

A XVI-XVII. században nagyon kevés protestáns templom épült újonnan. Ezek egyike a pozsonyi (Bratislava) evangélikus templom volt, amelynek így a korai századok kevés hazai protestáns temploma közt különös jelentősége van. A korábbi, ún. Armbruster-ház helyén épült a pozsonyi főtéren, a városháza tőszomszédságában tágas csarnoktemplomként, 1636-1638 között.

Esterházy Miklós nádor - Pázmány Péter érsek és Pálffy Pál kamaraelnök ellenvetései ellenére - megadta ugyan az építési engedélyt, de az épületnek nem lehetett tornya, félköríves szentélye és íves ablaka, kapuzata, elnevezése imaház, oratórium volt. Szerkezete, alaprajzi rendszere a hugenotta imaházak hagyományából is átvett elemeket. Az építkezés fő szervezője Segner András pozsonyi patrícius volt, Illésházy Gáspár protestáns főúr épületfával segítette az építkezést. A templom építését nemcsak a többi magyar egyházközség, hanem holland, német és svéd testvérgyülekezetek is támogatták. A kivitelezés (és talán a tervezés is) Hans Stoss augsburgi mester nevéhez fűződik. A trapéz alakú telken helyet foglaló templom négy boltszakaszból álló, háromhajós csarnok szerkezetű, a pillérsorral határolt középhajó az attól diadalívvel elválasztott, egyenes záródású szentélyben végződik. Az evangélikus építészet gyakran alkalmazott megoldásaként a hajóteret három oldalról emeleti karzat vette körül. A főhajót fiókos dongaboltozat, az oldalhajókat keresztboltozat fedi le. A Wesselényi-összeesküvés leleplezését követő megtorlás időszakában, 1673-ban a templomot az evangélikusoktól elvették, és a jezsuitáknak adták, akik a katolikus liturgia követelményei szerint alakították át, s a Megváltóról Szent Szalvátor- (ill. Szentháromság-)templomnak nevezték el. A karzatokat lebontották, új oltárok készültek, s a tetőzetre új huszártorony került. Az evangélikus építmény főhomlokzata nélkülözött mindenféle tagolást, oromzatot és tornyot, a kontyolt félnyeregtető alatt erőteljes főpárkány zárta le a homlokzatot. A földszinten három kapu nyílik, a középső fölé már a jezsuiták helyezték el IHS-emblémás jelvényüket (a két szegmensíves, főkaput szegélyező ablak minden bizonnyal későbbi), az emeleten a szélesebb főhajónak és a keskenyebb mellékhajóknak megfelelően 1 + 2 + 1, azaz négy nagy, ún. venetói ablak nyílik, belül félköríves, fölötte egyenes szemöldökpárkányos nagyméretű ablakkal, amely a XVII. század során épült jezsuita templomok jellemző főhomlokzati eleme. Ezeken kívül a főpárkány alatt egy nagyobb és két kisebb körablak töri még át a falat.

A protestantizmusra a katolikusok válasza az ellenreformáció, a katolikus megújulás volt, amelyet a tridenti zsinat (Trento, 1545-1563) indított el. Az ellenreformáció a művészetet nagyon fontos eszköznek tartotta a tömegek visszahódításában. A tridenti zsinat néhány határozata konkrétan is meghatározta az ebben követendő célkitűzéseket.

Magyarországon a Németalföldről 1542-ben hazatért Oláh Miklós esztergomi érsek (1553-1568) volt az ellenreformáció első megindítója, akinek székhelye azonban már nem a törökök által elfoglalt Esztergom, hanem a Pozsony melletti Nagyszombat (Trnava) volt. Az érsek 1560-ban egyházmegyei, majd egy évre rá országos zsinatot tartott. Nagyszombatban papi szemináriumot alapított, melyet 1561-ben a jezsuitákra bízott (azonban az iskola csak 1566-ig működött). 1564-ben megkísérelte kihirdetni és a gyakorlatban érvényesíteni a tridenti zsinat határozatait. Mindezek ellenére Oláh kísérlete kudarcba fúlt, s az a tény, hogy az uralkodó 1573-tól 23 éven át nem töltötte be az esztergomi érseki széket, a katolikus ellenreformációt Magyarországon hosszú évekig jelentősen megakasztotta.

A katolikus térnyerés újabb korszaka csak a XVII. század elején következett be. Az európai folyamattal párhuzamosan a Habsburg Birodalomban II. Ferdinánddal (1619-1637) és III. Ferdinánddal (1637-1657) a katolikus egyház elkötelezett és harcos támogatót nyert. Magyarországon azonban ugyanúgy szükség volt jelentős egyéniségekre, akik ebben a megújulásban vezető szerepet játszottak. A magyar katolikus megújulás fő alakja, Pázmány Péter (1570-1637) egymaga többet ért el néhány évtized alatt, mind az akkori egész magyarországi katolikus egyház. Váradon született, 1588-ban belépett a jezsuita rendbe, Krakkóban, Bécsben és Grazban tanult. 1616-1637 között esztergomi érsek, aki rendkívüli képzettségével, politikailag kompromisszumkész, de hitbéli kérdésekben a protestánsokkal meg nem alkuvó magatartása következtében nagy tekintélyre tett szert, s alapvető fordulatot ért el a hazai katolikus megújulásban, a térítésben és a katolikus intézmények megszilárdításában. Nagyszombatban nemcsak jezsuita kollégiumot, de egyetemet is alapított, s ezzel a hazai művelődés történetében szerzett elévülhetetlen érdemeket.

A közép-európai jezsuita templomok a római Il Gesùhoz képest redukcióval épültek meg, ugyanakkor erősen támaszkodtak a helyi építési hagyományokra is. Ahogyan erre Rudolf Wittkower rámutatott, a praktikus jezsuiták még a kortárs protestáns templomépítészetből is merítettek tapasztalatokat. 1582-1697 között a jezsuiták építették meg a müncheni Michaelskirchét, amely a gótikus hálóboltozatok hatását is tükrözte. A közép-európai jezsuita templomok kialakítására erősen hatott a salzburgi dóm kiképzése is (Santino Solari, 1614-1628). Ugyanakkor a magyar templomok közvetlen mintáját a bécsi jezsuita templom, az Universitätskirche (1627-1631) adja. Ennek építtetője az uralkodó, II. Ferdinánd volt, aki az ellenreformációt Ausztriában elindította. A bécsi templom kéttornyos, magasba törő, dinamikus főhomlokzatával a hasonló közép-európai gótikus templomhomlokzatok hagyományát viszi tovább, eltérően Itáliától, ahol a főhomlokzatok torony nélküliek (lásd Il Gesù).

Az ellenreformáció élharcosa mindenütt a jezsuita rend volt, s így Magyarországon is ők vezették be a barokk művészetet. Az első magyarországi jezsuita templom a horvát területen, Zágrábban (Zagreb) Szt. Katalin tiszteletére szentelt épület volt.

1620-1632 közt épült fel, terveit Jászi György (Juraj Jászi) jezsuita készítette. A hajót kétoldalt négy-négy oldalkápolna bővíti, az egyenes záródású szentély felett kis torony emelkedik. Háromszintes főhomlokzatának toronynélkülisége is az itáliai előképeket követi. Tükrös pilaszterekkel öt részre osztott alsó homlokzatrészét attikás főpárkány, a posztamensre állított vázákkal és (a volutákat helyettesítő) íves szélső elemekkel keretezett, középrészt háromszögű timpanon zárja le. Az alsó részen a középtengelyben íves, tört timpanonnal koronázott, pilaszterekkel keretezett kapu nyílik, a kapu fölött és az alsó rész két-két oldalsó axisában pedig félkörívvel lezárt szoborfülke mélyül a falba.

Magától értetődő volt, hogy jezsuita templom az ország fő egyházi központjában, Nagyszombatban is készüljön. Ez 1629-1637 között épült föl Esterházy Miklós nádor támogatásával, s az akkor egyik legfontosabb magyar család temetkezőhelyéül is szolgált. Tervezője a forrásokban szereplő, az építtetővel 1630-ban szerződést kötő Antonio mester Petr Fidler művészettörténész szerint az Esterházyak építésze, a Kismartonban (Eisenstadt) és Fraknóban (Forchtenstein) is működő Antonio Carlone lehetett. A Carlone család az egyik legnagyobb dinasztia volt azon itáliai művészek közül, akik a Habsburg Birodalom területén dolgoztak. A család akkori legjelentősebb tagja, Giovanni Battista Carlone (?-1645) Klosterneuburgban és Pozsonyban is dolgozott császári építészként. Antonio Carlone halála (1636) után az egy évvel korábban Nagyszombatban feltűnt itáliai építőmester, Pietro Spazzo vette át a kivitelezés irányítását. A templom sekrestyéjében őrzött portréja a „PETRUS SPAZ. BASILICAE S. JOAN. BAPT. AEDIFICATOR. AETATIS SUAE 39. 1649." felirattal precízen nem a tervezőnek kijáró inventor vagy architectus, hanem az építő, kivitelező mesterre használt aedificator fogalommal nevezik meg őt.

A templom az ugyanilyen titulusú korábbi domonkos kolostor és temploma helyén épült fel, így lebontották új, 1617-ben emelt Mária-kápolnáját is. Mintául Esterházy Miklós a II. Ferdinánd által építtetett bécsi jezsuita templomot állította a tervező elé, amelyet már alaposan megismert. Főhomlokzata a bécsi anyatemplom kialakítását követi erőteljes horizontalitásával, a hármas venetói ablaksorral, a fekvő téglalap formájú, füles keretezésű ablakokkal, a voluták közé fogott timpanonos oromzattal s a két toronnyal.

Az alaprajz az Il Gesù redukált, közép-európai típusát testesíti meg.

Elmarad a kupolával koronázott négyzeti tér, s különbség az is a római templomhoz képest, hogy az oldalkápolnák közötti átjáró elmarad, s a mellékoltárok nem a külső falra, hanem a kápolnákat elválasztó falra kerülnek (ugyanarra az állású végfalra, mint a szentély végén a főoltár). A lapos keresztboltozattal fedett oldalkápolnák felett egyébként karzat fut végig. A fiókos dongaboltozattal fedett domináns tér, a főhajó és a vele egyező szélességű, egyenes záródású szentély a térítéshez, az igehirdetéshez biztosít ideális, egységes teret. A mellékkápolnák stukkóit G. B. Rosso és Jacopo Tornini készítette, a festett mezőket pedig Christian Kner. A szentély teljes végfalát betöltő hatalmas, a Krisztus megkeresztelkedését (s így a tituláris szentet, Keresztelő Szt. Jánost is) ábrázoló oltárképen kívül sok szoborral díszített, négyszintes főoltár Veit Stadler és Balthasar Knilling műve (1637-1640). A plasztikai dísz az ótestamentum főalakjait, a négy evangélistát, a katolikus egyház egyetemes szentjeit, valamint a jezsuita és a magyar szenteket jeleníti meg. A templombelső falképdísze már az alapító Esterházy Miklós fia, Pál idején készült: Erhardt Joseph Gruber alkotása (1700). A felső és az alsó övpárkány felirata: „DIVO. IOANNI. BAPTISTAE. P.D. SQ", illetve: „COMES. NICOLAVS. EZTERHAZI. R.H. PAL." Tehát a templomot Esterházy Miklós nádor emelte Keresztelő Szt. János tiszteletére. Itt temették el országra szóló pompával 1652-ben a vezekényi csatában elesett öt Esterházy fiút, köztük Esterházy Miklós elsőszülött fiát, Pál bátyját, Lászlót is.

Pietro Spazzo alkotása még Nagyszombatban a ferences templom, Trencsénben (Trenčín) pedig a jezsuita templom. Munkássága elismeréséül Spazzót I. Lipót király és császár (1657-1705) 1662-ben nemesi rangra emelte. A Jézus Társasága (majd feloszlatásuk után a piaristák) trencséni temploma a nagyszombati mintájára készült, 1653-1657 között.

Építtetője Lippay György prímás és a katolizált főúr, Illésházy György. Építői Nagyszombatról érkeztek: az ottani rendi templom építője, a már említett Pietro, valamint rokona, Gotthard Spazzo. A nagyszombati és trencséni tervező építész kvalitáskülönbsége szembeötlő: a főhomlokzat sokkal kevésbé plasztikus, a proporcionáltság felborul, az alsó övpárkány csak a széleken jelenik meg, sokkal feljebb, így derékba találva a hármas venetói ablaksort, amely így felcsúszik a végigfutó övpárkány alá. Az efölötti felső homlokzatfelület túl nagyra méretezett, mondhatni sivár, a háromszögletű oromzat nincs megformálva. Egyedül a tornyok jól megoldottak. Belső térszerkezete, a longitudinális alaprajzi típus nagyon hasonlít a nagyszombatiéhoz. A kápolnasorral és emporiummal szegélyezett hajó itt is egyenes záródású szentélyben végződik. Egy tűzvészt követően 1709-1713 közt Andrea Pozzo tanítványa, Christoph Tausch festette ki.

A második magyarországi jezsuita templom Győrben készült. A Ferrabosco által tervezett szabályos város fontos katonai funkcióval rendelkezett: nemcsak Nyugat-Magyarországot, de Alsó-Ausztriát és Bécset is védte. Katonasága döntően protestáns volt, akárcsak a város lakossága. A jezsuiták idetelepítésének (melyet az uralkodó és a győri püspök támogatott) még a sok Collegium Germanicum-Hungaricumban végzett tagot számláló káptalan is ellenállt, mert féltek a vallási ellentétektől. Végül is a jezsuiták létrehozták győri házukat, amelynek nagy jelentősége volt a Dunántúl északi felének katolikus megújulásában. A templom tervezője feltehetően Baccio del Bianco lehetett, aki a prágai Waldstein- (Wallenstein-)palota stukkódíszét készítette. 1635-1641-ben Bartolommeo Torre vezetésével épült fel a templom, amelynek főhomlokzata a nagyszombatinál kevésbé magasba törő, s belső térarányai a hajó közel azonos szélességével és magasságával inkább a késő reneszánsz tradíciót tükrözik. A tornyokkal közrefogott főhomlokzat kétrészes: az alsó, kétemeletes szint 1 + 3 + 1 tengelyű, középen a kapuval, felette az eredetileg hármas venetói ablaksorral.

Az erőteljes főpárkány felett füles keretezésű ablakokkal áttört attikaszint, majd a középrész fölött volutákkal szegélyezett, szegmensíves timpanonnal lezárt oromzat következik. A főhomlokzat mai képét Martin Wittwer karmelita szerzetes 1720-as években végzett átalakítása nyomán nyerte el. A győri templom fontos városképi helyre került: a templom főhomlokzata éppen a négyzetes főtér főtengelyébe esik. A belső tér egységes: a három-három oldalkápolnával kísért, fiókos dongaboltozattal lezárt hajót mindössze egy összetett hevederív választja el a hajóval azonos szélességű, magasságú, kialakítású, egyenes záródású szentélytől.

Oltárainak készítésekor a jezsuiták különösen figyeltek arra, hogy a város és környéke a katolikus megújulásnak megnyerendő társadalmi csoportjaival állíttassák őket.

A jezsuiták Pálffy Tamás egri püspök támogatásával települtek le Kassán 1665-ben. A Szentháromság tiszteletére épült templomuk 1671-1684 között készült el a protestáns II. Rákóczi György erdélyi fejedelem özvegye, a hagyományosan katolikus fejedelmi családból származó Báthori Zsófia pénzügyi támogatásával (amint ezt a főhomlokzat oromzatának 1681-et feltüntető felirata is tanúsítja). Az építész valószínűleg Giovanni Sandro Canevale itáliai mester lehetett. Teljesen kőborítású főhomlokzata itáliaias, mely eltér a magyar templomok általános, szinte kivétel nélkül vakolt felületű kialakításától.

Bár sok mindenben követi a nagyszombati rendi templom rendszerét, magasságához viszonyítva szélesebb méretei és az erőteljes osztópárkányok miatt inkább horizontális jellegű, s igazodik a Kelet-Felvidék (akkori szóhasználattal Felső-Magyarország) hagyományosabb, még késő reneszánsz ízlésvilágához. Részletképzésében manierista vonásokat is mutat. Ilyen a reliefszerűség: a síkfelület és a plasztikus részek viszonya, az utóbbiak bizonytalanul elhelyezett „rátét" jellege, az atektonikusság például az oromzatnál, ahol a kettős ablakot szegélyező pillérpár nem ér el a szemöldökpárkányig, s a két voluta is csak szabadon „úszik" a felületen. Az orgonakarzatot itt is a nagyszombatihoz hasonló hármas venetói ablak világítja meg, s onnan vehette a tervező a mezzaninszint ötletét is, ahol viszont attól eltérően megismétli a venetói ablakformát - alacsonyabb kivitelben. Az 1700-as és 1793-as tűzvész után helyreállították a templomot, az eredetihez képest némiképp alacsonyabb toronysisakokkal. A belső is a nagyszombati oldalkápolnás, hosszhajós teremtemplomszerű rendszert veszi át, a kápolnák felett itt is emporiummal, s így bazilikális megvilágítással. A hajóteret a diadalív után egyenes záródású szentély zárja le. A jezsuiták feloszlatása (1774) után a kolostort a premontrei rend vette át.

Szoros a kapcsolat a kassai jezsuita és a későbbi eperjesi ferences kolostortemplom között, ami annak köszönhető, hogy építője Tornyossi Tamás kassai építőmester volt. Egyelőre nem tudjuk, hogy az épület megőrzött-e valamit gótikus elődjéből, vagy teljesen újonnan épült 1709-1718 között Klobusiczky Ferenc báró és felesége, sóvári Soós Krisztina bárónő anyagi támogatásával.

A főhomlokzat szintén a magyar kora barokk jezsuita templomfőhomlokzatok jellegzetességeit mutatja, s a belső térelrendezés ugyancsak az Il Gesù redukált rendszerét veszi át. Az oldalkápolnasor felett elmarad a karzat, a főhajót pedig keresztboltozatnak is beillő fiókos dongaboltozat zárja le. A világos templomtér egyenes záródású szentélyben végződik.

Ugyanezt a térkialakítást alkalmazták a jezsuiták akkor is, ha meglévő épületet kellett átalakítaniuk, amit általában kíméletesen, az eredeti szerkezet tiszteletben tartásával tettek meg. A soproni gótikus Szent György-templom jezsuita átalakítása jó példa erre. A középkori templom oldalfalait 1677 körül kibontották, s ezeket áttörve a jezsuita alaprajzi típus szerint oldalkápolnákat építettek, felettük emporiummal (karzattal), a gótikus keresztboltozatot Pietro Antonio Conti látta el gazdag barokk stukkódísszel.

A jezsuita alaprajzi típust a többi szerzetesrend is átvette. Ennek példája a boldogasszonyi (Frauenkirchen) ferences templom, amelyet Francesco Martinelli tervei szerint az 1683-ban elpusztult, 1668-1669-ben épült korábbi templom (képét Martin Lerch metszete őrizte meg) helyén építettek fel, 1695-1702 közt, Esterházy Pál anyagi támogatása révén.

De a székesegyházak későbbi, XVIII. századi barokk átépítésekor is ezt az elrendezést alkalmazták (pl. Győr, Székesfehérvár, Nagyvárad [Oradea], Kalocsa).

A Kismarton közelében a Lajta-hegységben fekvő lorettomi (Loretto) búcsújáróhelyen a XV. századi, 1529-ben a törökök által elpusztított gótikus kápolna helyén Rudolf von Stotzingen épített a bécsi ágostonos templom lorettói kápolnája mintájára egy kápolnát. 1651-1659 közt Nádasdy Ferenc megbízásából egyes feltevések szerint Carlo Martino Carlone tervezte és Anton Riebler építőmester kivitelezte az új templomot, amelyben a jezsuita alaprajzi elrendezés a kissé a középkori poligonális formára emlékeztető szentéllyel kombinálódik. A kolostor és temploma ekkori állapotának képét Bartholomäus Kilian 1667-ben készült rézmetszete őrizte meg.

Az előtérben a két alapító jelenik meg: bal oldalon Nádasdy Ferenc kucsmás, jobb oldalt felesége, Esterházy Anna Julianna félalakos portréábrázolását láthatjuk, a háttérben címereik felett kétoldalt elhúzott függöny mögül tárul fel az épület, felette felhőben a lorettomi Szűzanya képével. A kolostor jobb oldalán áll a templom, amelynek főhomlokzatát a még gótikus templomhoz illő oromzat felett egyetlen középtorony koronázza. Az alsó homlokzatrészt a pilaszterek (vagy féloszlopok) három részre osztják, az oromzatban furcsamód a pilaszterek felett félköríves lezárású szoborfülkepárral. A templomtól balra lévő rendházépület architektúrája egyszerű: a főpárkány, az övpárkány és a könyöklőpárkányok tagolják a felületet, egyenes záródású ablakok törik át, a földszint középtengelyében pedig egy kőkeretes, kosáríves kapu. A törökök bécsi hadjárata során 1683-ban elpusztult épületet 1707-re Esterházy Pál építtette újjá.

A hosszhajós mellett később elterjedő másik barokk hazai alaprajzi típus a centrális, amelynek több fontos emléke is felépült. Így Lékán (Lockenhaus) 1655-1669 között Nádasdy Ferenc építtetett Szt. Miklós tiszteletére egy középkori romba dőlt ferences rendház helyén az Ágoston-rendieknek kolostort és templomot, kivitelezője Pietro Orsolino volt. A centrális elrendezésnek az is oka lehetett, hogy a templomot családi temetkezőhelynek szánta. Az itáliai mintákat követő hajó háromszakaszos: a középső szélesebb boltszakaszhoz egy-egy diagonális, íves oltárfülkékkel bővített boltszakasz kapcsolódik, majd egy rövid egyenes szentély ad mégis hosszanti hangsúlyt az alapvetően centralizáló karakterű térnek.

A ma is álló templom főhomlokzata háromszintes: a magasabb alsó részt az erőteljes övpárkány felett kettős ablakkal áttört, magas attika, majd párkánya felett háromszögű oromzat zárja le.

Érdekes, hogy a szélesebb középső és keskenyebb szélső mezőket három részre osztó pilaszterek-lizénák mindhárom szinten megtalálhatók, ami az oromzatnál egyéni, szokatlan megoldás. A homlokzat jobb oldalához az aszimmetrikusan elhelyezett, egyetlen toronyalj csatlakozik, amelyen a főhomlokzatot tagoló párkányok továbbfutnak, felül kétszintes torony zárja le, hagymakupolás sisakkal.

Nem mindenütt érvényesült az új barokk elrendezés a templomépítészetben. Például a világi építészetben úttörő mecénási szerepet betöltő Pálffyak a Pozsonytól északra fekvő Malackán (Malacky) 1653-ban Filiberto Lucchese tervei alapján egy kimondottan egyszerű templomot építtettek a ferences kolostor számára. Mind a hajó, mind a tőle diadalívvel elválasztott, a rendi tradíciónak megfelelő nyújtott, egyenes záródású szentély egyhajós, a tér teremtemplom jellegű, fiókos dongaboltozattal ellátva.

Összefoglalón megállapíthatjuk, hogy a katolikusok és a protestánsok templomépítészetében sok a közös vonás. Ez abban is megfigyelhető, hogy az egymástól erőszakkal elvett templomokat a másik felekezet sokszor változtatás nélkül használja. Minden templomnál döntő követelmény az igehirdetés fontossága az alaprajzi elrendezésben, időnként a centrális kiképzés népszerű volta, s a világos, áttekinthető, egységes belső térre való törekvés. A téregységesítés miatt a kápolnák fontossága csökken, illetve a protestánsoknál, ahol nincs szükség mellékoltárokra, már egyáltalán nem építenek.

Az arisztokrácia építkezései a Dunántúlon

Batthyány I. Ádám (1609-1659) a korszak egyik legfontosabb főnemese, politikai szereplője és mecénása volt. Apjával, II. Ferenccel ellentétben nem tett szert humanista műveltségre, külföldön nem járt, németül tudott, de latinul csak gyengén beszélt és olvasott. Esterházy Miklós és Pázmány Péter hatására 1630-ban katolizált, dunántúli főkapitánnyá nevezték ki, és grófi rangot kapott az uralkodótól. 1633-ban feleségül vette Aurora Formentinit; ekkor foglalta el németújvári (Güssing) várát, s alakította ki udvartartását.

Mecénási tevékenysége két korszak, a késő reneszánsz és kora barokk határát érintette. Batthyány Grácban és Bécsben vásároltatott könyveket, bécsi ötvösöket foglalkoztatott. Az 1630-as évek második felétől egészen a haláláig terjedő két évtizedben folytatott intenzív építőtevékenységet. 1636-ban Giovanni Battista Orsolini építőmesterrel kötött szerződést a németújvári vár és rohonci (Rechnitz) kastélya átépítésére. Németújvárott nagytermet lépcsőházzal, csigalépcsőt és boltozott szobát tervezett Orsolini, a szerződésben modellről is szó esik. A díszterem, a „hímes palota" mennyezetének stukkódísze Christian Kner festményeit vette körül. 1638 után az építész már nem szerepel az iratokban (valószínűleg eltávozott az élők sorából), 1639-től Simone Retacco vezette Batthyány építkezéseit a továbbiakban is mint kivitelező építőmester. Orsolini utódjaként 1640-től egy nagy mestert, Filiberto Lucchese császári építészt foglalkoztatta Batthyány. Ő tervezte meg a rohonci kastély kápolnáját, majd a németújvári vár és az alatta fekvő kolostor átépítését. A németújvári várkápolna 1642-ben készült el. 1651-ig tartó átépítése során a középkorból származó vár külső képe az új, reneszánsz bástyákkal, kaputornyokkal jelentősen módosult, a kora barokk viszont csak egyes kiemelt enteriőrökben jelentkezett. A vár alatti kolostort a várat birtokló Újlaki Lőrinc alapította 1510 körül, az ágostonosok számára. A rend 1574-ben feloszlott, a rendház épületét az uradalom használta raktárként és magtárként, templomában pedig a reformátusok tartották istentiszteleteiket egészen 1633-ig, amikor Batthyány Ádám elvette tőlük. A kolostort sikertelenül ajánlotta fel először a sarutlan ágostonosoknak, majd a domonkosoknak is, végül a ferencesek magyar Szűz Mária-rendtartománya fogadta el ajánlatát. A kolostor és a templom átalakítása Lucchese tervei (a források szerint alaprajzot és homlokzati tervet készített) szerint, Carlo Retacco vezetésével 1649-re készült el. A templomhoz észak felől csatlakozik a belső udvart három szárnnyal körül vevő rendház. A templom Mária és Erzsébet találkozását bemutató főoltárképe (Wolfgang Resch) és maga a dúsan faragott főoltár (Matthäus Kern) is Grazban készült, 1647-1648-ban, és még sok késő reneszánsz jegyet viselnek magukon. A templom a gótikus falak felhasználásával készült (ezt nemcsak a gótikus alaprajz mutatja, de egy 1977-ben előkerült középkori ablak is), a négy boltszakaszos hajót a nyolcszög három oldalával záruló, kissé nyújtott szentély zárja le. Nyugati oldalát oromzatos barokk főhomlokzat alkotja, a szentélyhez tengelyében torony csatlakozik.

A rohonci kastélyt sajnos a második világháborúban lerombolták. A képi források (Johann Ledentu metszete) szerint négy sarokbástyás, belső árkádos udvarú késő reneszánsz épület volt, amelyet egy kiemelkedő kaputorony és az átellenes oldalon a kápolna apszisa gazdagított tömegében. Itt is csak a belső tereknél következtek be kora barokk átalakítások: egyik stukkódíszes termét Bacchus életéből vett jelenetek díszítették. A keleti szárnyban kialakított kápolnát még első megbízásaként Lucchese 1640-ben tervezte. A két tervváltozat közül Batthyány az olcsóbb mellett döntött. Lucchese szervezte (holott ebben az időszakban még haza is tért Itáliába) a vele általában együtt működő, többnyire itáliai mestereket az 1642-ben el is készült építkezésre: a pallérokon kívül többek között a stukkátorokat és az oltárképet készítő festőt is.

Alig maradt adat a szalónaki (Schlaining) vár átépítésével kapcsolatban. Itt is Lucchese volt az építész, akinek elképzeléseit kivitelező mesterként Simone és Carlo Retacco valósította meg. A munkák 1644-től egy évtizeden át tartottak: ennek során a középkori belső várat barokkizálták. Borostyánkő (Bernstein) várát Batthyány 1644-ben vásárolta meg a Königsberg családtól több más várral együtt, akik egy tűzvészt követően, 1625-1627 között építették újjá. A belső udvart szabálytalan gyűrűként veszik körbe az egytraktusos szárnyak. Az északi szárny földszintjén elhelyezkedő teremmel kezdték a munkákat, a keleti szárny díszterme pedig Batthyány Ádám utolsó megbízása volt Lucchese számára.

Ezt 1645-1650 között díszítettek az oldalfalakon stukkókeretbe foglalt festményekkel, a mennyezeten pedig ugyancsak gazdag plasztikájú stukkódísszel, Ovidius Metamorphoseséből vett jelenetekkel. Az enteriőr elsőrangú kvalitása a valószínűleg szintén Lucchese tervezte vöröskői (Červený Kameň) sala terrenával és a sárvári vár dísztermével állítható egy sorba.

Végül Körmendről kell még szót ejtenünk, ahol 1653-57 a négy saroktornyos, a belső udvart három szárnnyal körülvevő szárnyat ekkor egészítették ki Carlo della Torre itáliai építőmester tervei alapján a negyedikkel. Torre neve 1650-től kezdve tűnik fel Batthyány németújvári, rohonci és szalónaki építési számadásaiban, majd itt, Körmenden lett vezető mester. Későbbi alkotásaiból az Erdődy Györgyné Batthyány Erzsébet (I. Ádám testvérhúga) által emelt szombathelyi domonkos rendházat és templomát (1668-1672), illetve a szentgotthárdi templomot említhetjük meg.

A XVII. században Esterházy Pál mellett a legjelentősebb magyarországi mecénás a finom ízlésű és roppant gazdag főúr, Nádasdy Ferenc (1623-1671) volt. A sienai egyetemen szerzett jogi diplomát, majd hazatérve 1643-ban katolizált. Tisztségeiben a legmagasabb az országbírói volt (1655), majd a Wesselényi-összeesküvésben betöltött szerepe miatt derékba tört: vérpadra került. Nádasdy Benjamin Block, a kiváló lübecki portréfestő mellett egy sor augsburgi ötvöst is foglalkoztatott. A család dunántúli birtokközpontját, Sárvárt új fénnyel vonta be: a délkeleti és északnyugati palotaszárny felépítésével teljesen körbezárta a belső udvart, a kaputornyot is ide csatolta, s mellette egy új reprezentatív dísztermet építtetett az emeleten.

Ennek mennyezetét Andrea Bertinalli stukkátor plasztikus díszei közt 1653-ban Hans Rudolf Miller a tizenöt éves háború csatáinak festményeivel díszítette. A csataképek a családi dicsőség szempontjait szolgálták, a nagyapa Nádasdy Ferenc, a „fekete bég" hőstetteinek kiemelésével.

Mint már a késő reneszánsz fejezetben említettük, a sopronkeresztúri (Deutschkreutz) kastély 1621-ben leégett épületét Nádasdy Pál 1625-ig építtette újjá, feltehetően Giovanni Battista Rava tervei alapján. A négyzet alaprajzú, négy sarokbástyás várkastély mellett Nádasdy Ferenc - a nagybiccseihez hasonló - különálló mulatóházat építtetett, amelyet a második világháború után lebontottak. Külső képét Matthias Greischer két, az 1680-as években készült metszete őrizte meg.

Eszerint a kora barokk épület a kastéllyal szemben épült meg, mögötte szabályos kerttel. A téglalap alaprajzú épület háromszintes volt, rövidebb oldali homlokzata háromtengelyes, erőteljes függőleges (nagy pilaszterrendes?) tagolással.

A Pozsony melletti köpcsényi (Kittsee) birtokot 1576-ban a király adományozta az Oláh Miklóssal rokon Liszti famíliának. Utolsó tagja Liszti János gróf volt, aki a birtokot 1676-ban el is adta Esterházy Pálnak. Az épület ekkori állapotát Mathias Greischer 1680 körül készült metszetéről ismerjük, amely a Dunával és a pozsonyi várral a háttérben ábrázolja a kastélyt.

A vizesárokkal körülvett, felvonóhíddal megközelíthető, négy olaszbástyás külső falrendszerrel védett belső várterületet csaknem kitölti egy U alaprajzú, kétemeletes, kora barokk épület. A ma a parkban álló egykori kapu Liszti János, az építtető nevét és az 1668-as évszámot tünteti fel, ekkor készülhetett el az építkezés. A későbbi alaprajzok tanúsága szerint a cour d'honneurt a szárnyakban árkádos folyosó övezte. A középaxisban, a földszinten valószínűleg egy sala terrenába vezető rusztikás keretezésű kapu nyílt. Ennek két oldalán baluszteres korláttal szegélyezett lépcsők vezettek föl az emeleti kapu előtti, oszlopokra támaszkodó, hagymasisakos előtetővel fedett pihenőre. Ez a bejárat minden bizonnyal a díszterembe vezetett. Ez a megoldás a nem messze fekvő ausztriai Petronell 1660 körül készült Abersberg-Traun kastélyán látható viszont, amelyből arra lehet következtetni, hogy itt is Carlo Martino Carlone és mestercsapata dolgozott, s hogy esetleg Filiberto Lucchese és Giovanni Pietro Tencala volt a tervező építész. Ugyanakkor franciás jellege miatt Koppány Tibor egy hazánkban működő francia hadmérnök tervezői szerepét is fölveti. Mindenesetre az 1683-ban rommá lett (és csak Esterházy Pál Antal herceg által az 1730-as években újjáépített) Liszti-kastély első formájában valószínűleg a legkorábbi barokk stílusú kastély Magyarországon.

A XVII. század legjelentősebb mecénása - Nádasdy Ferenc mellett - Esterházy Pál. Apját, Miklós nádort már említettük a nagyszombati jezsuita templom megrendelőjeként. Ő volt az is, aki 1622-ben Fraknót és Kismartont először zálogként kapta meg, majd négy év múlva birtokba is vette. Fraknón 1630-ban bástyák épültek, majd 1632-ben Esterházy Miklós Simone Retaccóval kötött szerződést, 1643-tól az építésvezető pallér Domenico Carlone volt. A korábbi alépítményen egy trapéz formájú udvar körül négy szárnyból álló új felépítmény épült ki, amely lakószárnyat, fegyvertárat és kápolnát foglalt magában. Csak az öregtorony maradt meg a középkori várból. 1652 után az építkezést a fiú, Esterházy Pál vette át. Ekkor készültek el a hatalmas külső bástyák a sarokbástyával, a kapuval és a zwingerrel. 1681 és 1692 között átalakították a palotaszárnyat, kialakították a kincstárat, és átépült a kápolna is.

1691-ben, az építkezés legvégén az udvaron felállították Michael Filser kismartoni szobrász Pál herceg lovas szobrát, amely a korabeli uralkodói reprezentáció szintjén áll, hiszen még Lipót császárnak is csak efemer lovas szobrát ismerjük.

Pál a nádori udvarban gyermekeskedett, majd Grácban és Nagyszombatban a jezsuitáknál tanult. Bátyja 1652-ben, a törökökkel vívott vezekényi csatában hősi halált halt, ettől kezdve Pál lép a helyébe, aki Zrínyi Miklós mellett a harctéren is bizonyította bátorságát. 1681-ben apja nyomdokait követi, amikor a soproni országgyűlésen nádorrá választották. Műpártolói tevékenysége a művészet szinte minden területét felölelte: az iparművészetet, a festészetet, a grafikát vagy a szobrászatot, de az építészetet is.

A magyar főúri kastélyok legkiemelkedőbb emléke a XVII. században Esterházy Pál kismartoni (Eisenstadt) kastélya volt. Az első épület e helyen a Kanizsai család által 1388 és 1392 között épített négy sarokbástyás, szabályos négyzet alaprajzú vízivár volt. Esterházy Miklós 1622-ben kapta meg a birtokot és az omladozó építményt. A korábbi gótikus várat magában foglaló, azt körben egy-egy új traktussal kibővítő épület 1663 és 1672 között épült meg már a fiú, Esterházy Pál megbízásából.

Korábban Carlo Martino Carlonét tartották az épület tervezőjének, ám mint Werner Kitlitschka és Garas Klára megállapította, mivel a bécsi Burg Lipót-szárnyánál és a petronelli kastélynál Carlo Martino Carlone (és Domenico Carlone) a már említett Filiberto Lucchese császári építésznek csak kivitelezője lehetett, a terveket a kismartoni rezidenciánál is valószínűleg Lucchese készítette. Ezt stíluskritikai alapon megerősítheti a három épület nagyon hasonló homlokzatképzése. Carlo Martino egyébként rokona, a neves mester Giovanni Battista Carlone özvegyét vette el, s így tervrajzait is örökölte. Carlo Martino Carlone - aki Kismartonnál legfeljebb csak adaptálhatta Lucchese terveit - 1663-ban gyenge egészségi állapota és egyéb munkái miatt (ami a már említett két másik építkezés lehetett) a kismartoni építkezés vezetését Sebastiano Bartoletti és Anton Carlone palléroknak adta át.

Visszatérve a kastély külső architektúrájára: a korábbi tornyok körbevétele miatt már adódtak a négytengelyes sarokrizalitok, a tornyokat barokk stílusban építették ki (eredetileg hagymakupolával), ám a homlokzatnál így beljebb esnek, s a félnyeregtető-felületek felett attika köti össze őket, s zárja le szokatlan módon a homlokzati síknál hátrébb az épületet. A dél felé néző főhomlokzaton a rizalitok közt az I. emeleten páros oszlopokon nyugvó erkély fut a homlokzat előtt.

Az I. emelet fölött a magyar vezéreket ábrázoló mellszobrok (Hans Matthias Mayr, 1667) töltik ki a mezzaninszint vakablakait: középen Esterházy Miklós és Pál büsztjeivel, felette két angyal egykor Szűz Mária képét tartotta, mint minden Esterházy Pál által emelt épületen. A reprezentatív termek a déli szárny emeletére kerültek, a főhomlokzati traktusba. A főlépcsőház a keleti szárnyban kapott helyet, amely Johann Ferdinand Mödlhammer 1762-es átépítésekor kapta meg mai formáját. Ugyancsak valószínűleg az ő keze nyomát viseli a nyugati szárny külső traktusának I. emeleti kápolnája (amelyhez kettős félköríves karú lépcső vezet fel). A piano nobilén a főlépcsőházból nyíló előterem vezet át az északi szárny dísztermébe, amelynek Carpoforo Tencalától származó festészeti dísze (1165-1671) Ámor és Psyché történetével az Esterházyak okosan kötött házasságait allegorizálja, ezeken kívül a Heszperidák aranyalmájának története, valamint az egykori magyar tartományokat szimbolizáló nőalakok kaptak itt helyet.

A díszteremhez észak felől a Vaddisznó-terem csatlakozik, ám a kastély északi része és kerti homlokzata már Charles Moreau francia építész 1794-1805 közti klasszicista átépítése során jött létre, amelynek megrendelője Esterházy II. Miklós herceg volt.

A királyi udvar és az arisztokrácia építkezései a Nyugat-Felvidéken

A pozsonyi királyi vár a XVII. század elején, a Bocskai- és Bethlen-féle hadjáratok idején súlyosan megsérült, villámcsapás érte a délnyugati, ún. koronatornyot is, ahol a koronázási jelvényeket őrizték. Az 1630-ban tartott országgyűlés által hozott 6. törvény elrendelte a vár helyreállítását, és a munkák felügyeletével Pálffy Pált bízta meg, aki a Magyar Kamara elnöki tisztét is betöltötte 1625-1646 között. 1632-től kezdte el a várat először észak, majd nyugat felől megkerülő felvezető út (Vár út, ma Zámocká) kiépítését. Az építkezés 1635-ben kezdődött el, és nagyjából 1646-ban fejeződött be, így IV. Ferdinánd 1647-es koronázásakor már használatba vehették a várat.

(Igazából a munkák 1649-ig tartottak). Az átépítésnek a következő funkciókat kellett biztosítania: reprezentatív királyi lakosztályok kialakítása, a koronázási jelvények őrzése, főispáni lakosztály. Pálffy egy külön téglaégetőt is emelt az építkezés számára.

Az átépítés a királyi udvar egyetlen reprezentatív építkezése volt a XVII. században. A tervező építész, Giovanni Battista Carlone halála (1645) után az addigi építésvezető, Giovanni Albertallo (Johannes Alberthal) lépett a helyére. Voit Pál nem tartja lehetségesnek, hogy ezt a Graubündenből származó olasz mestert, aki Eichstättben dolgozott, Elias Holl-lal, az augsburgi városháza német építészével hozzák összefüggésbe, ugyanakkor Kelényi György Hans Alberthalt sem azonosítja az itáliai mesterrel. A szabálytalan trapéz alaprajzú várnak a munkák során elkészült új nyugati szárnya, befejezték az északi szárnyat is. A déli szárnyat új udvari traktussal bővítették, s új, könnyű szerkezetű harmadik emelettel zárták le az épületet. Az I. emeletre került a főispáni lakosztály, a II. emelet, a piano nobile északi szárnyába a királynői, a többi három szárnyba a királyi lakosztályok kerültek. A déli szárnyban voltak a fogadótermek, ülésterem és ebédlő. Az egyes szintek közötti összeköttetés biztosítására három új lépcsőház is készült. A kétszintes kápolna kifestését Christian Kner, a királyi lakosztályok keleti és déli szárnyban lévő reprezentatív tereit 1638-1643 között, III. Ferdinánd megbízásából Paul Juvenel festette ki. Ez utóbbi témája az uralkodó atyjának, II. Ferdinándnak a dicsőítése volt, Guillaume Lamormaini, a császár jezsuita gyóntatójának programja alapján. A nagyméretű mennyezetképek elpusztultak, ma már csak Bél Mátyás leírása, valamint a Marquard Hergott bencés szerzetes Pinacotheca Principum Austriae című művében megjelent metszetek alapján tudunk az eredeti kompozíciókról képet alkotni. A vár külső képét a négy saroktorony uralja mindmáig, a négyzetes alaprajzú tornyot háromszögű timpanonok, majd nyolcszögű felépítmény és toronysisak zárja le. A vár déli homlokzatán új kapuzat készült. Az erődítésrendszert Giovanni Pieroni itáliai építész vizsgálta felül 1620-ban és 1642-ben (akinek a vár alaprajzát bemutató felmérése is fennmaradt), az ő nyomán Joseph Priami korszerűsítette a falrendszert, a később megvalósult Lipót-kapuval (1674).

Pálffy Pál 1636-1649 között a vár északi oldalán egy nagy kiterjedésű területen alakította ki kertjét, és építtette fel benne nyári palotáját, itáliai szóhasználattal villa suburbanát.

A telek szabálytalan téglalap alaprajzú volt. Az épület kialakítása követte a lejtős terep adottságait. Mesterei részben megegyeznek a vár Pálffy vezényelte átépítéséivel: Giovanni Battista Carlone, majd halála után Filiberto Lucchese tervezte, kivitelezői Giovanni Alberthal, valamint Antonio Aquilino. Ismerjük a többi közreműködő mester nevét is, így többek között a stukkátorokét: Giovanni Battista Rosso a sala terrena, Giovanni Battista Bertinallo (Bertinado) a fogadótermek plasztikus díszeit készítette. Az épület festészeti dekorációját alkotók közt Paul Juvenelt is számba vehetjük. Alberthal halála után Carlo Martino Carlone és Giovanni Battista Rava pozsonyi építőmester vezette a kivitelezést. Az egykori épületet Bél Mátyás leírásából és felmérésekből rekonstruálhatjuk. A szabálytalan trapéz formájú telek felszíne a domboldalon a terepadottságoknak megfelelően emelkedett. Alsó részén állt az L alaprajzú, ún. kis kúria. A rezidencia szabályos alaprajzú, az udvart négy szárnnyal körülvevő épület volt. A teraszos kialakítású kert mérete nagyobb volt, mint a prágai Waldstein- (Wallenstein-)palotáé, ezért Közép-Európában egyedülálló együttesnek számított. Volt a kertben amfiteátrum, szökőkút, grotta és mulatóház (Lusthaus) is.

Pozsonyban a városközponttól, illetve a Grassalkovich-kastély parkjától északra (a Pálffy-kertnél sokkal távolabb a vártól és a várostól) a prímás birtokába került egy szintén nagyméretű terület. A Lippay György esztergomi érsek (1642-1666) idejére kialakult nyári palota és díszkert egykori képét maga a prímás örökíttette meg: Mauritz Lang 1663-ban készült rézmetszet-sorozatával, amelynek öt darabját ismerjük, ezenkívül írott források is leírják az együttest (J. J. Müller és az építtető fivére, Lippay János Posoni kert című könyvében, megjelent Nagyszombat, 1664 és Bécs, 1667). Szerencsére fennmaradt Langnak az a lapja is, amely a teljes kert beosztását, perspektivikus alaprajzát tartalmazza.

A terület keleti oldalán állt az U alaprajzú, egyemeletes, aszimmetrikus kialakítású prímási nyári palota (palatium), amelynek itt elsősorban kerti homlokzata látszik. Középtengelyét timpanonos középrizalit hangsúlyozta, alul falikúttal, felette kettős ablaknyílással. A bal oldali (északi) kerti homlokzatrészt a földszinten kilenc árkádból álló loggia, emeletén egyenes záródású ablakok jellemzik. Az épülettől északra eső (kelet felől földszintes gazdasági épülettel határolt) kis kertrészben vízmedence kapott helyet (piscina), közepén a (ma a késő barokk prímási rezidencia udvarán álló) Szent György lovas szoborral. A nyári palota jobb oldali (déli) kerti homlokzatrészének földszintje a néhány kis ablaktól (istállóablak?) eltekintve furcsamód tömör kialakítású, az emeleten a többihez hasonló egyenes záródású ablakok látszanak a metszeten. Az épület déli végét (és valószínűleg a beforduló déli U szárat) a felirat szerint a kápolna (sacellum) alkotta. A déli kis kertrészben labirintus volt, melyet kelet felől kis tornyos pavilon szegélyezett. A téglalap befoglaló formájú, derékszögű útrendszerű és kiosztású kert három részből állt: az épület mellett volt a díszkert, amely 2 × 12 táblából állt. A középtengely mellett két szökőkút csobogott. A kertet két egymásra merőleges főtengely szervezte: a palotára merőleges egyik axis a falikúttól a (centrális?) kilátóval ellátott kiemelkedő grottához vezetett, amely már a kert második alkotórésze, a haszonkert, a gyümölcsöskert (pomaria) hátsó kerítésfalához illeszkedett. E határoló kerítésfal sarkaiba egy-egy mesterséges dombot építettek a közép-itáliai, Firenze melletti pratolinói Medici-kert mintájára, amelyet Bernardo Buontalenti tervezett az 1570-1580-as években. Az északnyugati sarokban volt a remeteség hegye (eremitorium) Szent Jeromos szobrával, a délnyugatiban pedig a Parnasszus hegye, csúcsán Pegazus szárnyas lovával, lábánál a múzsák alakjával. A kert harmadik része az északnyugati sarokban, a Jeromos-szobor mellett kialakított, délre orientált ún. hortus italicus, azaz itáliai kert volt, amelyet észak felől magas kőfal védett, közepén négyaxisos, földszintes orangerie-vel, narancsházzal.

Tetőablakainak barokk dísze Galavics Géza szerint itáliai barokk mestert sejtet, aki nyilván a kert épületeit tervezte. Ugyancsak a kert összképét bemutató Lang-metszetről kivehető, hogy a palatium átellenes, keleti oldali főhomlokzatát az előudvarban lépcsős attika koronázhatta, a középrizalitban szobrokkal díszítve. A kert sajátossága az érsek-tulajdonos kívánságára létrejött szakrális ikonográfia volt. Kora legnevezetesebb kertjeivel vetekedett. Sajnos a XVIII. században a kertet jelentősen átalakították, valamint 1739-1740-ben Esterházy Imre prímás idején a kápolnát, a palota többi részét pedig Barkóczy Ferenc érsek alatt (1761-1765), majd a XIX. században tájkertté formálták át.

A Pozsonytól kb. 50 km-re északkeletre, a Kis-Kárpátokban fekvő Vöröskő (Červený Kameň) várát a középkori helyén az azt 1535-ben megvásárló Fugger család alakíttatta át. 1537-1544 közt új bástyákat építettek ki, és megerősítették a védőfalakat. 1548-1556 közt készült az új lakópalota és a felvonóhíd. Így alakult ki a trapéz alaprajzú vár, sarkain kerek bástyákkal. Csak a palotaszárny szélesedett ki kéttraktusossá, a többi épületrész egytraktusos volt. 1581-ben és 1588-ban a birtokot a Győrt visszafoglaló hadvezér, Pálffy II. Miklós vásárolta meg, részben pedig Fugger Máriával kötött házassága révén jutott hozzá. 1583-1590 között az erődöt kényelmes lakóhellyé építtette át (többek közt a palotaszárny átalakításával), a késő reneszánsz jegyében. Unokája, Pálffy IV. Miklós nevéhez fűződik a vár 1651-1678 között végbement pompás barokk rekonstrukciója. Római élményei nyomán, az Eleonore Maria Harrach grófnővel kötött házassága révén gyarapított vagyonával, illetve apja, Pálffy Pál halála (†1653) után láthatott hozzá Vöröskő gyökeres átalakításához. A tervező építész itt is Filiberto Lucchese volt, építésvezetői pedig Carlo Martino Carlone és Giovanni Battista Rava. A földszinten a sala terrena, és a piano nobile (I. emelet) reprezentatív termei gazdag stukkódíszítést kaptak (Carlo Marian, Alessandro Serena, Francesco Bussi), a szabadon hagyott falmezőket Carpoforo Tencala észak-itáliai mester díszítette festményeivel (1655-1656).

Az ún. hosszú terembe, galériába kerültek a Habsburgok büsztjei, a Pálffy család aulikus érzelmeiről tanúságot téve. A kápolnát ugyancsak gazdag stukkóplasztikákkal díszítették, az oltárképet valószínűleg ugyancsak Tencala festette (1655). A palotán kívül istállókat, kocsiszíneket, lovaglóiskolát, valamint díszkertet és haszonkertet alakítottak ki.

A Nyitra megyei Privigye városa mellett Bajmócon (Bojnice) a középkori várat 1528-ban a Thurzó család szerezte meg, majd 1639-ben zálogbirtokként Pálffy Pál, aki nyomban el is kezdett építkezni a felső várban, Simone mester (Retacco?), a pozsonyi Pálffy nyári palotán dolgozó Aquilino és Antonio Rava építőmesterek közreműködésével. 1640-ben már Filiberto Lucchese császári építészt is idehívta, holott csak 1644-ben került birtokába a vár. Az építésvezető ettől kezdve - mint más épületei esetében is - Carlo Martino Carlone, a pallér Antonio Biberello volt. Átépítették a reneszánsz palotaszárnyat, és az ún. Hunyady-szárnyat (tornyot) emelték a délkeleti oldalon, amelynek bejáratát egy kétszintes nagyterem alkotta. A délkeleti átjáró első emeletén ún. grófi lakosztályokat alakítottak ki, ezenkívül az ún. felsővárban, a poligonális kontúrú északi várudvarban a külső falak mentén új, keskeny, egytraktusos kora barokk szárnyakat emeltek. A homlokzatok általában visszafogott kiképzésűek, ettől csak a gazdag kiképzésű kapu tér el. 1653-ban meghalt Pálffy Pál, de a munkálatok a továbbiakban is folytatódtak. Ekkor készült a földszinti szárny kilátóterasza, a déli körbástya átalakításával pedig 1660-1662-ben épült fel az egyenes záródású, téglalap alaprajzú kápolna, ugyancsak Lucchese elképzelései szerint. Falai tagolatlanok, fiókos dongaboltozat zárja le, Giovanni Battista Rosso gazdag stukkódíszével és Christian Kner festményeivel.

A belső dekoráció 1671-ben készült el, amely már a barokk építkezések lezárását is jelenti. 1899-1909 között gróf Pálffy János Hubert József pozsonyi építésszel középkori utánérzésű várrá építette át, amely a barokk épületrészek nagy részének átalakításával is járt.

A főúri rezidenciák palotarészében tehát a fenti példák alapján láthatjuk, hogy a reprezentativitás fokától függően többnyire megjelenik néhány tipikus, fontos tér: így a sala terrena, a „hűtőző" terem, amely mindig a földszinten található, és megtartja kapcsolatát az épületet körülvevő külső területtel, a természettel. Barlangszerű kialakítása a természetet imitálja - a barokk sajátos értelmezése szerint. Ezt gazdag plasztikus stukkódísszel érték el, amelynek keretezett mezőiben festészeti dekoráció is gyakran feltűnik. (Vöröskőn ma is megvan, Kismartonban már csak két szobor maradt belőle). A díszterem a piano nobilén, az I. emeleti reprezentatív lakóhelyiségek sorában található. Falain a festmények sokszor a család távoli őseit és korábbi tagjait mutatják be (ún. ősgaléria), amelyben a kibontakozó a magyar nemesi öntudat a Hasburgoktól független hatalmát, eredtét, büszkeségét demonstrálta. A reprezentatív terek fontos eleme a vár- vagy kastélykápolna, ugyancsak gazdag stukkódíszes-falképes enteriőrrel, többnyire egy plasztikus faragású, szobrokkal díszített, kvalitásos festőtől megrendelt oltárképpel (Fraknó, Vöröskő, Bajmóc). A palota udvarán gyakran (szökő)kút kapott helyett szabadon állóan vagy az egyik fal mellett, s mellette vagy a vár aljában díszkert vagy park egészítette ki az építészeti együttest.

Kistapolcsányban (Topol'čianky) Rákóczi László 1651-1661 közt a korábbi épület helyén szabálytalan alaprajzú kastélyt építtetett, belsejében az árkádos udvarok reneszánsz hagyományát és formai kialakítását is folytató belsővel.

A földszinti árkádok szélesebbek, nagyobbak, köztük zömök pillérekkel, az ehhez nem alkalmazkodó emeleti szerkezet sokkal könnyedebb, áttörtebb a toszkán oszlopokkal elválasztott íves loggiával.

A rezidenciák mellett egy újabb, ebben az időszakban épült erődített várost, az uralkodóról elnevezett, Vág menti Lipótvárat (Leopoldina, Leopoldov) is meg kell említenünk, amelynek kiépítésére Érsekújvár és Nyitra eleste (1663) után került sor, 1665-1669 között. Tervezőjét nem ismerjük, kivitelezőik J. Arigsberger, J. Unger és Radouit de Souches hadmérnökök. 1680-ban a Budán is tevékenykedő Venerio Ceresola is dolgozott itt. A szabályos hatszögű, az itáliai ideális város építészeti teóriája szerint készült sugaras utcahálózatú várost a korszerű francia erődítési elvek (elővédmű és árokrendszerek) szerinti külső védőművek vették körül.

Stratégiai jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy megépülte után új főkapitánysági székhelyet hoztak itt létre.

A Kelet-Felvidék építészete (1541–1630)

Petrus Faigel és Thurzó János unokája, Helena Probst építtette 1564-1568-ban a betlenfalvi (Betlanovce) Thurzó-Faigel-kastélyt. Téglalap alakú alaprajza 1 : 2 oldalarányával a XV. századi villákra emlékeztet. A homlokzatokat archaizáló, szintén a XV. századot felidéző kőkeresztes ablakok törik át.

A kastély tömegét fecskefarkas pártázat zárja le, és sgraffito díszíti.

A pártázat észak-itáliai példák nyomán a XV. század végén, a XVI. század elején jelent meg Közép-Európában. (Morvaország: 1470-es évek; Szilézia: 1520 táján; Ausztria és Németország: 1540 körül; Lengyelország: 1560 környékén). Két fajtáját különböztethetjük meg: a német-cseh-sziléziai típus az oromfalak tagolására, díszítésére szolgált a magas tetők előtt, s többnyire félkörös formákat használt, míg a lengyel típusú horizontális jellegű, s általában vízszintesen futó vakárkádsor felett húzódik a pártázat: a merlatura. Ez utóbbi típusnál a tető lapos, belső vízelvezetésű. Magyarországon mindkét fajta pártázatos lezárás, sőt kombinációjuk is megtalálható. Az elsőhöz főleg a nyugat-magyarországi emlékek tartoznak. Így például a kőszegi Fő tér XVI-XVII. században épült, sgraffito homlokzatdíszes polgárházai, vagy a pozsonyi városháza udvarának az 1573-1581 közötti évekre datálható félköríves elemekből álló pártázata (Wolfstahli Bertalan mester).

A Felvidék keleti részén és Erdélyben a lengyel fajtájú pártázat terjedt el, egykori elnevezése is ezt mutatja, hiszen nemcsak olasz foknak, hanem lengyel végződésnek is nevezték. Ilyen lehetett a legkorábbi emlék, a bártfai (Bardejov) Szt. Egyed-templom oldalkápolnájának elpusztult pártázata (1563-1564), amely Luganói János és Bernát mester nevéhez fűződik. Az előbb említett betlenfalvi kastély attikája az említett két típus között áll. A pártázat megjelenik a szepességi középkori templomok XVI. század végén épült önálló harangtornyain is (Késmárk/ Keľmarok). De a kastély- és várépítészetben sem ritka: példáit Pácinban, a Mágócsi-Alagi-kastélyban (1591 utáni, a vakárkádsor maradt csak meg, a felső pártázatrész elpusztult) vagy a késmárki Thököly-várnál (1596-1628) láthatjuk. A felvidéki pártázatos építészet egyik kései szép emléke a fricsi (Fričovce) kastély, amelyet 1623-tól 1630-ig Bertóthy Bálint építtetett Sorger Mihály kassai építőmesterrel, majd Waxmann Márton díszített sgraffitókkal.

Az egyemeletes, kéttraktusos, egyik oldalán két szögletes sarokbástyával megerősített kastélyt egykor vizesárok övezte. Pártázatát törpepilaszterekkel osztott vakárkádsor felett lyukakkal áttört, váltakozó hermafokok alkotják.

Az egyszerűbb köznemesi udvarházakon később jelentek meg, és lassabban terjedtek el a szabályos reneszánsz alaprajzi kialakítások, illetve a homlokzati díszítőformák, mint az elsőrangú mestereket foglalkoztatni képes főúri megrendelők épületein. A városi nemesi lakó- és polgárházak - elsősorban a gazdag szabad királyi városokban - átvették az új építészeti gondolatokat. Lőcse (Levoča), Eperjes (Prešov) lakóépületeinek főhomlokzatain feltűnik a lengyelországiakkal rokon magas pártázat, az udvarokon pedig itt is találkozhatunk a toszkán oszlopos loggiákkal. A német manierizmus tárcsa- és veretdíszei, hermái, speciális ornamentikája is visszhangra leltek. (Így a besztercebányai [Banská Bystrica] Ébner-ház [1636] erkélyén és kapuján, amelyet Weinhardt János szepesolaszi mester faragott kőbe).

A Felvidék és Erdély építészetét összekötő kapocs Sárospatak vára, amely gyakran cserélt gazdát, s volt főúri, erdélyi fejedelmi és császári birtok is. Már az előző fejezetben említettük Perényi Péter építkezéseit. A vár keleti oldalának palotaszárnyát ő kezdte el építtetni Laurentius krakkói kőművesmesterrel 1540-ben (ekkori a szárny hármas árkádja), majd 1560-tól fia, Gábor folytatta Alessandro Vedani irányításával az építkezéseket. Ekkor készült a vár alatti folyópart reneszánsz díszparkja, az ún. Gombos-kert is.

Perényi Gábor halála (1567) után a vár az udvarra szállt, amely Vedani vezetésével tovább erődítette. A Dobó családot követően Lorántffy Zsuzsánna birtokában került, aki 1616-ban férjhez ment I. Rákóczi Györgyhöz (1630-1648 közt erdélyi fejedelem). Ezzel új építési korszak vette kezdetét a vár életében: 1617-1618-ban a keleti Perényi-palotaszárnyra emeletet húztak, pompás termekkel, 1640-től a déli szárnyon, az ún. Lorántffy-szárnyon és a nyugatin is új I. emelet készült.

A munkák építőmesterei (fundálói) Lőcsei Medvés Márton és Fundáló Mátyás mester voltak. 1646-1647-ben a Vöröstorony külső lépcsőjének lebontását követően Sárdi Imre deák és egy német építőmester tervezte a keleti palotaszárny és a Vöröstorony közötti, vérbeli manierista lépcsős feljárót és folyosót, amelyeket baluszteres mellvédű árkádok határolnak.

Az oszlopok kiképzése rokon az erdélyi bethlenszentmiklósi kastély (1668-1683) kerti loggiájának hasonló elemeivel.

Az Erdélyi fejedelemség: a Rákóczi- és Apafi-korszak építészete 1630–1690

1630 csak a Királyi Magyarország területén jelezte a barokk építészet kezdetét, Erdélyben még évtizedekig nem jelent meg az új stílus: a XVII. században itt még a késő reneszánsz utolsó, virágzó fázisáról beszélhetünk. I. Rákóczi György (1630-1648) idején gyökeres változás játszódott le az építészek között, Landi után Resti is Habsburg-szolgálatba állt (1636), így Rákóczi ezentúl többnyire magyar építészeket foglalkoztatott. Lőcsei Medvés Márton, majd Fundáló Mátyás mester, s a két legjelentősebb, a Németalföldön tanult Haller Gábor és Sárdi Imre deák irányította építkezéseit. Az előbbi tervezte a Bihar megyében fekvő Székelyhíd (Săcueni) négy óolasz bástyával megerősített, szabályos várát, amely 1638-1642 közt épült ki.

Sajnos a törökök szemében Zrínyiújvárhoz hasonlóan szálkát jelentő, egyszerű épületekkel ellátott erősséget a vasvári béke értelmében 1665-ben le kellett rombolni. Alaprajzát Lucas Georg Scicha rajzából (1665) és Gualdo Piorato könyvéből (1670) ismerjük. Sárdi Imre pedig dolgozott Rákóczi legfontosabb családi birtokain, a sárospataki s a munkácsi (Mukacsevo) váron is.

I. Rákóczi György (1630-1648) uralma idején Erdélyben is folytatódott a nagyszabású fejedelmi építőtevékenység. Tovább bővítette a gyulafehérvári (Alba Iulia) fejedelmi palotát, az északi szárny fejedelmi és fejedelemasszonyi lakosztályai közelében nyugat felől, a délnyugati várbástya kertjében (nyilván faszerkezetű) nyári házakat építettek. Ugyanekkor készülhettek a ma érseki palotaként használt épület udvari homlokzatán talált befalazott, hármas, ión pilaszterekkel tagolt kőkeretes ablakok is (az egyiken 163[?]-as évszámot találtak). Az északi szárny nyugati és keleti kapuja tengelyébe került már II. Rákóczi György (1648-1660) idején a velencei Giovanni Fontanici egy-egy szökőkútja, aki az 1650-es évek első felében dolgozott Erdélyben.

I. Rákóczi György Gyulafehérvárott felépítette az országházat (1643), Désen (Dej) pedig egy másik fejedelmi palotát. De a zűrzavarossá fordult időkben figyelme még inkább a várak felé fordult. Folytatta a váradi (Oradea) belső palota munkáit (1638-tól). Itt is leverette a pártázatot a hozzá kapcsolódó lapos tető beázása miatt, s zsindellyel fedett magastetőt épített a palota szárnyaira. Az ötszögű palota építését két utolsó szárnyával fejezte be, a délkeletiben templom épült. Ez utóbbi a feljegyzések szerint a reneszánsz centrális eszme jegyében majdnem ugyancsak ötszögletű lett, de végül is az építészek elálltak a kissé merész ötlettől. A nyugati palotaszárny földszinti végének egy termét a földi paradicsomot megidéző, valós és mesebeli állatfigurákat ábrázoló stukkódomborművek díszítik.

Alkotója a számadáskönyvek szerint két felvidéki mester, Mathias Halász és Conradus Funk.

Kolozsvárott (Cluj-Napoca) az 1579-ben a jezsuitáknak adományozott Farkas utcai késő gótikus obszerváns ferences templomot 1603-ban a protestáns városi lakosság lerombolta, majd az épületet I. Rákóczi György fejedelem állíttatta helyre a reformátusok részére, 1638-1647 között. Először itáliai mesterrel akarta újraboltoztatni a templomot, ám az nem akart a protestáns Erdélyben dolgozni, mert „nem tud misét hallgatni". Végül a fejedelem a Balti-tenger melletti Kurlandból hozott mestereket, akik még értettek a késő gótikus boltozási módszerekhez.

A Kolozsvár közelében fekvő Gyalu (Gilău) vára a középkorban a gyulafehérvári püspökök tulajdonában volt, ők, köztük Geréb László (1476-1501) építkezett itt. 1639-től I. Rákóczi György lebontatta a középkori palotát, s a korábbi várfalak felhasználásával nagyjából négyzet alaprajzú kastélyt emeltek. Ennek belső udvarát egytraktusos szárnyak veszik körül, sarkait bástyák erősítették. A Nagybiccséhez vagy Aranyosmeggyeshez hasonlóan a kapu fölé emelt torony építés közben összeomlott, sohasem készült el. A kastély építőmesterei Sárdi Imre és Haller Gábor fejedelmi fundálók voltak. A bokályos fogadótermet a gyulafehérvárihoz hasonlóan csempékkel burkolt falak vették körül. Az épületet a XVII. század második felében paliszádkerítés övezte.

II. Rákóczi György (1648-1660) idején, 1649-től folytatták tovább a Péchi Simon (1617-1621) és Bethlen Gábor fejedelem (1626-1629) idejében megkezdett építkezéseket a radnóti (Iernut) kastélyon. II. Rákóczi György fejedelem feleségének, Báthori Zsófiának adományozta a kastélyt. Minden bizonnyal ekkor készült el a délnyugati szárny emeletén a három-három félkörös zárású ablakkal megnyitott loggia, a fejedelem és felesége lakosztálya előtt, amelyet az udvari lépcsőről lehetett elérni. A délkeleti rövidebb szárnyba került a két ebédlő, a hosszabb északkeleti szárnyba pedig a fogadóterem és a fejedelmi lakószoba, a kapu fölött kilátást nyújtó zárterkéllyel. Ehhez a fejedelemasszony lakrésze csatlakozott, az északi sarokbástyában hálóházával. E helyiségeket az itt elhelyezkedő korábbi lépcsőházról is el lehetett érni. A félköríves záródású kapu az északkeleti szárny tengelyében nyílt, amelyet kettős párkány zárt le, a kettő között a Rákóczit mint építtetőt megnevező felirattal.

A zárókőre viszont a tervező építészt, Agostino Serenát megnevező sorokat véstek. Az egyenes záródású, mélyített tükör egykor a kapuszárnyakat fogadta be.

II. Rákóczi György engedély nélküli lengyel hadjáratát (1657-1658) a török-tatár hadak 1661-ig tartó, egész Erdélyt végigsöprő pusztításai torolták meg. Ez egyúttal Erdély virágzásának végét is jelentette. I. Apafi Mihály fejedelemsége (1661-1690) és fiáé, II. Apafi Mihályé már beszűkült politikai és gazdasági lehetőségű néhány évtizedet jelentett, mielőtt a fejedelemség végleg elveszette önállóságát (1690).

Az Apafiak műpártolása kapcsán meg kell említeni a fejedelem apja, Apafi György almakeréki (Mălîncrav) sírkápolnáját. A négyzetes épület bejárata felett kis harangtorony emelkedett, belül középen az Elias Nicolai szebeni mester által faragott síremlékkel, felette kazettás mennyezettel. Az épület 1633-1634-ben készült, majd a síremlék 1900-1901-es Nemzeti Múzeumba való szállítása után végleg elenyészett. A Kolozsvártól északra fekvő Bonchidán (Bonţida) Bánffy Dénes a korábbi L alaprajzú épületet 1668-1674 között, Gyalu mintájára trapéz alakú, kör alaprajzú sarokbástyákkal erősített, a várfalat U alaprajzú egytraktusos szárnyakkal kísérő kastélyt építtetett.

A Németalföldön, Franciaországban és Itáliában is járt Bethlen Miklós 1667-ben kezdte el kastélyának építését egy korábbi udvarház helyén Bethlenszentmiklóson (Sânmiclăus). Kilencosztatú kialakítása a szabályos négyzet alaprajzú, tömbszerű, belső udvar nélküli sarokbástyás típusra emlékeztet, ám az egyik oldalra a bástyák helyett tömör falszakaszokkal szegélyezett, árkádos architektúra került.

Az épület védelmét inkább az öt ötszögű bástyával erősített külső védőöv biztosíthatta. Először a pince és a földszint készült el, amit a meredek timpanonnal (orommezejében a Bethlen-címerrel és az azt tartó oroszlánokkal díszített) lezárt, pilaszterekkel keretezett kapu 1673-as felirata datál. Bethlen pénzügyi helyzetének jobbra fordulásával az 1680-as évek elejétől 1683-ig építette fel az emeletet. B. Nagy Margit kutatta ki, hogy a kétszintes, festői loggia balusztrádos mellvédét, az öv- és főpárkányt Franz Schweininger 1765-ös barokk átalakításának számlájára kell írni, aki küzdött a helyi tanulatlan kivitelezés miatt kezdettől sok nehézséget okozó szerkezeti problémákkal.

Erdélyben tehát még a XVII. században is virágzott a késő reneszánsz művészet. A Dés melletti, szentbenedeki (Mănăstirea) Kornis-kastély első toronyszerű, emeletes formáját valószínűleg Keresztúri Kristóf Kolozs vármegyei főispán kezdte építeni 1573-tól. A XVII. században a Kornisok alakították tovább az épületet: Kornis Gáspár ún. ókastélya kétemeletes formájában 1673 körülre épült ki, az ezt körülvevő szabálytalan alaprajzú, sarkain nyolcszögű, illetve ötszögű bástyával erősített külső védőfallal együtt.

Ekkor készítette el Molnár Albert asztalos az ókastély lépcsőházának díszes „hímes" oszlopait és orsós lépcsőkorlátait.

A virágos ornamentikájú, kőből faragott ajtókeretek és a nagyterem famennyezete Kovács András szerint már fia, Kornis Zsigmond idejére datálhatók, az 1700 körüli évekre. A kastély belső, fából és kőből faragott részletei az erdélyi „virágos reneszánsz" legkvalitásosabb emlékei voltak, s mára az épülettel együtt teljesen elpusztultak. Az erdélyi és magyarországi templomok festett, faragott kazettás mennyezeteiben, berendezési tárgyaiban (szószék, karzat) azonban a reneszánsz motívumkincse tovább él még évszázadokon keresztül a provinciális, népművészethez közeli művészet rétegeiben.

Ajánlott irodalom Kora barokk, kb. 1630–1690

Kutatástörténet

Klaniczay Tibor: A barokk kutatása Magyarországon. In: uő: Pallas magyar ivadékai. Bp., 1985. 270-278.

Történelmi, művelődéstörténeti összefoglalások

Barlay Ö. Szabolcs: Romon virág. Fejezetek a Mohács utáni reneszánszról. Bp., 1986.

Bitskey István: Pázmány Péter. (Magyar História - Életrajzok sorozat) Bp., 1986.

R. Várkonyi Ágnes: A királyi Magyarország 1541-1686. (Tudomány-Egyetem könyvsorozat) Bp., 1999.

Szabó Péter: Az erdélyi fejedelemség. (Tudomány-Egyetem könyvsorozat) Bp., 1997.

Általános művek

Aggházy Mária: A barokk szobrászat Magyarországon. I-III. köt. Bp., 1959.

DaCosta Kaufmann, Thomas: Court, Cloister & City. The Art and Culture of Central Europe 1450-1800. London, 1995. [német kiadás: Höfe, klöster und Städte. Kunst und Kultur in Mitteleuropa. Köln, 1998.]

Feuerné Tóth Rózsa: Későreneszánsz; Galavics Géza: Későreneszánsz. Festészet és szobrászat; Barokk. A barokk kezdetei. In: A művészet története Magyarországon. Szerk.: Aradi Nóra. Bp., 1983. 182-207, 215-240.

Galavics Géza kora barokk fejezete In: Galavics Géza - Marosi Ernő - Mikó Árpád - Wehli Tünde: Magyar művészet a kezdetektől 1800-ig. Bp., 2001. 317-348.

Galavics Géza: A magyar királyi udvar és a késő reneszánsz képzőművészet. In: Magyar reneszánsz udvari kultúra. Szerk.: R. Várkonyi Ágnes. Bp., 1987. 228-248.

Galavics Géza: Későreneszánsz és korabarokk. In: Művészettörténet - tudománytörténet. Főszerk.: Tímár Árpád. Bp., 1973. 41-90.

Galavics Géza: Kössünk kardot az pogány ellen. Török háborúk és képzőművészet. Bp., 1986.

Garas Klára: A barokk kor művészete. X. A barokk művészet kialakulása. In: A magyarországi művészet története. Főszerk.: Fülep Lajos. 5. kiadás. Bp., 1970. 259-279.

Garas Klára: Az olasz mesterek és a magyarországi barokk térhódítása. In: Magyarországi reneszánsz és barokk. Szerk.: Galavics Géza. Bp., 1975. 201-229.

Garas Klára: Magyarországi festészet a XVII. században. Bp., 1953.

Mariazell és Magyarország. Egy zarándokhely emlékezete. Kiállítási katalógus. Szerk.: Farbaky Péter - Serfőző Szabolcs. Munkatárs: Prékopa Ágnes. Bp., 2004.

Rózsa György: Magyar történetábrázolás a 17. században. Bp., 1973.

Rusina, Ivan a kolektív: Dejiny slovenského výtvarného umenia. Barok. kiáll. kat. Slovenská Národná Galéria, Bratislava, 1998.

Történelem - kép. Kiállítási katalógus. Szerk.: Mikó Árpád és Sinkó Katalin. Bp., 2000. vonatkozó részei.

Voit Pál: A barokk Magyarországon. Bp., 1970.

Építészet, kertművészet

Détshy Mihály: Joannes Landi fundator. In: Koppány Tibor hetvenedik születésnapjára - Tanulmányok. Szerk.: Bardoly István és László Csaba. Bp., 1998. 227-234.

Feld István: Magyar építészet. Késő reneszánsz és kora barokk. Bp., 2002.

Galavics Géza: A magyarországi kertek képzőművészeti ábrázolásai. I. rész. 17. század. In: Történeti kertek. Kertművészet és műemlékvédelem. Szerk.: Galavics Géza. Bp., 2000. 167-198.

Kelényi György: Kora barokk. In: Magyarország építészetének története. Szerk: Sisa József és Dora Wiebenson. Bp, 1998. 109-121.

Krähling János: Evangélikus templomok a mai Magyarországon. Bp., 2004.

Tóth Melinda: A sárvári vár építéstörténete. Savaria IV. (1966-1970). 193-280.

Régiók, egyes emlékek

Balogh Jolán: Velencei hatások Erdély művészetében. AH XIV. (1986). 81-96.

B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben. Bukarest, 1970.

Détshy Mihály: „Perényi-loggia" avagy „Lórántffy-loggia"? ÉÉT IV. (1972). 51-93.

Détshy Mihály: Sárospatak vára a Rákócziak alatt 1616-1710. Sárospatak, 1996.

Entz Géza - Kovács András: A kolozsvári Farkas utcai templom címerei. Bp.-Kolozsvár, 1995.

Galavics Géza: A barokk művészet kezdetei Győrben. AH I. (1973). 97-126.

Izsépy Edit: Székelyhíd építéstörténete a XVII. században. MÉ XXX. (1981). 266-270.

Kelényi György: Der Umbau des Schlosses von Preßburg im 17. Jahrhundert. In: Ex Fumo Lucem. Baroque Studies in Honour of Klára Garas. Ed. by Zsuzsanna Dobos. Bp., 1999. Vol. I. 353-362.

Koppány Tibor: A körmendi várkastély átépítése a 17. század közepén. AH X. (1982). 227-234.

Koppány Tibor: Adatok a magyarországi barokk kastélyépítés kezdeteihez: a köpcsényi kastély. ÉÉT XVII (1985) 137-147.

Koppány Tibor: Építési gyakorlat a 17. századi Magyarországon a tervezéstől a megvalósításig. ÉÉT XIX. (1987/88). 449-488.

Kovács András: Szabályos alaprajzú, olaszbástyás várkastélyok Erdélyben. In: Művelődéstörténeti tanulmányok. Bukarest, 1980. 77-98, 277-280.

Kovács András: Késő reneszánsz építészet Erdélyben. Bp.-Kolozsvár, 2003.

Kovács András: Apafi György almakeréki sírkápolnájáról. Református Szemle 96. (2003). 625-633.

Lichner, Ján: Slowakei. Ein Bildhandbuch. Leipzig, 1979.

Schmeller-Kitt, Adelheid (Hrsg.): Die Kunstdenkmäler Österreichs. Burgenland. (Dehio-Handbuch). Wien, 1980.²

Zsámbéky Monika: A szombathelyi Szent Márton-templom 17. századi építéstörténete és berendezései. MÉ L. (2001). 221-268.

Mecénások

A Batthyányak évszázadai. Kiállítási katalógus. Szerk.: Zsámbéky Monika. Szombathely-Körmend, 2005.

Rózsa György: Nádasdy Ferenc és a művészet. MÉ XIX. (1970). 185-202.

Galavics Géza: A mecénás Esterházy Pál (Vázlat egy pályaképhez). MÉ XXXVII. (1988). 136-161.

Koppány Tibor: Batthyány I. Ádám építkezései. Történelmi Szemle XXVII. (1984). 539-555.

Koltai András: Batthyány Ádám és könyvtára. (A Kárpát-medence újkori könyvtárai). Bp.-Szeged, 2002.

Kovács József László: Esterházy Miklós udvara és a nyugat-magyarországi reneszánsz. In: Magyar reneszánsz udvari kultúra. Szerk.: R. Várkonyi Ágnes. Bp., 1987. 176-189.

Építészek

Détshy Mihály: I. Rákóczi György fundálói. ÉÉT III. (1972). 348-378.

Détshy Mihály: Adalékok Filiberto Lucchese építész munkásságához. In: Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára. A Magyar Nemzeti Galéria évkönyve 1991. Szerk.: Takács Imre, Buzási Enikő, Jávor Anna és Mikó Árpád. Bp., 1991. 167-170.

Rövidítések

AHArs Hungarica FAFolia Archaeologica

AHA Acta Historiae ArtiumMÉMűvészettörténeti Értesítő

ÉÉTÉpítés-ÉpítészettudományMv Műemlékvédelem

Magyar építészet a XVIII. században (Kelényi György)

I. Egyházi építészet

Újjáépítés – újjászervezés.

A török hódítás 150 éve, a hadjáratokban az országon átvonuló, zsákmányszerző katonaság dúlása, a felszabadító hadjáratok pusztításai és a többször is kitört pestisjárványok hatalmas területeket néptelenítettek el, korábban megművelt, lakott területeket tettek pusztasággá. A XVIII. században kibontakozó békés időszak építőmunkáját csak a lakosság létszámának növelésével lehetett megvalósítani. Nem segített a belső telepítés; az ország külső telepesekre szorult, hogy a gazdaságok, a földbirtokok, a kincstári uradalmak újra jövedelmezően termelhessenek. A kezdeti magántelepítések után III. Károly szervezett, átgondolt politikával, kedvezmények biztosításával a Német-római Birodalomból hívott be nagyszámú telepest az országba.

A török kiűzése után az egyházmegyékben is szembe kellett nézni a pusztulással: hatalmas, elnéptelenedett területek fogadták a visszatelepült püspököket. A következő időszakban a főpapok minden energiájukat arra fordították, hogy az elpusztított egyházi birtokokat rendbe hozzák, az egyházi szervezetet újra kialakítsák, és a lerombolt székesegyházakat, plébániatemplomokat felépítsék. A hódoltság okozta pusztulás mértékét jól mutatja, hogy például a kalocsai érsek székvárosában odaérkezésekor csupán 100 viskót talált, és megyéjében csupán 12 plébánia állt. A visszafoglalt falvakban sokszor még düledezőfélben lévő templom sem maradt.

A század elejétől gyors ütemben indult meg az újjáépítés, az új épületek emelése. A gazdaság újjászervezése azonban csak a húszas-harmincas években, a betelepülés, a külföldi telepesek behívása, a békés időszak beköszönte után indulhatott meg. A birtokok azonban még hosszú ideig nem váltak jövedelmezőkké, így az építészeti feladatokat (székesegyházak, plébánia- és szerzetesi templomok, rendházak, püspöki paloták emelését) csak a század közepe felé tudták rendeltetésüknek, az építtetők rangjának megfelelő, igényes formában megvalósítani.

E nagyszabású szervezőmunka szükségessége indokolta, hogy a főpapok a főnemesi családokból kerüljenek ki, mert így megfelelő anyagi erőforrásokkal rendelkeztek az építkezésekhez. Gróf Patachich Gábor kalocsai érsek például a negyvenes években a székesegyházon kívül 13 templomot és plébániát, valamint iskolák egész sorát építette, s ehhez nemcsak saját pénzét használta fel, hanem még kölcsönökhöz is folyamodott.

Bár az újjáépítés nagyrészt a papság és a világi kegyurak erőfeszítéséből indult meg, a központi hatalom is igyekezett kivenni részét a nagy munkából. 1733-ban III. Károly király megalapította a Lelkészpénztárt (Cassa parochorum), amely egyrészt a lelkészek támogatásával, másrészt a templomok, parókiák és iskolák építésének anyagi biztosításával foglalkozott. Az uralkodó a Cassa feltöltése érdekében a püspökök jövedelmeiből meghatározott összeget le is vont. Állandóan ösztönözte a kegyurakat, a világi és az egyházi személyeket, hogy építkezzenek. Így a század első felében az ország nagy részében jelentősen kiépült az egyházi szervezet. A győri egyházmegye négy főesperességében például rövid idő alatt 93-ról 113-ra növekszik a plébániák száma.

A szellemi és az anyagi eszközök nagyarányú mozgósítása dacára az elpusztult vagy megrongálódott építményeket eleinte csak szerény formában lehetett helyreállítani. Sokszor igénytelen, helyben található építőanyagokból, egyszerű helyi mester vagy kőművesmunkához értő személy irányításával épülnek ezek a korai egyházi épületek. Elsőrendű feladatként a székesegyházak, a plébániatemplomok és a szemináriumok, püspöki paloták újjáépítése foglalkoztatta a főpapságot. Kalocsán Csáky Imre érsek irányításával szervezetten, jó gazdasági feltételek között folyt az építkezés, s így viszonylag rövid időn belül elkészülhetett a székesegyház. Többnyire azonban nem ez volt a helyzet a püspökségek székvárosaiban; eleinte csak kisebb átalakításokra, egy-egy régebbi templom használhatóvá tételére futotta az építtetők anyagi erejéből. Általában csak Mária Terézia (1740-1780) idejére sikerült az egyházmegye központjához méltó alkotásokat létrehozni, a korábbi szerény templomokat átépíteni. A nagyszabású építkezések rendszerint a középkori székesegyházaktól eltérő helyen valósultak meg, vagyis nem a várban, hanem sík terepen, bent a városban.

A régi püspöki székhelyekre visszaköltöztek a püspökök, illetve a kanonokok - csak a prímás nem tudott az esztergomi várba visszaköltözni, mert az a század végéig katonai fennhatóság alatt maradt. Az egyházmegyékben országszerte megindult a működéshez szükséges épületek helyreállítása vagy újjáépítése. A pusztulás mértékére és az újjászervezés, az újjáépítés feladataira rávilágít az a tevékenység, amelyet Volkra veszprémi püspök 1710 és 1720 között egyházmegyéjében kifejtett. A középkori félezer templomos egyházmegyében csak 30 katolikus plébánia maradt. Első teendője egy szeminárium kialakítása volt, hogy a paphiányt megszüntesse. Szerzetesrendeket telepített le, hogy a plébánosi teendőket elvégezzék. Püspöksége idején 18 plébániát szervezett, 11 templomot építtetett, és végrendeletében komoly összegeket hagyott további építkezésekre, helyreállításokra. Hasonló szervezőmunkát végzett 1725-1745 között utóda, Acsády Ádám is: 40 új templomot létesített, 36-ot javíttatott meg és 4-et visszavett a protestánsoktól. Az ő püspöksége idején épült a sümegi ferences templom, ő segítette a veszprémi ferences és a pápai pálos templom építését.

Kivételes energiát fejtett ki Padányi Bíró Márton veszprémi püspök is a szervezőmunkában: 84 plébániát alapított vagy újított fel a század közepén. Az újjáépítés üteme néhány hozzávetőleges adat alapján is jól látszik: míg a visszafoglalást követő első két évtizedben (az ország mai területén) 21, azután Mária Terézia trónra lépéséig 166, a királynő uralkodása alatt újabb 457 katolikus templom épült.

Az élénk templomépítő tevékenység csak részben köszönhető a főpapok szervezőmunkájának. Jelentős szerepet vállaltak a kegyúri jogokat élvező főurak, földbirtokos nemesek is, akik anyagi áldozatokat vállalva, energiáikat plébániatemplomok, szerzetesi templomok emelésére fordították. Jól mutatja ezt, hogy Eszterházy Károly egri püspök egyházmegyéjében - noha sokat építkezik - kevesebb templomot emel, mint pápa-ugod-devecseri uradalmában, ahol földesúrként támogatja az építkezéseket. A földesúri nagybirtok az építőanyagok biztosításával, a jobbágyok robotjával, jól szervezett építési irodájával megteremtette a nagyarányú munka alapvető feltételeit.

A fejlődésnek a szerény kezdetektől a gazdagabb végső formáig megtett állomásait mutatja majdnem mindegyik XVIII. századi székesegyházunk építéstörténete. Mire végső formájuk elkészült, nemcsak a szerény, korai épület tűnt el, hanem az egykori igény, a szemlélet és a stíluskorszak is megváltozott, s ezzel együtt az épület mérete, díszítésmódja, építészeti rendszere is.

Sokáig elhúzódott például a nagyváradi székesegyház felépítésének ügye, amíg eljutott a befejezésig, pedig már a visszafoglalás után elkezdődtek a tervezgetések. Az 1692-ben visszafoglalt várban csak romok fogadták a visszatérő püspököt. A vár ugyanúgy katonai igazgatás alatt maradt, mint Eger vagy Esztergom, ezért a püspöki székhelyet a városban kellett kijelölni. Először egy magtár helyén kívánták az új templomot felépíteni (1702), de csak a szerződéskötésig jutottak. Azután az 1723-ra felépült Szt. László-templomot használták székesegyházként - egészen 1751-ig, amikor G. B. Ricca, a vándorló olasz építőmester és mesteremberekből álló gárdája elkezdte az új székesegyház építését. 1761-ben azonban, a kivitelező halála után Patachich püspök F. A. Hillebrandtot, a kamara főépítészét hívta a munkálatok folytatására. Mivel a királynő - a kincstár (az udvari kamara) által - komoly összegekkel támogatta az építkezést, Hillebrandt megbízása a hivatal felügyeletét is biztosította a mű felett. Az építész átdolgozta a terveket, és felügyelte, irányította a székesegyház építkezését, egészen a befejezésig (1780).

Hasonló változásokat mutat a váci székesegyház építéstörténete is.

A középkori katedrális romokban hevert a török kiűzése után, s ezért az egykori Szt. Mihály-templomot állították helyre a katedrális céljaira (1699). Amikor a század elején elkészült a székesegyháznak ez a korai, még szerény formája, az egész egyházmegye serény építkezés színtere volt. Az 1710-es években az elnéptelenedett, pusztává vált püspöki uradalmak benépesítése zajlott. 1718-ban Althan püspök csak 36 községben tapasztalt katolikus hitéletet. Először a falvak romos középkori templomait igyekezett használhatóvá tenni. Templomokat vett vissza a protestánsoktól, 11 új plébániát szervezett, s így működésének két évtizede alatt megkétszerezte a plébánosok számát. Utóda idején a plébániák száma már 76-ra növekedett.

Az új székesegyház tervezésére csak a század közepén nyílt lehetőség; terveit 1751-ben Althan püspök dolgoztatta ki Oracsek Ignác kamarai építésszel. Eszterházy Károly, az új püspök azonban kicsinek és szegényesnek találta a tervezett művet, amely a régi falak felhasználásával is számolt. Ezért kiváló külföldi mestertől, F. A. Pilgram alsó-ausztriai tartományi építésztől rendelte meg az új terveket. Az alapok kiásását 1762-ben elkezdték, de Eszterházynak egri püspökké való kinevezése után újabb fejezet kezdődött a székesegyház építéstörténetében. Ekkor épül csak fel - Pilgram terveinek mellőzésével - Isidore Canevale elképzelései szerint az új székesegyház (1762-1772).

Hasonló szakaszokat figyelhetünk meg az egri székesegyház történetében is. A török hódítás után ott is gondoskodni kellett a romos középkori főtemplom pótlásáról. A vár katonai irányítása miatt az eredeti helyen nem lehetett építkezni, ezért a püspök elhatározta, hogy a városban egy másik templomot használ fel erre a célra. Néhány év múlva azt is lebontották, s helyére kéttornyú barokk építményt emeltek (1712-1727 között, G. B. Carlone tervei szerint). Kazinczy „dísztelen", „kisded" műnek nevezte, s nem meglepő, hogy Eszterházy püspök, a nagy építtető, a várost megszépítő főpap, új székesegyházterveket rendelt meg. A fennmaradt két tervsorozat közül az egyiket 1784-ben Grossmann József tatai, a másikat 1790-1791 körül Zillack Károly György pozsonyi építőmester készítette.

Mindkét terven klasszikus portikusz áll az épület homlokzata előtt: Grossmannál 4, Zillacknál 6 oszlopból megalkotva. A tornyok, a kéttornyos homlokzatforma és a portikusz kupola nélküli együttest alkot. A vácitól eltérően azonban az egri székesegyház nem épült meg a barokk korban; felépítésére csak a 19. században nyílt lehetőség.

A legkorábbi munkák között szerepelt a veszprémi székesegyház felépítése: 1723-ban emeltette Esterházy Imre püspök, a török időkben elpusztult, majd szerényen újjáépített régi helyén. Először meg kellett erősíteni a falakat, mert már mindenfelé repedések tátongtak. Ezután, a régebbi részek felhasználásával, egy háromhajós, bazilikális templom épült, fiókos dongaboltozattal. A fedélszéket is kicserélték, és felemelték a hajó, valamint a szentély szintjét is. A megújított homlokzat sima, alig tagolt, háromszögű oromzattal lezárt falfelületének egyes részletei a Győrben dolgozó Martin Wittwer karmelita szerzetes-építész stílusát idézik fel, s talán az ő közreműködésére utalnak. A fejezetek sematikusak, a falat mélyített mezők díszítik; ezek a motívumok viszont nem illeszkednek a győri karmelita templom építészének stílusába. A székesegyház barokk kori állapotáról ma már csak fényképek tanúskodnak, mert 1907 és 1910 között „stílszerűen" helyreállították, vagyis a szentély és az altemplom kivételével neoromán stílusban - azaz egy elképzelt, „lehetséges", de sosemvolt román formában - átépítették.

A század első felének legjelentősebb egyházi építkezése a kalocsai székesegyház újjáépítése volt.

Eleinte a helyreállított plébániatemplomot használták székesegyháznak. Az alapkőletétel 1735-ben történt, de a munkák ezután csak lassan haladtak: a nyers falak 1754-ben készültek el.

Az említett székesegyházaknál valamivel később épült fel a temesvári (Timişoara, Románia) dóm, de ugyanúgy az újjáépítés, az egyházi szervezet újjáteremtésének kezdeti fázisával egyidős, mint a veszprémi vagy a kalocsai.

Az egykori Temes vármegye területéről csak 1716-ban sikerült kiűzni a törököket. Az uralkodó azonban a térséget nem csatolta vissza az országhoz, hanem az országtól elszakított határőrvidékké nyilvánította, amely 1778-ig katonai kormányzás alatt állt. Betelepítése csak lassan indult meg. Egyházi szervezetének kifejlődése 1733-ban kezdődött, amikor a csanádi püspökség székhelyét Szegedről Temesvárra helyezték át, s ezután került sor a székesegyház felépítésére.

Székesegyházak

A visszafoglalt egyházmegyékbe érkező püspökök az egyházi élet újjászervezése érdekében első feladataik között a székesegyházakat építették fel, vagy építették újjá. Építészeti rendszerük szempontjából a XVIII. századi magyarországi székesegyházak két fő típusba sorolhatók. Az egyikbe azok, amelyek a XVII. századi jezsuita templomok sémáját követik; ez a rendszer ugyanis a nagyszombati templom hatására az egész országban elterjedt. A templomok hosszhajóját kétoldalt kápolnasor kíséri, s kereszthajó, illetve négyezeti kupola nélküli, fiókos dongával boltozott teret alkotnak. Kívül két torony szegélyezi homlokzatukat.

Ezt a formát mutatja a kalocsai székesegyház is (1732-1754): egyhajós, kétoldalt négy-négy kápolnával kísért, kereszthajó nélküli, hevederekkel elválasztott csehboltozatok sorával fedett, kéttornyos templom.

A jezsuita építészeti rendszer alkalmazása azt mutatja, hogy a XVIII. század első harmadában még mindig ez számított a legkorszerűbbnek, illetve hogy a gazdagabb (kereszthajós, négyezeti kupolás) változat túl költségesnek számított. A szokásos fiókos dongaboltozatos térlefedés helyett választott csehboltozat viszont a kor újabb, gazdagabb formálást igénylő irányzatának követését jelentette.

Winkler Pál, a székesegyház monográfusa (1929) látott forrásokat, amelyek szerint az érsek 1728-ban megrendelte a székesegyház terveit, amelyek „olasz barokk stílben" készültek. Sem a terveket, sem az uradalmi levéltár anyagából vett feljegyzést ma már nem lehet megtalálni, illetve ellenőrizni. A művészettörténeti szakirodalomban - ennek az adatnak dacára - Réh Elemér feltevése terjedt el, amely szerint a székesegyház mestere Mayerhoffer András pesti építőmester, a pesti pálos templom esetleges tervezője volt. Réh a két épület alaprajzi formájának, a kórus, a diadalív hasonlóságának és a homlokzat felépítésének rokonsága alapján feltételezi azonos mester tevékenységét. E feltevést nem fogadhatjuk el; egyrészt mert az azonosságok a nagyon elterjedt épülettípus alkalmazásával is magyarázhatók, másrészt, mert nem valószínű, hogy Csáky érsek, az építtető, egy akkor alig ismert pesti céhes mestert bízott volna meg székesegyháza terveinek elkészítésével. Bizonyára jól ismert, külföldi építésztől kért tervrajzokat, hiszen egyházmegyéje központjában építészetileg is jelentős alkotást kívánt építtetni. Lehetséges, hogy, A. E. Martinellihez fordult tervekért; ugyanahhoz a mesterhez, aki magyarbéli kastélyát is tervezte.

A székesegyház homlokzatán a magas talapzat felett a háromrészes osztó- és a koronázópárkány két szintet különít el. A faltagoló pilaszterek között keskeny szakaszok alakulnak ki, amelyekben keskeny, megnyúlt ablakok nyílnak. Az épület hangsúlyos része a középtengely, amelyet a főkapu felett oszlopos erkély, nagyméretű ablak, ökörszemnyílás és felhajló, a középmező magasságát megnövelő párkány emel ki. A homlokzatot fent áttört szalagfonatos balusztráddal kísért attika zárja le. A homlokzat tehát nem jelzi a főhajónak a kápolnasorokénál nagyobb jelentőségét, nagyobb magasságát, s a kiemelkedő, az alsó szinthez kapcsolódó volutás alakítást - barokk templomaink hagyományos elemét - is elkerüli. A székesegyház megjelenésében, felépítésében a melki bencés apátsági templommal (1709-1711) állítható rokonságba, de stílusa eltér attól. Melk a mozgalmas, golyvázott tagozatok hullámzásával egy festőibb stíluseszmét képvisel, míg Kalocsa elegáns, rokokó elemeket is alkalmazó, de tartózkodó, fegyelmezett formanyelvű építmény.

A jezsuita templomsémát követte a veszprémi székesegyház is (1723). Sem barokk kori újjáépítésének terveit, sem tervezőjét nem ismerjük.

A jezsuita templom alaprajzi és felépítési rendszere a század közepéig még tovább élt, és az újjáépülő egyházi építmények legkedveltebb megoldása maradt. Ekkor jelent meg a hazai barokk székesegyházaink második csoportja, elsőnek talán a nagyváradi székesegyház épületével.

Az egyházmegyék a század második felében gazdaságilag megerősödtek, s a püspökök így nagyméretű, gazdag katedrálisaik felépítésébe foghattak. Anyagi problémák nem akadályozták, hogy a nagy osztrák apátságok templomainak típusát, a kereszthajós, csehboltozatos, gazdagabb kialakítású formát megvalósítsák. Igaz, a négyezet felett, a kupolák helyén többnyire nem félgömb boltozatot, hanem laposabb boltozatformát emeltek, amely nem emelkedik ki a tetőidomból.

A nagyváradi székesegyház egyhajós, kétoldalt végigfutó kápolnasorral. A kereszthajó alig lép ugyan ki a hosszház vonalából, de szerepel az alaprajzban, és meghatározza a felépítést. A főhomlokzat kéttornyos; homorú falához a sarkoknál ferdén csatlakoznak a tornyok. Az osztópárkánnyal tagolt homlokzatot fent oromzat zárja le. A tagolóelemek nem plasztikusak; a pilaszterek, a szemöldökök finom felületi elemek.

A temesvári székesegyház alapkövét 1736-ban tették le. Egy régi, de ellenőrizhetetlen forrás szerint a terveket a „híres bécsi császári építész, Emmanuel Fischer de Erlach készítette". Az adat hitelessége mellett szól, hogy az építtető maga a császár volt, aki fogadalmat tett a Szt. György-dóm felépítésére. A kivitelezést a kamara építészei irányították - ez is az udvar közvetlen részvételét, különleges figyelmét bizonyítja. Az építőmester Johannes Theodorus Kostka, a temesvári Építési Kamara igazgatója volt. A magas pártfogás ellenére a pénzhiány mégis megakadályozta a munkák gyors haladását, így a falak csak 1752-ben készültek el, a tornyok felépítése pedig 1765-ig elhúzódott.

A latinkereszt alaprajzú dóm széles hajóját kétoldalt lapos kápolnasor kíséri. A kereszthajó feltűnően keskeny, s ezért a négyezet felett elmarad a kupola. A szentély a nyolcszög három oldalával zárul. A kétszakaszos, csehboltozatos hajó falait erőteljes pillérek tagolják. A keskeny főhomlokzat két toronnyal szegélyezett fala konkáv vonalban meghajlik. Ezt részben ellensúlyozza az oszlopos, kis előépítmény, amelyet önálló manzárdkupola fed. E struktúra bécsi előképeket követ, például a Peterskirchet. Fischer von Erlach stílusára vall egy apró jellegzetesség: az ablakszemöldökök bekapcsolódnak a gerendázat sávjába, ahelyett hogy a szokásos módon, a gerendázat alatt maradnának.

A váci székesegyház végleges formájának megszületését Christoph Migazzi püspöknek köszönhette.

Kinevezése után elvetette elődje nagyvonalú terveit, és új építészt hozatott Bécsből, Isidore Canevale személyében. Canevale Servandoninak, a kitűnő dekorátornak, a párizsi St. Sulpice tervezőjének volt a tanítványa. Terve nem maradt ugyan fenn, de a székesegyház felszentelésekor maga a püspök említi nevét tervezőként, s megnevezi a kivitelezőt, Oswald Gáspár szerzetes-építész személyében.

A váci székesegyház társtalan, úttörő mű építészetünkben. Alaprajza még hagyományos; nyilván a felhasznált korábbi alapfalak miatt.

A hajóhoz két kápolna, rövid kereszthajó és apszisban záródó szentély csatlakozik. A külsőn viszont semmi sem hagyományos: zömök, sisak nélküli tornyai elemi geometriai formára redukálódott tömegekként szegélyezik a homlokzatot. A bejárati oldal falát egész magasságában eltakarja egy egyenes attikával lezárt portikusz, amely a két torony közé beszorítva áll. A díszes, pilaszterekkel, fülkékkel tagolt, golyvázott párkánnyal, megmozgatott felülettel kialakított barokk homlokzatok helyett sima törzsű, monumentális oszlopok töltik be Canevale székesegyházán a homlokzat szerepét. A keményen, élesen formált tömegek felett tambur nélküli, súlyos kupola helyezkedik el. Nyugodt, masszív, szélesen elterpeszkedő megjelenéséből hiányzik a barokk kupolák égbe törő mozgása. A két oldalhomlokzat és az apszis külseje alig tagolt, s így sivár racionalizmusával egy új művészi ideál közeledtére vall.

Az épület a francia ún. forradalmi építészet szemléletét előlegezi: az egyszerű, súlyos klasszicizáló formák, a nagy, dísztelen felületek eltérnek a barokk sajátos elemeitől, mentesek dinamikájától. Olyan mértékben eltért a Magyarországon kialakított templomsémától, hogy az egyházmegye néhány kisebb templomán kívül a maga korában semmilyen hatást nem gyakorolt építészetünkre.

A század második felében az is alkalmat adott új székesegyházak építésére, hogy a királynő 1776-ban és 1777-ben a túl nagynak tartott esztergomi, győri, veszprémi és egri egyházmegyékből új püspökségeket szakított ki, és kialakította a besztercebányai, a rozsnyói, a szepesi, a székesfehérvári és a szombathelyi püspökségeket.

Nem mindenhol építettek új székesegyházat. Székesfehérvárott például a plébániatemplomot emelték a püspöki székesegyház rangjára. Eredetileg több fázisban épült, mert a középkori templom a török hódítás idején súlyosan károsodott, és a XVIII. században új, már barokk homlokzattal kellett kiegészíteni. 1758-1768 között Martin Grabner és Johann Michael Grabner vezette az építkezést: a hajó újjáépítését és a homlokzat átalakítását. Az egyhajós, fülkékkel bővített, kétszakaszos templom előtt kéttornyú homlokzat áll. Falát magas, de zömök arányú pilaszterek tagolják. Lantablaka és felső részén, a két torony között kialakított fonatos-balusztrádos terasza vonja magára a figyelmet. Afölött a hajó kiemelkedő végfalát íves oromzat zárja le. A részletképzésben a klasszicizálás tűnik fel: a motívumok laposak, vonalasak.

Az új egyházmegyék központjában kialakított székesegyházak közül a szombathelyi lett a legnagyobb méretű és művészileg a legmagasabb színvonalú (1791-1814). Szily János, az újonnan kinevezett szombathelyi püspök, székhelye kiépítésekor Melchior Hefeléhez fordult tervekért. Igazi barokk főpap módjára hatalmas építkezésekbe fogott, és minden nehézség ellenére, szándékai mellett kitartva, anyagi áldozatokat is vállalva szorgalmazta tervei megvalósulását.

Az épület hatalmas méreteit az magyarázza, hogy Szily nem a lakosság akkori létszámából indult ki, hanem jelentős gyarapodásra számított. Az alaprajz latinkereszt alakú, s a hosszházat három-három kápolna kíséri. Az impozáns belső teret dongaboltozat zárja. A négyezetet nem kupola hangsúlyozza, hanem csehboltozat - vagyis itt a boltozat alig emelkedik a hajó fölé. Ez a kiemelkedés sem mutatkozik a külsőn, hanem nyeregtető alatt húzódik meg. A belsőben a kereszthajó és a szentély sarkait háromnegyed-oszlopok jelölik. Ezek, a kápolnák közötti háromnegyed-oszlopok sorával, a belsőben végighúzódó oszlopsor látszatát keltik. A belső térben így - a barokk templombelsők gazdag, sok elemre bontott, festőien feloldott formáival ellentétben - klasszikus tartózkodás, komolyság és puritánság érződik.

A székesegyház: keresztszára erősen kinyúlik, homlokzatához pedig két torony járul. A kupola elmaradása a magyar építtetői ízlésnek tett engedménynek számít. Ez a rendszer a század közepe óta a magyar székesegyházak építészetében általános, s nem meglepő, hogy Szily püspök, aki egy új alapítású egyházmegyében építkezett, e hagyományhoz igazodott.

A székesegyház homlokzata két, közel azonos magasságú szintből áll. Hefele nem alkalmazza a falfelület egészét átfogó pilasztereket - azaz a barokk templomok szokásos tagolása, szinteket összekapcsoló pilasztersora, felfelé áramló mozgása hiányzik a külsőről. Helyette kiegyensúlyozottság, nyugalom érződik. Az egész homlokzat magasságán végignyúló pilasztereket azért sem alkalmazza, mert méretükkel „agyonnyomnák" a két szomszédos épület, a szeminárium és a püspöki palota architektúráját. Az alsó szint osztópárkánya ezért megközelítőleg azonos magasságba került a kétoldalt álló épület gerendázatával. Az egyenletes ritmusú tagolás, a háromszögű oromzat, a monumentális formálás nyugodt, letisztult megjelenést kölcsönöz az épületnek. Az elemek, a felépítés elvei nagyrészt a barokkból valók, de a felfogás, a hangulat és az összkép a klasszicizmus közeledtét jelzi.

Szerzetesi és plébániatemplomok

A török uralom pusztításai során a magyar szerzetességet is súlyos veszteségek érték: létszámban megfogyatkozott, épületeit, birtokait nagyrészt elvesztette. A régi monasztikus rendek (bencések, ciszterek, premontreiek) közel 200 középkori apátságából és prépostságából csak az ősi Pannonhalma maradt fenn. Az újjáépülő ország egyházi szervezetének kiépítésében így a főpapok és a világi papság mellett nagy szerep jutott a szerzetesrendeknek is. A szerzetesek komoly munkát végeztek a pasztorációban, a tanításban, a betegápolásban, s támogatóik segítségével országszerte felépítették kolostoraikat, templomaikat.

A század folyamán kétségtelenül a jezsuiták fejtették ki a legaktívabb tevékenységet. Részt vettek a lelki gondozásban, az oktatásban; jó érzékkel hatottak nagy tömegekre vallási propagandájukkal, ápolták a búcsújáróhelyek, a csodatévő kegyhelyek kultuszát, s vallásos testvérületek megszervezésével, iskolai színjátékokkal munkálkodtak a hit terjesztésén és elmélyítésén. Töretlenül folytatták templomaik építését, rendházaik alapítását 1773-ig, amikor a pápa feloszlatta rendjüket.

A régi rendek egyik-másik apátsága újjáéledt ugyan a XVIII. században, de jelentőségük csak a XIX. században növekedett meg. Helyüket újabb alapítású szerzetesrendek vették át: a jezsuitákon kívül a kapucinusok, a szerviták, a kamalduliak, a trinitáriusok, az irgalmasok és a piaristák. A középkori női szerzetesrendek helyére a nőneveléssel foglalkozó újak léptek (orsolyiták, angolkisasszonyok).

Az építészeti rendszerekben nagy szerepe volt a hagyományoknak, bár kötelező előírások, egységes kívánalmak nem voltak. A jezsuita rend építkezésein viszont tovább élt az a tervezői gyakorlat, amelyet a XVII. században Európa-szerte alkalmaztak. A rend nem írt ugyan elő követendő mintákat, de épülő templomaik tervét be kellett küldeniük a rend generálisának engedélyezésre és véleményezésre. Ez bizonyos egyöntetűséget eredményezett a templomok megjelenésében. Jellemző a központi akarat érvényesülésére az egri jezsuita (később ciszter) templom esete. A századfordulón elkezdett épület első tervén (1699) a bécsi tartományfőnök azt kifogásolja, hogy túl hosszú, még a bécsinél is nagyobbnak ígérkezik. A véleménynek megfelelően át kellett tervezni a művet, és a templom hosszát 28-ról 25 ölre kellett csökkenteni.

A mesteremberhiány miatt több szerzetesrend saját mestergárdát szervezett művészi képességekkel rendelkező rendtagokból, laikusokból. A majki kamalduliak építkezésén egy rendi kőműves- és ácscsoport dolgozott egy páter irányításával. A kőműves és építész-fráterek között magasabb képzettségű művész alig akadt, így többnyire a kivitelezésben vettek részt. Tervezési feladatok megoldására csak kivételes esetekben került sor; így például a jezsuita Pethő István házfőnök tervét fogadták el 1699-ben egri kolostoruk és templomuk építéséhez. Vépi Máté pálos szerzetes a század közepén rendje szolgálatában sok helyen épített; megtervezte Pécs, Márianosztra, Nagyvárad és Sasvár pálos templomait.

A. Alaprajzi formák

A jezsuita templomtípus továbbélése

A szerzetesi templomok legnagyobb csoportja - székesegyházaink többségéhez hasonlóan - a XVIII. században továbbra is az előző időszakban kialakított jezsuita templomtípust követi: alaprajzuk egy téglányba befoglalható, a hosszhajót három-három kápolna kíséri, egyenes vagy íves záródású szentély egészíti ki. A fiókos dongás lefedés, illetve a kéttornyos homlokzat szintén a korábbi időszakban, a nagyszombati jezsuita templommal meghonosodott sajátosságok közé tartozik. Ugyanebbe a típusba sorolhatók azok a művek is, amelyekben a kápolnák helyett csak fülkemélyedések vannak a mellékoltárok számára.

Az egri jezsuita építkezések közül előbb a rendház készült el, majd később, 1731-1733 között a templom is. Ekkor már G. B. Carlone vezette a kivitelezést. Míg az alaprajz az első, Pető-féle terv (1699) szerint alakult, a homlokzatot Carlone szabadabban alakította. Az ablakformák, a gazdag, erkéllyel és mellvéddel is hangsúlyozott kapuzat, az emeleti szoborfülkék az ő stílusát idézik.

A hagyomány továbbélése a jezsuiták többi templomán is megfigyelhető.

A kolozsvári(később piarista) templom 1718-1724 között épült, de homlokzata a rend 60 évvel korábbi trencsényi templomával rokonítható. Az osztópárkány nem fut végig keresztben a homlokzaton, hanem csak a tornyokat tagolja szintekre, míg a homlokzat osztatlan, egységes felületet alkot. Az ablaknyíláshármas is a hagyományokra utal, nyilván szimbolikus jelentőséggel. Az újszerűség csak a kórusablak előtti erkély hajlított vonalaiban és a pilaszterfejezetek gazdagságában nyilvánul meg.

Az esztergomi vízivárosi jezsuita templomot (1728-1738) egyéni felfogású homlokzata különbözteti meg a korszak többi alkotásától. A két torony között erőteljesen előrehajlik a homlokzat fala. Dinamizmusát a középen felhajló és felszakadó párkány is érzékelteti. A párkány feletti volutás oromfal szintén konvex felületű.

Az alakítás közvetlen előzményének J. L. Hildebrandt bécsi piarista templomát tekintjük, amelynek építkezése a harmincas évekre még nem fejeződött ugyan be, de tervei, befejezettként feltüntetett látképei, Salomon Kleiner rézmetszetei révén már ismertek voltak. A két templom közötti rokonság azonban csak a homlokzatra terjed ki; míg a bécsi alaprajza centrális, az esztergomié az országban szokásos hosszanti terű jezsuita sémát követi: egyhajós, kápolnasoros, kereszthajó nélküli.

A jezsuita templomsémát más szerzetesrendek is átvették. Ezt látjuk például a pesti egykori pálos templomon is.

A töröktől visszafoglalt Pest-Budán egymás után telepedtek meg a szerzetesrendek, hogy a romok között rendházakat, kápolnákat, majd nagyobb templomokat építsenek, és megszervezzék a lakosság vallásos életét. Budán a ferencesek, a karmeliták és a jezsuiták, Pesten a pálosok, a ferencesek és a szerviták már a XVII. század végén, vagy a XVIII. század legelején megtelepedtek, s templomaik, kolostoraik felépítésével hozzájárultak az új városkép kialakulásához. Míg Budán a nagyobb építkezések már a XVII. század végén megindultak, Pest fejlődése valamivel később kezdődött: az egyházi épületek csak a húszas évektől jelentek meg a városképben. A pálosok az elsők között építkeztek a városban, mivel középkori budai birtokaik és épületeik romokban hevertek. Egy mecset közelében kaptak telket, s ezen eleinte csak kis kápolnát emeltek (1720 körül). A kápolna a város gyors benépesedésével hamarosan szűknek bizonyult, s a rend 1725-ben új templom építésébe kezdett. A templom 1742-re épült fel, míg a kolostort csak 1744-ben fejezték be.

A tervezés kérdését tervek és egyértelmű források hiányában még nem sikerült eldönteni. Előbb Drenker Mátyás pesti céhes építőmester dolgozott az épületen, de nem tudni, saját tervét, vagy más építésztől származó, az építtetőktől megrendelt tervet kezdett-e kivitelezni. Négy évvel később Drenker pallérja, Mayerhoffer András lépett a helyébe - ekkorra már a mesteri cím birtokában. Lehetősége volt tehát, hogy elődje tervét egyes részleteiben átdolgozza; teljesen új terv készítése azonban nem valószínű - már csak anyagi megfontolásokból sem. A kutatás úgy vélte, hogy több jelentős épület is a pálos templomhoz hasonló stílussajátságokat vagy azonos részleteket mutat, s ez közös tervezőre, azonos személy működésére vall. Mayerhoffer neve szinte mindenhol előfordul az adatokban, így őt tekintették a térség legjelentősebb építészének, többek között a gödöllői, a nagytétényi, a gácsi kastély, valamint a kalocsai székesegyház tervezőjének. Nem vethetjük el azonban azt a feltevést sem, hogy - tekintettel a rend főrangú pártfogóira s az épület igen magas színvonalára - a pálosok tervrajzát nem helyi, hanem kitűnő képességű, külföldi (feltehetőleg bécsi) mester készítette, akinek személyét egyelőre nem azonosították a források. Mayerhoffer szerepét a nevéhez kapcsolt többi mű esetében is kritikusan kell szemlélnünk, mert az azonosságok, a rokon vonások nem olyan erősek, hogy perdöntőek lennének.

A pálos templom alaprajza is a jezsuita rendszert mutatja: kereszthajó nélküli hosszanti tér, kétoldalt három-három kápolnával, íves szentéllyel. A korábbi példáktól eltérően azonban nem fiókos dongás a boltozat, hanem csehboltozat. A hosszház sarkai mindkét oldalon lekerekítettek; a párkány a sarkoknál - ahol egy-egy oszlop is áll - befordul, és mintegy körbefogja a teret. A belső hatását a golyvázott párkányok szelíden hullámzó mozgása határozza meg. A kéttornyú homlokzat teljesen egységes falazatot alkot: a tornyok két alsó szintje is hozzákapcsolódik a tulajdonképpeni homlokzathoz. Az enyhén hullámzó mozgású osztó- és a koronázópárkány végigfut a felületen, összekapcsolja az egész falat. Középen voluta és oromfal nélküli timpanon koronázza az épületet, kétoldalt hagymasisakos tornyokkal szegélyezve. A faltagolás nem erőteljes: a pilaszterek alig emelkednek ki a falsíkból. A homlokzat legdíszesebb eleme a kapuzat: falpilléres keretét szabadon álló oszlop is szegélyezi, s a támaszok felett erkélyszerű mellvéd látható. Kőfonata igazi dekorativitást teremt. Az erkéllyel összekapcsolt kapuzat motívuma ezután elterjedt a pesti templomokon, sőt paloták, kastélyok, középületek díszévé vált (pl. Esztergom, vármegyeháza; Pest, Péterffy-palota).

1736-ban indult meg a pálosok sasvári (Šaštin, Szlovákia) építkezése, hogy a csodatévő Fájdalmas Szűz (Pietà)-kegykép tiszteletére templom készüljön. Az első építési periódus 1762-ben zárult le. A helység közel van Holicshoz, ahol Mária Teréziának kastélya állt, így a templom építését az udvar is pártfogolta. Elképzelhető, hogy a legfelsőbb támogatásnak köszönhetően J. E. Fischer von Erlach császári építész dolgozta ki a terveket - ugyanis ő állt ekkor a Hofbauamt élén. A templom több részlete is felidézi bécsi műveit (pl. az ablakkeretek formái a bécsi Téli lovaglóiskola nyíláskereteihez hasonlóak). A mű felfogása, a tartózkodó, fegyelmezett, enyhén klasszicizáló hangvétel is közel áll a császári építész felfogásához. Ezért nem valószínű, hogy Vépi Máté, pálos szerzetes-építész, akit a források többször említenek a munkálatok közben, saját tervét valósította volna meg. A prímás által is pártfogolt építkezés, amely a császári ház zarándoklatainak színhelyévé vált, csak a pártfogó vagy az udvar által elfogadott, elismert építész terve alapján készülhetett.

A homlokzaton egyedi megoldásokat is látunk. Térben előreugrik, és kiemelt motívumokkal kap hangsúlyt: felületét négy magas háromnegyed-oszlop tagolja. A két belső oszlopot íves oromzat köti össze. A homlokzaton így aediculamotívum alakul ki. Fent, a főpárkány felett oromfal nélküli, tört vonalú, dekoratív oromzat nyugszik.

Az alaprajzi és homlokzati rendszer megválasztásában alig mutatkozott különbség az egyes szerzetesrendek között; legfeljebb, ha a rendi előírásnak vagy hagyománynak megfelelően a tornyot nem a homlokzathoz, hanem a szentély mellé állították. A zirci monostor terveit egy sokat tapasztalt, rendje szolgálatában több helyszínen építkező mester, Martin Wittwer építette, követve a barokk korai szakaszában bevált sémát. A tervezőt több helyen is foglalkoztatták; a győri karmelita templomot is ő tervezte.

A zirci ciszter templom terveit 1726-ban készítette, de az építkezés csak 1738-ban indult meg. 1753-ra elkészült a külső, de a belső alakítás, díszítés még folytatódott. Az adatok nem szólnak ugyan a templom tervezőjéről, de valószínű, hogy a két, szorosan összefüggő épületet (a templomot és a kolostort) ugyanaz a mester tervezte. Wittwer készíthetett a templomhoz is rajzokat, de az sem kizárt, hogy - a kivitelezések eltérő időpontja miatt - egy másik mester is szerepelt az építkezésen. A feltűnően magas belső tér egy barokkizált gótikus templom mintául választását is elképzelhetővé teszi. A homlokzat és az alaprajz azonban egy kitűnő barokk templom, a felső-ausztriai Spittal am Phyrnn (1714-1736) hatását mutatja. Mindkét művön az egyhajós, három-három kápolnával kísért hajóhoz keskenyebb, hosszú, kétszakaszos szentély járul. Az alaprajzban még a méretek is egyeznek. A két homlokzat szintén sok egyezést mutat: a hatalmas toronypár között beszorítva s ezért kissé előretolva jelenik meg a középrész. E középrész keskenyebb, mint a mögötte lévő hajó, míg a széles, erős torony mögött a keskenyebb kápolnasor húzódik. A tornyok közé beékelt aedikulás oromzat, a tornyokon nyitott körablak a spitali és a zirci mű közös formakezeléséről tanúskodik. A belsőben azonban a zirci templom nem követi az osztrák mintát: annak golyvázott párkánya, gazdag, hullámzó mozgása nem felel meg a megrendelő ízlésének, s így a két mű hatása sem azonos.

A piaristák még a XVII. század közepén jelentek meg Magyarországon. Rendtartományuk csak a következő század elején vált önállóvá, és ekkor indult meg nagyarányú fejlődésük. Templomok, kolostorok épültek országszerte, hogy a rendnek két fő törekvése - az ifjúság oktatása és a protestáns tömegek katolikus hitre térítése - megvalósuljon.

Ez utóbbi céllal összefüggésben telepedtek meg 1719-ben a református lakosságú Debrecenben.

Csáky Imre kalocsai érsek támogatásával 1721-1746 között felépítették templomukat. G. B. Carlone tervezte az épületet, amelynek alaprajza - egyházi építészetünk legelterjedtebb formáját követve - egyhajós, kétoldalt három-három kápolnával. A kereszthajó, szokás szerint, elmarad, s a teret az ekkor már nem korszerű térlefedés, a fiókos dongaboltozat zárja. A külső képén - a két torony befejezetlensége miatt - az oromzatos-volutás homlokzat dominál. A háromrészes falfelület középtengelyét díszes bejárat, balusztrádos kórusablak és az oromzatban elhelyezkedő szoborfülkék hangsúlyozzák.

Megtelepedése után, 1729-1748 között a rend Kecskeméten is pompás templomot építtetett. Mivel sem tervrajz, sem pedig írott forrás nem ad felvilágosítást a tervezőről, csak stíluskritikai vizsgálódás alapján határozhatjuk meg azt a kört, amelyből a mű kikerült. A kutatás elsősorban a pesti pálos templommal és a kalocsai székesegyházzal hozza összefüggésbe, s így Mayerhoffer Andrást tekinti az építésznek. A helyi adatok szerint az építkezést pesti mesterek végezték. Az sem lehetetlen azonban, hogy a templomot rendi építész tervezte, hiszen így történt a piaristák nyitrai és váci templomának építésekor is.

Az épület stíluskritikai vizsgálatát megnehezíti, hogy az eredetileg kéttornyosra tervezett homlokzatot az első periódusban nem fejezték be, és amikor a hatvanas években folytatni kezdték, a terv már módosult: a tornyok felső szintje nem épült meg, helyettük a homlokzat közepére egyetlen tornyot helyeztek. A falfelületet pilaszterek tagolják; kétoldalt keskenyebb, középen szélesebb tengelyt alakítva a nyílások, fülkék számára. A kapuzatot kétoldalt egy-egy oszlop kíséri, s felül erkély és ahhoz kapcsolódó kórusablak járul hozzá. E motívumcsoport emlékeztet a kalocsai székesegyház hasonló részének megoldására, s ennek alapján vélnek kapcsolatot a két mű között.

A két homlokzaton az is közös, hogy középen, a párkány felett dinamikus, íves motívum van, amely felfelé áramló mozgást sejtet. Az építésznek kétségtelenül ismernie kellett a kalocsai székesegyházat, mert sok a hasonlóság a két mű között (pl. három-három elemből álló pilaszterkötegek, lapos nyíláskeretek, a falfelület tömör, masszív jellegének hangsúlyozása). A párkány feletti rész kialakításában, részletképzésében, a felső nyíláskeretekben azonban komoly eltérés mutatkozik a két templom között, így azonos tervező szerepét nehezen tudjuk elképzelni.

A keskeny, magas hajó két oldalán három-három kápolna nyílik. A hajónál keskenyebb szentély magasan helyezkedik el, mert alatta altemplom húzódik.

A pannonhalmi apátság gazdasági helyzetét kemény munkával hozták rendbe apátjai. Így 1716-ban már a tihanyi apátság megszerzésére is gondolhattak. A középkori tihanyi monostort a török háborúk idején várrá alakították, s megrongált állapotban, tűzvésztől is elpusztítva került az új tulajdonos birtokába. Nem késlekedtek a romeltakarítással és az építkezéssel. A felépült templom azonban mindössze egy évig állt: 1733-ban leégett. Az új templom és monostor 1740-1754 között épült fel; nyilván a megmaradt régi falak felhasználásával. A kéttornyos homlokzat azonban biztosan az új fázishoz tartozik, mert a korábbinak csak egy tornya volt.

Az új homlokzat a veszprémi Tiethart József irányításával épült. Kialakítása annyi helyi színt, olyan sok provinciális vonást mutat, hogy a tervezőt is helyi, hazai mesternek véljük. A pilaszterek igen karcsú, nem klasszikus arányai, az oromzat vonalvezetése, a mű kissé nehézkes formálása teremti meg sajátos karakterét. A kapuzat igen gazdag faragása, szobordíszes oromzatának meghajló vonala az egész architektúrától eltérő felfogásra vall. A belsőben a hosszházat csak lapos fülkék bővítik, s fiókos dongaboltozat fedi le. A szentély sajátos, megemelt alakítását a XI. századi altemplom határozta meg.

A templom déli oldalához a monostor három egyemeletes szárnya csatlakozik, egy kis négyzetes belső udvart körülfogva. Egyszerű külsején csak a növényi ornamentikás, megtörő oromzatú kapuzat képvisel művészi színvonalat.

Az eperjesi minorita templom a kassai, XVII. századi jezsuita templom „modernizált" változata. 1709 és 1718 között építette a kassai Tornyosi Tamás - akit mint a városban idegenként működő kassai céhes mestert az eperjesi kőművesek perbe fogtak. Neve így maradt meg a forrásokban - hosszú idő után az első, egy épülethez fűződő magyar mesternévként.

A homlokzat a kassai mintáját követte: fő részei, beosztásának, összefűzésének elemei is azonosak - de minden XVIII. századi átfogalmazásban jelentkezik. A párkánnyal két szintre osztott homlokzat alsó része a pilaszterekkel lehatárolt toronyszakaszból s a kapu feletti három magas, íves záradékú ablakból, valamint szoborfülkékből áll. A kassaitól eltérően itt erős kettős pilaszterek tagolják a felületet, a klasszikushoz közeli arányokkal, s a gerendázat golyvázással gazdagodik. A felső szinten ugyanúgy három, egyenes szemöldökű ablak helyezkedik el, mint Kassán, de barokkosan megtörő, volutás oromzattal koronázva. A tornyok órapárkánya, gerendázata is tele van mozgással, hullámzó vonalakkal - a minta mozdulatlanságával, masszivitásával szemben. Az alaprajz szintén hasonló a két művön: egyetlen hajóból és három-három kápolnából áll.

Pesten a török uralom alatt is működtek ferencesek, sőt a XVII. század közepén még kis templomot is építettek. Ez az épület azonban nem élte meg a város visszafoglalását: az ostromló harcok közben teljesen elpusztult. A török kiűzése után a rend visszakapta régi telkét a városkapu mellett, a középkori templom helyén emelt török dzsámival együtt. Ezt az épületet alakították át ideiglenesen templomnak. A szerény építmény helyén - a magisztrátus anyagi támogatásával - 1727-ben kezdtek hozzá az új templom felépítéséhez.

1738-ban már használatba vehették templomukat, de a belső kialakítása, díszítése 1743-ig elhúzódott.

A homlokzat a római Il Gesú típusát követő, torony nélküli formát mutatja, mert a rendi szokásoknak megfelelően a torony a szentély déli oldala mellé került. A külső kialakítása a belső térviszonyait fejezi ki: széles alsó szintje a hajó és a kétoldali kápolnasor szélességében húzódik, míg a keskenyebb felső szint a kiemelkedő hajónak felel meg. A két emeletet volutás, többször megtörő oromfal hidalja át. Művészi szempontból elsősorban a kapuzat hívja fel magára a figyelmet. Kétoldalt korinthoszi oszlop és pilaszter keretezi, felette felhajló gerendázat ível, s nagy felületet teremt a nyílás felett. E felületet gazdag domborműves díszítés tölti ki, s a párkányra állított szoboralakokkal együtt, a barokk kapuzatokra jellemző módon, a díszítményeket a felső részre koncentrálja.

Az alaprajz a magyarországi jezsuita templomtípust követi: széles hajóból és kétoldalt három-három kápolnából áll, s ezt a bejárati oldalon előcsarnok, a másik oldalon hosszúkás, egyenes lezárású szentély egészíti ki. A teret csehboltozat zárja le. A kápolnák felett, a csehboltozat hatalmas megnyitott felületeit kihasználva, nyitott karzatokat alakítottak ki. A belső világos, egységes, impozáns hatású - jól betölti azt a feladatát, hogy nagy tömegek befogadására alkalmas, egységes és jól áttekinthető legyen.

Egységes terű templomok

A XVIII. század második felében az ország egyházi építészetében - elsősorban a városi és falusi plébániatemplomok kialakításában - új alaprajzi forma terjed el. Lényege, hogy a hajó mellől elmaradnak a kápolnák, s a falpillérek között fülkék nyílnak. A korábban végigfutó párkány a belsőben felszakadozik: a fülkék terénél elmarad, míg a közbeeső pillérek fölött továbbra is feltűnik. Az egységes terű templomok is számos változatot mutatnak. A falfülkével bővített vagy a bővítmény nélküli megoldás egyaránt előfordul. Elterjedt forma az, amelyben a belső tér csak két szakaszból áll (az előcsarnokon és a szentélyen kívül), s a szakaszok határán erősen kiugró pillér (vagy pillérköteg) áll, szinte befűzve a teret. A hajó falait a sarkoknál lekerekítik, esetleg az egész szakaszt kissé ívesre formálják. A lant vagy hegedű alakú alaprajz elnevezése is ezzel a jellegzetes formával függ össze. A hajó két végén, majdnem szimmetrikusan, a bejárati csarnokot és a szentélyt alakítják ki. A belső centrális hatását az is fokozza, hogy már nem dongával, hanem csehboltozattal fedik le a boltszakaszokat.

A típus korai példája Pilgram szentgotthárdi ciszterci temploma (1739), illetve néhány budai egyházi mű (pl. a klarisszák egykori temploma az Úri utcában, 1743-1748).

Az alaprajzi séma elterjesztésében Fellner Jakab játszott nagy szerepet: tatai és pápai művei mellett a tatai és a pápai uradalmakban plébániatemplomok egész során alkalmazta. Hatására a típus elterjedt, s az egész országban alkalmazták - főleg kisebb templomokon.

Fellner két műve, a tatai és a pápai plébániatemplom (1751-1783, illetve 1774-1786) még méretre is szinte egyforma. Mindkettő kéttornyos, de míg Tatán a tornyok a homlokzat síkja elé kerülnek, Pápán a homlokzat mellé, azt kiszélesítve. A tatai templom, bár a tornyok elhelyezése miatt homorú felületű, lehiggadt, nyugalomban lévő alkotás. Egyenes vonalú motívumok, letisztult formák, mértéktartó díszítés jellemzik. A pápai plébániatemplomon a horizontálisok és a vertikálisok egyensúlyban vannak, a nyíláskeretek egyszerűek, s a hatalmas timpanon is nyugalmat áraszt. Mindkét homlokzat legfőbb ornamense a feszton. Csak a pápai tornyok alakításában maradt meg a barokk emléke: a tornyok legfelsőbb szintjét határoló pillérek nem a homlokzat síkjában állnak, hanem attól elfordulva, s így mozgást visznek a sisak alatti részbe.

Eger környékén az 1730-as években Giovanni Battista Carlone a plébániatemplomok egész sorát építette. Úgy tűnik, már korán kialakult egy általános séma, amely az egyházmegye vidéki templomait jellemzi: keskeny, téglány alakú tér, amelyhez négyszögletes szentély járul, a nyolcszög három oldalával lezárva. A hajót nem bővítik kápolnák vagy lapos fülkék. Keresztboltozattal vagy csehboltozattal záruló, kétszakaszos terük, valamint középtornyos homlokzatuk a század második felében már túl szerénynek tűnt, ezért bővítésük vagy teljes átépítésük hamarosan megindult.

Hasonló rendszerű templomok épültek a zirci apátság birtokain is. A ciszterciek egyes kolostoraikhoz tartozó birtokaikon nemcsak a gazdaság újjászervezésében, hanem betelepítésében is nagy szerepet játszottak. Az apátság birtokait megszerző sziléziai anyaegyház az elhagyott, pusztává vált területekre telepeseket küldött, és a falvakat új életre keltette. A gazdasági helyzet javulása után így nemcsak Zircen indulhatott meg az építkezés, hanem az apátság egész területén plébániatemplomok sora épült.

A jezsuiták mellett a karmeliták rendje már a visszafoglaláskor megjelent Budán. Egy dzsámi helyén építették fel templomukat (1725-1734), mellette pedig téglány alakú kolostorukat (1693-1734). A templom alaprajza szokványos: egyhajós, az oldalsó pillérek között három-három fülkével bővítve, fent fiókos dongaboltozattal lezárva. A rendi előírásoknak megfelelően a torony a szentély mellé került. II. József 1784-ben az ország többi szerzetesrendjével együtt a karmelitákat is feloszlatta, s ekkor az új rendeltetésnek megfelelően épületegyüttesüket átalakították. A következő három évben végzett munkák során a külső és a belső egyaránt átalakult. A tornyot lebontották, a homlokzatot egységesítették s kialakították a mai Várszínházat.

A hazai trinitárius kolostorok közül alapítási évét tekintve az óbudai (kiscelli) volt az utolsó. Az alapítás az ausztriai Mariazell kegyszobrának másolataként készült szobor elhelyezésére, méltó környezetének kiépítésére vonatkozott. A felépült kegyhely híres búcsújáróhely lett. Az épületegyüttes tervét a bécsi Johann Entzenhoffer készítette 1743-1744 között, de a kivitelezést helyi mesterek végezték. 1753-ra elkészült a kolostor, a templom pedig 1747-1758 között épült. Feladatát azonban csak rövid ideig tölthette be, mert II. József 1784-ben a trinitárius rendet is feloszlatta, vagyonukat, épületeiket pedig elkobozta. Az épületegyüttest az új funkciónak megfelelően átalakították: a tornyokat visszabontották, a templom belső terét födémekkel szintekre osztották, és falába újabb ablakokat vágtak. A mai állapotból így csak következtetni lehet az eredetire, de szerencsére XVIII. századi ábrázolások megőrizték a mű eredeti képét. A kéttornyú templom déli oldalához csatlakozott a rendház. A régi ábrázolások szerint a rendfeloszlatáskor még nem fejezték be teljesen a kolostor építését. A templom tornyai kétoldalt előreugrottak, a homlokzat hátrahajlott - ugyanúgy, mint a magyar emlékanyagban például a tatai plébániatemplom (1751) vagy a budai ferences (egykor Ágoston-rendi) templom (1753-1770).

A minta valószínűleg a bécsi Alserstrassén álló trinitárius (ma minorita) templom volt. A tornyok alsó szintje ott is elkülönül a falazattól, és pilaszteres tagolást, önálló párkányos kialakítást nyert. A hátrahajló homlokzat mind a bécsi, mind pedig az óbuda-kiscelli művön felnyílik, osztópárkánnyal nem tagolódik, fent pedig volutás oromzattal zárul. Az alaprajz egyhajós teret mutat, amelynek három, csehboltozattal lefedett boltszakaszát széles fülkék bővítik. A hajó mögött íves apszisban végződő szentély következik.

Kereszthajós templomok

A szezetesi és plébániatemplomoknak egy kisebb csoportja kereszthajós megoldást mutat. Nem minden esetben latinkereszt alakú az alaprajz, hanem a kereszthajó a középrészhez csatlakozik.

Az egri minorita templomnak nemcsak alaprajza, hanem homlokzata is az országban kevésbé elterjedt formát mutatja. Előzménye egy szerényebb templom volt, amely török mecset átalakításából született. Ennek bővítése (1715-1717) sem bizonyult elégnek, ezért 1745-ben új templom és rendház tervét rendelték meg. A mű olyan nagynak és gazdagnak ígérkezett, hogy a források gyakran „bazilikának" említik. A kivitelezés megkezdését nehezítette az elhúzódó telekvásárlás, s így a templom csak 1757 és 1773 között épült fel.

A magyar barokk építészet egyik legjelentősebb alkotásának számító egri minorita templom tervezőjéről nem szólnak a források.

A bécsi piarista templommal való szoros kapcsolat alapján Voit Pál feltételezte, hogy Kilian Ignaz Dientzenhofer lehetett a tervező, ugyanis ő tervezte a bécsi templom homlokzatát és boltozatát is. Nemcsak a homlokzat, hanem az egyhajós, apszisban végződő kereszthajós, íves szentélyű alaprajz is rokonítható Dientzenhoferrel, például prágai Szt. Miklós-templomával. Lehetséges azonban, hogy a hatás metszetekkel magyarázható, miként az esztergomi jezsuita templom esetében is megfigyeltük. Dientzenhofer közvetlen közreműködését tehát nem kell okvetlenül feltételeznünk, sőt az újabb kutatás bécsi szerepét sem tekinti olyan meghatározónak, mint Voit véli.

A templom leghatásosabb része a két torony által közrefogott, dinamikusan előrehajló homlokzat. A néző úgy érzi, mintha a hatalmas jón oszlopok benyomódtak volna a lendületesen ívelő falazatba - mintha küzdelem alakulna ki a fal és a plasztikus formálású oszlopok között. E küzdelem hatalmas energiákat sejtet; az erőnek ezt a mértékét csak a barokk építészet mozgalmas tömegei tudják igazán kifejezni.

Egri megtelepedésük (1717) után a trinitáriusok előbb kolostoruk építésébe fogtak, és csak azután, 1748-ban helyezték el templomuk alapkövét.

Bár a város is segítette, az építkezés sokáig elhúzódott: 1757-ben kezdenek hozzá a fedélszék építéséhez. A további munkákat, a berendezés elkészítését Barkóczy püspök bőkezűen támogatta: a leírások megemlékeznek a díszes főoltáráról és a mellékoltárokról. 1763-ban azonban tűz pusztította a frissen elkészült templomot, s a falakon kívül semmi sem maradt. Az újjáépítés hamar megindult, és 1770-ben az épületet újra használatba vehették. A külső azonban továbbra is csonka maradt: a két torony csak a főpárkány magasságáig állt. A teljes befejezésre már nem jutott idő: II. József 1784-ben a trinitáriusokat is feloszlatta, és építményeiket átvette. A feloszlatott rendek ingatlanjait, építményeiket rendszerint hasznosították: eladták vagy új feladatra használták fel, de néhány esetben nem sikerült megfelelő új funkciót találni az épületek számára. Így történt ez Egerben is: a templom és a rendház felhasználását nem sikerült megoldani. Az elhagyott, oltáraitól, berendezési tárgyaitól megfosztott épület pusztulásnak indult. Idővel, a sérült tetőzet miatt, tovább romlott az állapota. Ma a templom helyreállítva, de eredeti állapotához képest csonkán áll.

A templom alaprajza csak az egri minorita templommal mutat hasonlóságot a magyar építészetben. A hajó közepén két apszis kereszthajószerűen bővíti a teret. A szentélyt is apszis zárja le, s az alaprajz fő formája nemcsak a kereszthajós elrendezést, hanem a háromkaréjos megoldást is felidézi. A hajó két oldalához két-két kápolna is csatlakozik. A háromkaréjos forma a trinitáriusok Szentháromság-tiszteletére utal: a hármas szám, az elemek megháromszorozása - néhol a homlokzaton is - ezt a mondanivalót hangsúlyozza.

A belső sajátos elemei az igen magas talapzatról induló falpillérkötegek, s felettük a gazdag, golyvázott párkány. A fejezetek kagylós díszei is egyéni formálásra utalnak. A hatást a hajó szélességéhez képest magas belső tere határozza meg.

A belső tér szerkezete Kilian Ignaz Dientzenhofer dolni-ročovi Ágoston-rendi templomával (1746) tart rokonságot, míg az egykor kéttornyos homlokzat ugyanennek a mesternek Karlovy Varyban álló Mária Magdolna-templomát (1732-1736) idézi. Nyilván a szerzetesrend külföldi kapcsolatai révén jutott el a terv az országba.

Centrális térformák

Egyházi építészetünkben ritka kivételeknek számítanak a centrális alaprajzú templomok. Ovális terük fölé viszonylag lapos, nem kiemelkedő kupola borul. Az ovális alaprajz azonban nem mutatkozik a homlokzaton; sík, a hosszházas templomok belső terének megfelelő formája nem árulja el a belső íves vonalát.

Legkorábban a győri karmelita templomon látjuk ezt a megoldást. Mestere, Martin Wittwer (1667-1732) a kor hazai építészei közül az egyik legjelentősebb alkotó. Szülőföldjén, Tirolban tanulta ki a kőművesmesterséget. Miután belépett a karmelita rendbe, annak szolgálatában dolgozott, építkezéseket tervezett, irányított. Amikor a karmeliták kialakították a Szt. Lipót-rendtartományt, a magyar rendházakat is oda sorolták. Wittwer a tartományban szinte minden építkezésükön dolgozott, így Prágában és Linzben is. Valószínűleg a rendtartomány főépítészeként került kapcsolatba a győri és a szakolcai építkezésekkel is.

Első magyarországi munkája Győrhöz fűződött: a rend kolostorát (1714-1732) és templomát (1721-1728) tervezte és kivitelezte. A templom ovális alaprajza ritka, de nem ismeretlen a hazai építészetben. A belsőben az előcsarnok és a szentély között, a diagonális tengelyek mentén, két-két kápolna nyílik. A torony nélküli, volutás homlokzat sem általánosan elterjedt megoldás. Nem követi az alaprajz íves vonalát, hanem előtte áll. Sík, egyenes felületével kívülről leplezi, hosszhajósnak mutatja a belsőt. A magasan kiülő pilaszterek, a keskeny axisok erős vertikalitásukkal felfelé áramló mozgást érzékeltetnek. A párkány mintha e mozgás, e dinamizmus hatására hajlana fel középen.

A pozsonyi trinitárius templom ovális alaprajza korán magára vonta a kutatók figyelmét. A trintárius rend a XII. század végén alakult meg, azzal a céllal, hogy segítse kiszabadítani (kiváltani) a keresztes hadjáratok során pogány fogságba került keresztény rabokat. Később, a török terjeszkedés idején a rend fő tevékenysége Közép- és Kelet-Európába tevődött át. Viszonylag későn, 1688-ban telepedetek le Bécsben, és ott szervezték meg rendtartományukat, amelybe Magyarország is beletartozott. Első hazai kolostoruk alapítását követően (1693) az udvar és a főnemesség pártfogásával egymás után épültek fel rendházaik és templomaik, például Sárospatakon, Pozsonyban, Nagyszombatban, Egerben és Óbudán.

A mesterkérdés vizsgálatakor tévesnek bizonyult az a feltételezés, hogy a terveket J. L. von Hildebrandt készítette. A tervező valószínűleg Franz Jänggl bécsi építész lehetett, aki a trinitáriusokkal kapcsolatban álló bécsi Szentháromság-testvérület tagja volt, és az építkezést támogató Esterházy Imre prímással is kapcsolatban állt.

A Pozsonyban megtelepedett trinitáriusok egy pestisjárvány után, 1715-1725 között építették templomukat, a járványok ellen védő Szentháromság tiszteletére. Mellé később kolostor épült (teljes befejezése csak 1770-ben következett be). Az ovális alaprajzú - kívülről azonban az oválishoz illesztett mellékterek révén kereszt alakúnak látszó - templom meglehetősen ritka a hazai építészetben. Az alaprajz belső ovális teréhez a kereszttengelyben egy-egy szélesebb, az átlós tengelyekben pedig egy-egy keskenyebb kápolna járul. Legközelebbi analógiái bécsi művek: a Peterskirche és a piaristák Maria Treu-temploma. Az alaprajz az előbbi, a tambur nélküli kupola inkább az utóbbi alkotásra emlékeztet. Egyéni, a mintáktól eltérő viszont a homlokzata: az ovális tér elé konkáv felülettel hajlik, két, átlósan elhelyezett toronnyal szegélyezve. A falfelületet két, egyforma magas szint alkotja, felül oromzattal lezárva. Az oromzatot voluták kapcsolják a tornyokhoz és a homlokzathoz is. A kialakítás egyszerűsége, a nyíláskeretek dísztelensége, a részletek szárazsága mindkét bécsi mintától elkülöníti a pozsonyit.

A szokatlan alaprajzú templomok sorába tartozik a budai (egykor jezsuita) Szt. Anna-templom is. A jezsuiták a Vízivárosban eleinte egy szerény kápolnát használtak, majd 1740-1762 között felépítették új templomukat. Egy régi forrás szerint a tervet Itáliából hozták, de sem az alaprajz, sem pedig a homlokzat nem utal erre. Az adatok szerint előbb Hamon Kristóf budai építőmester kapott megbízást, majd halála után Nöpauer (Nepauer) Máté, szintén helyi mester vette át az irányítást. A megmaradt eredeti terv azt mutatja, hogy átalakította a homlokzatot. Bár egy helyi hagyomány szerint az eredeti terv Itáliából származik, valószínűbb, hogy mintái között a legfontosabbnak a Duna túloldalán álló, pesti pálos (később egyetemi) templom lehetett. Ennek kétszintes, a tornyokkal összekapcsolódó homlokzata, oromfal nélküli háromszögű oromzata, tagolási rendszere, a kapu, az erkély és a felette lévő kórusablak kapcsolata mindenképpen kiindulást jelentett a Szt. Anna-templom tervezéséhez. A jezsuita templom homlokzata síkban marad, s felületére finom hálózatot rajzolnak a pilaszterek és a párkányok. A nyílások nagy mezők közepére kerültek. A homlokzat nem sejteti az alaprajz formáját; olyan, mintha hosszházas épület előtt állna. Az alaprajzot téglány alakú külső fal leplezi. A falon belül a templom elrendezése nem egyenes szakaszokból áll, hanem ovális főtérből, kereszttengelyében egy-egy nagy fülkéből, a hossztengelyben pedig két bővítményből, amelyek az előcsarnokot és a szentélyt foglalják magukba. Az elliptikus középrész felett csegelyes kupola emelkedik, de nem lép ki a tetőidomból, nem jelenik meg a külsőn. A belső térben - miként a külsőben is - szembetűnik a falfelületek viszonylagos megbontatlansága, nyugalma, s az, hogy a pilaszterek csak a felületre applikált díszek, nem pedig a mozgalmas falazat dinamikus elemei.

Külön csoportot alkotnak azok a templomok és kápolnák, amelyek a Szentháromságnak vagy bajelhárító, pestis ellen védő szenteknek (Sebestyén, Flórián, Rókus) tisztelve, alaprajzukban, homlokzatukon is mutatják a háromrészes centrális formát. A háromszögű alaprajz vagy a háromkaréjos szentély az elemek megháromszorozásával utal a védelmet adó Szentháromságra.

Az abai r. k. templom alaprajza háromszögű (1748-1753). Sarkaiban félgömbbel fedett terek nyílnak. Hatzinger Pál, az építész, Linzből érkezett. Feltehetőleg az osztrák Paurában álló, szintén háromszögű alaprajzú templom ismeretében tervezte művét. Ugyancsak háromszögű formát mutat a gyöngyösi nepomuki Szt. János-kápolna is (1736).

B. Homlokzatformák

A templomok homlokzati megoldásai alapján több változatot különböztethetünk meg. Alapja a tornyok száma, helye (azaz a tornyok és a homlokzat kapcsolata), illetve a tornyok közötti falalakítás elve.

Az első típusba soroljuk a kéttornyos templomokat. Ezek nagyobbik része egységes, egyenes vonalú formát mutat, vagyis a tornyok a homlokzat két végén állnak, a széléhez kapcsolódnak, s tömegük egyvonalban áll a falazattal. A falat, illetve a tornyokat pilaszterek választhatják el. A tornyok között nem oszlik két szintre a homlokzat, mint a barokk korai szakaszában, hanem az óriás pilaszterek átfogják egész felületét (pl. Pápa, plébániatemplom; Nyitra, piarista templom).

Egy további változatot jelent az a forma, amelyben a két torony a homlokzat két széléhez tapad ugyan, de a tagolás, a párkány révén mégis elkülönül tőle. A középrészt önálló párkány zárja le, s vizuálisan elkülöníti a felületet a semleges, keretként felfogott tornyoktól (Pest, Belvárosi plébániatemplom).

Templomhomlokzataink egy további változatában a két torony a homlokzat széléhez csatlakozik ugyan, de előreugrik, s így köztük a homlokzat hátrahajlik. Háromrészes gerendázat fut végig az egész felületen, és összefogja, egységessé teszi azt. Ebbe a csoportba tartozik a celldömölki bencés apátsági templom kéttornyos, hátrahajló falú megoldásával. A típusba tartozik még az óbuda-kiscelli trinitárius (1747-1760) és a budai ágostonos (ferences) templom (1753-1770), a tatai plébániatemplom, a komáromi plébániatemplom (1748-1766). A forma eredete valószínűleg Borromini római Sant'Agnese-temploma. Magyarországra feltehetőleg Matthias Steinl bécsi Dorothea-temploma (1702-1704) közvetítette a sémát.

Néhány esetben a két torony nem csupán előreugrik, hanem átlósan helyezkedik el a homlokzat síkjához képest (Pozsony, trinitárius templom; Nagyvárad, székesegyház).

A templomhomlokzatok következő csoportját az egytornyos megoldású művek alkotják (pl. Andornaktálya, r. k. plébániatemplom; Kistálya, r. k. templom.)

A torony elhelyezése alapján több változatot különböztethetünk meg. Állhat a torony a homlokzat mellett, az egyik oldalon (Buda, klarissza templom, 1743-1748), az oromzat tetején, a tetőidom fölé emelkedve (Pest, szervita templom), és kerülhet a homlokzat közepe elé, teljes tömeggel kialakítva.

E két utóbbi típus a vidéki plébániatemplomok leggyakoribb megoldásává vált. Míg a tetőidom feletti torony a „nagy művészetből" fejlődik ki (ilyen például Hillebrandt esztergomi Szt. István-temploma), a másik forma - úgy tűnik - az uradalmi építési irodák működése nyomán, a hetvenes évektől vált általánossá. Feltehetően típusterv nyomán alakul ki mint a legegyszerűbb, legolcsóbb megoldás. Statikailag kisebb problémát jelent, továbbá az is előnye, hogy a homlokzat szerepét a toronytest veszi át, és a kétoldalt csatlakozó falszakaszok kiképzése nagyon egyszerű lehet.

Az ismertetett típusokon kívül még egyet kell említeni: ez az egyenes vonalú homlokzatokkal szemben konvex-konkáv szakaszokból vagy egyetlen konvex tömegből áll. Egytornyos vagy kéttornyos egyaránt lehet; Pilgram életművében mindkettő előfordul (Pozsony, Szt. Erzsébet templom; Jászó, apátsági templom).

Az alakítás lényege a hajlékony, mozgalmas felületalakításban mutatkozik. Elsősorban Borromini hatásával magyarázhatjuk ennek a megoldásnak a sajátosságait, s a forma mozgalmas alakításával a tervező szándékát. Hozzátehetjük, hogy a konvex-konkáv részekből összeálló templom a valóságosnál nagyobb, impozánsabb méretet mutat. A falfelület így nemcsak frontális, hanem minden nézetből teljesnek, rövidülés nélkülinek látszik.

Egyházi építészetünk további típusát alkotják a torony nélküli homlokzatú alkotások. A torony a szentély mellett állva nem jelentkezik a templom összképében. Ezek az épületek (pl. Vác, domokos templom; Pest, ferences templom; Kassa, ferences templom) rendi szokások és előírások miatt nélkülözik ugyan a homlokzati tornyokat, de a megjelenést mégis e toronynélküliség határozza meg.

A négyszögletes homlokzatok, amelyeket oromzat és többnyire íves orommező koronáz, határozottan olaszos jellegűek

Protestáns templomok

A protestánsok templomépítését a XVII. század közepétől királyi rendeletek tiltották. Ennek ellenére több evangélikus oratórium is épül Pozsonyban, Eperjesen és másutt is. Fatemplomokat is építenek, például Késmárkon (1717). Egyes helyeken a faépületek készítését svéd hajóácsoktól tanulták, s a lakosság maga állította össze az épületeket. Mivel az északi protestáns országokban a görög kereszt alakú forma vált általánossá, a svéd kapcsolatok révén a késmárki templom is ezt a formát követte.

A magyar protestáns templomépítészet elsősorban a belső tér szerkezete, beosztása és díszítése alapján különül el a katolikusok templomaitól; sem jellegzetes térformákat, sem pedig új szerkezeteket nem alakított ki. Fő jellemvonása az egyszerűség, s ezért kívül-belül kevés díszítményt használ. A katolikusoktól elvett középkori templomokat is „megtisztították" használatbavétel előtt; eltávolították a szobordíszeket, lemeszelték a freskókat, de a külsőn nem változtattak.

A protestáns templomok többnyire egyszerű külsőt mutatnak. Tornyokat a közösségek csak a XVIII. század végétől, a türelmi rendelet után csatolhattak az épülethez; addig az imaháznak rejtve, nagyobb hangsúly nélkül kellett megépülnie. A protestáns templom építéséhez külön engedély kellett, amelyben a hatóságok meghatározták méretét, anyagát, helyét. Az egyik templom engedélyezésére például azt írták, hogy „ne hatalmas templomnak, hanem egyszerű lakóháznak épüljön". Sokszor gazdasági épületek (magtár, pajta, csűr) formáját írták elő az építkezőknek.

Amikor a magyar protestáns egyházak már szabadon építkezhettek, a templomhomlokzatok többsége akkor is egyszerű maradt. Sima lizénák és a klasszicizáló késő barokkot idéző tagozatok, díszítőelemek (füzérek, vázák, urnák, triglif- és metopesor) tagolják, díszítik és - szerény eszközeik ellenére is - nemesítik meg az épületeket.

A belsők kialakítása a protestáns templom sajátos szerepének megfelelő: liturgikus tér, amelynek az egész gyülekezetet be kell fogadnia, hogy mindenki részesüljön az igehirdetés és az úrvacsora szentségében. A fő követelmény tehát az, hogy a hívek jól hallják a pap szavait, s mindenhonnan lássák a szertartást. A kívánalmak a padok elhelyezését is meghatározzák; az ülőhelyek - bármilyen elrendezésű is a templom - a kultikus centrum irányában csoportosítják a gyülekezet tagjait. A katolikus templomoktól eltérően, az oltárasztal és a szószék nem kerül egymástól távol, az apszisba, illetve a hajóba, hanem egyetlen egységet alkot; az úrvacsoraasztal közvetlenül a szószék előtt áll, a templom hosszanti falának közepe táján. A falak mentén karzatok húzódnak: a tér két végén, vagy pedig U alakban futnak végig, esetleg - nagyobb művek esetében - két szinten is, egymás felett. A templomok négyzet vagy téglalap alakúak, belül tagolatlanok - mellékhajók, mellékterek nem bővítik az épületet (pl. Nemeskér, evangélikus templom).

Számos felvidéki fatemplom (pl. Késmárk és Garamszeg evangélikus templomai 1717-ből, illetve 1725-1726-ból) az északi országokban elterjedt görög kereszt formára épült, s a lakosság maga dolgozott kivitelezésükön. Ezt az alapformát vette át Jung József, a maglódi (1778), domonyi, sziráki és pándi evangélikus templomok építésze: a hossztengely mentén kissé megnyúlt, görög kereszt alakú tér középpontjában helyezte el a szószéket, a papi széket, az úrasztalát és a keresztelőtálat, s ezt a centrumot veszik körül a hívek padjai.

Az evangélikusoktól eltérően, a református templomok között több a hosszházas típus. Rendszere az egész országban elterjedt, de az építtetők az Alföldön ragaszkodnak hozzá a legkövetkezetesebben.

E templomtípus homlokzati tornyához egyhajós, hosszanti templomtér kapcsolódik, melyet hevederes csehboltozat fed le. A hajó két rövidebb végén karzat helyezkedik el; az egyik az orgona, a másik a hívek számára. A szószék az egyik hosszoldal közepén áll. Érdekes módon ez a típus éppen akkor válik népszerűvé, amikor külföldön - főleg német és svájci területeken - a legváltozatosabb centrális formák (háromszög, négyzet, görög kereszt) terjed el mind a gyakorlatban, mind pedig az elméleti irodalomban. A torony és a hajó összekapcsolása kétféle módon történhet. A torony állhat a homlokzat közepén, de síkjából előreugorva; sokszor a torony és a hajó eltérő építési ideje magyarázza ezt a formát. A másik változatban a torony a homlokzat közepén áll, a falazat síkjába beilleszkedve. Ebben az esetben a toronytest tartópillérei bekerülnek a hajó belsejébe. A hosszanti elrendezés szívós továbbélése valószínűleg a kezdeti idők nehézségeivel magyarázható: akkor csak a legolcsóbb építőanyagok álltak az építtetők rendelkezésére, s csupán a legegyszerűbb szerkezeteket tették lehetővé. A templom így az egyszerű parasztház formáját követte, s azt később a hagyomány tisztelete továbbvitte.

Az építkezések anyaga eleinte elsősorban a fa, sőt a szegényebb falvakban a vályog és a patics. A szegényebb közösségek - főúri támogatás híján, önerőből építkezve - csak olcsóbb anyagokat engedhettek meg maguknak. A hatóságok sokszor nem is engedélyeztek mást, mint a fa vagy vályog használatát, így a templomok nagy része egyszerűbb, kevésbé időtálló anyagból épült. E művek többsége azonban nagyrészt elpusztult, és ma már többnyire csak a forrásokból vagy régi ábrázolásokról ismert. A megmaradt alkotások azonban elárulják, hogy a faépítészet nem szegényes, nem alsóbbrendű a kőépítészethez képest, hanem megőrizte a gazdag középkori hagyományokat, továbbvitte a régi, fejlett technikát, néha a formákat is.

Mivel a protestáns templomokhoz 1786-ig torony nem épülhetett, az épületek előtt fából ácsolt, különálló harangtornyokat emeltek. Formájuk, felépítésük tájegységenként eltérő, s az egyszerű megoldástól (amelyen a harangot és védőtetőjét két gerenda tartja) a bonyolult szerkezetekig (sokrétű ácsolt konstrukciók, egy vagy több védőtetővel, árkádos erkéllyel, csúcsos vagy hagymasisakkal) sokféle változatot mutat.

A protestáns templomépítészetben a hetvenes években kezdődött a fordulat, amikor Mária Terézia mellett erősödött a trónörökös, a későbbi II. József befolyása, a nem katolikus lakosság iránt mutatott türelme. 1781-ben, nem sokkal trónra lépése után, kiadta türelmi rendeletét, amely nemcsak a protestánsok nagyobb szabadságjogait biztosította, hanem engedélyezte szabad templomépítésüket, egyelőre torony, harang és utcai bejárat nélkül. Később (1786) ezt a korlátozást is feloldotta. Ezután az új alkotások már az „egyházi épület" fogalmához jobban illő tornyos kialakítást választották.

Valóságos építési láz indult meg: nagy számban születtek új építmények, és a korábbi fatemplomok helyett is gyakran kőtemplomokat emeltek. Különösen a városokban és a nagyobb községekben figyelhető meg az, hogy - a kötöttségektől megszabadulva - minél nagyobb, kívül-belül monumentálisra, reprezentatív megjelenésűre formált templomokat építenek. 1782 és 1787 között a helytartótanács 218 evangélikus templom építésére adott ki engedélyt. Az ország mai területére vonatkozó statisztika szerint a századfordulóig 289 evangélikus és református templom épül fel. Az igényesebb alkotások több ütemben, fokozatosan nyerik el végleges formájukat: például a békéscsabai evangélikus templom 1745-ben először hosszanti formában épül, majd ezt többszöri bővítéssel görög kereszt alakúvá alakítják.

A templomokat korábban többnyire helyi, ma már ismeretlen mesteremberek (ácsok, kőművesek) építették, a hívek közreműködésével. A helyzet később sem sokat változott: amikor szabadon építkezhettek, akkor is sokszor helyi, névtelen pallérokat, kőműveseket foglalkoztattak, akik provinciális szinten alkottak. Valószínűleg azért választották e mestereket, mert az épületek helyi, közösségi megbízásokból születtek. Van azonban arra is példa, hogy ismert céhes mesterhez fordultak: így építette a sokat foglalkoztatott Jung József a gombai református és a sziráki evangélikus templomot.

Ebben az időszakban a korábban elvetett, vagy csak szerényebb formáival átvett barokk stílus, illetve a katolikus barokk templomok hatása is megfigyelhető a protestánsok építészetében. A kisebb templomok építői gyakran alkalmazkodnak a katolikus építészetben már bevált megoldásokhoz, s a nagyobbak tervezői is rendszerint katolikus templomokon szerezték gyakorlatukat. Így az egykorú krónikás beszámolója szerint a füzesgyarmati református templom építésekor (1798-tól) a kecskeméti nagytemplomot (1773 körül) választották mintául. Szintén a katolikus templomépítészetből ered az az elterjedt megoldás, amely az oldalfalakat is igényes, monumentális homlokzatként alakítja ki: pilaszterek között hatalmas fülkékkel tagolja (Tótkomlós, Mezőberény, szlovák templom; Hódmezővásárhely).

A kötöttségektől való megszabadulás és a katolikus mintákkal való vetélkedés eredményeként születik meg az a rokokó ornamentikájú díszítés, amelyet a taktabáji református templomban (1782-1789) látunk - annak jeleként, hogy kialakult már a katolikus templomhoz hasonló protestáns templomforma is.

A szabad templomépítés korában jelentek meg a protestáns templomépítészet jellegzetes formái, az ún. nagytemplomok. Ezek nem kis, falusi templomok, hanem nagyméretű, a nagyobb egyházi közösségek számára is központi jelentőségű alkotások - a város főtemplomai.

Tornyuk a városi torony (tűztorony) szerepét is betölti. A templomok mérete, megjelenése, külső-belső kiképzése a város nagyságának, gazdagságának a szimbóluma, s egyúttal az építtető gyülekezet alkotóerejének is a jelképe. Így néhány mű külseje szokatlanul díszes, reprezentatív jellegű (pl. Mezőberény) - eltérően a protestáns templomok szokásos puritánságától. A nagytemplomok már igényes tervek alapján készültek, amelyekről a közösség sok vita árán döntött. Alaprajzuk háromhajós hosszanti tér (Pozsony, Sopron, Szarvas, Békéscsaba), boltozattal lezárva. A karzatok több szinten futnak a fal mentén, vagy a hajókat elválasztó támaszsor között. Mind a belsőben, mind a külsőn szerepelnek a monumentális építészet elemei, elsősorban a pilaszterek.

A protestáns templom sajátos, a kultusznak megfelelő s azt kifejező stílusát a XIX. században kezdték kutatni az építészek és a közösségek, és akkor születnek meg az új, igazán egyéni megoldások.

Püspöki paloták

A magyar püspökök többsége a XVIII. században főúri családok tagja volt. Székhelyükre érkezve először többnyire nem az új székesegyház, hanem egy rangjukhoz, hivatásukhoz méltó püspöki palota építésébe kezdtek, a szerényebb régi helyett. Patachich Ádám például Nagyváradra érkezve első rendelkezéseiben már rezidenciájával foglalkozott, s a régi palota átépítésére használta fel az építőanyagot, amelyet elődje a székesegyháznak használt templom javítására szánt. Mária Terézia azt kívánta ugyan tőle, hogy építkezései során előbb a papi szemináriumot, aztán a székesegyházat építse fel, s a püspöki palota csak azután következzék, mégis a rezidenciát részesítette előnyben. Szombathelyen ugyanezt teszi Szily püspök is; a székesegyház építését utoljára hagyta, közel 15 évvel a palota megkezdése utáni időre. Igaz viszont, hogy a költségek szempontjából nagyobb vállalkozást jelentett a székesegyház felépítése, mint a palotáé, és nagyobb szervezőmunkát, a mesterek, kézművesek nagy csoportjának leszerződtetését igényelte; Szily csak akkor tudott belefogni, amikor nagyobb összeget örökölt. Sok püspök azonban gazdag főúri család tagja volt, magánvagyonukból sokat fordítottak egyházmegyéjükre, mégsem vállalkoztak székesegyház építésére. Általában azt látjuk, hogy az építtetők elsődleges szándéka inkább a rezidencia felépítése volt, és a székesegyházat csak később kezdik tervezni.

A tridenti zsinat határozata értelmében a püspököknek székvárosukban kell tartózkodniuk, hogy egyházmegyéjük vallásos életét a helyszínről irányítsák, s ennek érdekében az egyházi élet minden területéhez szükséges épülettel rendelkezniük kellett. A püspöki palota építése tehát nem pusztán reprezentálás, nemcsak a földesúri (főispáni) méltóság megjelenítése, hanem egyházi hivatal is, amelyből az egyházmegyét szervezik és irányítják.

A korszakban épült magyarországi püspöki paloták (melyekhez építészetileg a pozsonyi érseki palota is hozzásorolható), közel azonos építészeti feladatot jelentenek. Megformálásukban alapvetően a mintául szolgáló főúri kastélyokhoz igazodnak. Az U alakú alaprajz (a zárt sorú beépítést követő érseki palota kivételével) a barokk kastélyok cour d'honneurös elrendezését követi. Ezt a formát még a század legvégén épült székesfehérvári püspöki palota sem változtatja meg. Az alaprajzi rendszer szintén az általánossá vált teremsoros-folyosós kialakítást mutatja; ez ugyanis gyakorlati szempontból nagyon jól betölti feladatát. A homlokzatok a bécsi palotahomlokzatok nyomán kialakult kastélyhomlokzatok sémáját követik: a földszínt talapzatszerű, elkülönül a gazdagabban alakított, reprezentatív felső zónától. Az első emelet a kiemelt piano nobile, afölött egy kevésbé hangsúlyos mezzaninszint következik. Mindez a funkciónak megfelelő belső hierarchiát követi - mint a XVIII. századi magyar kastélyokban. A homlokzat hierarchiáját az ablakok méretének növelésével, szemöldökdíszük változtatásával, esetleg pilaszterek alkalmazásával vagy elhagyásával jelzik - mint az érett barokk építészetben. Mindez azt mutatja, hogy az építészeti feladat a reprezentációnak, lakóigénynek ugyanazt a jellegét kívánja meg, mint ami a kor világi építészetében megnyilvánul.

Bár építészeti rendszerben nem tér el a barokk egyes fázisainak püspöki palotája, de a részletekben, az ornamenshasználatban, a tömegalakításban, az elemek stílusában változás mutatkozik. A század végén például az építtetők kerülik a megmozgatott tömegeket, a kiugró rizalitokat. Általában a középrizalit marad csak, de nem a homlokzatból kihajló tömeggel, hanem alig kilépve, inkább az építészeti elemek differenciálásával megkülönböztetve a homlokzat többi síkjától. Nem használják a manzárdtetőt, amely a budai királyi palota s az azt követő gödöllői Grassalkovich-kastély megépülte óta szinte kötelező eleme volt kastélyainknak.

Szimbolikus jelentésére még támaszkodott Patachich püspök Nagyváradon és Kalocsán, de két évtizeddel később sem Szombathelyen, sem Pozsonyban nem alkalmazták. Külön vizsgálatot érdemelne, hogy a legkésőbb épült palota, a székesfehérvári, miért alkalmazta mégis - sok egyéb régies elemmel együtt. A részletképzésben eleinte a díszterem felső szintjét ovális ablakok világítják meg; ezek felváltása egyenes záradékú mezzaninablakokkal, a legnagyobb változások közé tartozik a homlokzat képében.

A belső terek kialakításáról, a funkciónak megfelelő térelrendezésről részletesen szól a traktátusirodalom. Az igények nyilván hasonlók, mint a kastélyépíttetőké - hiszen a főpapok társadalmi háttere ezt valószínűsíti, illetve ha mégsem főúri származásúak, az életvitelük sokban hasonló az arisztokratákéhoz. A paloták reprezentatív térsora (előcsarnok - lépcső - díszterem) minden püspöki palotában jelen van.

A díszterem (ebédlő) középen van, a többi helyiséget a szükséges magán, illetve hivatali funkciónak szánják anélkül, hogy meghatározott, adott helyük lenne, amely minden palotában nagyjából azonos. A lakó- és hivatali helyiségeken kívül általában házi kápolna és könyvtár is található a püspöki palotákban. A kalocsai érseki palota jobb oldali, a kert felé futó szárnyában ötteremnyi könyvtár helyezkedik el, míg ugyanebben a pozícióban a szombathelyi palotában házi kápolna szerepel a tervrajzon. A magánkápolna Kalocsán a jobb oldali rizalit mögött van, Veszprémben ugyanígy a sarokrizalit mögött, de az északnyugati sarokban.

Több püspöki palotában kialakítanak metszetes szobát - olyan termet, amelynek falát tapétaszerűen beborítják a keretezett metszetek. Ezek a termek a francia traktátusokban szereplő salle d'assemblée-nak nevezett tértípusnak felelnek meg, vagyis azoknak a helyiségeknek, amelyekben a vendégeket fogadták, vagy ahová a társaság visszavonult a díszteremből, beszélgetni vagy muzsikát hallgatni.

1. A veszprémi püspöki palota

A veszprémi püspöki palota megépítésével Koller Ignác püspök 1763-ban bízta meg Fellner Jakabot. Annyira megtetszett ugyanis néhány korábbi műve, hogy miközben az építész Tatán a piaristák rendházát építette, állandóan levelekkel „bombardérozta", hogy minél előbb jöjjön Veszprémbe rezidenciája megtervezésére. Koller ekkor már eldöntötte, hogy palotáját nem a vár alatti sík terepen, hanem fent a várban építteti meg. Vállalta a nehezebb és a felmerülő technikai problémák miatt költségesebb építkezést, mert a várhegy középkori épületei, történeti aurája nagyobb majestast kölcsönzött rezidenciájának. Eleinte igyekezett a várhegyen telekcserével megnövelni az építkezésre felhasználható területet, majd beletörődött abba, hogy viszonylag szűk területet (31 × 17 ½ öl) használhat fel. Ezért a régi, az 1730-as években emelt, egytraktusos püspöki palotát is felhasználták - beépítették az új épületbe.

A kivitelezést 1765-től 1774-ig Fellner pallérja, Hausensteiner Vencel irányította. A munkálatok gyors ütemben haladtak - hála a püspök magánvagyonából ráfordított nagyobb összegeknek. 1772-re az épület kívülről elkészült. A püspök halála (1773) után rövid ideig szünetelt az építkezés, de a királynő engedélyezte, hogy az üresedésben lévő püspökség jövedelmeiből befejezzék a munkálatokat. A befejezés és az épület felszentelése 1776-ban történt.

Az U alakú, cour d'honneurös épületet Fellner úgy alakította ki, hogy részben felhasználta a 30 évvel korábbi, egyszerű palota falait. A régi építmény tömbje alkotta az új egyik sarokrizalitját, az építész egy kb. 10 méteres előudvart szegélyező szárnyat tervezett, majd egy újabb, az elsővel szimmetrikus rizalit következett. A főhomlokzat tehát a két rizalit között, az előudvar miatt hátraugorva épült meg. Oszlopos-teraszos kocsifelhajtó hangsúlyozza a bejáratot, amely gazdag, de keskeny, egytengelyes középrizalitba vezet. Ide koncentrálja az építész dekoratív ötleteit.

A francia építészetelméletből jól ismert forma, a porte cochere en niche, azaz egy fúgázott felületű, hornyolt nyílással áttört, kosáríves fülke alkotja a középrész főmotívumát. Ilyen elem az egri líceum udvari homlokzatán, a csillagvizsgáló torony alatt is látható - hangsúlyozva a Fellner két műve közötti, egyéb részletekben is megmutatkozó stílusrokonságot. Fent két-két állókonzolra helyezett, egymásba tolt íves és háromszögű timpanon koronázza a rizalitot, és afölött egy újabb gazdag motívum, egy fonatos, vázadíszes attika áll.

A homlokzat földszinti része fúgázott; felületén egyszerű, dísztelen, szegmentíves ablakok nyílnak. A három-három tengelyes szakaszok után, a sarokrizalitok és a törzsépület lekerekített sarkú találkozásánál ferde falszakasz következik. Földszintjén ajtó, emeletén a többi emeleti ablaktól eltérő szemöldökdísz hangsúlyozza a nyílást. Az emeleten egyenes záradékú ablakok sora vonul végig, egyenes szemöldökkel. A szemöldökmezőben sima tábladísz látható. A ferdén álló falszakasz ablaka felett konzolokon álló, középen felszakadó timpanon helyezkedik el.

A három-három tengelyes sarokrizalitok gazdag kialakításúak - kiegészítik a nagyon reprezentatív, de keskeny középrészt. Sarkaik karéjos visszametszése végig fúgázott. Az épület többi földszinti ablakával azonos nyílások felett osztópárkány húzódik, amelyre az ablakok könyöklődísze támaszkodik. A két szélső ablak az emeleti ablakokhoz, míg a középső, felszakadó timpanonos a sarokablakkal hasonló, de azoknál díszesebb. Az egyenes szemöldök alá gyűrűbe fűzött füzér, a timpanon alá pedig koszorú kerül.

A püspöki palota hátsó homlokzata a völgy fölé emelkedő sziklafal széléig nyúlik. Ez a homlokzat hagyományos, szélesen (59 méter hosszúságban) elterpeszkedő, és három rizalittal tagolt. A három árkádíves terasz mögött álló középrizalit kissé nehézkes arányú. Három, íves záradékú ajtó nyitja meg a páros lizénák között. A felület különösebb díszítést nem mutat. A háromszögű oromzatot páros, állókonzolok tartják. Az oromzat mögött hatalmas manzárdtető emelkedik; az épülethez képest kissé nagy tömeggel, de a város felőli nézetből előnyösebben mutatkozva. A sarokrizalitokig húzódó oldalszakaszok fugázott földszintjén az ablakok a főhomlokzat megfelelő ablakaival azonosak. A két-két tengelynyi sarokrizalitokat önálló manzárdtető zárja le, előtte fekvő, ovális tetőablakokkal. Emeleti ablakaik eltérnek a többitől.

A palota elrendezése megépítése óta alig változott, így eredeti alaprajzát feltehetőleg jól megőrizte. Eredeti tervrajzai megsemmisültek vagy lappanganak. Az alaprajz két teremsoros, belső folyosós törzsépületből és két, arra merőleges rövid szárnyból áll. A déli, a régi palotát magába foglaló szárny beosztása eltér a másikétól, amely a magyar kastélyok és püspöki paloták építészetében elterjedt teremsoros-folyosós kialakítást mutatja. A díszudvar felé a két szárny lekerekített sarokkal kapcsolódik a középső tömbhöz.

A bejárat után a vesztibülbe jut a látogató. Háromszakaszos, csehboltozatokkal fedett folyosó. A tervező nyilvánvalóan a szűk telek miatt nem tudott tágasabb, reprezentatívabb előcsarnokot kialakítani, miként a század második felében a magyar püspöki palotákban szokás volt.

A traktátusirodalom kívánságainak megfelelően a vesztibül jobb oldalán nyílik a díszlépcsőház.

Az alaprajz beosztása a hagyományos, barokk rendszert követi: a középrizalit mögött (a völgy felőli oldalon) helyezkedik el a díszterem, mellette kétoldalt négyszögű termek sorával. A termek alakja még nem olyan változatos, mint a klasszicizmus idején lesz; az egyedi térformák, az egymásnak feszülő, eltérő alaprajzú termek még nem jelennek meg Fellner alkotásán.

A díszterem kialakítása a barokk hagyományoknak megfelelő. A többinél magasabb terét - oldalfalakat és mennyezetet egyaránt - freskódísz borítja.

2. A pozsonyi érseki palota

Az esztergomi prímások pozsonyi palotája, melynek az 1535-1541 közötti átépítés során alakult ki a barokk korszakot megelőző utolsó formája, a XVIII. századra kicsinek bizonyult, nem felelt meg a prímás reprezentációs igényeinek. A pozsonyi országgyűlések rendszeressé válása, az országos ünnepségek, a koronázások, a királylátogatások ceremóniáiban a prímásoknak is fontos szerep jutott, s Batthyány József prímás az ország egyházfőjéhez méltó palotát kívánt a régi helyett építtetni.

A palota tervezés- és építéstörténete Melchior Hefele nevéhez fűződik (1778-1781). Bár több terv is előkerült, sőt a prímás által kivitelezésre elfogadott alaprajzot is ismerjük, a végleges formához sem alaprajz, sem pedig homlokzatrajz nem maradt. A megvalósult épület külseje, architektonikus formáinak stílusa és alaprajza komoly változást jelent a megelőző időszak püspöki palotáihoz képest (pl. Nagyvárad, 1762-1777).

A mai alaprajz egyetlen négyszögű belső udvar körül elhelyezkedő traktusokból áll. A palota főhomlokzata 11 tengelyes. Az 5 tengelyes középrészhez kétoldalt sarokrizalitok nélküli oldalszakaszok járulnak. Ezzel Hefele szakít a magyar barokk építészet hagyományaival; feladja a kiemelt középrizalitos és azt két sarokrizalittal ellensúlyozó tömegalakítást.

A homlokzat két, világosan elkülönülő, osztópárkánnyal is elválasztott részre oszlik. Az alsót tábladíszekkel kiemelt pillérek tagolják, köztük az egész földszint magasságát átérő, fülkeszerű mélyedések sorával. A fülkékben a lábazat felett egy nagyobb ablak és egy kisebb, fekvő mezzaninablak nyílik, szorosan kitöltve a teret. Az ablakok felett konzolokon nyugvó, egyenes szemöldökpárkány húzódik. A középrizalit is hasonlóképpen tagolt, ugyanilyen ablakokkal - kivéve a középső tengelyt, az egész fülkét kitöltő portállal. A középrizalit három tengelye előtt négy, posztamensen álló, toszkán oszlop látható, amelyek az első emelet három ablaka előtt végigfutó, vasrácsos erkélyt tartanak.

Az osztópárkány feletti két szintet korinthoszi pilaszterek fogják át, s tagolják egyenletes ritmusban. Az ablakok mérete, díszítése világosan elárulja az épület belső hierarchiáját: az első emeleten a reprezentatív terek és lakosztályok, a legfelső szinten pedig az alárendeltebb termek helyezkednek el. A piano nobile ablakai nemcsak díszesebbek, hanem magasabbak is a többinél, így hangsúlyozva az emelet reprezentatív funkcióját. Könyöklőjük alatt tábladísz, szemöldökmezőjükben három konzol tartja a háromszögű timpanont. A rizalit középső ablaka e szinten különbözik a többitől: keskeny pilaszterek szegélyezik, s felette a szemöldök a többinél jóval magasabban helyezkedik el, szemöldökmezőjében még egy inskripciós táblát is magába foglalva. A középrizalit többi ablaka az első emeleten azonos méretű a többivel, de erős, egyenes szemöldökkel díszített, míg azok felett a szemöldök háromszögű. Legfelül a mezzaninablakok végig a homlokzaton egyforma méretűek. Erőteljes, profilozott könyöklőjük alatt két konzol, középen egy tárcsadísz, s az alatt téglány alakú tábla látható. Az oldalszakaszokon az első szint timpanonjai benyúlnak a tábladíszbe, a rizaliton viszont a szemöldökök nem érik el felettük e motívumokat. A mezzaninablakok felnyúlnak a főpárkányig, s így a pilaszterek fejezetzónájával kerülnek azonos magasságba.

A homlokzat háromrészes, dísztelen párkánnyal folytatódik. Efelett a középrizalitot hatalmas, háromszögű oromzat zárja le, tetején a prímás címerével. Az oromzat mögött mellvéd indul, s tömör, illetve balusztrádos szakaszaival végigfut a homlokzaton. A mellvéden vázák, allegorikus szobrok, valamint talapzatszerű felmagasításokon szobrok, csoportok állnak. Egykor az oromzat is díszített volt: mezőjét Maulbertsch freskója töltötte ki. A XX. század elejére e falfestménynek csak nyomai maradtak, ezért helyére 1959-ben mozaikkompozíció került.

A homlokzat szélső lezárása sajátos megoldást mutat; az építész a főoldalnak és a palota oldalhomlokzatainak szélét derékszögűre alakítja, egymáshoz képest visszaugratja. A keleti oldalon átmenetként egy oszlopot helyez közéjük.

A palota tervezéstörténetének felvázolásához nagyon hiányoznak a homlokzattervek, amelyekből a koncepció fejlődését nyomon követhetnénk. Feltűnő, hogy az előkerült tervanyagban - egyetlen homlokzatrészlet kivételével - csak alaprajzok vannak. Biztosak lehetünk azonban abban, hogy eredetileg e tervek mellett homlokzatrajzok is voltak; erre nemcsak a tervezés logikája alapján gondolunk, hanem egy forrásunk szövegére támaszkodva is. Hefele egyik, keltezés nélküli költségvetése négy terv mellett ötödikként a homlokzatot említi, amelyet a kivitelezéshez rajzolt

Az első homlokzattervek néhány sajátosságára az alaprajzokból következtethetünk. Feltűnik rajtuk, hogy a mai széles, az egész tömegen uralkodó középrizalit még nincs meg. A homlokzatot két, három-három tengelyes sarokrizalit élénkíti, s köztük az öttengelyes középrész hátraugrik.

A két sarokrizalitos elképzelés után jelenik meg a mait előlegező változat, amelynek lényege az öttengelyes, kiugró középrész, most már szélső rizalitok nélkül. Az erkély azonban még sokáig nem szerepel a terveken: mindössze a kaput kísérő páros, egymáshoz képest ferdén elhelyezett oszlopok tűnnek fel. Ezt a megoldást látjuk a prímás által approbált alaprajzon is. Feltételezzük, hogy e homlokzat - általános beosztását tekintve - nem különbözött lényegesen a maitól, mert tengelyszáma, a mögötte lévő nagyobb terek elhelyezkedése, funkciója nem változott. A részletek, a díszítmények, a szemöldökök esetleg más-más összképben jelentkeztek, s a homlokzatterveken ugyanúgy sor került a változtatásokra, javításokra, mint az alaprajzokon.

A pozsonyi püspöki palota csak az elrendezés szempontjából nem jelent szakítást a barokkal. Igaz, a díszterem nem a centrumban van, de az építész megtartotta a főbejárat-előcsarnok-főlépcsőház térsort, illetve saját lakosztályát is ahhoz kapcsolta. A tömegalakítás újszerűségét már említettük; a sarokrizalitok elmaradása a középrizalit erős túlsúlyához vezet. A kiemelkedő, megtört idomú, íves kontúrokkal alakított manzárdtetők elmaradása is megváltoztatta az épület összképét.

A homlokzat megjelenését meghatározza, hogy a vertikális és függőleges tagolóelemekből kialakított, vázszerkezetszerű rendszeren belül a nyílások minden falfelületet kitöltenek. A homlokzat falából szinte semmi sem látszik a nyílások és a tábla-, könyöklődíszek mellett. Az épület így sokkal világosabb, mint a korábbi időszakok püspöki palotái voltak.

A formaképzést az egyenes vonalak uralma határozza meg. A kétszintes díszterem felső szakaszának megvilágítására a nem sokkal korábban épült nagyváradi püspöki palotán még ovális ablakokat használt az építész; ez Hefelénél már teljesen elképzelhetetlen.

Az érseki palota homlokzatának egyik előzménye, távoli „őse" Bernini Palazzo Chigi (Odescalchi)-ja lehetett, amely egy új típusú palotahomlokzat kifejlődését indította el. Bernini héttengelyes, rizalitos homlokzata még több más szempontból is kapcsolatba hozható Hefele művével: a falfelület hierarchikusan van felosztva (talapzatszerű földszint -piano nobile - mezzanin) s a földszint felett két szintet átfogó óriáspilaszterek állnak. A középtengelyt lent a kétoszlopos kapu s az emeleten a többinél nagyobb ablak emeli ki. A Chigi-palotát azonban nem tekintjük Hefele közvetlen mintaképének. Bernini művén ugyanis a héttengelyes középrész mellett teljesen háttérbe szorul kétoldalt a három-három tengelyes oldalszakasz: inkább a kontraszt dominál, mintsem az összefűzés. Az itáliai építész még a barokk dinamizmusára, az ellentétes tömegek küzdelmére s a főelemnek, a középrésznek a dominanciájára épít a kompozícióban, az osztrák mesternél viszont a klasszicizáló szemléletnek megfelelően az egyensúly, az összhang érvényesül. Hefelére valószínűleg valamelyik XVIII. századi bécsi palota homlokzatalakítása volt hatással, hiszen az ötvenes évek óta Bécsben, az osztrák barokk építészet közegében élt. Mindenekelőtt az idősebb Fischer von Erlach palotáira gondolunk (Batthyány-palota, 1699-1700; Cseh Udvari Kancellária, 1708-1714; Trautson-palota, 1710). Az első azért is szóba jöhet, mert a prímás családjának bécsi rezidenciája, amelyen az építész először ültette át az osztrák gyakorlatba Bernini homlokzati sémáját. Még középrészének tengelyszáma is azonos a pozsonyiéval, s háromrészes kapuzatának csak a középtengelye hangsúlyos (oszlop és erkély által), mint Hefele első tervein. A részletek azonban Fischer palotáján eltérnek Hefele részletformáitól: ornamentális fejezetű hermapilasztereket alkalmaz, s a vertikális tagolás csak a középrészre korlátozódik. Fischer nyílásformái, szemöldökei is másfajták. A falfelület finom kváderes kialakítását sem látjuk Pozsonyban. Fischer nem alkalmazott háromszögű oromzatot e palota középrésze felett, hanem egyenes balusztrádot helyezett a főpárkány fölé. A Cseh Udvari Kancellária épületének párkánya felett hatalmas, háromszögű oromzat áll - ez az első ilyen nagyméretű timpanon az építész életművében. A homlokzat egészének tagolása (talapzat - piano nobile - mezzanin) révén is közel áll az épület a prímási palotához. A két mű hasonlóságát tovább növelik az emeleti ablakok háromszögű szemöldökei is. Az eltérést a középrész kevesebb axisszáma (nem 5, csak 3) és a rizalit gazdagabb emeletalakítása jelenti (az erkély szobrai, a középső három ablak szemöldökének díszítése, az atlaszos kapuzat). Mindezek a gazdag, plasztikus motívumok a palotának barokkos jelleget kölcsönöznek. Fischer és Hefele homlokzatának további eltérése még, hogy míg Hefele egyenletesen tagolja a felületet pilaszterekkel, s azok a középrész nagyobb hangsúlya dacára is összefogják az épületet, Fischernél a középrizalit és az oldalszakaszok eltérése a pilaszteres tagolásban is megmutatkozik.

Rokonság és eltérés egyaránt megfigyelhető a Trautson-palota és a pozsonyi palota összevetésekor. A homlokzat beosztása, az oldalszakaszokra is kiterjedő lizénás tagolása, a középrész háromszögű oromzatos lezárása s az oromzat sarka mögött feltűnő attika a két mű kapcsolatára vall. Ezen a is - miként az említett két másikon - a hangsúlyokat, az eltéréseket pusztán felületi elemek (tagozatok, díszítések) teremtik meg: a fal mindig síkban marad, sosem hajlik meg vagy lendül mozgásba.

Az idősebb Fischeren kívül fia, Joseph Emanuel is hatott Hefelére, elsősorban a Birodalmi Kancellária épületével. A síkban tartott homlokzatot végig óriási pilaszterek tagolják, amelyek a földszint párkányán állnak, és két szintet fognak össze. Fischer a rizalitot nem kiugró tömeggel, hanem az erkéllyel, az eltérő ablakformákkal és a főpárkány feletti attikával hangsúlyozza.

A két Fischer von Erlach mellett Hefele mintái közé kell sorolnunk Domenico Martinelli bécsi palotáit is: az építész rajtuk láthatott éles vonalú, leegyszerűsített elemeket. A bécsi Liechtenstein-palota (1690-től) gravitája, a felülettagolással jelzett középrizalit hangsúlya, a részletek (nyíláskeretek, szemöldökpárkányok) szigorú, egyenes vonalú alakítása nyilvánvalóan mintául szolgált Hefele korai klasszicizmusához.

A prímási palota legjellegzetesebb eleme az oromzattal lezárt, pilaszterekkel tagolt középrizalit. E rész olyan, mint egy síkban tartott, a falba „belenyomott" portikusz. Eredetét nehéz egyértelműen megállapítani, mert a reneszánsz után, a klasszikus művészet újjáélesztésén fáradozó építészek közhelyszerű motívumává vált. Az eredetileg a templomokhoz tartozó portikuszos homlokzatforma egyre gyakrabban válik a világi épületek részévé. A XVIII. század végére az antik emlékek jó részét - az athéni Parthenontól kezdve a dél-itáliai Paestumig - felmérésekből, illusztrációkból vagy önálló metszetlapokról jól ismerte a gazdag megbízók rétege és a művészek széles köre. E portikuszos megoldás a közönségnek és az építészeknek alapvető műveltséganyagához tartozott. A század építészetének, általános ízlésirányának ismeretében egy nagy példaképet mégis külön ki kell emelni: Andrea Palladiót. Az ő népszerűsége nagyban hozzájárult e motívum újkori elterjedéséhez. Templomhomlokzatain kísérletet tett a klasszikus portikusz modern felhasználására. Megoldásai a barokk és a XVIII. századi építészet számára a minta érvényével rendelkeztek - különösen Angliában, ahol a XVIII. századi építészetet palladiánusnak is nevezik. A palladiánus klasszicizmus formakészletét Colin Campbell Vitruvius Britannicusa (1715) tette ismertté, kötetében a saját és a korszak jelentős építészeinek műveit publikálva. William Kent Holkham-kastélya, Robert Adams művei s a legtöbb illusztrált épület homlokzata talapzaton álló, középső portikuszt mutatott. Hefele pozsonyi palotájának rizalitként felfogott, lényegében egy síkban maradó középrésze e portikuszok leszármazottja, csak az építész a zárt sorú beépítéssel, a városi palotajelleggel is számol.

Az alaprajz centrumában a monumentális előcsarnok áll: oszlopcsoportokkal három „hajóra" osztott tömegével az egész traktus mélységét elfoglalja. A magasabb - a főbejárat magasságának megfelelően az egész földszintet átérő - középső „hajót" kétoldalt négyes csoportokban álló toszkán oszlopok határolják, s felül csehboltozatok zárják le. A két szélső csarnok alacsonyabb s lapos mennyezettel fedett. A fal mellett álló oszlopokkal együtt összesen 44 oszlop áll az előcsarnokban. A tagoló és díszítőelemek - a sima törzsű, dísztelen oszlopok, a konzolsoros párkány, a falhoz simuló pilaszterek négyszögletes, leegyszerűsített formái - egyaránt a korai klasszicizmus szellemét árasztják.

A vesztibül hangsúlyos építészeti alakítása rávilágít arra a változásra, amely e tértípusban a XVII. század óta bekövetkezett. Korábban csak átjáró volt a portáltól a belső udvarhoz vezetve; alakja ezért szűk folyosót írt le, és tere a mélységi axis mentén helyezkedett el. A Palazzo Farnesében változott meg a helyzet: az előcsarnok háromhajós, oszlopokkal tagolt, pompás tér lett. A nagyvonalú architektúra tehát már a bejáratnál fogadta a belépőt.

Az előtér kéttengelynyi folyosó után bal oldalon a háromkarú lépcsőzettel folytatódik. A négyszögletes belső mag körül futó három lépcsőkar az ún. Mirabell-típusú lépcsők csoportjába sorolja Hefele művét. A lépcsőzetet zömök balusztrádos korlát kíséri, a sarkoknál erőteljes talapzatokkal. A falba szoborfülkék mélyednek - szobrok nélkül.

Az első emeletet a reprezentatív helyiségek foglalják el. A hosszú, téglány alakú díszterem (ún. tükörterem) nem a középrizalitban, hanem a bal oldali traktusban helyezkedik el. Ablakai a keleti oldalhomlokzatra nyílnak. Kétemeletnyi belmagasságú terében 16 füzérdíszes jón oszlop tartja a mellvédes karzatot. Az oszlopközökben ablakok és ajtók nyílnak. Mivel a teremnek csak két keskenyebb oldalán nyílhatnak ablakok, az építész a zárt hosszoldalak mentén vakárkádokban tükröket helyezett el, hogy a bejutó fényt tovább tükrözzék. Erre a megoldásra a versailles-i Tükörgaléria óta számos példát ismerünk. Az oszlopsort a terem felső részében kettős pilaszterek folytatják. Fent, a fogrovatos párkány felett lapos mennyezet fedi a teret.

A homlokzat mögött két sorban helyezkednek el a különböző nagyságú, kivétel nélkül négyszögletes formájú termek. A második emeletet a prímás lakosztálya és az udvartartás helyiségei foglalják el.

3. A szombathelyi püspöki palota

Szily János, az újonnan kinevezett szombathelyi püspök, már 1777 elején, amikor kinevezéséért köszönetet mond Mária Teréziának, megemlíti, hogy új püspöki palotát kíván építeni. Szily még Győrből ismerte Hefelét, és 1777-ben szerződést kötött vele a szombathelyi papi szeminárium és a püspöki palota megtervezésére. Az alapkőletétel után gyorsan haladtak a munkák, és 1781-ben elkészült az oromfal, valamint szobrászi dísze is. A homlokzat inskripciója ezt az évet jelöli meg a befejezés esztendejének.

Az épületet viszonylag jól dokumentálják eredeti tervek: megmaradt az alagsori, a földszinti és az emeleti alaprajz, továbbá egy tanulmány illusztrációjából ismerjük az eredeti homlokzatrajzot is. Azaz a keresztmetszet kivételével ismeretesek az építésznek mindazok a tervei, amelyek elkészítésére a szerződésben vállalkozott.

A homlokzatterv alig különbözik a mai külső képétől, még az apró részletek (pl. fesztonok vonalvezetése) is azonosak a kivitelezettekkel. Csak két lényeges eltérés van: egyrészt a terven az oldalszakaszok tengelyszáma eggyel több, mint a valóságban (a mai 4 tengelyével szemben 5), másrészt oszlopokkal alátámasztott erkély helyett két, a falsíkból kifelé forduló oszloppal szegélyezett kapuzatot mutat. Minimális eltérés, hogy a terven a középrizalitot egységesítő erkély híján a két szélső tengely ablaka felett nem egyenes vonalú szemöldök, hanem a keretre tapadó, íves vonalú, füles párkány látható - az erkély és az oszlopok helyett így jelezve a középrizalit kiemelt hangsúlyát az oldalszakaszokkal szemben.

Más a helyzet a kiemelt kapuzatot felváltó, posztamensen álló oszlopos erkéllyel. Az eredeti megoldás a városi paloták elterjedt formája, amely Bécsben, Pozsonyban vagy Budán gyakran feltűnt a század folyamán. A kosáríves záradékú, keretelt kapuzat mellett egy-egy oszlop áll, felül egyenes párkánnyal összekötve, amelynek két végén, a középső emeleti ablakig felnyúlva váza helyezkedik el. Érdekes, hogy a pozsonyi prímási palota eredeti tervén is - oszlopos erkély helyett - a kapuzatot kiemelő oszlopokat látunk. Úgy tűnik, ez lehetett Hefele eredeti elképzelése a városi palota kapuformájáról - talán bécsi paloták (pl. Trautson, Rottal stb.) gazdagabb megoldásai nyomán, azokat némileg leegyszerűsítve. Úgy gondoljuk, hogy a néhány hónappal korábban tervezett prímási palotán következett be a változás, s ezt vette át az építményt amúgy is mintának tekintő Szily püspök. Batthyány prímás valószínűleg úgy vélekedett, hogy a kapuzat túlságosan emlékeztet a pozsonyi főnemesi paloták kapuzataira, s nem reprezentatívabb náluk. Ezért döntött e nagyvonalú kialakítás mellett, akár a gödöllői Grassalkovich-palota erkélye nyomán, akár a fertődi vagy a schönbrunni kastély lépcsős-erkélyes homlokzati motívumának oszlopos erkélyét követve. Mivel építészetileg közhelynek számított, lehet, hogy az ötlet a prímástól származott ugyan, de a megvalósított forma Hefele fiatalkori emlékének felidézése. A würzburgi palotán ugyanis a négy toszkán oszloppal alátámasztott erkély a közép- és a sarokrizalitokon egyaránt előfordul.

Az alaprajz csupán annyit változott az eredeti beosztáshoz képest, hogy a homlokzatnak és az oldalszárnyaknak a hossza egy-egy tengellyel rövidebb lett a kivitelezés során.

A kétemeletes, U alakú palota utcára nyíló főhomlokzata 4 + 3 + 4 tengelyes. Középrizalitja csak kismértékben ugrik a falsík elé, de dominál az oldalszakaszokkal szemben. A földszint alárendelt jellegű: erős osztópárkány határolja el az egységként kezelt, pilaszterekkel összefogott két felső szinttől. Sajátossága, hogy az oldalszakasz axisait négyszögletes fülkék töltik ki, és az ablakok e fülkék mélyén „ülnek". Az ablakok felett, szintén a fülkékben, kerek faltükrök díszítik a felületet. A rizalit előtt négy, posztamensen álló toszkán oszlop hosszú, kőbábos erkélyt tart. A három középső tengelyben a kapu, illetve két, azzal azonos keretelésű fülke látható, ablaknyílásokkal kitöltve.

A két felső szint - az ablakok méretének, díszítésének különbözősége folytán - piano nobiléra és mezzanin szintre oszlik. A falfelületet - a földszinti fülkesort elválasztó pillérekkel azonos tengelyben - egységesen tagolják a füzérdíszes jón pilaszterek. A középrész és az oldalszakaszok eltérése csak a nyílásformák és a szemöldökdíszek eltérésében mutatkozik. A rizalit díszemeleti ablakai félköríves záradékúak, nagyméretűek („francia ablakok"), konzoloktól tartott, egyenes szemöldökökkel. E szinten az oldalszakaszok valamivel kisebb méretű ablakai háromszögű timpanonnal egészülnek ki. Ezek lábazattal támaszkodnak az osztópárkányra.

A mezzaninablakok egyszerű, négyszögletes formái egységesek az egész főhomlokzaton, csak a könyöklő alatti füzérdísz különböző. A feszton a rizaliton kétoldalt konzolra, középen tárcsára fűződik. Az oldalszakaszon a dísz felfűzése más. Az ablakok felérnek a párkányzatig, egy vonalba kerülve a pilaszterek fejezetével. A középrizalit hangsúlyát a párkány feletti attikafal is növeli: a középen tömör, két oldalán fonatos attikán hatalmas címer (Szily püspöké) áll, a négy sarkalatos erény szobrával kísérve. Az attika középmezején feliratos táblát helyeztek el.

A homlokzat sarkai lekerekítettek - vagyis a fő- és az oldalhomlokzat nem élben (ti. a pilaszterek törzsével) találkozik, hanem a pilaszterek között konvex falfelület mutatkozik.

A két oldalhomlokzat felületének tagolása hasonló a főhomlokzatéhoz, de annál egyszerűbb. Az emeleteket cseppsoros köténydíszű lizénák fogják össze. Köztük az ablakokat vízszintes, homorú rézsűs szemöldökpárkányok díszítik. A mezzanin ablakainak - a bejárati oldal kialakításától eltérően - nincsenek fesztondíszei.

A püspöki palota alaprajza a magyar barokk építészetben meghonosodott formát mutatja: egy traktus mélységű, s a lakótraktus előtt az udvari oldalon folyosó fut végig. A bejárat mögött keskeny, boltozott kocsiáthajtó indul. Innen balra fordulva a lépcsőházba, jobbra egy előtérbe jutunk. Utóbbiból nyílik a Sala terrena, amelyben Szily püspök a savariai leletekből az ország első régészeti múzeumát rendezte be. A lépcsőházban nyitott, négyszögletes térmag körül hárommenetes, egykarú lépcső fut az első emeletre. A szögletes balluszterű korlát, a fal vakolt architektúrája (tükrök, táblák, pilaszterek) és a stukkódíszes, lapos mennyezet egyszerű, de monumentális hatású összképet teremt.

Az első emeleten csak a főhomlokzat mögötti térsorban valósul meg az enfilade. A rizalitot - régi szokást követve - az előtér és a nagyméretű, négyszögletes díszterem foglalja el. Szintén a barokk hagyományoknak felel meg, hogy a terem kétszintnyi belmagasságú. Bent falát párkány osztja két részre. Felül, rövid törzsű pilaszterek között ablakok sora nyílik. Az alsó szintet jón pilaszterek tagolják, és váltakozva szélesebb és keskenyebb közöket alkotnak. A szélesebb közöket ajtók vagy grisaille-képpel díszített falmezők foglalják el. Mind az ajtókkal, mind pedig a festményekkel kitöltött mezőket falpillérekre támaszkodó archivoltkeret szegélyezi. A keskenyebb mezőket viszont csak festett füzérdísz tölti ki.

Az emeleti térsorból kiemelkedik a könyvtár és a termek végén elhelyezkedő házi kápolna.

Az épület összképét vizsgálva az egyenes vonalú formák teljes uralma tűnik fel, miként a pozsonyi érseki palotán is. Az ablakok nagy része egyenes záradékú, vagy ha mégis íves vonalú, akkor az erőteljes vízszintes szemöldökpárkány ellensúlyozza az íves vonal hatását. A négyszögletes elemek, az egyenes vonalak uralma tehát szembetűnő jellegzetessége a műnek.

A homlokzatalakítás legtöbb sajátosságára a bécsi palotaépítészetben találunk előzményeket. Az 1650-1680 között elterjedt és ma már többnyire csak Wolfgang Wilhelm Praemer metszeteiről (1678) ismert típust (hosszú homlokzat, egyforma axisok „végtelen" sorolása, a falfelületen egyenletes „háló" pilaszterekből és párkányokból) a századvégen felváltotta egy új változat, amelyen már megjelent a középrizalit, a hangsúlyos középtengely és a szinteket átfogó pilaszter.

Előzménye Bernini Palazzo Chigije (1662) volt, amelyet nemcsak a helyszínen, hanem elterjedt metszetekről (pl. Antonio Specchi vagy G. B. Falda rézmetszetei) is tanulmányozni lehetett. A homlokzattípus korai - talán legkorábbi - feldolgozásai a Palais Dietrichstein-Lobkowitz, valamint a Palais Kaunitz-Liechtenstein. Ezek után az idősebb Fischer von Erlach alkalmazta előszeretettel az új homlokzatformát, például Savoyai Jenő bécsi városi palotáján, a bécsi Batthyány-Schönborn-palotán. Végső soron e típus késői alkotása Hefele szombathelyi püspöki palotája. Az építész közvetlenül is fordulhatott Bernini művéhez mintáért, de valószínűbb, hogy a Bécsben elterjedt változatok alapján dolgozott, azokat tekintette kiindulásnak. A palota homlokzattagolásának rendszere (talapzatszerű földszint - piano nobile - mezzaninszint) a Palazzo Chigi nyomán nemcsak az osztrák építészetben, hanem a magyarban is igen elterjedt (pl. Gödöllő, Grasalkovich-kastély; Buda, királyi palota; Nagyvárad [Oradea, Románia], püspöki palota) és a megbízó is igényelhette. A homlokzat többi sajátossága külön-külön nem ismeretlen ugyan a kor építészetében, de együttesen egyetlen művön sem fordul elő úgy, hogy azt Hefele mintájának tekinthetnénk.

4. A székesfehérvári püspöki palota

A Mária Terézia által 1776-1777-ben kialakított új püspökségek közül a székesfehérváriban épült ki legutoljára püspöki palota. A helyét már 1780-ban kimérték, de kivitelezése csak 1799-ben indult meg. Az épületen szereplő évszám szerint 1801-ben fejeződött be az építkezés. A terveket feltehetően Rieder Jakab készítette, bár Zádor Anna szerint Rieder csak kivitelező volt, nála kvalitásosabb mesternek kellett készítenie a terveket. Úgy véli, a megbízó ismertebb külföldi mestertől rendelte meg a terveket, s a kivitelezést helyi mesterre bízta, aki a díszítményeket ornamens-mintakönyvek alapján applikálta a homlokzatra.

A palota megtartja a barokk palotaépítészet minden elemét: a rizalitos tömegelosztást, a piano nobile hagyományos hangsúlyait (pl. magasabb ablakok nyílnak középen, a díszterem megvilágítására), a középrész önálló, manzárdtetős lefedését, míg az új csupán a részletekben, egyes díszítményekben jelentkezik. Gazdag, plasztikus díszítőelemei formailag azonban nem mutatnak klasszicizáló felfogást. Súlyos, nehézkes alkotás, amelyről hiányzik a barokk minden könnyedsége.

Az U alakú, egyemeletes épület homlokzatát széles, erős kiülésű középrizalit tagolja, melyet a két, egytengelyes, enyhe kiülésű sarokrizalit nem tud ellensúlyozni. A középrizalit földszintjén szegmentíves ablakok között széles, kosáríves kapu nyílik. Mellette, középen mélyített lizénák láthatók, amelyek már nem a barokk formaképzés szülöttei. A fogrovaton álló páros konzolok a díszterem előtt húzódó vasrácsos erkélyt tartják. Az emeleten nyolc, párosával állított korinthoszi pilaszter között három magas, szegmentzáradékú ablak nyílik. Felettük magasan elhelyezett íves szemöldökpárkány, s az alatt, a magas szemöldökmezőben szalagra fűzött feszton látható. A rizalit konzolsorra helyezett timpanonnal záródik, amely mögött a szép vonalú manzárdtető emelkedik.

A sarokrizalitokat mindkét szinten széles falsáv szegélyezi. Felületüket alul táblamotívum, felül mélyítés és vízszintes mezőbe foglalt ornamens díszíti. Páros konzolok tartják a főpárkányt, amely felett balusztrádos, figurális és vázadíszes attika áll. A sarokrizalitok földszintjét és emeletét is egyenes záradékú ablakok nyitják meg. A földszinti ablakok felett többrétegű, füzér- és tábladíszes szemöldök húzódik az osztópárkányra. Az emeleti ablakok könyökdíszei leérnek az osztópárkányig, így a két szinten az ablakok összekapcsolódnak.

Hasonló szellemű, de részleteiben eltérő a rizalitok közötti, hat-hat tengelyes homlokzatszakasz kialakítása. A lizénákkal tagolt felületen az ablakok vertikális kapcsolatban állnak. A lizénákra az osztópárkány vonalában erőteljes plasztikájú rozettadíszek kerültek.

Az oldalhomlokzatok nyílásai szintén vertikális egységre lépnek. Díszítésűk elmarad. Háromtengelynyi szakaszon a két szintet átfogó falsávokon a főhomlokzat díszeihez hasonló motívumok láthatók.

II. Világi építészet

A hivatalos építészet megszervezése

A török veszély a század elején még nem múlt el, ezért az uralkodó hosszú ideig csak katonai céloknak megfelelő építkezéseket indított. Mindenhol erősítette a várfalakat, és lőportornyokat, fegyver-, valamint gabonaraktárakat épített. A katonai igazgatás alatt lévő Budán fegyvertárat és más, katonai jellegű épületeket, Pesten pedig az invalidusok számára kórházat/kaszárnyát emelt.

A XVIII. század első felében Pesten a legnagyobb léptékű építkezés a VI. (magyar királyként III.) Károly megbízásából meginduló invalidus palota építése volt: 1726-ban Anton Erhard Martinellinek (1684-1747), a bécsi Udvari Építészeti Hivatal építészének a vezetésével indultak meg a munkálatok. A török elleni hosszú felszabadító harcokban megrokkant, harcképtelenné vált katonák javára először Széchényi György esztergomi érsek tett alapítványt (1692), de az uralkodó - a feladat fontosságára való tekintettel - átvette az építkezést, és az egész birodalomból érkező invalidusok számára kórháznak és kaszárnyának jelölte ki. Mivel az egész Habsburg Birodalom központi intézményének szánták (4000 fő befogadására!), az építkezés a Haditanács felügyelete alá került, s az Udvari Építési Hivatal mérnökével terveztették.

Martinelli tervei nem kerültek elő, de ismerjük Salomon Kleiner nyolc rézmetszetét, amelyek kétségtelenül az eredeti rajzokról készültek, ugyanis a művet befejezett formában, a meg nem épült szárnyakkal együtt ábrázolta.

A látkép, a homlokzatok, az alaprajzok és keresztmetszetek alapján az eredeti elképzelést - amely csak részben valósult meg - meglehetősen pontosan felidézhetjük. A metszetek alatt Martinelli neve szerepel építészként megjelölve, mégis felmerült, hogy csak hivatali előjárójának, Joseph Emmanuel Fischer von Erlach császári főépítésznek a terveit valósította meg. Lehet, hogy a főépítész hivatalból ellenőrizte a tervrajzokat, de azokat - éppen a metszetaláírás alapján - Martinelli műveinek tekintjük. Ha ugyanis Fischer von Erlach lett volna a tervező, a Haditanács által kiadott metszetsorozatra bizonyára az ő nevét írták volna.

Kleiner metszetén az épület egy hatalmas, négyszögletes udvart körülvevő négy szárnyból áll, másik két, egymást keresztező szárnya pedig összesen négy belső udvart alakít ki. A középrész mögötti, a főhomlokzatra merőlegesen induló traktus foglalja magába a palota házi kápolnáját.

A nagyszabású épületkomplexumból csak a város felé forduló főhomlokzat, a kereszt- és az egyik oldalsó szárny valósult meg. 1742-ben, a hátsó traktus építése közben, váratlanul megszakadt az építkezés, mert a befejezéshez le kellett volna bontani a városfalat, s arra nem adtak engedélyt a hatóságok.

Az épület építészetileg jelentős kiképzést csak a főhomlokzaton kapott. A közel 200 méter hosszú, 47 tengelyes falszakaszt öt, kis kiülésű rizalit tagolja. A tömegek mozgatása helyett a tervező inkább a felületek differenciálásával, a részletek, a díszítmények, az egyes szakaszok váltogatásával kerüli el a hosszú épület monotóniáját. A változatosság ellenére kicsit hideg, áttekinthetetlenül hosszú az épület, és pusztán monumentális méreteivel hat. Bár magassága tekintélyes, homlokzatán a horizontális kiterjedés dominál. Egykori hatásának lenyűgöző voltát úgy tudjuk felidézni, ha a XVIII. század elejének pesti látképeire tekintünk, amelyeken többségében földszintes, apró házak vannak a környéken. A kis házak közül emelkedett ki az Invalidus kaszárnya háromemeletes, hosszan elnyúló, hatalmas tömbje.

A kapuzatok, az oromzatok szobordíszének programjából megállapíthatjuk, hogy az épület a művészi propaganda szolgálatában állt, a császári műpártolás és a Habsburg-ház dicsőségét hirdette.

A belső tér egykori elrendezése az alaprajzokból derül ki. Az udvari oldalon futó folyosó előtt elsőszobás, konyhás, kétszobás tiszti lakhelyek nyíltak. Az oldalszárnyakban négy ablaktengelynyi széles, négyzetes tereket alakítottak ki. Ezekben középen egy nagyméretű közös helyiség volt, kétoldalt szobával, amelyben négy-négy rokkant kapott elhelyezést. E helyiségek félemeletnyi teret foglaltak el, s így a háromemeletes homlokzat mögött négy szintet foglaltak el. A felső részekre a folyosóról kis csigalépcső vezetett. Egy-egy négyszögletes lakosztályegységben tehát 32 rokkant lakhatott.

A század elején a bécsi udvar sajátos „birodalmi" stílust fejlesztett ki, hogy a művészeteket annak a politikai propagandának a szolgálatába állítsa, amely - a művészet eszközeivel - a francia kihívás ellen irányult. Ez a stílus és a propagandisztikus mondanivaló nemcsak a Bécsben emelt monumentális alkotásokat jellemezte, hanem szinte minden hivatalos építkezést, így a pesti Invalidus-palotát is.

Az Invalidus-palota minden művészi értéke ellenére társtalan mű maradt a pesti építészetben; semmilyen hatást nem gyakorolt kora művészetére.

A budavári Fegyvertár - bár katonai szertárként elsősorban gyakorlati célokat szolgált - kapuzatának és oromzatának szobordíszével komoly, jelképes mondanivalót hirdetett. Első formájában még közvetlenül a visszafoglalás után épült, majd az 1723-as tűzvészt követően teljesen megújult (1725-1730). Négyszögű tömbjének architektúráját a tervező (Johann Matthey hadmérnök) nagyon egyszerűen alakította ki. Csupán a főhomlokzat - amelynek tervét Bécsben készítették - mutatott igényesebb megoldást. Ma már azt is csak fényképekről, leírásokból ismerjük, mert az épület azon a területen állt, amelyre a múlt század végén, a királyi palota bővítésekor építkeztek. Az igényesebb faragványokat, a kapuzat oszlopait, szemöldökpárkányát és az oromzaton álló Heraklész-szobrot azonban a bontáskor megkímélték, és új összeállításban a budai vár déli falánál helyezték el.

A Fegyvertár kétrizalitos homlokzatát egyszerű ablakok sora nyitotta meg. Kosáríves kapuzatát két toszkán oszlop szegélyezte, melyek gerendával illeszkedtek a falhoz. A gerendázaton Állhatatosság (Constantia) és Bátorság (Fortitudo) allegorikus figurája áll, idézve a császárnak e két fogalmat tartalmazó jelmondatát. A kaput egy szemöldökív alatt kartus egészítette ki. Az emeleti ablakok középső három tengelyét háromszögű oromzat zárja le, felületén a császári címerrel és a győzelmeit jelképező hadijelvényekkel. Az oromzat csúcsán Heraklész szobra állt, amint legyőzte a lernai hydrát. Alakja - a mítosz alapján, s a kor szimbolikus motívumhasználatának megfelelően - a belső viszályok és a külső ellenség felett diadalmaskodó uralkodót jelképezi.

A visszafoglalás utáni évtizedekben gyorsan kialakult a hivatalos („állami") építési gyakorlat. A kincstár érdekeit a birodalom legfontosabb pénzügyi hatósága, az udvari kamara képviselte, mely Budán is kialakította helyi Igazgatóságát. Ez a kamarai szerv az építési ügyekkel is kapcsolatba került, mert a katonai mérnökök munkájának gazdasági oldalát intézte (pl. anyagbeszerzés, pénzkiutalás) - a pénzügyi kérdések felől tehát beleszólási joga volt az építkezésekbe.

Az első építőmester, aki Budán a kamara keretében hivatalos építészeti feladatot látott el, az Alsó-Ausztriából érkezett olasz Venerio Ceresola volt. 1686-ban hívták Budára, de már korábban is dolgozott az országban, Érsekújvár és Esztergom erődítésein. Állandóan ellenőriznie kellett egy sor várat, hogy szükség esetén javítási munkákat végezhessen. Budán raktárak, katonai szertár, kamarai hivatali épület emelése jutott feladatául. Ő alapította meg 1691-ben a budai építőcéhet. Legjelentősebb művét, a budai városháza épületét 1702-ben tervezte, jellegzetesen olaszos formákkal, olaszos ablakkeretekkel.

A század közepétől a kincstári birtokokon - a korszerűsítési munkák következtében - jelentősen megnövekedtek az építési feladatok. Ezért szervezték meg a kamara műszaki apparátusát. 1741-ben Johann Baptist Martinelli (1701-1757), a pesti Invalidus-palota építészének öccse lett a kamara építésze, halála után pedig Franz Anton Hillebrandtot (1719-1797) nevezték ki a helyére. Mellette már hat mérnök dolgozik, építési rajzolókkal és gyakornokokkal együtt. A távolabbi kamarai birtokokon külön kiküldött kamarai építészek irányították az építkezéseket, építőmesterek munkájára támaszkodva. Földmérők, mérnökök és építőmesterek végzik a birtokrendezés, birtokfelmérés, telepítés, mocsárlecsapolás, vízszabályozás feladatait a kamarai uradalmakban.

Nagyszámú, de többnyire gazdasági jellegű építési feladat adódott a helytartótanács irányítása alatt álló birtokokon is. Szinte állandóan kellett gazdasági épületeket (magtárakat, sóraktárakat vagy kisebb manufaktúrákat) és lakóházakat (hivatali alkalmazottak - számvevők, kulcsárok, erdőtisztek - lakásait) építeni. A királyi kegyúri jog alapján templomokat, s a hozzájuk tartozó paplakokat, iskolákat javítottak vagy építettek újjá. A feladatok nem igényeltek gazdag alakítást, így az építmények inkább célszerűséget, egyszerű külsőt, igénytelen belsőt nyertek.

A nagyszámú, azonos jellegű építési feladatra a kamara típusterveket is kidolgoztatott, s a királynő 1771-ben elrendelte, hogy a három változat közül kell a kamarai birtokokon épülő templomok számára valamelyiket kiválasztani. A három, egyenként három lapból álló tervsorozat a hívek számának és anyagi erejének megfelelő, célszerű, művészileg jó színvonalú megoldást kínál.

Az első terv centrális, görög kereszt alakú alaprajzot mutat, a másik kettő hosszhajósat. Kereszthajó nélküli, egyetlen térből áll a hajó. A homlokzatok középtornyosak, s felületüket lizénák, mélyített mezők és táblamotívumok díszítik.

A tervekről készített számos másolat jelzi, hogy esetleg kisebb változtatásokkal felhasználták őket az építkezésekhez. Az új telepítéseken, ahol nagyarányú lakóház- és templomépítés folyt, a típustervek használata kényelmes volt az építtetők és a mesteremberek számára. Ezek a tervrajzok nemcsak a kamarai birtokokon, hanem a földesúri uradalmakban - ahol szintén nagyszámú, azonos jellegű építési feladat adódott - is széles körben elterjedtek, és a középtornyos, egyetlen terű falusi templomok kiindulásává váltak.

A hivatalos építészet egyik új, nagy területe a fejlődő manufakturális termelés szükségleteivel kapcsolatos. A bécsi udvar támogatta a magyarországi selyemipar fejlesztését, és Bécsből selyemmanufaktúrát telepített Óbudára, majd a nyersanyag biztosítása érdekében két állami üzemet létesített: a selyem szövéséhez szükséges fonal készítésére a filatoriumot (tervezte Fachini Pál és Lorenz Lander 1781-1782-ben, megnyílt 1785-ben) és a gombolyítót (III. Harrer Pál utca 44-46. szám). Az egyemeletes, ovális épületet Apotino Mazzocato trevisói szakember elképzelései, papírra vetett vázlata alapján Joseph Tallherr kamarai építész tervezte (1785). Rajzán az egyes munkaállásokat jelentő pillérpárok nem egy vonalban helyezkednek el, hanem egymáshoz képest eltolódva, s így nem takarják egymást. Az udvar közepén sétáló munkafelügyelő tehát a teret akadály nélkül átláthatta. Az egységes tér a munka korszerű szervezését és jó ellenőrzését biztosította. Elsősorban ez a szervezési elv határozta meg az épület ovális formáját, de közrejátszottak a XVIII. század végének felvilágosult, „forradalmi" építészeti elvei is, amelyek a funkciót (tehát a gombolyítást) felidéző formát és a tiszta, geometrikus alaprajzot kívánták meg.

Barokk kastélyainkról

A XVII. századtól a XX. század elejéig a kastélyépítészet a templomépítés mellett a magyar művészet legjelentősebb ágának számított. A főpapságon kívül ugyanis a fő- és a köznemesség - a kastélyok megrendelője - volt a leggazdagabb, legműveltebb építtető réteg az országban. Rangjának megfelelő reprezentációs igényeit kellő anyagi eszközei és komoly építészeti ismeretei révén magas fokon tudta kielégíteni. A kastély azonban összetett funkcióval rendelkezett: nemcsak társadalmi, hanem gazdasági szerepet is betöltött a birtokközpontokban, s így a magyar művészet egyik jelentős korszakának anyagi és szellemi kultúrájáról tanúskodik, tükrözi az építtetők életmódját, műveltségi viszonyait. Mint épülettípus a feudális kor művészeti alkotása. Jellegzetességei, létrejöttének körülményei az építtetők eszméinek, céljainak, tagozódásának, az ország életében betöltött szerepének a függvényei.

A barokk kor kastélyai a XVIII. században már nem töltenek be védelmi szerepet - tornyaik csak jelképek, a hatalom szimbólumai. Ezért nem a megközelíthetetlen helyeken épült sziklavárakat utánozzák, hanem békés viszonyokra számítva sík területen, kiterjedt kertekkel övezve épülnek fel. A kastélyok a főurak lakhelyeiként épültek az uradalmak központjában. Később, amikor szokássá vált a hosszabb bécsi vagy pozsonyi tartózkodás, s a főurak hozzászoktak az udvari élethez, kastélyaikban csak nyaranta laktak. Sok főúrnak több berendezett kastélya is állt hatalmas uradalmaiban; az egyes épületek csak alkalmi tartózkodásra és reprezentációra szolgáltak.

A gazdasági, szervezési nehézségek miatt nagy feladatot vállalt magára, aki kastély építésébe fogott. Egyes területeken nehezen találtak szakképzett mestereket, tervezőt vagy kivitelező építőmestert, kőfaragót. Sok építkezés megakadt, vagy csak lassan haladhatott a kivitelező szakszerűtlen, felelőtlen munkája miatt - néha perrel kellett igazságot tenni, az építészt munkájának folytatására bírni. Az építőanyagárak, a szállítás, az építkezés költségei próbára tették az építtető anyagi erejét, és gyakran anyagi okokból állt le vagy maradt félbe az építkezés. A noszvaji kastély építtetője minden vagyonát az építkezésre költötte, s végül teljesen eladósodva kénytelen volt megválni az épülettől.

A XVIII. században a leggyakoribb alaprajzi forma az U alakú, amelyen a főépülethez kétoldalt, arra merőlegesen szárnyak kapcsolódnak, díszudvart (cour d'honneur) fogva közre. A kisebb épületek viszont egyetlen, téglány alakú tömböt alkotnak, oldalszárnyak és díszudvar nélkül.

A homlokzatokat rendszerint három rizalit tagolja. Közülük a középső a leghangsúlyosabb: tömege, magassága, nyílásformái, önálló tetőzete kiemeli környezetéből, megkülönbözteti az oldalszakaszoktól. Az az elv ugyanis, hogy a homlokzat fejezze ki a belső hangsúlyait: jelezze, hogy ott helyezkedik el a díszterem, a fogadások, ünnepségek, családi lakomák színtere.

A homlokzat függőleges tagolása is a belső terek eltérő jelentőségét tükrözi: a földszint alárendelt, kevésbé tagozott, dísztelen, mert ott alakítják ki az alárendelt, a napi munkával, a személyzettel kapcsolatos helyiségeket, például a konyhát, kamrát. Az emelet a fő színt, mert a dísztermen kívül ott helyezkednek el az építtetőnek és családjának lakosztályai, és más fontos helyiségek. A kastélyok egy részében az emelet felett még egy alacsonyabb, félemelet (mezzanin) is következik: szintén alárendeltebb, gazdasági vagy személyzeti szobákkal, s ezt a funkciót az alacsonyabb ablakok kívülről is elárulják. Amennyiben nincs mezzanin, csak a középrizalit emelkedik az első szint fölé. Belső tere nem osztott, ezért kívül, az ablaksor felett egy második nyílássor is megjelenik - ablakok, esetleg ovális nyílások formájában -, hogy a kétszintnyi belmagasságú dísztermet kellőképpen megvilágítsa.

A legáltalánosabb elrendezés szerint a belső térben a szobák egyetlen teremsort alkotnak, s előttük folyosó fut végig, hogy minden helyiséget kívülről is meg lehessen közelíteni.

Az egyes termek közül a díszterem a leghangsúlyosabb; nem csupán kétszintnyi belső magassága miatt. E teremre koncentrálja az építtető a leggazdagabb díszítést: a mennyezetet, az oldalfalakat freskó borítja, a fülkékben szobrok állnak. Többnyire lekerekített sarkú téglalap formát mutat, amely a rizalit egész területét elfoglalja. A sarkokban fülkék nyílnak, s ott állnak a kívülről (a szomszéd szobából) fűthető kályhák.

Az emeleten lakó-, hálószobákat, gardróbokat, dolgozószobákat, könyvtárt, házi kápolnát és a gyűjtemények elhelyezésére szolgáló termeket alakítottak ki.

A főúri rezidenciák elengedhetetlen részei - különösen, ha a tulajdonos kastélyában, a birtokán lakik - a könyvtárak. A felvilágosodás korában sokan gyűjtenek könyveket, néhányan valóságos gyűjtőszenvedéllyel. A kastélykönyvtár szépsége, gazdagsága a nagyúri életformához tartozott, s a gazdagság, a műveltség jelének számított. Grassalkovich Antal például, ismereteink szerint, nem volt különleges könyvbarát, mégis mindegyik kastélyában berendeztetett könyvtártermet.

A főúri műgyűjtés másik jelentős területe a festészet volt. Egyes kastélyegyüttesekben (pl. Pécel, Fertőd) külön épületet emeltek a képek elhelyezésére.

Cseklészen és Héderváron híres fegyvergyűjteményt tartottak az egyik teremben. Szinte mindenütt porcelánkabinetben őrizték a drága kínai és japán porcelánt, melyet ebben a korban a fényűzés, a gazdagság jelének tekintettek. A cseklészi porcelánszobában például 1783-ban 433 kínai és japán tálat és csészét, 4 kávés és 4 csokoládés szervizt soroltak fel egy leírásban.

A barokk kastélyokhoz gyakran tartozott színház, melyet az egyik teremben vagy önálló épületben rendeztek be. A nagycenki Széchenyi-kastély egyik szárnyának a végén alakították ki a színházat - szimmetrikusan a másik oldalon lévő házi kápolnával. A fertődi operaházról nemcsak írott források számolnak be, hanem tervanyaga is megmaradt (1783). Emeletes, manzárdtetős épület volt, földszintje előtt páros oszlopokon nyugvó erkéllyel. Egy korabeli látogató így emlékezett vissza belső terére: „Belépvén az ember ezen épületbe, egy igen díszes fő lépcsőzet, két feljárással, két bejáráson át a herczegi páholyba vezet, és a karzatra egyszersmind. A fő páholyt vörösmárvány oszlopok támogatják... A mennyezet nagyon csinosan van festve, a karzat pedig koczkatáblákkal. E karzat a földszintről félkörben emelkedő szép gyámköveken nyugszik... Elöl, a színpad mellett, mindkét felől még több páholy van."

A kastélyépületet gazdasági építmények sora egészíti ki. A főépülettől kerítéssel elzárva, külön udvar körül állnak. Elsősorban istállókat, kocsiszíneket, magtárakat építenek a gazdasági udvar mentén.

A legelőkelőbb kastélyokhoz lovaglóiskola is tartozott, ahol a spanyol iskolalovaglás elemeit gyakorolhatták.

A műhelyek, szertárak, kamrák, sütőházak, kertészházak, üvegház, narancsosház (orangerie) és sok más hasonló jellegű épület is jelezte, hogy a kastélyok többnyire egy uradalom, egy jól működő gazdaság központjai is voltak.

A kastélyokat mindig kert egészítette ki. Elrendezésükben a divatot, egy uralkodó „stílust" követtek - vagyis a kialakítás, a növényfajták kiválogatása, elrendezése, az utak rendszere, a melléképületek fajtái irányzatonként eltérőek voltak.

A XVIII. században Európa-szerte az ún. francia, majd az angol vagy tájkertstílus terjedt el, és a magyar fűurak is ezt a két stílust vették át. A francia kert elveit XIV. Lajos versailles-i kastélyparkjában fogalmazta meg André Le Nôtre. Szorosan igazodik az épülethez; tengelyei, a hosszú, egyenes, fasoros utak (allée-k) az épület előtt futottak össze, illetve onnan sugároztak szét. Az utakra merőlegesen vagy átlósan újabb egyenes utakat vezettek, metszéspontjaikban kis terekkel, tisztásokkal és kis építményekkel vagy szoborcsoporttal koronázott szökőkutakkal. A tisztásokon a Nap-, Diána-, Vénusz-templomocskák játékos-komoly építményei nem kultikus célra szolgáltak, hanem a szórakozás, a visszavonulás színhelyei voltak, ahol kis társaságok pihentek, szórakoztak. Az utak rendszere között alakították ki geometriai formákban, világosan körülhatárolva a virágágyas mezőket (parterre). Az utak, a parterre-ek mentén a bokrokat és a fákat formára nyírták, hogy egységes, szabályos, plasztikus, rendezett külsőt mutassanak. A kertben a teraszok, a lépcsők és a rézsűs feljárók is a rendezett, szabályozott, minden részletében megépített összképet biztosították. Az emberkéz munkája minden részletben, még a növényzet elhelyezésében és megjelenésében is megmutatkozott.

A francia kertstílus elveivel szemben Angliában erősödött meg először az ellenállás, s ebből egy új kertstílus született meg. A természetességet hirdették, és elutasították a geometrikus, merev kompozíciókat, a fák nyesését, lombkoronájuk erőszakos átformálását. A természet elemeit, a növényzetet nem tekintették építőköveknek, hanem egy kis darab valódi természetet kívántak létrehozni. Lebontották a kerítést, megszüntették a kőből emelt - s emberi munkára, külső beavatkozásra utaló - elemeket. A tájkert, noha határozott terv szerint, nagy munkával készült, azt a látszatot kívánja kelteni, hogy nem alapul szabályon, rendszeren, hangsúlyozva az esetlegességet: kanyargós utak között az egész felületet beborító füves mezőnek látszik. A rétet kis patak szeli át, s a fák sem allée-k mentén sorakoznak, hanem kis csoportokban állnak, mint a szabad természetben. A tájkert a „vissza a természetbe" elv megtestesítője a francia kert épített, alakított, megrendszabályozott formájával szemben. A kor érzelmes-irodalmi irányultságának megfelelően a kertben kis építmények álltak, amelyek romantikus érzelmeket, szentimentális hangulatot árasztottak.

A két kertstílus a magyar kastélyok építtetői számára is ismert és kedvelt volt. A század hetvenes éveiig a francia kerttípus szinte egyeduralmat élvezett, majd az angol kezdett meghonosodni. Hamarosan egy kortárs ezt jegyezte fel: „Nehezen látni már nevezetesebb úri lakást, mellyet vagy régebbi, vagy legalább készülőben levő Angoly kert nem ékítene."

Savoyai Jenő ráckevei kastélya

A török kiűzése után a barokk építészet jellegzetes formáit külföldi mesterek honosították meg az országban - vagyis barokk építészetünk kezdetei nem a hazai hagyományokhoz kapcsolódtak. Ez összefüggött azzal az építőtevékenységgel, amely a század elején indult meg az elpusztított uradalmakban. Gyakran idegen főnemesek építkeztek frissen megszerzett birtokaikon. Nem alakult ki tehát egységes művészi kép: a művek az építtetők egyéni ízlését követő egyedi alkotások.

E korai építmények közül művészi színvonala alapján kiemelkedik a ráckevei, egyrészt mert kiváló építész, Johann Lucas von Hildebrandt építette, másrészt, mert az építtető az a Savoyai Jenő herceg volt, aki nemcsak a korszak egyik legjelentősebb hadvezérének, hanem művelt, művészetszerető, jó ízléssel rendelkező főúrnak is számított.

1717-ben, amikor Lady Mary Worthley, a konstantinápolyi angol követ felesége Bécsből a szultán fővárosába készült utazni, Savoyai Jenő figyelmeztette, hogy Magyarországon átutazva Buda és Eszék között nem talál majd ép tetejű házat.

A török pusztítás, a felszabadító harcok, a járványok hatására megyényi összefüggő térségek váltak néptelenné, hatalmas földterületek változtak megműveletlen, elvadult térséggé. Ezen a tájon meglepetésként fogadhatta az utazót a ráckevei Savoyai-kastély, amely a bécsi elővárosok „nyaralókastélyainak" stílusában, azok lakóigényének megfelelően épült, egy meglehetősen elvadult vidéken, a herceg Csepel-szigeti uradalmának központjában. A herceg nyílt, erődítés nélküli kastélyt építtetett, méghozzá nem is az ország biztonságosabb nyugati felében vagy a Felvidéken, hanem a nem sokkal korábban felszabadult, elpusztított középső részén. Elképzelhető, hogy valamilyen építmény már állt azelőtt is ezen a helyen, mert Savoyai Jenő 1698-ban kétszerannyi vételárat fizetett az uradalomért, mint három évvel korábban az előző tulajdonos. Ha volt is azelőtt épület, nem maradt nyoma, mert a kastély egységes alkotásnak, egyetlen építési periódus szülöttének látszik. Központi magja azonban plasztikusabb, dinamikusabb alakítású, mint a két oldalszárny; talán ez a rész rejti magában az épület előzményét.

Nehéz választ adnunk arra, hogy miért épített kastélyt a herceg Ráckevén, hiszen hadvezéri tevékenysége, magas udvari tisztségei, életvitele, kapcsolatai a császárvároshoz fűzték. Bizonyára a műalkotások létrehozásának öröme, az építkezés nagyúri szenvedélye magyarázza, hogy távoli birtokán is pompás kastélyt kívánt emelni.

A ráckevei kastély építéstörténetéről csak néhány adat maradt fenn, mert az építtető családi levéltára szétszóródott, levelezése, tervgyűjteménye elkallódott. A tervező személyét hét, véletlenül előkerült levél bizonyítja. A leveleket Johann Lucas von Hildebrandt bécsi építész írta 1702 elején az észak-itáliai hadjáratban részt vevő építtetőnek. Ezekben beszámolt ráckevei utazásairól, és kérte a herceget, hogy válasszon a nagyterem alternatív megoldásai közül. Az építkezés további menetéről semmit sem tudunk. Az építész még az 1702. esztendőben tető alá kívánta hozni művét, de nem tudjuk, sikerült-e. Nagyon valószínű, hogy a Rákóczi-szabadságharc idején megállt az építkezés, a kastély talán károsodott is. A befejező munkálatok bizonyára a tízes években folytak; 1728-ban egy ábrázolás szerint az épület már készen állt.

Hildebrandt leveleiből nemcsak az építkezés menetének néhány mozzanatát ismerjük meg, hanem a korabeli építési-tervezési gyakorlat sajátosságait is. A munkálatok irányítása az uradalmi intéző kezében volt: ő szervezte meg a munkát, szerződtette a kőfaragót és a pallért, figyelemmel kísérte az építőanyagok beszerzését, közölte az építésszel a megrendelő kívánságait - vagyis a helyszínen urának, a hercegnek érdekeit képviselte. Alapvető döntéseket azonban csak Savoyai Jenő hozhatott, Hildebrandt ezért alternatív megoldásait döntésre elé terjesztette. A tervező Bécsben, az építkezéstől távol élt, csak alkalmanként, helyszíni szemlékre ment le Ráckevére, hogy terveit az adottságokhoz igazítsa, illetve hogy a munkák haladását tanácsaival is elősegítse.

A kastély szárnyai egy fekvő téglány alakú udvar mentén húzódnak. Az épület U alakot ír le; a negyedik oldalon egykor rácsos kerítés zárta. Központi része egy 8 teremből álló épületmag, önálló elem az alaprajzon belül. A kupolával fedett, nyolcszögű díszterem két oldalán szimmetrikusan három-három terem helyezkedik el, előtte pedig szabálytalan formájú kocsifelhajtó áll. Hildebrandt kastélyterveihez, megvalósult épületeihez később is gyakran választott nyolcszögű centrumot, például a bécsi Starhemberg-Schönborn-palotában. A kiemelkedő kupolával fedett középrész és a változatosan alakított mellékterek összefűzése a francia téralakítás legfontosabb problémái közé tartozott. A kényelmet, a rendelkezésre álló tér jó kihasználását szem előtt tartó diszpozíció első nagy példája Louis Levau vaux-le-vicomte-i kastélya (1657-1660). A ráckevei kastély középrésze emlékeztet erre a műre. Hildebrandt valószínűleg metszeten látta, s onnan vette át elrendezését. A francia barokk téralakítás fontos eszköze volt az enfilade is: a termek közös tengelyre fűzése az ajtónyílások által. Az ajtókat kinyitva így végig lehetett tekinteni az egész, összekapcsolódó térsoron. Hildebrandt a főhomlokzat mögötti részen kialakított enfilade kedvéért azt is vállalta, hogy a díszterem - amely a szomszédos termekhez igazodott - nem középen nyílik meg, hanem az egyik oldal szélére helyezett ajtó révén.

A nyolc teremből álló középrész és a csatlakozó szárnyak különbözőségét az is mutatja, hogy alaprajzi rendszerük eltérő; míg középen a francia appartement double (= kettős teremsor) valósul meg, az oldalszárnyakat csak egysornyi traktus foglalja el, előtte végigfutó folyosóval. A középrészt belül, kétoldalt fal zárta le, elhatárolta az oldalszárnyaktól. A két téregység között nem volt átjárás, s ez tovább hangsúlyozta a centrum elkülönülését. Az oldalszárnyban lévő kápolnát sem lehetett a díszterem felől megközelíteni, csak kívülről.

A kastély belső elrendezését az határozta meg, hogy nem városi rezidencia, hanem vidéki tartózkodásra szánt kastély (Lustschloss, maison de plaisance), s így semmilyen reprezentatív vagy hivatalos funkcióval nem rendelkezett. A hercegnek Bécsben palotája, a város szélén nyaralókastélya állt, s a távoli Ráckevén nem kívánt huzamosabb ideig tartózkodni, nem számított társasági életre. Ezért lett földszintes, szélesen elnyúló a kastély, díszlépcsőház, audienciaterem és egyéb hivatalos helyiségek nélkül.

A belső kiképzéséről, a termek rendeltetéséről nem maradt adat. A díszterem hatalmas, kupolával záródó tere is csak fő formáival emlékeztet eredeti megjelenésére. Tudjuk azonban, hogy Savoyai Jenő kastélyainak belső dísze ugyanolyan gazdag és igényes volt, mint a külső - így a termek belsejét, ha azok eljutottak a befejezésig, gazdag freskó- és stukkódísszel kell elképzelnünk.

A külső leggazdagabb eleme a középrész homlokzata. Földszintes tömege előtt diadalívre emlékeztető, háromnyílású struktúra áll. A diadalív - mint a homlokzat fő eleme - az itáliai reneszánszban jelent meg először - Hildebrandt bizonyára itáliai példák nyomán alkalmazta. Szintén olasz mintákra emlékeztet a két, kör alakú nyílás, amelyet mellszobor tölt ki. A hármas bejáratot kétoldalt egy-egy magas, a talajig lenyúló ablak keretezi; az elmélet szerint ilyen nyílások illenek a vidéki kastélyokhoz, villákhoz, amelyek a természettel szoros kapcsolatban állnak. A diadalív-motívum és a két ablak dekoratív, nem hagyományosan alakított külsőt jelez. A homlokzat különböző méretű ablakai, a pilaszterek és a párkány finoman hullámzó mozgást teremtenek. Ez a mozgalmas homlokzatforma Itálián kívül még alig ismert, és csak Hildebrandt itáliai iskolázottságával magyarázható. A középrészt lezáró konzolsoros párkány felett mellvéd húzódik, tetején szoborsorral. A szobrok az ókori mitológia alakjai: Flora, Mercurius, Hercules és Antaeus, Jupiter, Minerva és mások. A mitológiai figurák a korszak szobrászatának állandó szereplői; nem pusztán dekoratív elemek, hanem rendszerint egy átgondolt művészi program részei, amelyben a mitológiai alakok az építtető egy-egy tulajdonságát szimbolizálják. A Hercules- és Antaeus-csoport például az építtető hősiességét, az Aeneas- és Anchises-csoport pedig jámborságát, lelki nagyságát hirdeti. Ráckevén nyilván ugyanolyan jelképes tartalom fűződik a szobrokhoz, mint Savoyai Jenő bécsi palotáin.

A homlokzati mellvéd mögött terasz húzódik, felette pedig feltűnik a díszteremnek az épület fölé felmagasodó tömege. Kupola zárja le, amely előtt az épület középtengelyében kis, háromszögű oromzat áll, hogy takarja a tetőzet ívelő vonalát, s helyette a síkot sejtesse. A kupola alatt a falazatot a kastély legdekoratívabb motívumai díszítik: a lant alakú ablaknyílások. A díszudvari homlokzathoz képest a kert felé leegyszerűsödik, síkszerűvé válik a külső. Elsősorban nyitottsága és mozgalmassága csökken: egyetlen ajtaja mellett vaknyílások, kartusok látszanak. A diadalív-motívum, a balusztrád és a gazdag szobordísz is elmarad - csak a kupola magasba törő tömege és a lant alakú nyílások gazdag formái maradnak.

A ráckevei kastély nem az első alkotás ugyan Hildebrandt életművében, de a legkorábbiak közül való. Itt alakult ki - itáliai és osztrák építészeti hatások ötvözetéből - a művész egyéni stílusa. Itáliai neveltetése a kastély számos elemének eredetére ad magyarázatot: a homlokzaton ugyanis a római és a genovai építészetből kölcsönzött megoldásokat látunk. A finoman hullámzó főhomlokzat római templomokkal és genovai palotákkal tart rokonságot, de tervezésekor Guarini torinói Palazzo Carignanója sem lehetett ismeretlen a fiatal építész előtt. Az ablakok, a szemöldökpárkányok, a talapzatig lenyúló ablakkonzolok a római építészet kedvelt részletei. A párkány alatti konzolsor szintén olaszos jelleget kölcsönöz az épületnek. A homlokzatot tagoló pilaszterek finom, dekoratív elemek, plaszticitás, mozgalmasság nélkül; inkább sávjukkal, vonalas rajzukkal, mint hangsúlyos formáikkal szervezik a falfelületet. A részletek puhasága, rajzossága felületi díszekké alakítja a struktív elemeket. A ráckevei kastélyon először jelenik meg Hildebrandt stílusának több jellegzetessége: a felület igen finom alakítása, az apró részletekkel való differenciálás, a falazatnak a látványt lezáró, dekoratív felületté változtatása. Ráckevén is ezt figyelhetjük meg: nem tömegekkel, hanem díszes, kulisszaszerű falfelületével éri el a mű utánozhatatlan hatását.

A ráckevei kastély egykori megjelenéséhez hozzátartozott a kert is, de az az évszázadok során nyom nélkül eltűnt.

Korai kastélyok

Savoyai Jenő a ráckevei kastély felépítése után közeli birtokán, Budafokon (Promontor) egy másik kastély építésébe fogott. Levéltárának szétszóródása miatt a tervezés és a kivitelezés történetét nem ismerjük, így csak feltételezzük, hogy ezúttal is Hildebrandt lehetett a terv szerzője. Az 1717 körül elkészült mű 1725-ben leégett, s így egykori megjelenését ma már csak Bél Mátyás leírásából ismerjük. Eszerint négyszögű udvar körül húzódott a négy traktus, az udvari oldalon oszlopos árkádsorral. Talán a korábbi háborús viszonyok miatt döntött az építtető a zártabb, jobban védhető forma mellett, vagy az épület feladata (gazdasági központ) ezt az elrendezést kívánta meg.

Az épület emeletes volt. Külsejének rekonstruálásához esetleg a herceg schlosshofi kastélya (szintén Hildebrandt alkotása) nyújthat segítséget, ez ugyanis Promontor pusztulása után készült. Savoyai Jenő valószínűleg kárpótlásként építtette magának frissen vásárolt Bécs környéki birtokán.

A hercegnek hatalmas birtokai voltak a Duna és a Dráva közötti térségben. Ottani uradalmának központjában, Béllyén 1708 körül kastélyt építtetett. A határ közelsége, a török veszély miatt erődítéssel, olaszbástyákkal vette körül az épületet, s a lakószárny, noha a vidéki kastély típusába tartozik, csak a gyakorlati céloknak megfelelő, egyszerű, négyszögletes formát mutat.

XVIII. századi kastélyépítészetünk sokszínűségét, változatosságát jól példázza, hogy a ráckevei kastély építésével szinte párhuzamosan olyan alkotások épültek, mint a féltoronyi (Halbthurn, Ausztria) Harrach- (1701-1711) és a magyarbéli (Velky Biel, Szlovákia) Csáky-kastély (1719-1725), amelyek egymástól is eltérő felépítési, és elrendezési elvekre vallanak.

A féltoronyi kastély építése - J. L. von Hildebrandt, a tervező egyik levele szerint - 1711-ben már befejeződött. Az építtető, Alois Harrach gróf kisebb vidéki kastélyának, uradalmi központnak szánta, ugyanis Bruck an der Leithában állt egy reprezentatív családi kastélya. Azért fordult Hildebrandthoz a tervekért, mert a Harrach család korábban többször is foglalkoztatta az építészt. Az épület eredeti, az 1765 körüli átalakításokat megelőző formájáról egy egykorú olajfestmény tanúskodik. Ezen egy háromrizalitos, téglány alakú főépületet látunk, amely - a legkorszerűbb francia építészeti elveknek megfelelően - nem épült egybe a melléképületekkel. A szárnyak nélküli kastélyépület gondolata Hildebrandt főművén, a mintegy egy évtizeddel későbbi bécsi Felső-Belvedere kastélyon is megjelenik. A szárnyaktól függetlenedve a főépület minden oldalról szabadon mutatkozik. Ezzel a lakó- és a gazdasági rendeltetésű épületrészek nemcsak funkciójukban, hanem ténylegesen is elkülönülnek egymástól. A cour d'honneurnek így csak egyik oldalát foglalja el a lakótraktus. Előtte négyszögletes előudvar terül el, amelyet fal választ el a gazdasági udvartól.

A kastélyhomlokzat már azt a formát mutatja, amely később állandósul a világi építészetben: a közép- és két sarokrizalitos kialakítást - vagyis az oldalszakaszokkal és rizalitokkal öt részre tagolódó épületkülsőt. A rizalitok hangsúlyos, önálló manzárdtetőzettel záródnak, és elkülönülnek az egyszerűbb homlokzatszakaszoktól. Az épület talapzati rész nélkül, alacsonyan, szélesen húzódik el, és finoman alakított sík felületével fordul a néző felé. Egyértelmű, hogy nem a társasági élet, hanem a visszavonulás, a vidéki tartózkodás céljaira épült. Erre vall a rizalitok és az összekötő falszakaszok közel azonos alakítása, az udvari és a kerti homlokzatok egyforma súlya, és az egyforma nyíláskeretek sora - vagyis a komolyabb reprezentáció hiánya.

A manzárdtetős sarok- és a megtört ívű oromzattal díszített középrizalit nem ugrik ki messze előre a faltömegből. Középen a falat tagoló pilaszterek finom sávjai között keskeny tengelyek nyílnak: ezekben, kissé a beszorítottság érzetét keltve, helyezkednek el Hildebrandt jellegzetes formájú ablakai. A vidéki nyaralókastély-szerepnek megfelelően a földszínt a fő-, a lakószínt. Itt nyílnak a nagyobb ablakok, felettük csak kis mezzaninnyílások láthatók, a fenti terek alárendeltebb funkcióját kifejezve. A homlokzat egészén és a részleteken egyaránt síkszerűség érződik: a fal csak a látványt lezáró dekoratív felület.

A magyarbéli kastély - A. E. Martinelli műve - U alakú tömbjével, középen kiemelkedő és manzárddal, valamint oromzattal hangsúlyozott rizalitjával előrevetíti a század legelterjedtebb kastélytípusának sajátosságait. A sarkokhoz diagonálisan csatolt, a falból erősen kiugró tornyok azonban később nem honosodnak meg. Talán a korábbi évszázadokban általános, négy sarokbástyás vártípus emlékét őrzik. Az udvari oldalon a rövid összekötőszárnyak is a négy oldalról traktusokkal körülzárt vártípusra utalhatnak. A saroktornyoknak bizonyára volt védelmi szerepük is, de építésüket elsősorban az indokolta, hogy hozzátartoztak a „kastély", az „erősség" fogalmához - messziről jelezték tulajdonosuk rangját, hatalmát.

A homlokzat kiemelkedő középrésze, az egyes szintek eltérő funkciójának jelzése a bécsi városi paloták építészetében már a XVII-XVIII. század fordulóján megjelent. Eredetileg a római Palazzo Chigin valósult meg, majd a bécsi Palais Lobkowitz tervezője is átvette. Lényege, hogy a külső nem független a belsőtől, elárulja annak hangsúlyait. A földszint alárendelt, egyszerű kialakítású (mert a kevésbé előkelő termek, kiszolgálóhelyiségek vannak ott), az emelet viszont - ahol a reprezentatív terek és az építtető lakosztályai találhatók - a külsőn is hangsúlyosabb, díszesebb kiképzést mutat. A középrizalit külső alakítása is jelzi például, hogy a belsőben két színt belmagasságú dísztermet alakítottak ki. A magyarbéli kastély középrizalitja is „minőségileg" más, mint az oldalszakaszok.

Ausztriai építész - feltehetőleg a Hildebrandt- vagy a Fischer von Erlach-kör egyik tagja - építhette a zsirai Rimanóczy-kastélyt is. Építéstörténetéről alig tudunk valamit, pedig művészi színvonala alapján megérdemelné a nagyobb figyelmet. A család 1730 körül szerezte meg az uradalmat, és 1739-re, a párkányon olvasható évszám idejére, befejezte az építkezést. A tömegalakítás jellemző a korszakra: egyemeletes oldalszárnyak között kiemelkedő középrizalit áll, manzárdtetővel lefedve. A talapzatszerű, fugázott földszint felett a középrészt pilaszterek fogják át, fejezeteiket szabadon, a klasszikus formától függetlenül alakították ki, csigából és akanthuszlevelekből. Ez a homlokzat legdíszesebb része, mert az oldalszakaszokat az ablakok között csak mélyített mezők tagolják. Önálló manzárdtetője elé tört vonalú oromzatot emeltek, kosáríves bejáratát pedig pilléreken álló erkéllyel hangsúlyozták. Az erkély mellvédje és a középső három ablak köténymotívuma egymásba fonódó, fonatos kőráccsal díszített. Az emeleti ablakokat kísérő, a pilasztereknél kisebb pillérek a homlokzatnak a magyar emlékanyagban szokatlan megoldásai közé tartoznak.

A köpcsényi kastély 1730 és 1740 közötti átalakítását szintén A. E. Martinelli tervezhette, aki ekkor számos megbízást végzett az Esterházy család számára. Az 1668-ban már felépült kastélyt a Bécs felé vonuló törökök felégették, s évtizedekig romosan állt. Egy szignálatlan alaprajzon a XVII. századi előzményekhez képest új elemek jelennek meg. Szerepel a cour d'honneur belső, oldala mentén az árkádos folyosó. Megváltozott a lépcső is: szabad, külső lépcsőből körülfalazott, az épületbe bevont feljáró lett. Az U alakú elrendezés nyilván a korábbi részek felhasználásával alakult ki (pl. a törzsépület a régi maradt, szárnyait viszont meghosszabbították), de a belső folyosós elrendezés, a falak, a homlokzatok külső alakítása és a középrizalit kiemelése az új, barokk építészeti elvek követése Martinelli közreműködésének köszönhető.

A XVIII. század első harmadában a magyar kastélyépítészet sokszínűségét nemcsak az egyes megbízók eltérő ízlése befolyásolta, hanem az is, hogy az ország nyugati vagy keleti felén emelték-e az épületet. Az osztrák hatás ekkor a Bécshez közeli területen erősebb volt, mint a keleti térségben. A legjelentősebb bécsi, udvari építészek tevékenysége bizonyára a magyar főúri, főpapi építtetők körében is ismertté vált, de a nagy mesterek elfoglaltságuk miatt alig dolgoztak az udvari körökön kívül másoknak is. Hildebrandt például Magyarországon csak a legelőkelőbb bécsi megbízók itteni birtokain tevékenykedett.

Nem véletlen tehát, hogy az edelényi L'Huillier-kastély (1720-1730-as évek) - a keleti országrész egyik legjelentősebb alkotása - nem kapcsolódott a bécsi művészkörhöz. Az U alakú alaprajzra épült kastély építésekor korábbi falakat is felhasználtak. Erre a két, kör alakú saroktoronyból és a funkcionálisan nem indokolható belső pillérsorból következtetünk. Az épület centruma nyolcszögletes; ez a forma határozza meg az előcsarnok és az emeleti díszterem alakját. Az alaprajzot teremsor és végigfutó folyosó alkotja - a magyar kastélyépítészetben szokásos módon. A külső viszont egyáltalában nem hagyományos: négyszintes, héttengelyes középrizalittal, emeletenként eltérő ablakformákkal. A rizalit csak enyhén ugrik a falsík elé, de másfél szinttel környezete fölé emelkedve dominál a látványban. Uralmát a homlokzaton töretlenül végigfutó párkány és az oldalszakaszok nehéz manzárd tetőzete csak korlátozni tudja, de nem töri meg. A falat tagoló lizénák és a szűk tengelyben álló ablakok egyszerűsége, a szemöldökpárkányok kötetlen, szabad formálása helyi kivitelező mester működésére utal. Míg az egész, a felépítés és az alaprajz a tervező biztos építészeti ismereteire vall, a részletképzés provinciális, néhol népművészeti elemeket is tartalmaz. Felvetődött, hogy az Egerben és környékén dolgozó, az országban megtelepedett Giovanni Battista Carlone építőmester készítette a terveket. Carlone vándorló olasz mester volt, aki főleg itáliai mesterekből álló csapatával a környéken több megbízást is elvállalt. A kastély középrésze az általa épített miskolci minorita templom tagolóelemeit, szemöldökdíszei pedig egri művét, a Foglár-féle jogi iskolát idézik. A nagyobb művészeti központoktól való tartós távolléte azonban a kiérlelt formák helyett sajátos, egyedi megoldásokat eredményezett. Síkszerűség, a vonalak játékossága, a keretezések könnyedsége jellemzi a kastélyt; részletei nem „elrontott" formák, hanem a barokk építészet helyi változatai.

A cseklészi kastélyt talán A. E. Martinelli építette Esterházy József számára (1714-1722), hiszen egész pályája során kapcsolatban állt az Esterházy családdal. A húszas években szinte udvari építészükként dolgozott Bécsben, Süttörben (a későbbi Eszterházán) és Köpcsényben. Itteni szereplésének lehetőségét erősíti az a régebbi hagyomány, hogy a terveket Joseph Emmanuel Fischer von Erlach, Martinelli hivatali főnöke készítette. Lehetséges, hogy a családi építész terveit - a kor szokásának megfelelően - egy másik építésszel nézették át; ez esetben főnökével, a Hofbauamt vezetőjével. A két építész „munkamegosztása" hasonló lehetett, mint a pesti Invalidus-palota tervezésében: Martinelli készítette a terveket és irányította a kivitelezést, míg a munkák legfelsőbb felügyelete, a tervek jóváhagyása Fischer von Erlach feladata volt.

Az U alakú, cour d'honneurös, emeletes kastély előreugró szárnyait elöl alacsony (talán későbbi) épületszárny köti össze. A főkapun belépve bontakozik ki az épület teljes szépségében: feltűnik kétoldalt az alárendelt helyiségeket rejtő oldalszárnyak homlokzata, hátul pedig a főépület kiemelkedő középrizalitja és tornya.

A korai kastélyok - akár újonnan épültek, akár csak átépültek - elsősorban cour d'honneurös alakításukkal jelezték, hogy a korszerű kastélyépítészet elveit képviselik. A kisebb méretű épületek azonban nem díszudvarosak, hanem - miként az előző évszázadban is szokás volt - egyetlen, belső udvar nélküli tömbből állnak. Sarkaikhoz, az erősség látszatát keltve, tornyok járulnak. Acsán például négy szögletes formájú, Kisterenyén két kerek torony csatlakozik az épülettömbhöz.

Királyi építkezések: Pozsony és Buda

Az udvar igazán reprezentatív műveket, a királyság eszméjét és tekintélyét megtestesítő műalkotásokat alig építtetett az országban, műpártolása alig terjedt ki nagyszabású feladatokra. Mindössze a két királyi rezidencia, a pozsonyi és a budai jelentett kivételt -kiépítése, belső tereik gazdagítása nagy költségekkel folyt a XVIII. század egyes időszakaiban.

A pozsonyi vár szerepe a XVI. században, Buda török kézre kerülése után vált fontossá, mert a város az ország tényleges fővárosának számított. Bécshez való közelsége és az itt tartott országgyűlések miatt jelentősége a XVIII. században sem csökkent: mindössze néhány alkalommal szorult háttérbe Buda, a főváros mögött (pl. az 1790-ben és az 1792-ben ott tartott országgyűlés, illetve 1792-ben I. Ferenc koronázása idején).

A kora középkorban épült pozsonyi vár az ország határához közel, a Duna átkelőhelyének és a határvidéknek látta el a védelmét. Zsigmond király, a növekvő huszita veszély miatt, az 1430-as években megerősítette falait. A várhegyen álló, négyszögletes, saroktornyos gótikus vár átalakítása, további erősítése és díszítése 1552-1563, majd 1635-1646 között történt. Ezalatt kiépült mind a négy saroktornya és az addig csak fallal körülvett udvar körül mind a négy oldalon a lakótraktus. Az udvar két oldalát a földszinten árkád szegélyezte. A XVII. századi helyreállítás után Mária Terézia koráig nem épült tovább a vár. Ekkorra azonban a megnövekedett reprezentációs igényeket csak átalakításokkal, jelentős átépítésekkel lehetett biztosítani. A tervek elkészítésével 1751 körül Jean Nicolas Jadot udvari főépítészt bízták meg. Jadot azonban nem jutott túl a tervezés stádiumán: egyrészt, mert a háborús viszonyok miatt az építkezésnek nem volt anyagi fedezete, másrészt, mert már 1753-ban megvált hivatalától. Jegyzékében az utódjának átadott tervek között azonban szerepelnek a palota tervrajzai is - így megállapíthatjuk, hogy belekezdett a tervezésbe, és elgondolásai hatottak a végleges, kivitelezett műre.

Jadot célja egy rendezett, világos alaprajzú kastély kialakítása volt, hogy a korábbi erősséget az új lakóigényeket kielégítő várkastéllyá változtassa. Földszinti alaprajzán megfigyelhetjük, hogy a reprezentációs célokat három új, nagyvonalúan megformált tér elégítette ki: az új bejárat mögötti nagy előcsarnok, a nyugati szárnyon a dekoratív lépcsőház, kétkarú lépcsővel, és ugyanezen az oldalon egy ovális kápolna.

Az adatok szerint Jadot munkáját a hatvanas években Nicolaus Paccassi udvari első építész folytatta. Igyekezett elődje nagyszabású, költséges terveit leegyszerűsíteni. Megtartotta azonban a dekoratív déli portált, a főlépcsőházat, de elvetette a különálló centrális kápolna ötletét. Ehelyett a kápolnát az egyik szárnyban helyezte el. Ő tervezte az erkélyes, pilaszterekkel tagolt, ablakok sorával áttört főhomlokzatot is, amely az épületnek városi palotaszerű külsőt biztosított.

A palota az 1766-ban Magyarország helytartójává kinevezett Albert hercegnek lett a székhelye. Ünnepélyes bevonulása idejére az átalakítások már befejeződtek, mert a Pressburger Zeitung dicsérően írt az új lépcsőházról.

Egy 1781-es leírás beszámol arról, hogy a belsőben az egyes helyiségeknek mi volt a rendeltetésük, és hogyan rendezték be őket. Először a „nagy előszobát" (anticamera) írja le, majd a „nagytermet", azután pedig a „fogadótermet" említi. Utóbbi és a szomszédos „tükörterem" „fehér és aranyozott", vagyis nyilván a rokokó enteriőrök szokásos faburkolatával készült el. E terekben fehér fából készített táblákkal burkolták a falfelületet, s aranyozott inda-, rozetta- és kagylómotívumokkal díszítették. A leírás ezután részletesen bemutatja a porcelánszobát, a japán porcelánszobát, a firenzei selyemtapétás szobát, majd rátér a díszterem leírására. Ezt márvánnyal burkolták, s a falakra aranyozott keretű tükröket helyeztek. Szóba kerül még az antik szoba, a császár, illetve Mária Terézia emlékszobája is. A várkápolna, majd a kert bemutatása zárja a várnak és környékének bemutatását. Az igényes enteriőrök és a sok drága bútor, műalkotás jelzi, hogy a várpalota az uralkodó városi rezidenciái közé számított, amelyeket - az etikett szerint - pompás berendezés és a reprezentációs helyiségek meghatározott sora illetett meg.

A budai királyi palotából a töröktől való visszafoglaláskor csak kiégett, összedőlt romok maradtak. Teljes helyreállítására, eredeti formáinak visszaállítására a nagyfokú pusztulás miatt gondolni sem lehetett. A romokon a várat megszálló katonaság parancsnoka kezdett szerény építkezésbe: egy kisméretű, négyszögletes, belső udvaros, sivár külsejű építményt emelt (1715-1727). Ehhez azonban az épületmaradványokat el kellett takarítani, és a szintkülönbségeket megszüntetni. Helyenként kétemeletnyi, 7-8 méteres feltöltés után sikerült a talajt kiegyenlíteni - a középkori palota falmaradványai így annyira mélyre kerültek, hogy az új, barokk épület alapozásához nem használtak korábbi falakat, s a palota szinte sehol sem követte a gótikus falvezetést.

1748-ban Grassalkovich Antal kamaraelnök kezdeményezésére a királynő engedélyezte, hogy a várban a királyságot reprezentáló, a főváros régi fényét idéző új királyi palota épüljön. Mindössze azt a feltételt szabta, hogy a költségek ne terheljék az udvari kamara költségvetését. Pálffy nádor és Grassalkovich kamaraelnök adakozásra szólította fel a városokat és a vármegyéket, hogy „édes Hazánk és Nemzetünk dicsőségére és boldogságára Budán építendő Királyi Residentiát" minél hamarabb felépítsék, s így az uralkodót hosszabb magyarországi tartózkodásra nyerjék meg. A palota alapkövét 1749-ben tették le, s a munkák eleinte olyan gyorsan haladtak, hogy Grassalkovich már a következő évben úgy vélte, tetőt húzhatnak a falakra. Az építkezéshez ugyanis felhasználták a század elején emelt szerényebb épületet is. Az újjáépítés terveit Jadot császári főépítész készítette. Ezt egy fennmaradt alaprajz is tanúsítja, amelyre a „kivitelezve" megjegyzést írta. A tervrajzon valóban azt a formát látjuk, amely később nagyrészt megvalósult. Kiindulása a század elején emelt négyszögletes, belső udvaros déli tömb volt, amelyet úgy egészített ki, hogy középre egy kiugró, téglány alakú főépület került, kétoldalt egy-egy négyszögletes, belső udvaros tömbbel kísérve. Az alaprajz tehát U alakú volt, csak oldalszárnyai nem egyenes traktusok, hanem maguk is négyszögletes, belső udvaros épülettömbök lettek.

Paccassi Budán is elvetette Jadot ötletét, hogy a palotakápolna bent, az udvarban álljon, s úgy kapcsolódjék az épülethez. Helyette az északi szárnyépület végén, tehát a traktuson belül alakított ki házi kápolnát. A homlokzaton csak a nyíláskereteket és a faltagoló elemeket változtatta meg - a tömegalakítás, sőt a homlokzat tengelyeinek száma Jadot eredeti elképzeléseihez igazodott.

A királyi palota építésének üteme 1756-tól egyre lassúbbá vált, mert az előirányzott összegeket teljesen felhasználták, és a hétéves háború miatt a kamara az újabb költségek fedezésére nem vállalkozhatott. Néhány évi szünet után csak 1764-ben sikerült Grassalkovichnak a Budára látogató királynőt rávennie, hogy támogassa a munkálatok folytatását. Az építkezés így már a következő évben újra megindulhatott. Ekkor az elszámolásokban már F. A. Hillebrandt neve szerepelt a kivitelezést irányító építészként, sőt egyes részek tervezőjeként. Első ténykedése egy új homlokzatarchitektúra megtervezése lehetett, ugyanis azt látjuk, hogy az 1758-as tervhez képest megváltozott a kivitelezett mű külseje. Az addig egyformán kialakított ablaksor helyett a nagyudvari homlokzat hét középső tengelyében a többinél magasabb nyílásokat helyezett el, felettük ovális ablakokkal, hogy a trónterem jelentőségét a külsőn is kifejezze. Ezek a nyílások - az ovális ablakokkal együtt - nagyon hasonlóak az építész egyik főművének, a nagyváradi püspöki palotának az ablakaihoz.

Bár az épület 1769-ben már elkészült, a munkák nem szakadtak meg. Az északi traktus belső udvarában, 1778-ban felépült a Szt. Jobb-kápolna, az ereklye őrzésére. Ovális tömegét önálló kupola fedte le. Külsejét pilaszterek és táblamotívumok díszítették.

A palota belső beosztását tervezetekből és leírásokból ismerjük. A bejárat a bal oldali szárnyban nyílt. Ezen az oldalon nagy területet foglalt el a palotakápolna, amelynek karzata az emeletről, a királyi lakosztályok felől is megközelíthető volt. A középső épületben alakították ki a királyi lakosztályt, kihallgatási termekkel és centrumában a trónteremmel.

Ahogy az építkezés befejezése közeledett, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy újra dönteni kell, mire használják. Királyi rezidenciaként nem kívánták fenntartani, hiszen az udvart nem szándékozták Bécsből ide áthelyezni. 1770-ben a királynő a palota egy részét az angolkisasszonyok rendjének engedte át. Nemsokára azonban újabb döntés született. 1777-ben a Ratio Educationis, a nevelésüggyel foglalkozó királyi rendelet leszögezte, hogy az országban csak egy egyetem lehet, mégpedig Budán és nem addigi helyén, Nagyszombatban. A királynő elrendelte tehát, hogy a nagyszombati egyetemet helyezzék át a királyi palota épületébe. A Ratio Educationis nemcsak új társadalomtudományi stúdiumokat kívánt meg a felsőoktatásban, hanem a természettudományi oktatás fejlesztését is előírta. Természettudományi rajzgyűjtemény, fizikai és mechanikai szertár, éremgyűjtemény, régiségtár, könyvtár kialakítása és elhelyezése mellett csillagvizsgáló létesítését is megkívánta. A következő években az egyetem átépítésének egyik fontos feladata a csillagvizsgáló torony építése lett. A csillagászat mint tudomány ugyanis a század közepe óta hatalmas fejlődésnek indult az országban, és a korszerű természettudományos ismeretek elengedhetetlen eleme lett. Csillagvizsgálót létesítettek a nagyszombati egyetem részeként 1753-ban, majd azt követte a kolozsvári és az egri, s így az Budán sem maradhatott el. Az áthelyezés kisebb mértékű belső átalakítással, valamint a csillagvizsgáló-torony felépítésével járt. Az épület összképét jelentősen módosító csillagvizsgáló a dunai oldalon lévő kupola helyére került. Egy forrás szerint ezt az új tornyot is Hillebrandt építette (1779-ben már állt). Az egyetem megnyitása, az épület átadása 1780-ban történt. Ekkor a királyi adománylevél szerint a palota kikerült az uralkodó tulajdonából: „Átadjuk minden tartozékával együtt; magunknak és utódainknak semmi jogot nem tartva fenn."

A budai királyi palota fonák helyzete tehát abból adódott, hogy a rendek a magyar államiság, a királyság intézményének jelképeként mindenáron királyi rezidenciát kívántak építtetni az ország fővárosában, másrészt viszont kevés remény volt arra, hogy a királynő áttegye udvartartását Budára. Ezt a kezdeti lelkesedés után a kortársak is felismerték. Amikor 1764-ben Mária Terézia és kísérete Vác felé utazva megtekintette az épülő rezidenciát, egy udvaronc feljegyezte az általános véleményt: feleslegesen építettek „ilyen nagyszerű palotát... a világtól olyannyira távol eső, éktelen városban, hol az udvar aligha fog valaha székelni". A felhasználás kérdésének megoldatlansága azonban tovább kísértette a királyi palotát. 1783-ban ugyanis II. József az egyetemet Pestre helyeztette át. Ezután 1849-ig a mindenkori nádorok - a XVIII. század vége óta kizárólag a Habsburg-ház tagjai - foglalták el székhelyül az épületet.

Grassalkovich Antal kastélya Gödöllőn

A gödöllői Grassalkovich-kastély építéstörténetének még sok részlete homályban van előttünk. Sem levéltári adatok, sem tervek nem tisztázzák egyértelműen történetét, s az egyes építési fázisok tervezőjének személyét.

Helyén a húszas években egy szerény épület állt, amelyet a harmincas évek közepétől kezdve 1745-ig átépítettek. Az U alakú új épületnek a mainál rövidebb épületszárnyai voltak. Ez a rész ma is egységes az alaprajzon belül: teremsor és folyosó alkotja, míg utána megváltozik a rendszer. Az udvari homlokzaton árkádsor futott végig, két egymás feletti sorban. A kastély sarkain ferdén álló tornyok emelkedtek. Lehet, hogy volt a tornyoknak előzményük, de valószínűbb, hogy a nemesi lakhely jeleként, a „vár" megtestesítőjeként szerepeltek, mert ekkor az erődített(nek tűnő) épület volt a hatalom kifejezője. Valószínűleg ezért is szerepel Grassalkovich Antal leveleiben és más forrásokban is a megszépítő „arx", „vár" megjelölés az épülettel kapcsolatban. Ezt a hatást hangsúlyozta egy alacsony, sarokbástyás fal is, amelynek azonban komoly védelmi funkciója nem volt. A középrizalit, a maitól eltérően, csak kis kiülést mutatott, s timpanonnal és a tetőn kis toronnyal zárult.

Az épület előképe Csáky Imre magyarbéli kastélya, illetve a cseklészi Esterházy-kastély lehetett, amelynek tervrajzát meghozatta az építtető.

Az 1746-1749 közötti átépítés során a kastély tovább bővült: az U alakú épület szárnyait meghosszabbították, és mindkét oldalon, merőlegesen rájuk egy-egy újabb traktust is húztak. Ezáltal a kastély szélessége megháromszorozódott az eredetihez képest. Az északi bővítményben alakították ki a kastélykápolnát, de a homlokzaton nem jelezték, nem különítették el annak architektúráját. Maradt egy szignált terv a bővítésről, amelyet Mayerhoffer András pesti építőmester írt alá. Mayerhoffert azonban csak kivitelezőnek tekintjük. Grassalkovich későbbi megbízásai arra vallanak, hogy igyekezett a reprezentatív feladatokra ismert, beérkezett mestert, jelentős művészt megnyerni. Már az 1720-as években magas hivatali méltóságokat töltött be, s mint kora egyik legnagyobb vagyonszerzője, állandóan emelkedett a társadalmi ranglétrán. Bárói, majd 1743-ban grófi címet szerzett, és 1748-ban a Magyar Udvari Kamara elnöke lett. E folyamatosan felfelé ívelő pályafutás magyarázza az öntudatot, a művészi minőség iránti igényt, az építkezésekkel, műpártolással is kifejezésre jutó bizonyítási szándékot, amely vezette. A grófi rang megszerzése utáni évben kezdte kastélya reprezentatív kiépítését - bizonyára, hogy rangját, megnövekedett tekintélyét méltó építészeti, művészeti környezettel is hangsúlyozza. Elképzelhető tehát, hogy már az első fázisban is udvari építészt, esetleg Jean Nicolas Jadot-t bízta meg a tervkészítéssel, aki a budai királyi palota 1749-ben meginduló építkezésén tervezői feladatot kapott.

Az 1749-ig kialakított kastélyforma fogadta az 1751-ben Gödöllőre látogató Mária Teréziát és udvarát. Az uralkodói látogatás arra sarkalta Grassalkovich Antalt, hogy a kastélyt ezután még pompásabb formában építse ki. Ennek során a szárnyakat bővítette, és átépítette a középrizalitot is. Lebontatta a régi lépcsőházat, és az előcsarnok mögött új, hatalmas, dekoratív lépcsőzetű teret épített helyette, kétkarú lépcsővel.

Az átalakítás során elkészült a gödöllői kastély legsajátosabb részlete, az ácsolt kettős kupola. Egyik eleme az előcsarnok, a másik a mögötte lévő lépcsőház fölé borul. Formája, megoldása az ugyanekkor épülő budai királyi palotáról származik, amelynek építését Grassalkovich mint az udvari kamara elnöke felügyelte, s így minden részletében ismerte. E kupolaforma ott az uralkodót, a királyi hatalmat jelképezte; átvétele a gödöllői kastélyon a rangot, az uradalom urának nem hétköznapi személyét fejezi ki. Felségjelvény, ezt az is elárulja, hogy a kupola nem szerves folytatása a belsőnek (Budán sem!), nem függ össze a díszteremmel, hanem ácsolt tetőzete alatt egyszerű födém van. Bár nem igazi épített struktúra, nem valószínű, hogy helyi mester műve lenne. A budai tervek készítője Jadot, utána pedig Paccassi volt; itt, Gödöllőn egyikük jelenlétére gondolunk.

Hasonló véleményre jutunk három, nemrég előkerült, 1758-ra datált enteriőrrajz alapján is, amelyek a díszterem átalakításához készültek. Nem ideáltervek, ugyanis a fal rokokó díszítése, pannókra osztása máig ezt a formát mutatja.

A terveken a faburkolat magas mezőkre oszlik, s feltűnik a tagolás egyöntetűsége: a teremben egyforma mezők vonulnak végig, s az ablakok az ajtóval azonos mezőt alkotnak. A tagolás a francia rokokó gyakorlatát követi, az üvegezett és a tükrös felületek egyenletes, teret tágító ritmusával. A mezőket gazdag, növényi indákból font ornamentumok díszítik. A mezők között karcsú lizénák állnak, de struktív szerepük átértékelődik, s ugyanúgy felületi ornamenssé válnak, mint a többi keretelő és tagoló motívum. Az ornamentumokat mértékkel alkalmazza a tervező: a mezőket nem töltik ki egyenletesen, hanem alul, felül és középen „lebegnek" a kereten belül. A terembelső feltűnő sajátossága a szimmetria, amely a francia teoretikusok legfőbb követelményei közé tartozott. A tervek készítője, a hasonló megoldást mutató schönbrunni királyi kastély ún. kis galériájának belső díszítése alapján, Paccassi udvari első építész lehetett. Közreműködése azért is valószínű, mert ekkor a budai királyi palota tervezésével és kivitelezésének irányításával foglalkozott.

A külső képét egy 1782-es kertterv sarkára vázlatosan felrajzolt kép őrizte meg. Eszerint a mai megjelenéstől leginkább a két karcsú saroktorony különböztette meg az épületet.

A királynőnek és kíséretének újabb, 1764-es látogatása idején Khevenhüller-Metsch herceg, udvarmester feljegyezte naplójában, hogy „a gyönyörű új teremben tánc volt és utána souper". Az egész kastély átépítésére felfigyelt: megjegyezte, hogy a kastély, amelyet 1751-ben ismert meg, jóval nagyobb lett, és megszépült állapotban fogadta az előkelő látogatókat.

A bővítések ezután is folytatódtak: még Grassalkovich Antal életében a legutolsónak épített traktusra ismét merőlegesen újabb szárnyakat csatlakoztattak. Ezekben rendezték be a fürdőt és a virágházat. A legutóbbi restaurálások során kiderült, hogy a kastély déli szárnyának végén színházat is kialakítottak. A hosszanti, téglány alakú terem falát festett architektúra díszítette. Az építkezés pompáját bizonyítja, hogy az új szárnyakhoz kapcsolódó istálló márványoszlopokkal készült.

Felvetődik a kérdés, hogy milyen kapcsolat fűzi a gödöllői kastélyt az ugyanekkor épülő budai királyi palota épületéhez. Elsősorban Grassalkovich személye a kapocs, hiszen a királynő kívánságára ő felügyeli a budai építkezést is. A két palotán számos egyéb formai és technikai egyezés van, amely azt bizonyítja, hogy a budai rezidencia megoldásai mélyen megrögződtek a kor építtető főurainak emlékezetében.

A két mű alaprajzát nézve feltűnik, hogy a kápolnák alaprajzukban és elhelyezésükben is megegyeznek egymással. Azonos még az előreugró közép- és sarokrizalitok háromtengelyes ritmusa, lekerekített sarkaik formája, valamint a manzárdkupolákat szegélyező attika.

A gödöllői kastély külső részletei nem olyan kvalitásosak, mint amit a mű tömegei, egyes belső terek kialakítása alapján várnánk. Főleg az oldalszakaszokon feltűnő, hogy a formák (pl. az ablakszemöldökök) alig emelkednek túl a pest-budai polgárházak színvonalán. Annál nagyobb pompával rendezte be Grassalkovich a belső tereket. Itt rendezett fogadásokat, és a királyi látogatások alkalmából országra szóló ünnepségeket tartott. Saját bevallásuk szerint az udvari emberek sem láttak annyi pompát és fényes külsőséget, mint 1751-ben Mária Terézia látogatásakor. Este 100 lovas kíséretében vonult be a királynő, s érkezésére 70 ezer lámpás fényében úszott a kastély. Másnap a több ezer terítékes ebéd valósággal elkápráztatta a vendégeket.

Gödöllő hatása a magyar kastélyépítészetre

A gödöllői Grassalkovich-kastély, amelyet a budai királyi palota egyszerűbb változatának is tekinthetünk, olyan sikeresen fogalmazta meg a magyar főnemesség vidéki lakó- és reprezentációs igényének leginkább megfelelő épülettípust, hogy az építtetők széles köre fogadta el és tekintette mintának. A kastély építtetőjének, Grassalkovich Antalnak a neve alapján „Grassalkovich-stílusról" is beszélünk e művekkel kapcsolatban. A típust felhasználó építtetők egy csoportja családi, baráti kapcsolatban állt Gödöllő urával, s így a jellegzetes megoldások átvétele ezzel is magyarázható, de a kastély népszerűsége nem csak ebben rejlik. A kastélyforma sikerét jól példázza, hogy a század végéig lényeges változtatás nélkül tovább élt - sőt nemcsak a kastélyépítészetben, hanem más, rokon építészeti feladatokban is (pl. püspöki palota, városháza, vármegyeháza).

Az épületek U alakúak, főhomlokzatuk legtöbbször az utca felé, két szárnyuk pedig hátra, a kert felé néz (A fordított elrendezést egyedül a nagytétényi kastélyban látjuk). A tömeget három rizalt tagolja: a két sarokrizalit kisebb mértékben, a középső viszont erőteljesen hangsúlyozott. A középrész magasabb, mint az oldalszárnyak, és önálló, magasan kiemelkedő manzárdtetős lefedést kap. Középen nyílik a kapuzat, felette a piano nobilét oszlopos erkély, lizénás tagolás és a többinél magasabb, díszesebb ablaksor (legtöbbször 3 ablak) emeli ki, fent pedig oromzattal zárul. A középrész tehát minőségileg más, lényegét tekintve eltérő a többi tömegtől. Emeletén a díszterem sokszor kétszintes, és mindenkor nagyobb belmagasságú, mint a többi terem. Az épületek egyemeletesek; a homlokzatokat nem pilaszterek vagy oszlopok, hanem rizalitok teszik változatossá, mozgalmassá. A belsőben teremsor, előtte pedig, az udvari oldalon, folyosó fut végig. A terek közül csak a díszterem hangsúlyos; a kastélyok funkciójának megfelelően a hivatalos, a társadalmi reprezentációval összefüggő terek (pl. lépcsőház, fogadóterem) általában nem jelentősek. A kastélyok között nem okvetlenül a közős tervező-építész jelenti a kapcsolatot, hanem az építtetők azonos igénye. Ezért a művek között szoros összefüggést, néha részletekbe menő egyezést is felfedezhetünk, de a komolyabb eltérések sem ritkák. Feltűnő, hogy az építtetők ragaszkodnak a középrizalit manzárdkupolás lezárásához - erre jelképes szerepe miatt tartanak igényt. A kupolás térlefedés, amely a koronát is felidéző formájával a budai várpalota óta felségjelvénynek számít, az uralkodónak vagy helyi képviselőjének, a főnemesnek a jelenlétét, a mű nem hétköznapi szerepét fejezi ki.

Az ún. Grassalkovich-stílusú kastélyok egyes jellegzetességei már a gácsi (Halic, Szlovákia) Forgách-kastélyon is feltűnnek (1736-1750). A gödöllői kastély ura közeli kapcsolatban állt a Forgáchokkal: veje és sógornője is e család tagja volt. Egy szabálytalan, sokszög alaprajzú, saroktornyos vár kastéllyá alakításából születik meg az épület, úgy, hogy az egyik oldalon, a két torony közé, a fal elé építik a háromrizalitos új kastélyszárnyat. E kötöttség miatt a homlokzat összeszorított, zsúfolt, a rizalitok rövidek. A háromtengelyes középrész tört vonalú oromzata J. L. Hildebrandt kedvelt motívumára emlékeztet - de csak azt bizonyítja, hogy a motívum ekkor már közkincsnek számított. Falát egyszerű lizénák tagolják, szorosan közrefogva a megnyúlt ablakokat. A középrész felett súlyos, esetlen manzárdtető nyugszik, míg a sarokrészeket lefedő kisebb manzárd tovább fokozza azok keskeny, toronyszerű hatását. Az emeleti ablakok szalagfüzéres mellvédje a kastély legszebb motívumai közé tartozik. A mű tervezője nem ismert. Mayerhoffer András kis összeggel szerepel ugyan egy későbbi forrásban, de nem világos, hogy az építtetővel való korábbi kapcsolata - esetleg tervezői működése - magyarázza-e megbízását, vagy pedig utólag bízták meg valamilyen javítással.

Gödöllőhöz közel fekszik Pécel község, ahol a nagy műveltségű Ráday Gedeon építette fel családi kastélyát. Az új épület egy régebbi kúria helyén, annak felhasználásával épült 1756 és 1777 között. Főépületét mellékszárnyak egészítették ki: istállók és magtár. Tervezője talán Mayerhoffer János, Mayerhoffer András fia volt - de lehet, hogy neve csak egy kisebb kivitelezési munka kapcsán szerepel a forrásokban. A kastély arányainak nehézkessége, a részletek egyszerűsége, a rövid közép- és sarokrizalitok tömbszerűsége adja meg a mű alaphangját. A tömegével erősen kiemelkedő, hangsúlyos elemekkel (kosáríves kapu, kettős konzolok által tartott erkély, oromzat, manzárdtető) kialakított középrizalit uralmát a szerényebb szárnyak nem ellensúlyozzák. A tört vonalú oromzat és a kovácsoltvas erkélyrács formája a gödöllői Grassalkovich-kastélyhoz fűződő közvetlen kapcsolatra vall. Az udvari oldalon elhelyezkedő, ellipszis alakú lépcsőház a kastély legérdekesebb, legegyénibb része. A belső térben a freskókkal díszített könyvtárterem, a díszterem, valamint az egykor külön épületrészben elhelyezett képtár egy művelt, irodalomszerető és művészetkedvelő arisztokrata ízléséről és lakóigényeiről tanúskodik. A helyiségek beosztása követte a kor szokásait: a szobákat az emeleten a kastély urának és vendégeinek, míg a földszinten a személyzetnek rendezték be.

A kastélycsoport szép példája a nagytétényi Száraz-Rudnyánszky-kastély. Magja középkori, amelyet 1720 és 1730 között a régi falak felhasználásával négyszögletes udvarházzá alakítottak. A végső kiépítés Rudnyánszky Józsefnek, a hétszemélyes tábla elnökének a megbízásából 1743-ban indult meg, és 1766-ra nagyrészt befejeződött. Ebben az évben Dugonics András hosszú költeményben írt dicsérő sorokat a kastélyról („Ennél Midas háza nem épülhet szebben, A többi hozzája semmise ellenben"). Az új építmény jobban igazodott az érett barokk stílusához, mint a korábbi. Tervezője az addig zárt, négyszögletes udvar körül futó szárnyak egyikét lebontotta, és egy U alakot idéző, cour d'honneurös alaprajzot formáló épületrészt illesztett a helyére. A lakóépület új szárnyai tehát az egyik oldalon nyitott udvar három oldalát fogják körül. A déli szárny lett a kastély főépülete; itt alakították ki az emeleti dísztermet. Külsején az egyszerűbb lizénák helyett az elegánsabb pilaszterek alkotják a tagolóelemeket. Mivel az oldalszárnyak - a hazai szokástól eltérően - nem hátra, a kert felé, hanem előre, a díszudvar felé irányulnak, elöl önálló kis homlokzatot kaptak, volutás megtört oromfallal.

Az épületen a homlokzati erkély érdemli a legtöbb figyelmet: hajlított vonalú, mozgalmas, igen dekoratív motívum: formájával egyedülálló a kastélyok e csoportjában. Oszlopok, pillérek és konzolok váltakozó sora tartja. Hullámzó vonala éles ellentétben áll a megnyúlt ablakkeretek és a pilaszterek nyugodt, szinte lapos formáival. Szalagmotívumos korlátja festőien oldott, gazdag vonalvezetésű. Frontálisan nézve az épületet, az erkély idegen elemnek tűnik a homlokzat egészén belül: a konzolok nincsenek a támaszok középtengelyében, az erkély pedig belevág az ablakokba. Az első pillanatban az az érzésünk, hogy az erkély nem ide készült, s ezért nem lehetett teljesen összehangolni a homlokzat architektúrájával. Ha viszont nem szemből, hanem oldalról, ferde látószögből nézzük az épületet, eltűnnek az anomáliák, és felismerjük, hogy a tervező - talán a díszlettervezésben, a látszatarchitektúrák festésében alkalmazott hatásfokozó eszközök alapján - a ferde nézésirányra számítva alkotta meg az erkélyt.

A Gödöllőt követő kastélyok sorában a gernyeszegi (Gernesti, Románia) Teleki-kastély volt a legkésőbbi. Középkori vár helyén épült, egy 1769-1772 között készült terv szerint. Az építtető felesége, Ráday Eszter a péceli kastélyt építő Ráday Gedeon testvére volt, s e családi kapcsolat magyarázhatja a felhasznált épülettípus azonosságát. A kastély falai 1777-ben már nagyrészt álltak, de az oldalszárnyak építése 1782-ig még folyt. Egy 1774-ben kelt levélben említik Mayerhoffer építész nevét - de Mayerhoffer András ekkor már nem élt, s az adat legfeljebb fiára vonatkozhatott. Az épület tömegelosztására jellemző, hogy - Pécelhez hasonlóan - túlsúlyra jut az erőteljes középrizalit, míg az oldalszakaszok szűkek, kéttengelyesek, s a sarokrizalitok tömörek, masszívak. Eltér viszont a pécelitől a középrizalit lekerekített sarkú négyszöge, öttengelyes beosztása és az emeleti ablakok összekapcsolása a felső ovális nyílásokkal. A kastély sok eltérést mutat a gödöllőitől is; ez összefügghet a régi vár felhasznált falainak helyzetével, de azzal is, hogy a minta nem egy konkrét tervnek a követését, hanem csak az elrendezés, a tömeg- és az alaprajz-alakítás általános elveinek felhasználását jelentette, s mindig módosult az építtető egyéni kívánságai szerint

Grassalkovich Antal Hatvanban is épített kastélyt (1754-1757), de az épület megjelenése és egykori funkciója között olyan ellentét mutatkozik, amely a típus sajátos szerepére világít rá. A mű tömegalakítása, homlokzatkiképzése, Mayerhoffer Andrásnak tulajdonított erkélyes kapuja és kupolája alapján jogosan sorolható az ún. Grassalkovich-stílusú kastélyok közé. A régészeti feltárás, a falkutatás szerint az épületnek gazdasági funkciója volt (az egyik szárnyát például magtárnak használták), csak kívül alakítottak ki kastélyszerű homlokzatot. E külső kiképzés a birtokos rangját, eszmei jelenlétét hirdette - tényleges megjelenésére, hosszabb-rövidebb itt-tartózkodására a közeli gödöllői kastély és a gyöngyösi városi palota megléte miatt nem került sor. Ezért nem vált szükségessé a reprezentatív, a lakott kastélyokat megillető belső kialakítás sem.

Jung József, a hatvani kastély mestere építette az aszódi Podmaniczky-kastélyt is - magának Grassalkovich Antalnak az ajánlására. Erről és Jung tevékenységéről, az átépítés időpontjáról (1767-1772) az építtető testvérpár később kiállított ajánlólevele tanúskodik.

A kastély helyén egy 1724 körül épített földszintes udvarház állt, amelyet a tervező a feljáróval együtt meghagyott a kibővített épület középrészén. Erre merőlegesen két emeletes traktust állított, hogy az U alakú, cour d'honneurös típus iránti igényt kielégítse. A terep emelkedése miatt a részek eltérő magassága nem látszik: az új építmények emeleti szintje azonos magasságban áll a főépület földszintjével. A szárnyak végén egy-egy impozáns, magas manzárdtetős pavilon áll. A megbízók lakosztályai ezekbe az új szárnyakba kerültek. Az architektúra kettősséget árul el: egyrészt jelzi az azonos épülethez tartozás tényét, de jelzi, hogy a két testvér eltérő igényeket támasztott. Ezért a szárnyak kialakítása hasonló egymáshoz (pilaszterekkel tagolt pavilonjaikat három magas ablak és fent íves oromzat hangsúlyozza), de díszítményeik eltérők. Az egyik szárny könnyed rokokó elemeivel szemben a másik már a klasszicizáló késő barokk egyenes vonalú, egyszerű felfogású motívumait alkalmazza. A kastély díszei közé tartozik a középrész előtti terasz és a lépcsős feljáró mentén húzódó díszes mellvéd. Nem kőbábok alkotják, hanem szépen faragott, fonatos kőkeretek.

Kastélyok a század második felében

A Grassalkovich-stílusú kastélyok csoportja, valamint az írott forrásokban szereplő s részben máig álló kastélyok nagy száma sokáig igazolni látszott azt a feltevést, hogy Mária Terézia kora a magyar kastélyépítészet fénykora volt, amikor is mintegy 200 kastély épült. A korabeli útleírások, beszámolók s az emlékanyag vizsgálata azonban megkérdőjelezi ennek az összképnek a hitelességét. A fenti szám kétségtelenül eltúlzott, de az nem vitás, hogy a berendezkedés évtizedeiben fejlődött a gazdaság és nagyarányú építőtevékenység folyt az országban. A kezdeti szerényebb művek után az 1740-es évek végétől, a budai királyi palota építésével párhuzamosan s részben annak ösztönző hatása alatt, megindult a főnemesi és gazdag középnemesi kastélyépítkezés. A XVIII. század végén, Szirmay Antal így ír helytörténeti munkájában a kortársak lakóházairól: „A nemesek lakóházai a falvakban nagyon hitványak. Alig néhány kőház akad köztük, többségük fából készült. Üvegablakok a falvakban egyáltalán nincsenek." Jól jellemzi a helyzetet Kazinczy leírása jövedelmező birtokokkal rendelkező nagyapja érsemlyéni, szerény házáról, amely „náddal födött, vályogból rakott" volt.

A nemességnek csak kis hányada, elsősorban a gazdagabb főnemesség építkezett; a köznemesek többsége - még ha vagyonos volt is - szerény körülmények között lakott. Gödöllő és Fertőd csak a kivételt jelentette - a kastély- vagy kúriaépítkezés egyébként csak a XIX. században mutatott fellendülést.

A körmendi kastély az ország egyik legtekintélyesebb főúri családja, a Batthyány család tulajdonában állt, s ennek köszönhetően a XVII-XVIII. század folyamán többször is helyreállították, átépítették. Az épület a XV. században bukkant fel először a forrásokban mint erődített udvarház. Kiépítése, bővítése akkor kezdődött, amikor Batthyány Ferenc megszerezte, és családjának egyik rezidenciájává fejlesztette. 1650 körül szinte teljesen átépítették: Filiberto Lucchese, a későbbi császári főépítész - aki sok helyen dolgozott Batthyány Ádámnak (pl. Németújvár, Rohonc) - készítette a terveket és Carlo della Torre irányította a kivitelezést. A szabálytalan négyszög alakú, belsőudvaros várat, amelynek sarkaihoz négy kerek saroktorony kapcsolódott, úgy bővítették, hogy a falak mentén, belülről egy-egy palotaszárnyat emeltek. A barokkizált erősség állaga a XVIII. század elejére úgy leromlott, hogy nem felelt meg többé Batthyány Lajos kancellár rangjának, reprezentációs igényeinek, aki 1730-ban el is határozta az átépítést, Donato Felice d'Allio császári építészt bízva meg az új kastély- és kertegyüttes kialakításával. Az 1745-ig tartó munkálatok során az alaprajz nem változott; megmaradt a belsőudvaros, négyszögletes, saroktornyos forma. A kerek saroktornyokat csak a falak magasságáig hagyták meg, s külsejük, faltagolásuk révén sarokrizalitokká alakították őket. Az udvart körülfogó szárnyak közül a főhomlokzat magasabb, monumentálisabb a többinél. Architektúrájának részletei a XVIII. század legvégén végzett újabb átalakításról tanúskodnak: toszkán oszlopos erkélye, jón féloszlopos tagolása, oromzata ezt a fázist idézi. Ezek a késői részletek nem igazodnak a többi homlokzat stílusához. A többi homlokzaton magas, a falazat nagyobbik felét kitöltő földszintet, egyszerű nyílásokat, szerény emeleti lizénákat, egyenes szemöldököket látunk. D'Allio nemcsak a homlokzatot és a manzárdtetőt építette át, hanem a belsőben nagyvonalú lépcsőházat, dísztermet és tágas lakóhelyiségeket alakított ki.

A század kastélyépületeinek többsége a barokk kastélytípus fő jellegzetességeit mutatja, s szinte „kötelező" elemeket, megoldásokat alkalmaz. Még a késői műveken is kiemelkedik a 3-5 tengelyes középrész, manzárdtetővel lefedve, a piano nobilén a díszterem kétszintes terét jelezve, erkéllyel hangsúlyozva. Az U alakú alaprajz, a háromrizalitos tömegalakítás is állandóan ismétlődik. Ha nem új épületről van szó, akkor úgy toldják az új részeket a régihez, hogy az elfogadott sémát alakíthassák ki. A gyepüfüzesi Erdődy-kastély XVII. századi traktusát az 1730-as években, majd 1780k bővítik, úgy, hogy az új főépület és oldalszárny a régivel együtt egy cour d'honneurös elrendezést alkosson. Az eltérő korú részek a belső diszpozícióban térnek el egymástól.

A barokk elfogadott, jellegzetesnek tekintett sajátosságai - néha leegyszerűsítve - még a kisméretű kastélyokon például a noszvajin, Szepessy Sámuel kastélyán (építette Povolni János, 1775-1779) is feltűnnek.

A sziráki kastély építése - a bejárat feletti inskripció szerint - 1748-ban fejeződött be. Ez azok közé a kisebb kastélyok közé tartozik, amelyet belső udvar nélkül, zárt tömbként építettek fel. Az épület kis mérete ellenére sem igénytelen, ahogy ezt a sarkakon, a zárt erkély fölé, a tetőgerincre állított hagymasisakos tornyok is elárulják. A sisakos tornyok és a kiemelkedő, oromzatos középrizalit festői, oldott összképet teremtenek. Az emeleti ablakszemöldökök egyéni alakítása, ívesen meghajló, többszörösen megtörő vonala sajátos hangulatot áraszt. A középrizalit frízét, a szemöldökmezőket és az ablakok alatti ún. köténymotívumokat gazdag növényi ornamentika tölti ki. A kapuzat meghajló párkánya tovább fokozza a dekoratív hatást, a kastély teljesen egyedi megjelenését. Az épület hazai tervező munkája lehet, aki a barokk építészet alapeszközeit nemcsak jól ismeri, de egyéni módon, sajátos együttessé összeállítva használja.

A XVIII. század elején a Forgách család birtokolta a szécsényi uradalmat. Kastélyukat 1737 után kezdték építeni, s 1753-ban már befejezték - egy ekkor kelt szerződésük ugyanis már álló épületet említ. A tervező felhasználta a régi, romos várfalakat; ez magyarázza az alakítás néhány szabálytalan vonását. Az alaprajz H alakú formát ír le, sarokrizalitokkal és széles, öttengelyes középrizalittal. A rizalitot, mely egy szinttel a többi falszakasz fölé emelkedik, magas kupola is kiemeli. A kerti homlokzattól eltérően a főhomlokzat középrészét még kéttengelyes előépítmény is hangsúlyozza, fonatos erkéllyel és két, összekapcsolódó kör alakú ablakkal. A falpillérek igen karcsúak: arányaik, fejezetformáik egyéni alakítás eredményei. A játékos, könnyed, szép formákból összeállított homlokzat csak áttételesen áll kapcsolatban külföldi mintákkal; inkább a kelet-magyarországi kastélyokhoz hasonló, de egyéni felfogást mutat.

Barokk kastélyaink szokásos elrendezését követő, nagyszabású mű volt a keszthelyi Festetich-kastély. Az előzményének tekinthető kúriát 1745-1750 között alakították át kastéllyá. A tervet egy pozsonyi „ingenieur", talán J. B. Martinelli kamarai építész készítette. Egy régi alaprajz szerint alig kiugró sarok- és középrizalit élénkítette az U alakú épületet. Az elrendezés a korszakra jellemző: teremsor és előtte végigfutó folyosó. Az egész középrizalitot vesztibül foglalta el, felette nagyméretű, kiemelkedő díszteremmel.

Tulajdonosa, Festetich Pál, az udvari kamara alelnöke 1769-től újra meg újra bővítette ezt a hagyományos, sem méretében, sem felfogásában nem kiemelkedő épületet (Hofstädter Kristóf terve szerint). Festetich, frissen szerzett grófi rangjának és hivatalának megfelelő, reprezentatív rezidenciát kívánt kialakítani a szerény barokk kastély helyett. Előbb a hátranyúló szárnyakat hosszabbította meg, majd keresztszárnyakat épített azokhoz. A belsőket is egyre gazdagabbá, a funkcióknak megfelelően egyre változatosabbá formálták. Előbb (1792-1800) egy klasszicizáló, majd (1883-1887) egy eklektikus átépítés következett s ez a barokk elemeket szinte teljesen eltüntette.

A török hódítás után visszafoglalt erdélyi fejedelemséget a Habsburgok nem csatolták vissza az országhoz, hanem külön kormányzat alá helyezték és önállóan kezelték. Területén a régi fejlődés sok eredménye megmaradt, de az új hatalom is kifejtette hatását. E helyzet mind a társadalmi életben, mind pedig a művészetben sajátos kettősséget eredményezett.

A magyarországi viszonyokkal összevetve Erdélyben sok azonosságot, de lényeges különbségeket is felfedezhetünk. A nemesség, s ezen belül az új rendszernek szolgálatot tevő főnemesség létszáma megnőtt, de földbirtoka, vagyona az adományozható birtokok hiányában nem gyarapodott. A szegényes viszonyok, az egyszerű életmód nem kedvezett a világi építészet, s különösen a kastélyépítészet fellendülésének. Ennek ellenére a felemelkedni vágyó nemesség szükségképpen az udvar felé fordult, s nemcsak politikai téren, hanem életvitelével, művészi igényeivel is igazodott a bécsi mintákhoz. A leggazdagabb, -előkelőbb családok igyekeztek az osztrák és a magyarországi főurakéhoz hasonló barokk kastélyokat építtetni, váraikat pedig a védelmi szempontok mellőzésével, új szellemben átalakítani. Az új építészet azonban nem a minták puszta másolásából született, mert a hagyományok erősnek bizonyultak, s a múlt és a jelen megoldásaiból egyéni formákat teremtettek. Ezért például a rizalitos-manzárdkupolás tömegalakítás csak lassan szorította ki a késő reneszánsz kompozíciókat. A Bécstől való nagy távolság jelentősen megnehezítette a divatos osztrák mesterek szerződtetését, ezért az építtetőknek a helyi mesterekre, s elsősorban a kolozsvári kőfaragók munkájára kellett támaszkodniuk.

A fejedelemség kormányzásában szerephez jutó Bánffy család a nagyarányú építkezésekben is kivette részét. Gróf Bánffy Dénes főlovászmester, a korszak egyik legjellegzetesebb alakja, 1748-1753 között bővítette bonchidai (Bonţida, Románia) kastélyát. A XIV. században épült, majd 1650 körül átalakított épület új szárnyát feltehetőleg bécsi mester tervezte, Bánffy ugyanis szinte állandóan Bécsben tartózkodott, ahol a királynő és férje különleges kegyét élvezte, és magas méltóságokat töltött be.

Az átalakítás nyomán az addigi szabálytalan négyszög alaprajzú, négy sarokbástyás épület teljesen új képet öltött. A keleti sáncok helyén a traktushoz kapcsolódó patkó alakú földszintes szárny épült, ahol istálló és lovarda került kialakításra. A bécsi udvari istálló elrendezését követő épületrész kialakítása osztrák építész közreműködésére utal.

Az északi homlokzat külseje is teljesen átalakult. Az építkezés eredménye egy attikával, erkéllyel, külső lépcsővel hangsúlyozott középrizalit lett. Ez a traktus a cour d'honneurös épület törzsépülete. Udvari oldalán oszlopokra támaszkodó erkély és kettős ablakok emelik ki a középtengelyt.

Bánffy Dénes építkezéseinek pompája hatott az erdélyi főnemességre. A vele rokonságban álló Wesselényi család két kastélyának megépítéséhez ösztönzést jelentett a bonchidai példa. Wesselényi Miklós 1778-ban kezdte építtetni zsibói kastélyát, melynek munkálatai egészen a haláláig, 1810-ig tartottak. Az épület ennek ellenére - részben az emelkedő terep miatt - mégsem készült el teljesen. Egy négyszögletű udvar három oldalát vette volna körül, de az U alakú alaprajz egyik oldalát traktus helyett ma is hosszan elnyúló dombhát alkotja, melynek végén - mintha csak elkészült volna a szárny - manzárdtetős pavilon áll. Párját, a másik oldalon, szintén manzárdtető fedi. A törzsépületen, az egyik oldalszárnyon kívül, a negyedik oldalon egy félbemaradt traktus látható - vagyis a barokk cour d'honneurös elrendezés mellett a négyszögletes, négy sarokbástyás reneszánsz forma emléke is tovább élt. A törzsépületen a hagyományos háromrizalitos tömegelosztást alkalmazta az építész. Nem maradhatott el a középrésznek bábos korlátú erkéllyel, díszesebb ablakokkal és magas tetőzettel való hangsúlyozása sem. A kastély hangulatos, öttengelyes, tornácos északi rizalitja a helyi reneszánsz tradíciók továbbélésére utal.

A barokk kastélyok minden jellegzetes megoldását nagyvonalúan és egyszerűen jeleníti meg a pétervásári Keglevich-kastély. A tervek készítője és a kivitelezője valószínűleg az ország keleti részében gazdag tevékenységet kifejtő Quadri Kristóf lehetett (a munkálatok 1760 és 1762 között folytak). A szélesen elterülő, U alakú épület kissé nehézkes középrészét szépvonalú, önálló manzárdtető fedi. Emeleti dísztermét három, az oldalszárnyak ablakainál magasabb nyílás jelzi. A szemöldökdíszek, az arányok, a tagolatlan falfelületek késői építési dátumra utalnak, és kissé provinciális megoldást mutatnak, amely a nagy művészeti központtól távolabb eső helyen született.

Fertőd, a „magyar Verszália”

XVIII. századi kastélyépítészetünk leggazdagabb, legjelentősebb alkotása, a fertődi (Eszterháza) Esterházy-kastély társtalan mű Magyarországon. Míg a hazai barokk kastélyok - akármilyen gazdagság is árad falaikról, belső tereikből - nem haladták meg a földbirtokosi-főúri reprezentáció léptékeit, addig a fertődi kastély fejedelmi, szinte uralkodói nagyvonalúság szülötte, mely egy királyi udvaronc lakóigényét és életmódját tükrözi. Csak uralkodókhoz mérhető az a költségeket nem kímélő természetátalakító munka, amelyet az épület- és kertegyüttes létrehozatalához elvégeztek, mely során a közlekedést s építőanyag-szállítást akadályozó hatalmas lápot egy nyolc kilométer hosszú gát, valamint három csatorna segítségével rövid idő alatt lecsapolták.

A fertődi kastélyt az ország leggazdagabb főura építtette, akit pompaszeretete miatt már a kortársak a „Fényes" jelzővel illettek. Még a fiatal Goethe - aki 1764-ben Frankfurtba utazott, hogy a későbbi II. József koronázási ünnepségeit megnézze - is felfigyelt a fényes külsőségek között élő, pompás ünnepségeket rendező császári követre, Esterházy Miklós hercegre, és meg is emlékezett róla a Költészet és valóságban.

A kastély egy kisméretű vadászház helyén, több periódusban épült.

Első ismert formáját 1720 körül nyerte el, amikor A. E. Martinelli egy sala terrenából, egy díszteremből és 20 kisebb teremből álló vadászkastélyt épített a kisebb, ma már ismeretlen formájú épület helyén. A két sarokrizalittal tagolt, téglány alakú egyemeletes épületet magas manzárdtető fedte. Ezután évtizedekre leállt az építkezés, mert a tulajdonos még kiskorú volt, illetve - másodszülöttként - nem rendelkezett kellő anyagi forrásokkal az átépítéshez, bővítéséhez, a kert kialakításához. A negyvenes-ötvenes években szóba kerülhetett az építkezés folytatása, mert az udvari szolgálatból távozó Jadot császári főépítész tervei között - a leltár szerint - szerepeltek a kastélyra vonatkozó alaprajzok.

A kastélyépítés munkálatai igazán csak 1762 után indultak meg, amikor Esterházy „Fényes" Miklós lett a család feje, aki már nem kis vadászkastély léptékében gondolkodott: új, korszerű hercegi rezidenciát kívánt emeltetni az elavultnak tűnő kismartoni kastély helyére. A főépülethez, összekötő szakaszok közbeiktatásával hosszú, földszintes szárnyakat csatoltak, s kialakították a jellegzetes, patkóalakú traktusokkal közrefogott díszudvart. Az összekötő szakaszokban vendégszobákat rendeztek be, a földszintes szárnyakban pedig konyhákat, raktárakat helyeztek el.

A több szakaszban zajló építkezés során jelentős változások történtek a főhomlokzaton: egy szinttel megemelték, s tetejére a korábbi manzárd helyett egy négyszögletes „belvedere", egy lapos tetejű kilátó került, ahonnan messze túllátni a kerten, egészen a vadaskertre. A rizalitokkal megmozgatott homlokzatot kulisszafallal „kiegyenesítették" és új, külső díszlépcsőt építettek hozzá. A főépület előtt kettős oszlopokra támaszkodó erkély áll; ide, a piano nobile szintjére vezet fel a kétkarú, igen dekoratív vezetésű díszlépcső. Tervezője a schönbrunni császári rezidencia külső lépcsőjét választotta mintául.

A főépület tagolása, miként az oldalszárnyaké is, a bécsi palotahomlokzatok sémáját mutatja: a földszint alárendelt, talapzatszerű, felette hangsúlyos architektúrájú piano nobile, majd egy mezzaninszint következik.

Az épület centruma, az emeleti díszterem, a középrizalit mögött kétemeletnyi magasságú teret foglal el. Az épület többmenetes alaprajzzal bontakozik ki: a termek kétoldalt több sorban - folyosó nélkül - következnek egymás mellett. Az oldalszárnyak viszont a magyar barokk építészet szokásos elrendezését követik: teremsorból, és előtte végigfutó folyosóból állnak. A két épületrész eltérő alaprajzi rendszere is jelzi, hogy a kastély több fázisban épült és a részeket utólag kapcsolták egymáshoz, többé-kevésbé egységes épületté. Az épület központi tömbje - amelyet nagyrészt kitölt a Martinelli által épített kisebb kastély - a francia elvek szerint a tér lehető legjobb kihasználását, a termek maximális kényelmet biztosító elhelyezését valósítja meg. A szárnyépületek hozzácsatolásától az épület hosszan elnyúlóvá vált, ezért már nem mutatkozott célszerűnek a többsoros teremalakítás, hanem az egyetlen teremsor és az előtte végigfutó közlekedőfolyosó biztosította leginkább a kényelmet, a jó felhasználást.

A két tértípus utólagos összekapcsolására enged következtetni az is, hogy a főépület és az oldalszárnyak között nincs belső kapcsolat, egyiket nem lehet a másikból megközelíteni, csak az udvarról nyíló külön bejárat felől. (Az elkülönítés lehetett tudatos is: a vendégszobák így függetlenek maradtak a főépülettől). A külsőn is több jele van a nem egységes, kellően össze nem hangolt tervezésnek: a tengelyközök nem egyformák, a főpárkányok nem futnak végig töretlenül, hanem sokszor bántó eltérést mutatva találkoznak. A legfurcsább részlet az oldalszárnyak oromzata, amelyet nem a párkány tetejére, hanem a homlokzat belsejére, az emeletek közé szorítva helyeztek el, s így az a pilasztereket is átmetszi. A több építési fázis, az utólagos hozzáépítések miatt a különféle épületrészeket nem sikerült egységes megjelenésű homlokzattá formálni, a díszlépcső hátterében például az erkély szervetlenül, a tagolás rendszeréhez képest „elmozdulva" áll.

A részletképzésben mutatkozó hibák, furcsaságok ellenére a kastély igen reprezentatív, különlegesen hatásos, nagyvonalú alkotás. A rokokó részletek, a lant alakú ablakok, a hajlított lépcsőkarok olyan könnyedséget és ötletességet mutatnak, hogy a mű méltán vívhatta ki a kortársak és az utókor csodálatát.

A szakirodalomban máig folyik a vita, ki lehetett a nagy mű tervezője. Több kutató magára Esterházy Miklós hercegre gyanakodott, aki a barokk korszak főuraihoz hasonlóan komoly építészeti ismeretekkel rendelkezett, s végig kézben tartotta a munkák irányítását, hogy elképzeléseit megvalósíthassa. Ez azonban ellentmond a korabeli gyakorlatnak: a megrendelő ugyan valóban meghatározta a legapróbb részleteket is, de csak a kívánságait, ötleteit fogalmazta meg, azokat szakember dolgozta ki tervrajzzá.

Egy másik hipotézis szerint az alaprajz és a felépítés szokatlansága, megoldatlansága azzal magyarázható, hogy a tervező nem volt hivatásos építész és az építészi logikától, szabályoktól eltérően gondolkodott. Esterházy célja a minél hatásosabb, minél látványosabb megjelenés lehetett, ezért díszlettervezőjére, az udvari ünnepségek és operaelőadások díszleteit tervező Girolamo Le Bonra bízta a tervrajzok elkészítését. Ez az elképzelés is nehezen fogadható el: Esterházy a hatalmas mű tervezését nem bízhatta egy gyakorlatlan, az építészethez nem értő mesterre, hiszen a versailles-i és a schönbrunni kastéllyal vetekedő művet kívánt létrehozni.

A források utalnak arra, hogy Melchior Hefele, a később Pozsonyban és Szombathelyen is alkotó bécsi építész is dolgozott Fertődön, de az adatok és a stíluskritikai vizsgálatok alapján csak a később elfalazott lépcsőház tervezését tulajdoníthatjuk neki. A nagyon elegáns külső lépcső Hefele ezen adatok szerinti ténykedésénél későbbi időben épült.

Valószínűleg nagy szerepet játszott a kivitelezésben Jacoby Miklós, udvari mérnök. Feltehetőleg nem egyetlen tervező mestert kell elképzelnünk, hanem alkalmanként különböző építészek közreműködését, akik a herceg ötleteit, az építkezés általa megfogalmazott elveit formába öntötték.

Az épületet a korabeli leírások és dicsőítő költemények „magyar Verszáliának" nevezték. Esterházy herceg azonban nemcsak a versailles-i, hanem a schönbrunni kastélyt is mintának tekintette. Rizalitos homlokzatalakítása, a földszint és a felső emeletek szembeállítása, a piano nobile és a mezzanin elkülönítése, kétszintes díszterme a korabeli magyarországi kastélyépítészet alapvető sajátosságai.

Az egykori belsők gazdagságának a kortársak is bámulattal adóztak: Vályi András 1796-os leírása szerint a belső felülmúlja a „vár külső igen jeles formáját" is.

A kortársak, a vendégek és utazók dicsérő szavai nem csak a hatalmas, dekoratív kastélyépületnek, de a franciakertnek és a kerti építmények sokaságának is szóltak. A kertterv szerint a kastély három hosszú, egyenes alléé gyújtópontjában áll. A fasorokkal kísért utak végigvezetnek a kerten, s egészen a vadászparkig visznek. Az elrendezés fő elemei a hosszú, egyenes allée-k, a geometrikus formára nyírt bokrok, a füves és virágos parterre-ek, a vízmedencék, a szökőkutak. A kor szokását követve a kertben, a mellékutak kereszteződésében kis építményeket („templomokat") is elhelyeztek alkalmi szórakozások, ünnepségek vagy pihenés céljaira: ilyen például a Nap-templom, a Diana-templom és a kínai pavilon. Ezek az építmények azonban gyakorlati funkciójuk ellenére elsősorban nem a használat céljára épültek, hanem ugyanolyan látványként szolgáltak a kertben, mint a szökőkutak, vagy a szoborcsoportok. Felépítésükben sem az építészeti logika érvényesült: inkább dekorativitásuk, könnyedségük dominált. A komplexumhoz operaház, marionettszínház, képtár, muzsikaház, színház és télikert tartozott, hogy a nagyszámú vendégsereg méltó szórakozása biztosítva legyen. Érdekesség, hogy a színház önálló épületben kapott helyett, holott a kor kastélyaiban rendszerint az épületen belül, az egyik szárny végében alakították ki. A pompás, tarka ünnepségek, a rendkívüli szórakozások csúcspontjai Mária Terézia és udvara gyakori fertődi látogatásai voltak.

A fertődi kastélyegyüttes külső-belső kialakítása jól példázza, hogy a XVIII. század második felében ízlésváltozás következett be a magyar építészetben; míg a Grassalkovich-stílusú kastélyok inkább az osztrák példákhoz igazodtak, a fertődi kastéllyal a francia felfogás, elsősorban a kor minden építtetőjére nagy hatást gyakorló Versailles mintája vált mérvadóvá. A herceg járt is Versailles-ban, és a kastély pompája, a kert sosem látott nagyvonalúsága, az építmények, szobrok gazdagsága kétségtelenül lenyűgözte képzeletét. Bessenyei szavai találóan világítják meg célját: „Páris és Londonban növekedett francia kívánság itt minden gyönyörűségét feltalálhatja." Igaz, Fertődön felfedezhetünk a magyarországi ízlésnek tett engedményt is: a rizalitos tagolást és a manzárdtető nélküli térlefedést.

Késő barokk kastélyok

A század hetvenes éveitől fokozatos változás érezhető a magyar építészetben. Régebben, az osztrák szakirodalom hatására, copfnak nevezték ezt a korszakot, mert a leggyakrabban használt díszítőmotívum, a feszton, emlékeztetett az ebben az időben divatos parókaformára. A sajátos ornamens természetesen csak az építészet felületi jelenségeihez tartozik - ez nem az egyetlen, s nem is a legfontosabb jellemvonása. A változás a díszítés módosulásánál sokkal mélyebb volt, s ezért inkább klasszicizáló késő barokknak nevezzük ezt a fázist, jelezve, hogy az átmenetet képezte két korszak határán. Mária Terézia és II. József fiziokrata és merkantil elveket egyesítő gazdaságpolitikája Magyarországon is fejlődést eredményezett s mindez, a felgyorsult polgárosodási folyamattal együtt, az építészetre is kiható változásokat hozott. A kereskedelem, a közlekedés korszerűsödése, a céhrendszer erősödése, az oktatás modernizálása számos új építési feladat (mezőgazdasági, ipari épületek, vámházak, színházak, könyvtárak stb.) és megrendelő (hivatalok, városi magisztrátusok, polgárok) megjelenését vonta maga után. Megváltozott az építészet gazdasági, szervezési háttere is; míg néhány évtizeddel korábban sokszor még az építőanyagok beszerzése is nehézségekbe ütközött, ebben az időszakban ilyen problémákról nem szólnak a források. Egyes adatok például a téglaégetők számának növekedéséről tanúskodnak. Nem volt hiány szakképzett mesterekben sem - a céhes mesterképzés kellő számú mestert biztosított a hazai építkezésekhez. A rajzoktatás bevezetése a mintalapok útján a legkorszerűbb építészeti irányzatokkal, a legdivatosabb díszítőmotívumokkal ismertette meg az építészeket, és a sokféle hatás révén - miként Európában szinte mindenütt - stíluspluralizmus alakulhatott ki. Az egyik nagy stílusvonulat az antikvitást vette mintául, s legfontosabb motívumaival azt igyekezett újjáéleszteni. Magyarország, amelynek nyugati fele négy évszázadig Pannonia provincia néven a Római Birodalom fontos része volt, mindig is bővelkedett ókori maradványokban. Nagy számban kerültek elő a szarkofágok, feliratos kövek, sírlapok, faragványok, melyek gyűjtése, új épületekbe való beillesztése, s kiállítása elterjedt dolog volt a XVIII. században. Felerősödtek a törekvések, amelyek a helyi tradícióra építve, a dicső múltat felidézézve, aktualizálva egyes helységek, vagy régiók fontosságát igyekeztek kiemelni (pl. Szombathelyen, az újonnan alapított püspöki székhelyen az ókori Savariara utaló műalkotásokkal). Ezek a törekvések csak kiegészítették és felerősítették az elméletben, a művészképzés gyakorlatában, a mintalapok motívumaiban megfigyelhető antik tiszteletet, amely a barokk építészetben amúgy is éreztette hatását. Az udvar is támogatta ezt a klasszicizáló felfogást. J. N. Jadot udvari főépítész már 1739-1745 között diadalívet emelt Firenzében Mária Terézia tiszteletére - szinte pontosan követve az ókori mintákat. Az udvarhoz közelálló Migazzi, váci püspök, aki egyúttal bécsi érsek is volt, az uralkodó pár látogatásának tiszteletére 1764-ben Vácott, püspöksége székhelyén hatalmas, egynyílású diadalívet építtetett kőből. A művet a Franciaországból Bécsbe érkezett Isidore Canevale antik előzmények alapján tervezte, de a geometriai formákat, a sima, dísztelen felületeket - vagyis a korszak klasszicizmusának eszményeit - elődeinél jobban hangsúlyozta. Diadalkapuk a század végén is készültek még, például Pesten, 1790-ben, II. Lipót koronázására, vagy két évvel később a nádor látogatása alkalmából. E művekkel rokon az az előcsarnok, amelyet 1792-ben, I. Ferenc magyar királlyá koronázása alkalmából Tallherr kamarai építész a budai Mária Magdolna-templom elé épített. Ez az építmény timpanonnal koronázott diadalívformát mutat - vagyis a később homlokzati elemként alkalmazott klasszicista portikusz alapsémáját. A díszítmények szinte teljes hiánya, a nyitott és a zárt felületek harmonikus aránya, az egyenes vonalak, a horizontálisok és vertikálisok uralma jól megkülönbözteti ezt az alkotást a barokk művektől.

A klasszicizáló későbarokk azonban még nem jelenti az épületek antikos megjelenését, netán az ókori művek másolását. Ekkoriban még nem törekedtek az archeológiailag pontos építésmódra és formálásra, csak evokációra, az antik felidézésére. A XVIII. századi francia építészetelmélet egyik kulcsszava a „simplicité" (egyszerűség). Ez az ideál a természet követését tűzte céljául, amely józan, csak a legszükségesebbre szorítkozik. A kor többre becsülte Homérosz egyszerűségét Vergiliusz kifinomultságánál, és a példaértékűnek tekintette a görögök természetes egyszerűségében megnyilvánuló nagyságát. Az építészet, az ornamentika vonatkozásában az aprólékos, a finoman tagolt helyett néhány nagy tömeg, vagy tagolóelem alkalmazását tartották eszménynek. Az egyszerűség azonban nem az eszközök puszta korlátozását, elszegényesítését jelenti, hanem a világosságot, áttekinthetőséget, a felesleges kerülését. A simplicité az építészek számára egyrészt a férfiasan egyszerűnek tartott dór oszloprend használatát, másrészt a legszükségesebbre korlátozódó tervezést jelentette.

A simplicité fogalmával tehát szorosan együtt jár a természetes és az antik fogalma is. Az ókori művészek csak példát mutatnak a természet követésére, mert az ő művészetük a természet másolásán, racionális értelmezésén alapszik.

A korszak építészeti stílusában a klasszicizmus mellett még erősen megnyilvánultak a barokk stílus elvei is. Az architektonikus kiképzés azonban az érett barokkhoz képest általában leegyszerűsödött. Nem fogadjuk el ugyan Hans Sedlmayr nézetét, hogy a jozefinista korszak építészetében a műfajok nivellálódása a legalsóbb szinten történt, bár tény, hogy vannak erre utaló jelek. Mária Terézia és utódai a korábbi ünnepélyes, reprezentatív, a „birodalmi" igényt hangsúlyozó stílus helyett egy intimebb, a privát szférát kiemelő építészeti irányt részesítettek előnyben. Kezdett különválni az uralkodó magánmegbízásából és az állam céljaira készült építészet, s utóbbit egyre inkább csak a célszerűség, az egyszerűség, az olcsóság igénye határozta meg. Ezt a felfogást képviselték az udvari építészek is, akik egyre inkább hivatalnokokká, egy birodalmi szinten is egységes, funkcionalista, a felesleges díszítést kerülő építészetet igyekeztek megvalósítani.

Canevale poligonális alaprajzú pesti Újépülete (1776-tól), F. A. Hillebrandt nyolcvanas években, a kormányszékek budai elhelyezéséről, a pesti német színházról (1792) szóló tervei jól példázzák ezt a felfogást. Úgy látjuk, a korszak magyarországi építészetének legnagyobb fogyatékossága, hogy még nem alakultak ki a megváltozott feladatokhoz illő, azokat kifejező formák. Új szerkezeteket, újfajta téralakítást nem figyelhetünk meg, de a régi elvek sem dominálnak egyértelműen. Az U alakú barokk alaprajzot kezdi felváltani a téglány alakú elrendezés. A rizalitos tagolás rendszere megváltozik: erős kiülésű rizalitok, megmozgatott tömegek helyett csak jelzésszerű, a felületen érvényesülő rizalitok mutatkoznak s ezek is már leginkább csak középen, a sarkokon viszont nem. A homlokzatalakítás módosult: az alá- és fölérendelés helyett az egyes szintek szerepe, mérete azonos. Eltűnnek a nyílásformák közötti különbségek, melyek addig a főemelet kiemelésére szolgáltak. A korábban általános, az épület kontúrjában is szerepet játszó manzárdtetők egyszerűbb kialakítású nyeregtetőknek adnak helyet. Megváltozik a formaképzés: a hajlított, mozgalmas elemeket az egyenes vonalúak váltják fel. A mélyített tükör, a kiemelkedő táblázat, a négyszögű mező és a falsáv a felület legfontosabb tagolóelemei. A felületek nem maradnak üresen, de a korábbi gazdagabb, rokokó ornamentumok helyett új, vízszintes és függőleges vonalakból képzett formák jelennek meg. A valóságos térviszonyokat - bármilyen egyszerű terekről is van szó - látszathatásokkal nem igyekeznek leplezni az építészek.(pl. Tallherr terve a szekszárdi r. k. plébániatemplomhoz, 1793-1798).

E két irányzat a század utolsó két évtizedében harmonikusan olvadt össze az országban, s vált egyéni, önálló arculatú helyi stílussá.

Kastélyépítészetünkben a változás jelei csak lassan mutatkoztak, de egyre szembetűnőbben. Ezt tanúsítja a tatai Esterházy-kastély, amely már a klasszicizáló késő barokk építészet számos jellegzetességét is mutatja. Esterházy Miklós (1711-1764) a tatai vár lebontását és helyén nagyszabású, szinte a fertődivel vetekedő új kastély építését tervezte. Előbb Canavaleval tárgyalt, majd Fellner Jakabot bízta meg a tervek elkészítésével. Halála azonban megakadályozta terveinek megvalósítását, s utóda, nyilván anyagi okokból, új, szerényebb épület emelését határozta el. Esterházy Ferenc józanabb, méreteiben szerényebb kastélya a vártól távolabb épült, s a vár lebontása ezután nem került szóba. Az építész ezután is Fellner maradt, akiben a család, főleg Eszterházy Károly püspök, a nagy építtető, megbízott és számos feladattal látott el. Az építkezés 1765 körül kezdődött el és 1776-ban fejeződött be. A téglány alakú, egyemeletes épület déli homlokzatának sarkaihoz két, négyszögletes torony kapcsolódik. Az érett barokk idején kialakult az a gyakorlat, hogy a kastélyokra akkor is építenek tornyokat, ha azok nem szolgálnak védelmi funkciót, részben a „kastély" fogalmának kifejezésére, részben pedig a hatalom, a főúri jelenlét jelképéül. Esterházy Ferenc a hatvanas években, szintén Fellner közreműködésével átépíttette a cseklészi kastélyát, oly módon, hogy itt is szimbolikus, nem védelmi célú tornyokat alakítottak ki. Tatán a falsíkból kiugró tornyokon kívül egyetlen síkban marad a homlokzat, a középső, hangsúlytalan két tengely szinte csak jelzésszerűen lép a falsík elé. A földszint sávozott és egyszerű ablakok nyitják meg. Az emelet ablaktengelyeit keskeny falsávok szegélyezik. Ez a szint nem magasabb a fölszintnél, csak architektúrája emeli ki az épület egészéből. Szegmensívű ablakai egyenletesen sorakoznak a homlokzaton, felettük mélyített mezőkkel, könyöklőpárkányuk alatt tábladísszel. A két középső tengely félköríves záradékú ablakai némileg eltérnek a többi ablaktól. A tornyokat manzárdra emlékeztető sisak fedi, míg az épületen lekontyolt nyeregtető van.

A kerti homlokzat díszesebb alakítása abban mutatkozik meg, hogy középen a Fellner által gyakran alkalmazott nyílásmotívum látható: a kosáríves, fúgázott homorulattal kialakított porte cochére en niche, amelyben erkélyes, nagyméretű ablak nyílik. Mindkét oldalon mozgás nélküli a falfelület, s az építész nem használ díszítményeket. A tornyok ellenére az épület körvonala zárt; a manzárd nélküli tetőzet a barokk kastélyokétól eltérő megjelenést kölcsönöz a műnek. A tervező a földszinten az ebédlőt és a kápolnát, az emeleten a dísztermet alakította ki nagyobb hangsúllyal, ám az alaprajzban e tereket nem fűzi össze, nem készíti elő reprezentatív barokk térsorral. A régi alakítás egyetlen eleme az enfilade, amely a főhomlokzat mögött vonul végig.

A barokk lakóigények és a klasszicizáló késő barokk formák kapcsolatát jelzi a keszthelyi Festetics-kastély Rantz János György által 1799-ben készített átalakítási-emeletráépítési terve. Az épület U alakú alaprajza nem változott, és feltételezhetően a régi épület hatásaként, esetleg a „kastély" fogalmához tartozónak tekintett elemként, továbbra is szerepel a középrizalitot lezáró manzárdkupola. Főleg az udvari homlokzat új architektúrája mutat a barokktól eltérő képet: a sávozott, szigorú hatású földszint felett sima falsávok tagolják a felületet. Az emeleti ablakok konzolokra támaszkodó egyenes ablakszemöldökei, a manzárd ablakok köténydíszei a századvég stílusát idézik. Ugyancsak a klasszicizáló stílusba tartozik (már a barokkban használt korinthoszi fejezetet felváltó jón fejezet révén is) az udvari portikusszerű négy oszlop is. Meglehetősen ügyetlen megoldás, mert a középrizalit két szintjét átérő oszlopok a legfelső, manzárd szint erkélyét tartják - azaz nem a piano nobiléhez kapcsolódnak.

Kastélyépítészetünkben viszonylag kevés az olyan alkotás, amely tisztán mutatja a klasszicizáló késő barokk stílusjegyeit. Ezek közül kiemelkedik Melchior Hefele terve a nagycenki Széchenyi-kastély átalakításához, amely azonban nem jutott túl a tervezés fázisán.

Az építkezés igénye azért merült fel, mert 1789-ben a kastély egyik melléképülete leégett, és a megmaradt épületek túl szűkösek lettek volna a nagyszámú személyzet elhelyezésére.

A kastély barokk külseje az 1750 körül megindult és a hatvanas évek elején befejeződött építkezési fázisban alakult ki. Ekkor az épület „egyemeletes volt, a kert közepén állott, alsó végén a színház, felsőn a kápolna" helyezkedett el.[i] A kétszintes (emeletes) rizalitok között az összekötőszárny ekkoriban csak földszintes volt.

A megrendelő az alaprajzon nem kívánt változtatni. A térségnek egy 1789-ben készített helyszínrajzán a kastély sematikus alaprajza is látható. Ebből kiderül, hogy az U alakú, az egyik oldalon három-, a másikon egyrizalitos alaprajz fő tömegei már megvoltak. Valószínűleg a beosztás sem változott: már Hefele előtt is a teremsorból és a kerti oldalon végigfutó folyosóból állt. Az emeleti termek kialakítása a földszintieket követi: pontosan ugyanolyan méretű, négyszögletes termek sorát alakították volna ki az új, második emeleten. Úgy gondoljuk, a rizalit díszterme az emeletráépítés révén kétemeletes belmagasságúra változott volna, ha az emeletráépítés megvalósul.

A főhomlokzat háromtengelyes középrizalitot, ehhez kétoldalt csatlakozó négy-négy tengelyes oldalszakaszt mutat, a két sarokrizalit helyén viszont egy-egy axisú, de nem előre, hanem kissé hátralépő szakaszt találunk. A tagolásban az építész jól ismert, a pozsonyi és a szombathelyi rezidenciákon is alkalmazott eszközeit látjuk: az egyes tengelyeket lizénákból vagy pilaszterekből és párkányokból kialakított, fülkeszerű, kissé bemélyedő mezőkből formálja meg. Erős osztópárkány választja el a földszintet az emelettől. A földszinti ablakok kőkeretesek, dísztelenek. A középrizalitban mindössze a félkörű záradékú kapu tengelye hangsúlyos; mellette kétoldalt ugyanolyan ablakok nyílnak, mint a földszint többi részén. Az emeleteket - Hefele korábbi palotáihoz hasonlóan - pilaszterszerű falsávok fogják össze, melyek egyúttal egyenletesen tagolják a felületet. E falsávoknak lábazata van, fejezete viszont nem látszik. Nem elképzelhetetlen, hogy itt a rajzoló egyszerűsítéséről van szó, bár máshol, például a rizalit fejezetein nem egyszerűsíti a formákat. A tagolás újdonsága, hogy a „negativ sarokrizalit" szélét kettős lizéna zárja és pilaszterpárnak látjuk a rizalit belső oldalánál az oldalszakaszt lezáró, s a mellette lévő, de mélyebb síkban álló, a rizalitot indító tagolóelemeket.

Az egyes szintek szerepe, hangsúlya megfelel a Hefele palotáin alkalmazott, a funkcióból következő hierarchiának. Így az alárendelt földszint felett a nagyobb ablakos díszemelet, a fölött pedig a kevésbé előkelő, s ezért kisablakos, mezzaninemelet következik. Érdekes, hogy a mester szokásától eltérően nincsenek háromszögű szemöldökök, csupán egyenesek. Ezáltal a homlokzaton kizárólag a függőleges és a vízszintes vonalak, illetve felületek uralkodnak. Füzérdísz sem tűnik fel sehol, sőt más, klasszikus ornamens sem. Kizárólag a sima felületű tábladísz szerepel a két felső ablaksor között. Az első emeleti ablaksor kis lábazati rész közvetítésével az osztópárkányon áll, míg a mezzaninablakok a koronázópárkányhoz kapcsolódnak. A tervező tehát alul-felül „odaerősítette" az ablakokat a párkányokhoz, de oldalt nagy hely maradt köztük és a pilaszterek között. A nyílások így lazábban foglalnak helyet a mezőkben, mint akár Szombathelyen, akár Pozsonyban.

A homlokzat egyetlen hangsúlyos eleme a középrizalit, amelynek ablakait lecsüngő füzérdíszes fejezetű pilaszterek szegélyezik. Egyéb eltérés nincs az oldalszakaszoktól - sem az ablakok méretében, sem a díszítésben. A főpárkány felett három axisnyi szélességben tömör, egyenes attika zárja le a rizlitot, rajta trófeás dísszel és orommezővel, amely nyilván a címer elhelyezésére szolgált volna.

Hefele terve, megjelenésében a szombathelyi püspöki és a pozsonyi prímási palotákat idézi. Egyszerű, dísztelen, az egyenes vonalak uralmára épített architektúrája már csak nyomokban tartalmazza a barokk stílusjegyeit. Elsősorban a homlokzat beosztása - annak rizalitos tagolása, hierarchikus emeletosztása - emlékeztet a hagyományokra, míg a dísztelenség, a mozgásnak, a tagozatok fény-árnyék hatásának hiánya a klasszicizáló felfogás jele.

Városi paloták

A török kiűzése után városaink jó része romokban hevert. A következő évtizedekben, az újjáépítés során megsokasodtak a barokk lakóépületek; számos város utcaképe máig megőrizte a XVIII. században kialakult barokk jelleget.

A romos Pest-Budán a rohamos fejlődés nemcsak a betelepülés gyorsaságának és az erősödő polgárságnak volt köszönhető, hanem a város kitűnően megszervezett, rendkívül tevékeny és elismert kőműves céhének is. E céh, nemcsak létszáma, de mestereinek kiválósága révén is a legtekintélyesebbnek és -elismertebbnek számított szakterületén; a vidéki céhek, vitáik eldöntése érdekében a budai vagy pesti mesterekhez fordultak. A XVIII. század végére 9 mester és közel 300 legény tartozott a pesti kőműves céh tagjai közé. A pesti és budai mesterek kiváltságlevele olyan jogokat foglalt magában, amelyeket akkoriban az ország egyetlen más városa kőművesmesterének sem sikerült kivívnia: nemcsak a fővárosban, hanem bárhol másutt vállalhattak építőmunkát. Ezzel magyarázható, hogy a forrásanyag országszerte említ pesti vagy budai mesterek által végzett munkákat.

XVIII. századi városaink még a középkoriakra emlékeztettek: árok, kőfal vette körül a településeket s az utcahálózat is a középkori elrendezést követte. Pesten még 1772-ben is érintetlenek voltak a városfalak - igaz, a falon kívüli városrészekben ekkor olyan fejlődés indult meg, hogy a belváros körül már nyüzsgő élet alakult ki. A vidéki városok Pestnél is tovább őrizték meg városfalaikat; a zárt, fallal körülvett települések szerkezete nem sokat változott itt a középkor óta, s a korábbi telekviszonyok is nagyrészt érintetlenül maradtak. Ezek a városok - a korabeli metszetek szerint - külsejükben inkább falvakra emlékeztettek. A városok lélekszáma igen alacsony volt: a század végén mindössze 6 városé haladta meg a 20 ezret. 1793-ban egy Townson nevű angol utazó csodálkozva állapította meg a 30 ezer lakosú Debrecenről, hogy még soha sem látott ekkora falvat. A legtöbb városban a házak nagy része földszintes volt, az utcák kövezetlenül álltak, s nagy gerendákat helyeznek el a gyalogosok számára.

A Buda visszafoglalása utáni új telekkiosztás során (1696) az adminisztráció igyekezett a város elaprózottságát, zsúfoltságát megszüntetni: sok kisebb telket vontak össze, szűk zsákutcát kapcsoltak a szomszédos telekhez, a házhelyeket szélességi irányban összevonták és az udvari szárnyak lebontásával több udvart egyesítettek. Így az egész várnegyedben a korábbinál kisebb számú, ám nagyobb méretű telek alakult ki: 388 helyett 290 maradt, vagyis a telkek száma mintegy a 3/4-ére csökkent.

Pesten az 1696-os telekkönyvben szereplő 186 ház igen nyomorúságos, földszintes viskó volt; mindössze 4 nagyobb épület állt közöttük. Pest-Budán a lakóházak zárt sorban épültek, s általában kétmenetesek voltak az utcai oldalon. A kapuzat rendszerint az épület középtengelyében, olykor a homlokzat mellett állt. Utóbbi esetben a lakószárny átvezethet az udvarra nyíló kapu felett, de el is maradhat felette (ez például Sopronban gyakori). A kapualj jellemzően az egész szárnyat átszelte; egyik oldalából kétkarú lépcső indult az emeletre. A telken egy vagy két udvari szárnyat is építettek s így az alaprajz L vagy U alakú volt.

A városi paloták homlokzatait a szűk telkek, a keskeny utcák miatt nem lehetett szabadon, a tömegek erőteljes megmozgatásával formázni. Legfőbb díszítőelemként így aztán csak a kapuzatok, esetleg az erkélyek, valamint a tagolóelemek fejezetei jöhettek szóba. A polgárházak homlokzatai viszont sima felületűek, vagy a földszint felett lizénákkal tagoltak voltak. Rizalitokat nem alakítottak ki. Az ablaktengelyek száma 5, 7 vagy 9 között váltakozott. A földszint gyakran elkülönülő, az emelettől eltérően fugázott, talapzatszerű volt. Az ablakok szalagkeretesek voltak; lehetnek azonban füles, záróköves megoldásúak is.

Pesten a fejlődés lassabban indult meg, mint Budán, mert nem maradtak felhasználható falak a romok között, és a települést nem védte erős városfal. A gyorsütemű építőtevékenység akkor kezdődött, amikor idehelyezték a hétszemélyes táblát, az ország legfőbb bírói testületét, s a nemesség, különösen pedig a főurak egymás után építettek palotát a városban. Az első építkezők között volt Grassalkovich Antal, a tábla elnöke. 1730-1735 között épült városi palotája, a múlt század végén bekövetkező lebontásáig Pest legszebb palotájának számított. Minden leírás, minden beszámoló kiemeli szépségét.

Az egyemeletes épület középrészét egy öttengelyes rizalit alkotta, melynek fő dísze az összekapcsolt kapuzat és az erkély motívuma volt. A kaput kétoldalt oszlopokon álló atlaszok kísérték, s egyúttal tartották az előrehajló, törtvonalú erkélyt. Az emeleti pilaszterek az épület rangját jelzik, de lefelé keskenyedő törzsük, fejezeteik virágdísze, az ablakszemöldökök erőteljes maszk- és növényi motívuma komolyság helyett derűs összképet mutattak.

Gazdagabb alakítást látunk az egykori Péterffy-palotán (a Százéves vendéglő épülete), amely mára már egyedüli emléke Pest barokk kori lakóház-építészetének. 1756-ban építtette Péterffy János báró, Mayerhoffer András tervei szerint. A homlokzat - az adott telekhatár miatt - nem lehetett hosszú: a háromtengelyes középrész mellett csak két-két ablaknyi keskeny oldalszakasznak maradt hely. A középrizalit alig ugrik előre, de „hangszerelése", valamint építészeti motívumainak gazdagsága kiemeli környezetéből. A kapuzat két szélén hermák támasztják az előrehajló erkélyt. Ez már nem merev vonalú, kőbábos erkély: mellvédjét csiga alakú szalagfonatok alkotják.

Ez az a motívum, amely a gácsi kastély homlokzatán és a gödöllői kastély lépcsőházában is szerepelt, s amelynek alapján egyes kutatók e két kastélyt is Mayerhoffer András életművébe igyekeznek sorolni. A három emeleti ablak páros lizénák között, beszorítva tölti ki a rizalitot, mely felül oromzattal záródik. Az emeleten az ívelő szemöldökök, az ablakok váza és lecsüngő füzérdíszei kevés eszközzel teremtik meg a könnyed, játékos hatást, amely a palota legfőbb értéke.

Ekkoriban az országnak még nem volt modern értelemben vett fővárosa, igazgatási központja: Pozsonyt Bécshez való közelsége tette az ország központjává. A városi paloták építészetében kétségtelenül ez a város járt az élen, lévén, hogy a központi hivatalok székhelyeként és az országgyűlések színhelyeként vonzotta a főúri családokat. Egymás után épültek, vagy újultak meg az előkelők palotái: csak a belvárosban 43-ra rúgott a számuk (köztük például az Esterházy-, a Széchenyi-, a Csáky- és az Aspremont-palota). A prímási palota, valamint a belváros kapuin túl épített Grassalkovich-palota kiváltképp emelte a város művészi rangját.

Az épületek többsége kétemeletes, s nagyvárosiasabb, mint Buda korabeli építészete. A kapuzatok nagy hangsúlyt kapnak s az épületek legdíszesebben formált elemeivé válnak; atlaszok, vagy konzolokat tartó pillérek, s felettük erkély, esetleg felhajló párkány, gazdag szemöldökdísz hirdetik az építtető rangját. A kapuzat ilyen kiemelése a bécsi városi építészet hatását mutatja.

Rizalit hiányában a középtengelyt az elemek gazdagsága vagy megkettőzése emeli ki: az emeleten vagy a kapu párkányán allegorikus figurák, esetleg kettős ablakok, néhol pedig a főpárkány feletti attika segítségével. A városban jellegzetes kapuformát is megfigyelhetünk: a kosáríves nyílás felett a párkány nemcsak felhajlik, hanem megszakad, és két darabja csigába csavarodva találkozik. A felhajló rész alá gazdag reliefdísz kerül (a Wachtler-házon például hadijelvényeket és tropheákat látunk).

A lépcsőházak - a kis méretek ellenére is - többnyire gazdagok, elegánsak. A Grassalkovich-palota kétkarú, kétmenetes, az emeleti pihenőnél egyesülő lépcsőzete, a szobor- és a vázadísz nagyúri belső térhez illó megoldás. A Nyáry-palota lépcsőjét igen gazdag, áttört mellvéd díszíti. E formák is jelzik, hogy a reprezentációt, az épület hivatalos jellegét - amely az építtető magas hivatali tisztségével s az azzal járó társadalmi élettel függött össze - az építészeti motívumok is tükrözik.

A források szerint 1752-1762 között épült Balassa János háza. Az építész feltehetőleg F. A. Hillebrandt, a kamara főépítésze lehetett, aki Pozsonyban több előkelő megbízó számára is dolgozott. Az épület sávozott földszintje a felső két emelet talapzatául szolgál, és hangsúlyosan elkülönül azoktól. A sima falfelületet az emeleten falsávok fogják át, melyek álló konzolokkal csatlakoznak a főpárkányhoz. A középtengelyben a közös timpanonnal összevont páros ablakok a tervező bécsi művén, az Ulfeld-palotán is szerepelnek. A piano nobile felett a második szinten az ablakok kisebbek, egyszerűbbek; ez a homlokzatbeosztás Hillebrandt minden palotáját jellemzi. A díszes kapuzat, a szoboralakok, a nagy címer és az oromzat szintén a középtengely kiemelését, méltó hangsúlyozását biztosítja.

Győr városszerkezetét a XVI. század közepén emelt városfalak, a katonai szempontokat követő egyenes utcák és a tágas központi piactér alakította ki. Egyik központja a XVIII. században is a Széchenyi (egykori Piac) tér maradt, amelyet a jezsuiták temploma és rendháza, valamint polgárházak sora övez, máig meglepően egységes, harmonikus összképet alkotva. Az épületek közötti összefüggést a házak ereszeinek közel azonos magassága, a nyílások és a zártan maradó felületek hasonló aránya, a tagolás és a díszítés azonos jellege teremti meg. A tér hangulatát a zárt erkélyek mozgalmas, érdekes formái is emelik. E formák több dunántúli városban előfordulnak (pl. Sopron, Székesfehérvár, Veszprém), de Győrben különösen népszerűek voltak a XVIII. században: mintegy 50 belvárosi házat díszített ilyen erkély.

A tér kiemelkedő szépségű, de nem központi elhelyezésű épülete a múzeum, az egykori „apátúr-ház", a pannonhalmi apátok városi szállása és birtokigazgatási hivatala. 1741-1742 között épült, több kisebb, régebbi ház összevonásával és átalakításával. Az egyemeletes homlokzat középrészét a boltíves kapuzat foglalja el, pilaszteres, csavartvonalú konzolokban folytatódó kereteléssel. A konzolokra zárterkély támaszkodik, mellvédjén gazdag rokokó stukkódísszel. Az ablakok törtívű szemöldökei alatt virágdísz tölti ki a felületeket, s a címerrel, az erkély mellett álló két vázával, a szobordíszes fülkékkel, fent a háromszögű oromzattal együtt gazdag, de nem zsúfolt összképet alkot. Ugyanilyen könnyed az emeleti ablaksor feletti virágdíszes szemöldöksor. Az épület józan, nyugodt tömegalakítása, az erkély összefogott kompozíciója az igen változatos, könnyed díszítések ellenére is biztosítja az épület súlyát, komolyságát.

A Habsburgok a török kiűzése után nem csatolták vissza Erdélyt Magyarországhoz. Az erdélyi építészet részben ezért sok helyi vonást mutat, noha általában megállapítható a stílusrokonság a magyarországi emlékekkel.

Bánffy György, erdélyi gubernátor kolozsvári palotája (1773-1786), melyet a württenbergi Johann Eberhard Blauman építész tervezett, országos viszonylatban is a korszak egyik legjelentősebb épületének számít. Négyszögű, belső udvart körülfogó tömb, amelyet az udvar mentén a földszinten boltozott árkádsor, az emeleten jón oszlopokon álló, egyenes gerendával lezárt loggia vesz körül. A boltozott bejáratot két pillérsor három részre osztja; innen két lépcső vezet fel az emeletre. A homlokzat legjellegzetesebb része a négyaxisú rizalit s az enyhén íves vonalú loggia. A díszítmények az érett barokktól a rokokón át a klasszicizáló késő barokkig minden stílusfázist felölelnek.

Esztergom fejlődését hátrányosan érintette, hogy egyetlen országos súlyú politikai méltósága, a prímás, a török kiűzése után nem költözhetett vissza, hanem a XIX. század elejéig Nagyszombaton volt kénytelen székelni. Az építkezések így a polgárság és a helyi nemesség anyagi lehetőségeitől függtek; ez magyarázza, hogy a polgárváros szerényebb barokk építészete a provincializmus felé hajlik. A város számos épülete ennek ellenére legszebb barokk lakóházaink sorába tartozik. Ezek közül is kiemelkedik az egykori Török-ház (1747). Az épület kapuzata összekapcsolódik az előreívelő erkéllyel, s felette a homlokzat közepén nyíló ablakkal.

Az erkélyt tartó csigavonalú konzol és a kapuzat szélén álló, szintén csigavonalú konzolban végződő hermapilaszter a pesti pálos templom kapuzatára emlékeztet. Az egyemeletes esztergomi házak sajátossága, hogy a kapuzat az épület legdíszesebb eleme. A bencés rendház (1763) és az Obermayer-ház (1767) kosáríves kapuzata felett két csigavonalú párkány hajlik fel, közöttük címernek hagyva helyet. A kapu felett rendszerint két szorosan egymás mellé helyezett ablak fokozza a középtengely hangsúlyát. Itt gyakran ötletes formát látunk: a Meszéna-házon (1755 körül) például a két középső ablakot volutában végződő hermapilaszter szegélyezi, és az ablakok felett felhajlik a főpárkány. A városháza homlokzatán (1770-1773) konzolokon nyugvó, szalagfonatos-kőkorlátos, hullámosan meghajlított erkély alkotja a homlokzat legszebb, legdekoratívabb motívumát. Az erkély felett kiemelkedő rizalit felületén megtört vonalú szemöldökdísz látható.

Színházak, iskolák, kórházak

A XVIII. században a korábbi legfontosabb építészeti feladatok (templom, kastély, polgárház) mellett sok új feladat jelentkezett. A kultúrával, a neveléssel és az egészségüggyel kapcsolatos épülettípusok (színházak, iskolák, kórházak) ekkor már sajátos, a funkciójuknak megfelelő formát igényeltek.

Ebben a korszakban a magyar színházi kultúra egyik központja Pozsony lett. A város Buda helyett az ország fővárosának szerepét töltötte be, és többször szolgált a koronázás és az országgyűlés színhelyéül. Ilyen alkalmakkor nemcsak az udvar és az előkelőségek, hanem távolról érkezett érdeklődők tömegei is időztek falai között. 1765 és 1780 között Albert herceg, az ország helytartója a pozsonyi várban ütötte fel székhelyét. Az előkelő közönség városba özönlése színtársulatokat is vonzott (a Pozsonyban székelő kormányhivatalok tisztviselői is a színházlátogató közönség soraiba tartoztak); az országgyűlések ideje alatt pedig egy opera- és egy prózai társulat működött itt. Többször épült fából alkalmi színház - például 1741-ben egy nagy, háromemeletes struktúra -, de rendre mindegyiket lebontották, mert az országgyűlések közötti többéves szünetekben a város lakossága nem tudta fenntartani a működésüket. Az állandósuló igény kielégítésére 1775-ben Csáky György gróf vállalkozott arra, hogy megfelelő kőszínházat emeljen. A hatalmas, téglány alakú, egyemeletes épületet manzárdtető fedte. Főhomlokzata attikás oromzattal emelkedett a párkány fölé. A földszint előtt, középen négy oszlopon alacsony, timpanonos portikusz állt. A homlokzat szinteket átfogó pilaszterei a portikusz fölé magasodtak és felnyúltak a főpárkányig. A belsőben több páholysort alakítottak ki, mert - a közönség társadalmi differenciálódása miatt - a vállalkozónak a páholybérletet váltók nyújtottak biztonságot. Mivel bálokat és ünnepségeket is rendeztek, toldalékként külön vigadóépületet építettek a színházhoz.

1774-ben Pesten is kialakultak a színjátszás alapvető feltételei, s színházzá alakították át a város középkori erődítményének egyik körbástyáját, a rondellát. A tetővel fedett hengeres építmény kívül komor falait csak egyetlen sorban nyitották meg ablakok. A vastag falakon belül szűkösen fért el a nézőtér és a színpad: mindössze 500 férőhelyet lehetett kialakítani. A Rondella egyetlen előnyét a jó akusztika jelentette. Mivel Pest fejlődését akadályozta, 1815-ben lebontották.

Főként német társulatok léptek fel itt, de olykor magyarok is tartottak előadást. A magyar színjátszás megszületésének időpontját hagyományosan 1790. október 25-re teszik, amikor a budai Várszínházban - tehát egy kőszínházban - Kelemen László vezetésével megkezdte működését az első magyar nyelvű társulat.

A Várszínház épülete eredetileg nem színielőadások céljára épült: a budai karmeliták templomául szolgált. Mikor azonban II. József 1786-ban Pest-Budán járt, és látta a két város két színházának állapotát, hozzájárult ahhoz, hogy a feloszlatott karmelita rend templomát színházzá alakítsák. A 10 hónapig tartó átalakítás (1787-ben ért véget) során kialakított 1200 férőhelyével az épület nemcsak méretében múlta felül a Rondellát, hanem gépezeteinek, díszleteinek korszerűségével, kedvezőbb akusztikájával és művészibb belső kialakításával is.

A pesti német színház felépítése már a század végén tervbe volt véve, ám végül csak a XIX. században valósult meg.

Építésének gondolatát több körülmény is befolyásolta. Alapvető az volt, hogy a rohamosan fejlődő város lakossága gyarapodott, a hivatalok (pl. hétszemélyes tábla) és az egyetem Pestre helyezése folytán megnövekedett azok száma, akik igényelték a színjátszást. Befolyásolta a színház helyének kiválasztását - a városfalon kívül eső térségben - a rohamosan fejlődő, s vásártartásairól egyre szélesebb körökben híressé vált város rendezésének, bővítésének, északi irányban való fejlesztésének szándéka.

A városokban kibontakozó polgári színjátszás mellett a század színházi kultúrájának egyik fő színhelyét a főúri kastélyszínházak jelentették. A főnemesség megnövekedett jövedelmét az udvari élet diktálta divat és szokások hazai megvalósítására költötte. Egy igazi úr a színházi nyújtotta örömöket sem nélkülözhette, ezért - követve az európai udvarok, mindenekelőtt a bécsi udvarnak és arisztokrata környezetének gyakorlatát - kastélyában saját zenei társulatot tartott és színjátszók szerződtetésével zártkörű színielőadásokat rendeztetett. Gyakori volt, hogy a sala terrenában vagy a díszteremben állítottak fel alkalmi színpadot, amelyet aztán az előadás után lebontottak. Máshol az épület egyik termét, nézőtér és színpad elhelyezésével, állandó rendeltetésű színházzá alakították. A legszínvonalasabb megoldásokat azonban azok a színházak nyújtották, amelyeket eleve erre a célra építettek a kastély egyik szárnyában, vagy - mint Fertődön - az épület mellett, önálló építményként.

Egyes kastélyszínházakban hivatásos színészeket alkalmaztak, akiket olykor állandó jelleggel, de azért többnyire csak egy-egy nyárra, a kastély urának ott-tartózkodása idejére alkalmaztak. A színházak viszonylag kis teret foglaltak el; a legreprezentatívabb változat, a fertődi opera (1768) nézőterén sem fért el 400-nál több néző.

A ma már csak rézmetszetről ismert fertődi opera egyemeletes, manzárdtetős épület volt, öttengelyes homlokzata előtt páros oszlopokon álló erkéllyel. Az épület belül négy részre oszlott: előcsarnokra, patkóalakú nézőtérre, színpadra és ruhatárra. A nézőtér üléssora felett, középen ovális alakú hercegi páholy nyílt, amely galériákkal és két proszcéniumpáhollyal állt kapcsolatban. A hercegi család és az előkelő vendégek az emeleti páholyokból nézték végig az előadásokat. A színpad nyílása 8 x 8, mélysége pedig majdnem 18 méter volt. Itt sorakoztak az egyre kisebbedő kulisszakeretek, egészen a háttérfüggönyig. A színpadnak emelő-süllyesztő szerkezete is volt, hogy a barokk színjátékokban megjelenő égi szereplőket a felhők közül leeresszék.

Az Esterházyak, a Batthyányiak, az Erdődy, a Pálffy, a Grassalkovich család - több más arisztokrata családdal együtt - tucatnyi kisebb-nagyobb kastélyszínházat épített még az országban.

A XVII-XVIII. század nemcsak a protestáns iskolaalapítások és -építések miatt nevezetes fejezet a magyar oktatás történetében, hanem azért is, mert a katolikus iskolaszervezet szintén nagy fejlődésnek indult. Az oktatás feladatait elsősorban a jezsuiták vállalták magukra, de mellettük mind jelentősebbé vált a piarista rend oktatótevékenysége. Tovább gyarapodott a városi iskolák száma. Ezek már nemcsak a forrásokban maradtak fenn (pl. adatok a tanulók számáról, az iskolamesterek nevéről és képzettségéről), hanem sokszor az iskolák helyét, épületét is ismerjük. Az egyik budai városi iskola például a városháza épületében működött, a pesti pedig a plébániatemplom előtti téren álló épületben. Ugyanitt, a városháza mellett német iskola épült.

A budai oktatás színvonala a jezsuitáknak köszönhetően igen magasra emelkedett. A Nagyboldogasszony templom két oldalán és a kollégiummal szemben álló épületben gimnázium, valamint filozófiai és teológiai tanfolyamokkal kiegészített, azaz „teljes" akadémia alakult. Az akadémia (épült 1747, lebontva 1901) egyemeletes épületének főhomlokzata a Szentháromság térre nézett. A tető magasságáig oszlopok fogták át a homlokzatot, és fent kis torony emelkedett. A homlokzatot szentek kőszobrai díszítették. Belsejében tíz tantermet és egy nagy dísztermet alakítottak ki. A díszterem két részből állt: az aulából (nézőtér) és a színpadból. A leírások szerint gazdagon festett stukkódíszítés emelte a belső tér fényét.

A szerzetesi iskolák közül a piaristák tatai iskolájáról maradtak fenn részletes adatok. Fellner Jakab készítette a terveket és irányította a kivitelezést (1765). Az elsőként megépült traktusban négy tanterem volt: az oktatott nyolc évfolyam közül kettő-kettő számára. Egy másik szárnyat egy évvel később fejezett be az építész. Ebben két nagyterem volt (viták, ünnepségek számára az alsó, illetve a felső tagozatnak), a harmadikban pedig a szertár kapott helyet.

A XVIII. század végéről már számos iskolaépület terve is ismert, s e tervek sokszor el is jutottak a megvalósulásig. II. József ugyanis megengedte, hogy bármelyik felekezet iskolát állítson, amennyiben az adott helységben még nem rendelkezik oktatási intézménnyel. Az iskolahálózat kialakulása így gyorsan haladt. A két elterjedt elemiiskola-típus (a „normál" és a „triviális" vagy „nemzeti") a felépítés, a kialakítás szempontjából nem mutat különbséget. Az épület felépítése nem jelentett komolyabb művészi feladatot; rendszerint egytraktusos, hosszú, téglány alakú (pl. Perbál, Budaörs) vagy L formájú (pl. Budakeszi) építmény töltötte be ezt a szerepet. A földszintes homlokzatok egyszerűek, igénytelenek, alig tagoltak.

A török kiűzése után Pest-Budán orvosok (chirurgusok) is feltűntek. Budán 1703-ban, Pesten 1745-ben alakult sebészcéh. A céhlevél szerint három évig tartott a mesterség megtanulása. A nagyszombati egyetemen 1770-ben kezdte meg az orvosképzést; ettől datálódik az orvosi ismeretek hazai oktatás (később Budán is nyílt iskola). Mária Terézia 1754-ben elrendelte az okleveles orvosok összeírását, és a visszaélések elkerülése végett szabályozta működésüket.

A kórházak újjáépítését a legtöbb helyen az ismétlődő nagy pestisjárványok elleni védekezés indokolta. Budán a hódoltság után hat állandó kórházról tudunk. Ezek közül az ún. városi kóroda, a régi (lebontott) Szent János-kórház elődje töltött be fontos szerepet. A kóroda egy kis földszintes házban kapott otthont; a betegeket a város tisztiorvosa kezelte. Az épület bővítésére, kiépítésére csak a következő században került sor.

A század vége felé (1785) lépett a kórházak sorába a Fő utcai Erzsébet-apácák kórháza. II. József a szerzetesrendek többségét feloszlatta. Ez a sors várt a budai ferencesekre is. Kolostorukba az Erzsébet-apácákat helyezték, azzal a feladattal, hogy betegeket ápoljanak. Az átalakítás során Tallherr kamarai építész húszágyas betegszobát alakított ki. Ugyanő tervezte az 1700 körül épült vízivárosi polgári kórház kétemeletes katonai kórházzá történő átépítését is (1786).

Pesten a hódoltság után csak négy kórház épült. A legnagyobb közülük az invalidusok hatalmas kaszárnyája volt (1716-1727 között A. E. Martinelli építette, később városházának használták), amely a hadirokkantak palotáján kívül a kórház funkcióját is betöltötte. 1755-ig az irgalmasok rendje ápolta itt a betegeket. Sok panasz volt a polgári kórházra, mert csak 72 ágyasra tervezték és a kórtermek kicsik, sötétek, levegőtlenek voltak. A betegek szalmán feküdtek a földön. A későbbi alapítások közül kiemelkedik a máig álló Szent Rókus kórház. Alapjait a Rókus-kápolna mellett rakták le, 1781-ben. Jung József tervei szerint folytatódott az építkezés, amely néhány évi szünet után 1796-98 között jutott el a befejezésig.

A nagyobb vidéki városokban ekkor már kivétel nélkül álltak kórházak. Többnyire alapítványok létesítették őket, mint például a győri Szentháromság-kórházat is (1753).

Az Újépület

II. József több alkalommal járt Pest-Budán és jól ismerte a két várost, az egyes épületeket és a városrendezési problémákat. A színházépítéstől kezdve a városfalon kívüli terület beépítésének tervéig minden kérdéssel a részletekbe menően foglalkozott, a terveket bírálta, engedélyeket adott vagy tagadott meg. 1783-as útja során is foglalkozott az építészeti, illetve a társadalmi helyzettel. Meglátogatta a két város szociális intézményeit, s tapasztalatai mélyen felháborították. Mind a budai, mind a pesti kórházat szörnyű állapotban találta. Elhatározta, hogy karitatív intézmény létesítésével enyhít a gondokon. Nyilván az ő ösztönzésére történt, hogy Pest városának bírája a Váci-kaputól távolabb, észak felé, kihasított a beépítetlen, homokos területből egy darabot, melyet a kincstárnak ajándékozott.

Az uralkodó azonban hamarosan meggondolta magát. Közölte, hogy a kiszemelt helyen katonai kórházat és kaszárnyát építtet fel, s kijelölte az építészt is, Canevale (Ganneval) személyében.

Isidore Marcellus Ganneval, (akinek neve a magyar szakirodalomban Canevale formában honosodott meg) mesterével, Giovanni Niccolo Servandonival feltehetőleg 1760-ban érkezett Párizsból Bécsbe, és 1786-ban bekövetkező haláláig ott is maradt. Előbb főrangú megbízóknak dolgozott, majd az udvar szolgálatába állt, a Hofbauamt építészeként. Ő építette a váci székesegyházat (1762-1774) és a diadalívet (1764).

Az Újépület munkálatai így végül csak 1786 elején kezdődtek meg. A helyszínen Johann Hild pallér irányította a kivitelezést.

Amikor azonban két év múlva kitört a török háború, félbeszakadt, és. ettől kezdve csak megszakításokkal folytatódott az építkezés, amely így csak 1814-ben fejeződött be. Később - így a szabadságharc bukása után - az Üjépületet börtönnek használták, 1897-ben pedig lebontották, mert akadályozta a városfejlesztést, gátolta a Lipótváros fejlődését, úthálózatának bővítését.

Az iratok és tervrajzok arról tanúskodnak, hogy az épület rendeltetése már a kezdet kezdetén többször megváltozott. A korabeli találgatások szerint állami börtönnek vagy erődítménynek szánhatták, egy visszaemlékezés viszont arra arra enged következtetni, hogy az uralkodó eleinte közkórházat akart létesíteni.

Az Újépület alaprajzának és megjelenésének szabályosságát, a geometriai formák alkalmazását a megbízó kívánságára választotta a tervező. Az épületszárnyak szabályos négyzet alakú területet fogtak körül. A négyszög lesarkított csúcsaihoz keskeny összekötő szakaszok beiktatásával négyzet alakú, belsőudvaros pavilonokat csatlakoztattak. Az épületszárnyak kétemeletesek, teremsoros-folyosós elrendezésűek voltak, a sarokpavilonok viszont háromemeletesek. A homlokzatokat szintenként övpárkányok választották el. Dísztelen felületüket nem tagolta építészeti motívum.

Az Újépület ötlete akkor merült fel, amikor II. József Bécsben is karitatív, egészségügyi létesítmények alapításával foglalkozott. 1784-ben megbízta Canevalet, hogy építse fel a Katonai Orvosi Akadémiát (a Josephinumot), és korábbi formájához képest jelentősen bővítse ki a Közkórház és a csatlakozó Katonai Kórház épületeit. Az uralkodó figyelme 1777-es párizsi útja során terelődhetett a karitatív, egészségügyi problémára, amikor meglátogatta az École de Chirurgie-t, s látta korszerű rendszerét. Canevale pesti megbízása nyilván a hasonló jellegű bécsi feladatok megtervezésével is összefüggött. Az is közrejátszhatott azonban, hogy szigorú, puritán, kevés díszt alkalmazó építészeti felfogása elnyerte II. József tetszését, aki maga is elutasította a felesleges díszítményeket, az öncélú formálást, az épület rendeltetését nem szolgáló, pusztán reprezentatív, dekoratív építészetet. Canevale már korai műveivel, a váci székesegyházzal és a diadalívvel tanúsította, hogy a barokk hagyományokon túllépve sima, egyszerű, megbontatlan felületeket, geometriai formákat és klasszikus elemeket alkalmaz. Bécsben a Közkórház dísztelen tömbje és a Katonai kórházhoz csatlakozó tébolydatorony hengeres építményei a jozefinista építészet jellegzetes alkotásai, amelyek az ún. francia forradalmi építészettel rokon tendenciákat mutatnak.

Az Újépület közcélú rendeltetése - hisz katonai kórházként és polgári, karitatív intézményként egyaránt ilyen célt szolgált volna - nagyban meghatározta alaprajzát, rendszerét. Alaprajzában azok az elvek valósultak meg, amelyek a hasonló funkciójú épületek komponálását, elrendezését rendszerint vezérlik: a bécsi kórház is hatalmas, négyszögletes térséget körülölelő szárnyakból áll, több belsőudvarral. A szabályos forma a világos, áttekinthető elrendezés biztosítéka. Az Újépület is hatalmas tömegű volt, s noha az akkori Pest falain kívül állt, mégis a fejlődő város közelében, annak házaihoz mérhetően. A hatalmas méret a funkcióból, az elhelyezendő betegek és rászorulók nagy számából adódott ugyan, de egyben a hatáskeltés fontos eszközévé is vált. Később, amikor az Újépületet kaszárnyának és börtönnek használták, ez a fenyegető, szokatlan lépték, a tárgyszerűségből fakadó dísztelenség még hangsúlyosabbá tette a megjelenés idegenségét, ellenségességét, s ez legalább ugyanakkora szerepet játszott az épület lebontásában, mint az, hogy a városfejlődés akadályává vált.

Az Újépület kialakításában a század második felének alapvető törekvései fedezhetők fel. A geometriai formákra, sztereometriai tömbökre redukált épületen a simplicité már emlegetett elve érvényesül. Ez magyarázza a dignitás, a decorum kategóriájába tartozó oszloprendek elmaradását. Az Újépület geometriai formája, redukált tagozatai is ennek a szemléletnek a hatására vallanak. Canevale e művénél is a részek (tömbök) elhatárolására, puszta egymás mellé sorolására törekedett, akár a nyolcvanas években készített bécsi épületein.

Manufaktúrák Óbudán

Az osztrák örökösödési háborúban és a hétéves háborúban elszenvedett kudarcok a század derekán világossá tették Mária Terézia számára, hogy az örökös tartományokban és más, Habsburg-uralom alatt álló országokban a közigazgatástól kezdve a hadügyeken át a gazdasági rendszerig mindent meg kell reformálni. A gazdaság átszervezését követően nagyarányú fejlődés indult meg a Habsburg Birodalomban. Az udvar fokozódó támogatásától ösztönözve kibontakozott a manufaktúraipar több ágazata is. A gazdaság átszervezésén munkálkodó Általános Kereskedelmi Igazgatóság végcélként a birodalom gazdasági egységének megteremtését és autarkiáját tűzte ki. Ezt célozták az egyes árucsoportokra kivetett behozatali tilalmak s a hazai gyártókapacitás fejlesztése is.

A fejlődésből Magyarország sem maradt ki, noha az ország tulajdonképpeni egyetlen jelentős iparága a textilipar, s azon belül is a selyemgyártás volt, amely II. József uralma alatt, nagyrészt az uralkodó iparpártoló törekvéseinek eredményeként virágzott fel. A magyar manufaktúrák félkész árut szállítottak Bécs selyemipara számára.

1780-ban tették meg az első lépéseket, hogy megvalósuljon Óbudán a selyemfonó (filatórium). A feldolgozás folyamatában a vékony selyemszál megsodrását, vastagabbá fonását, azaz a cérnázást végezték itt. Akkor még csak egyetlen állami selyemgombolyító működött az országban, Eszéken, s a felhalmozódott nyersanyag gazdaságos feldolgozása és külföldi eladása céljából gondoltak hazai selyemfonó építésére. A hivatalos feladatot Lorenz Lander kamarai másodépítésznek kellett megvalósítania.

A hatalmas, téglány alakú, egytraktusos filatórium méretei alapján a maga korában a főváros legmagasabb építményének számított. Ötemeletes tömbjét a hosszoldalakon kilenc-kilenc, a két rövidebb oldalon három-három ablak törte át. Külseje az ipari funkciónak megfelelően teljesen dísztelen és tagolatlan, sem párkány, sem más tagozat nem bontotta meg. A széleken armírozás jelentette a „magas" építészet egyetlen elemét. Ablaknyílásait vakolt keret fogta körül.

A gépezeteket a földszinten elhelyezett, alulcsapó vízikerék működtette, a korábban ott álló malomhoz lefolyó víz erejével. A műszaki tervezés hibái itt jelentkeztek: a vizet odavezető csatorna nem megfelelő kiképzése és a vízikerekek túl kicsiny mérete megoldhatatlan nehézségeket okozott, s végül a vállalkozók csődjéhez vezetett. Az épület a XIX. század közepére romossá vált; mára már a romok is eltűntek.

A belső beosztás sajátossága volt, hogy minden emeleten egyetlen hatalmas termet alakítottak ki, közfalak nélkül. A födémekben nyílások nyíltak, s így az 5. emelet kivételével a belső tér egyetlen hatalmas egységet alkotott.

A nyolcvanas években több selyemgombolyító is létesült az ország területén, a nyersanyagforráshoz, a jó szállítási útvonalhoz közelebb fekvő helységekben.

Így létesült selyemgombolyító az óbudai kamarai birtokon a gyártás első fázisának, a selyemgubók vékony szálakká való legombolyításának megoldására. (Ez lesz az a nyersanyag, amelyet a fonóban tovább, vastagabb szálakká fonnak). A selyemgombolyító egykori elrendezését rajzok, a műveletek technológiáját pedig leírások tanúsítják. A manufaktúra érdekessége, hogy a minőség biztosítása érdekében nagy tapasztalatú, híres szakembert hívtak meg, a trevisói Apotino Mazzocato személyében, aki technológiai újításokkal biztosította az üzem magas színvonalú termelését, jól szervezett munkarendjét. Az egykori selyemgombolyító épülete máig fennmaradt, sőt tervrajza is ismeretes, Mazzocato eredeti vázlataival együtt. A tervrajzon kétoldalt félkörben végződő, téglalap alakú - azaz összességében ovális - üzemet látunk, amely egy belső és egy külső katlansort rejt magában (összesen 40 katlannal), középső folyosóval. Minden más helyiség - raktár, munkavezetői lakás stb. - a manufaktúra előtt álló épületben kapott helyet. Az építkezés 1786 nyarán fejeződött be.

A Tallherr kiviteli terve alapján készített épület homlokzatán a hengeres tömeg dominál. Egyemeletes külsején mélyített mezőkben, fejezet nélküli falsávokkal keretezve egyenes záradékú ablakok helyezkednek el. Bejárati oldalán aedikulaszerű homlokzatszakasz látható, az egész magasságot átérő, tagozatok nélküli falsávokkal, timpanonos lezárással. Az első szinthez kétoldalt egy-egy íves lépcsőkar vezet. A külső Tallherr tervei szerint valósult meg, mert Mazzocato vázlatán a földszinten nyitott árkád húzódik. Az épületet nyeregtető zárja le.

A hagyományos elemekből, lakóházszerűen kialakított, de klasszikus tagozatokat (fejezet, lábazat) és díszeket nélkülöző épület jelzi az építési feladathoz illő, megfelelő építészeti megjelenéssel kapcsolatos bizonytalanságot. A korszakban még nem alakult ki a gyárépületeknek a funkciót és a felhasznált építőanyagot bátran megjelenítő változata; az „alacsony" rendeltetést csupán az oszloprendek és a díszítmények elhagyásával jelezték. Tallherr azonban nem leplezi az ovális formát, nem rejti négyszögletes térburokba, hanem bátran láttatja, s ezzel szinte monumentális, nagyon hatásos tömeget hoz létre. Érdeme, hogy vállalja a manufaktúra nagyvonalú, a „magas építészethez" közelítő kialakítását, noha korábban csak az elegáns épületek, a komoly feladatok adnak rangot és keltenek az építészek körében figyelmet.

Az ovális forma az ún. panoptikonrendszer alkalmazásával, azaz az Angliában nem sokkal korábban megszületett elvvel hozható összefüggésbe, amely szerint a hatásos munkaszervezés érdekében a gyárépületeket egységessé, áttekinthetővé kell tenni. Az áttekinthetőség, a munkafelügyelőnek az egész üzemmel való vizuális kapcsolata Mazzocato tervén úgy valósul meg, hogy az egyes munkaállásokat jelző pillérek nem egy vonalban, hanem egymáshoz képest elcsúszva helyezkednek el a külső, illetve a belső katlansor mentén. Tallherr végül egy vonalba állította a pilléreket. Bár a selyemgombolyító nem igényel okvetlenül ovális formát, kétségtelen, hogy nem az óbudai az egyetlen ilyen alaprajzú épület. Hasonló formát mutat például a verseci selyemgombolyító is (1785).

III. A megbízók

1. Az uralkodó, az „állam"

A klasszicizáló késő barokk kialakulásának és határozott stílusáramlattá válásainak évtizedeiben két uralkodó, Mária Terézia és II. József műpártolása, az „állami" építészet megszervezésére irányuló intézkedései gyakoroltak maradandó hatást. Bár reprezentatív, az országot és a királyságot megtestesítő, vagy az udvartartás fényét növelő építkezés mindössze a budai királyi palota építésével történt az országban, a kamarai birtokok építkezései, a plébániatemplomok hálózatának kialakítása, valamint a központi rendeletek, illetve a bécsi példák hatása alapvető volt ezekben az évtizedekben.

Trónra lépése után Mária Terézia ugyanolyan megbékélő hangnemben - a miniszterek korábbi időszakban elkövetett hibáira, igazságtalanságaira hivatkozva - nyilatkozott magyar alattvalóiról, mint korábban III. Károly tette. Pozitív véleményéhez hozzájárult, hogy amikor uralomra kerülésekor több uralkodó is rátámadt országára („osztrák örökösödési háború" 1740-1748), a magyar rendek, az ország által kiállított csapatok segítségével védte meg koronáját. Az osztrák örökösödési háború, majd a hétéves háború (1756-1763) kudarcai hamar rádöbbentették, hogy reformokat kell bevezetnie, és korszerűsítenie kell országai gazdaságát, kormányzását. A felvilágosult abszolutizmus jegyében folytatott modernizáció Magyarországot is érintette. Törekvései azonban nem találtak visszhangra a magyar nemesség körében: a nemesi felkelést (insurrectiót) helyettesítő nemesi adózás ügye meghiúsult az országgyűlés ellenállásán. Ezért Mária Terézia 1764 után többet nem hívott össze országgyűlést, s reformjait a rendek megkerülésével, rendeleti úton vezette be. Ezután viszonya a magyar nemességgel végképp megromlott, annál is inkább, mert az összbirodalmi érdekekből bevezetett rendelkezések sokszor ellentétesek voltak a magyar törvényekkel. Az 1754-es vámszabályozás például sértette a magyar mezőgazdaság érdekeit. Még feltétlen hívére, Batthyány Lajos nádorra is megharagudott, és halála után nem magyar főnemessel töltötte be helyét, hanem vejét, Albert szász-tescheni herceget nevezte ki az ország helytartójává.

A királynő megítélése a történetírók körében nem egyértelmű. Általában hangsúlyozzák azt a kettősséget, hogy egyrészt igyekezett a nemesi kiváltságokat korlátozni, az ország terheinek igazságosabb elosztását megvalósítani (úrbérrendezés), másrészt viszont sokat tett a nemesség anyagi erejének, műveltségének növelésére. Területileg gyarapította az országot (a Temesköz, az elzálogosított szepességi városok és Fiume visszaszerzésével), támogatta a hitéletet, hazahozatta Szent István ereklyéjét, a Szt. Jobbot.

A királyi palota újjáépítése is elsősorban az uralkodó nemességnek tett gesztusával magyarázható. Műpártolása, építkezései szigorú keretek között, takarékos feltételekkel történtek. Ismeretes, hogy a királyi palota építésének feltételéül szabta, hogy az nem jelenthet terhet a kamara számára. Magánvéleményét, ízlését pedig jelzi az a megjegyzése, amit Hillebrandtnak a székesfehérvári székesegyház főoltártervével kapcsolatban mondott: kevés cikornyás dísz legyen rajta, mert az csak felfogja a port!

A takarékosság, a mértékletesség ezekben az évtizedekben az udvari építkezéseket is jellemezte. A budai építkezés éppen arra az időre esik, amikor a Hofburg nagyvonalú, „modern" kiépítési terveit a királynő egymás után utasítja el, illetve pénzhiányra, a háborús viszonyokra hivatkozva nem fogadja el, s az átalakításokat, a modestia austriacának megfelelően, a tradícióhoz ragaszkodva, konzervatív, középkorias formában valósítja meg.

II. József trónra lépése után átfogó reformokat dolgozott ki az államigazgatás és az egyházügy korszerűsítésére, a központosítás fokozására és a kormányzás hatékonyságának növelésére. Uralma tele volt konfliktusokkal, hiszen a társadalom életének szinte minden területén reformokat indított. Értékelése máig ellentmondásos; tartották már felvilágosult reformernek és jogtipró zsarnoknak, meg nem értett, haladó uralkodónak és a régi rend megszilárdítójának.

Az uralkodó szembeállása a magyar rendekkel már 1780-ban elkezdődött, amikor nem koronáztatta meg magát, hogy ne kelljen felesküdnie a rendi kiváltságokra.

Ezután rendeletek egész sorát adta ki gyors egymásutánban, hogy birodalmát megreformálja, az elavult állami és jogintézményeket megszüntesse és egy hatékony, központosított, jól szervezett államot alakítson ki. A kormányszerveket átalakította, s a párhuzamos irányítás végett több dicastériumot egyesített.

Intézkedései azt célozták, hogy Buda, fővárosi rangjának, megnövekedett gazdasági szerepének és központi helyének megfelelően, méltó szerepet töltsön be az ország közigazgatásában. Ezért rendelte el, hogy Pozsonyból a helytartótanács, a Magyar Udvari Kamara és a magyarországi főhadparancsnokság, Pestről pedig a királyi és hétszemélyes tábla Budára kerüljön át. Összevonta a magyar és az erdélyi kancelláriát, és a kamarát a helytartótanácshoz kapcsolta. Ugyanekkor az országgyűlések székhelyét is áthelyezte Pozsonyból a fővárosba. A hivatalok áthelyezésével a feloszlatott szerzetesrendek épületeiben újabb, most már gyakran komolyabb átalakításokat kellett elvégezni.

Az egységesítés érdekében az uralkodó az egész birodalomban, így Magyarországon is, hivatalos nyelvvé tette a németet - nemcsak a kormányhivatalokban, hanem a helyi szervezetekben, a megyékben is. A magyar nemesség körében a legnagyobb ellenkezést azonban azok a rendeletek váltották ki, amelyek a majdani nemesi adóztatást készítették elő: az összeírás, a népszámlálás, a házszámlálás (1784) és a kataszteri területfelmérés (1786). Meggyengítette a nemesi ellenállás fő elemét, a vármegyét is, amikor a vármegyerendszer helyett tíz kerületre osztotta az országot, s élükre biztosokat nevezett ki.

Különösen az egyházzal kapcsolatos intézkedései keltettek nagy visszhangot; sok kutató a jozefinizmus lényegének tekinti ezt a kérdést. Állítólag 6200 egyházügyi rendelkezést adott ki, amelyek a katolikus egyház életének szinte minden részletére kiterjedtek. Tulajdonképpen már Mária Terézia idejében megjelentek azok a törekvések, amelyek az egyházzal szemben az állam irányító szerepét, sőt bizonyos kérdésekben a szupremáciáját biztosították (pl. 1758: az „apostoli" cím felvétele; 1767: Placetum regium rendelet kiadása). Mária Terézia az egyház elkötelezett híve volt, de álláspontját jól jellemzik II. Frigyes szavai: „A császárné nem elég bigott ahhoz, hogy összekeverje a politikát és a vallást, és saját érdekei ellen cselekedjék."

II. József az egyházat a központi hatalom szemszögéből nézte: szervezettebbé és hatékonyabbá kívánta tenni. Racionális elgondolásainak megfelelően, reálpolitikusi meggondolásból, az egyházat is eszköznek tekintette az állami célok eléréséhez. E tervek keretében került sor 1782-ben a kamalduli és a klarissza apácák rendjének, majd 1786-ban több más szerzetesrendnek a feloszlatására is. Az uralkodó egyházpolitikáját nemcsak az jellemezte, hogy feloszlatta a kontemplatív szerzetesrendeket, hanem az is, hogy erősítette a világi alsópapságot, megnövelte a plébániák számát, és rendeleteivel az egyház tevékenységének hatékonyságát kívánta növelni.

A császár élete végén kénytelen volt életművét megtagadni, és rendeleteinek nagy többségét visszavonni. „Aki ily szuverén elszántsággal igyekszik keresztülvinni, amit - okkal vagy anélkül - igaz ügynek tartott, olykor túlszalad a realitásokon" - e szavakkal foglalja össze véleményét a császárról Kosáry Domokos.

A XVIII. század közepétől fogva a francia mellett újra jelentkeztek itáliai hatások a nagy művészeti központokban, így Bécsben is. A rokokóval szakító, klasszicizáló - de archeológiailag nem mindig pontos - építésmód feltűnése az osztrák művészetben nagyrészt ezzel a hatással is magyarázható. Különösen az alkalmi dekorációk és a színpadi díszletek efemer művészete közvetítette az új elveket Európa-szerte. A kor az ünnepségek, a díszítmények gazdagságában, színes pompájában, korlátlan invenciójában találta meg egyik legfőbb kifejezési lehetőségeit, s a hatalmában hanyatló, de a fényes külsőségekhez ragaszkodó Rómában és Velencében a legfőbb színhelyeit. A tűzijátékokhoz készített struktúrák, a diadalívek és más alakalmi építmények kötetlen, fantáziadús, elsősorban klasszikus elemeket ötvöző világa metszetek révén, vagy utazásokhoz kötődő személyes tapasztalatok által, művészek és megbízók körében egyaránt ismertté vált. Ennek az építészetnek a hatása érezhető néhány tartós anyagból (kőből) épített diadalíven is, például Jadot-nak Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc tiszteletére emelt művén Firenzében (1739-1745), Isidore Canevale alkotásán, az 1764-ben épített váci, valamint a Freiherr von Sperges által 1765-ben állított innsbrucki diadalíven. Jól példázza Mária Terézia egyik megjegyzése, hogy a korai klasszicizálás megfelelt az udvar ízlésének. A királynő a váci diadalívet ajánlotta Innsbruckban mintának, mert az „nagyon sikerült elképzelés... igen egyszerű, teljesen a római stílus" jegyében született. Az alkalmi építmények e típusával áll rokonságban a schönbrunni Gloriette (1775) reprezentatív oszlopcsarnoka is.

A II. József-kori budai építkezéseket - noha többnyire csak adaptációk, meglévő épületeknek új célra történő átalakításai voltak - nem sorolhatjuk a korszak magyar építészettörténetének másodlagos, mellékes epizódjai közé. Jól tükrözik azt a szemléletet, művészi felfogást, amely Bécsből, nagyrészt az uralkodó személyes ízlése alapján, a hivatalos építészet útján jutott el az országba. II. József nem kedvelte az elemek gazdagságából, a díszítmények sokféleségéből fakadó reprezentativitást. Kedvenc tartózkodási helye, a bécsi Augartenben álló, ún. Josephstöckl jól példázza ízlését: a szabálytalan, dísztelen épület mentes minden külső pompától; uralkodói palotaként csak a XVIII. század végén képzelhető el. A korszak ausztriai építészetében nagy számban jelentkeznek a középületek, a budai építkezések is e körbe tartoznak. Ezek az épületek nem az uralkodót vagy a királyság intézményét képviselik, hanem az államot, a célszerűen szervezett kormányzást jelenítik meg. Nem véletlen, hogy az uralkodó csak a közcélú építészetet támogatta az ország fővárosában, ahol a központosítást, az állam „jelenlétét" kívánta - sokszor az ország törvényeivel sem törődve - biztosítani. Az épületek tehát egyszerűek, racionálisak, rendeltetésüknek megfelelők. Maga az épület kíván hatni, architektonikus formáival, nem pedig feltűnő vagy hivalkodó díszítményeivel. Az egyszerűségükben is monumentális, komoly, nyugodt építmények az üres pompa helyett a rendet, a racionális, logikus alakítást - s ezáltal a hasonló elvek szerint működő államot - jelenítik meg. Ez a kevés eszközt használó építészet a jozefinista szemlélet uralkodói propagandája.

A hivatalos építészet és a reprezentáció viszonyát jól példázza a budai országház épülete. Nemcsak építészeti eszközeivel, hanem funkcióját tekintve is magába rejti a hatalom és a reprezentáció kérdését, illetve annak sajátos, a jozefinista korra jellemző megoldását. Nem tudjuk biztosan eldönteni, miért éppen II. József tartotta fontosnak, hogy országházat, az országgyűlések számára állandó székházat építtessen Budán, hiszen központosító törekvései miatt nem sokra becsülte a magyar nemesi ellenállás legfőbb színterét, az országgyűlést. Feltehetőleg mégis azért, mert az ország irányításában mutatkozó nehézségeknek, a megyék, a nemesség állandósuló ellenállásának leküzdésére a távolabbi jövőben nem zárta ki a dieta összehívásának lehetőségét sem. Magyar tanácsosai ugyanis már évek óta erre buzdították, s később sem fogytak ki az érvekből. Pálffy Károly kancellár 1788 óta ösztönözte erre a császárt, de nem ért el eredményt, Zichy Károly országbíró pedig 1790 elején arra figyelmeztette, hogy a lázadás már küszöbönáll, és csak az országgyűlés gyors összehívása, a megyei választás elrendelése segíthet elkerülni. II. József rendelkezései - legfőképpen az ország fölmérése s az egységes, mindenkire vonatkozó adóztatás szándéka - ugyanis hatalmas felháborodást keltettek. Ezért gondolhatott arra, hogy az országgyűlés összehívásával és elképzeléseinek elfogadtatásával könnyebben valósíthatja meg céljait. Erre levelének egy részlete is utal: „Méltányos és szükséges, hogy e két pont eldöntése a magyar és az erdélyi rendek beleegyezésével történjék." E szándékát uralma végéig nem valósította ugyan meg, de lehetséges, hogy 1784-ben született döntése, miszerint Budán, az átalakított klarissza kolostor komplexumában országházszárny épüljön, ezzel az eshetőséggel számolt. Mivel az ország központja ekkor már - éppen a király rendelkezései eredményeként - a gyakorlatban is Buda lett, s e szerepet a Pozsonyból odahelyezett kormányszékek is fokozták, természetesnek látszott, hogy Pozsony helyett Budán gyűljenek össze a rendek, s az állandó épület ezután itt álljon.

Az uralkodó döntéseit tehát a ráció vezette: a fővároshoz tartozó intézménynek tekintette az országgyűlést, s ennek megfelelően Budán elengedhetetlennek tartotta, hogy országházépületet emeljenek.

A klasszicizáló késő barokk országházszárny megtestesítette II. József korának művészi elveit, a reprezentációhoz való viszonyát, s közérthető, világos formában jelenítette meg az országgyűlésre Budára érkező - tehát birtokaikon megrendelőkként szereplő - rendek előtt.

Az „állami" megrendelések java része az uralkodó egyházpolitikájából fakad. A katolikus plébániatemplomok építésének ösztönzésével hatalmas építőtevékenység indul meg, csakúgy, mint a türelmi rendelet által megnyílt lehetőségekkel. A kamarai uradalmak „rendbetétele" szintén sok építési, út- és vízépítési feladat elvégzését tette szükségessé. Mindez egy határozott stíluseszmény, a klasszicizáló késő barokk elterjedésének kedvezett, s a barokk lassú, fokozatos átalakulásához vezetett.

2. Főpapok

„A barokk korszak volt az utolsó, amikor egy nagyúr országrészek népének kenyeret, munkát, műveltséget adhatott - ha akart." A XVIII. század második felének több magyar építtetőjére is vonatkoztatható Szekfű Gyulának ez a megjegyzése. Püspökök, akik nemcsak egyházi, hanem világi méltóságként - főispánként - nagyobb terület urai voltak, építkezéseikkel, város-, út-, vízszabályozási tevékenységükkel, művészi megbízásaikkal, jótékonysági intézmények, iskolák támogatásával gyakran átformálták egy-egy térség életét, vallásos hitét, és maradandó hatást tettek a vidék külső képére is. Sokkal nagyobb arányú változásokat hozhattak, mint a világi főurak, akik tevékenysége - egy-két kivételtől eltekintve - csak kastélyukra és környékére, kertjére terjedt ki. Eszterházy Károly például mint egri püspök és Heves-Külső-Szolnok vármegye főispánja, a pápa-ugod-devecseri uradalom földbirtokosa egyszerre lát el adminisztrációs, egyházi és főúri szerepet, s ebben a minőségben számos építési feladatot old meg.

A török kiűzése után helyreállt a régi egyházi szervezet az országban, és elkezdték kiépíteni az egyház működéséhez szükséges apparátust az egyházmegyék székhelyén és vidéken; kezdték helyreállítani a plébániatemplomok hálózatát. A század második felére rendszerint a korábbi szerényebb építményeket, esetleg szükségmegoldásként használt kisebb templomokat vagy palotákat váltották fel korszerűbb, nagyobb, országosan is jelentős alkotásnak számítható épületekkel.

A püspöki kinevezésekkor előnyben részesültek a magyar főúri családok tagjai, 1741-ben ugyanis Mária Terézia ígéretet tett arra, hogy a főpapi javadalmakat csak magyar honos egyházi embereknek adja. Nyilván az adott társadalmi és politikai viszonyok is kívánatossá tették kinevezésüket, hiszen rangjuk, tekintélyük és sokszor jelentős magánvagyonuk, amelyet az egyházmegye szükségleteire fordítottak, másoknál alkalmasabbá tette őket e pozíciókra. A korszakban több egyházi megbízó is teljesítette ezeket az elvárásokat, s igazi mecénásnak, nagy építő- és műpártoló egyéniségnek bizonyult. Eszterházy Károly püspöki és földesúri jövedelmei 26 év alatt mintegy 5 millió ezüstforintot tettek ki, s ennek 92%-át építkezésekre, műpártolásra és a püspökségben folytatott egyéb patrónusi tevékenységre fordította. Migazzi, noha bécsi érseksége jövedelmeinek kiegészítésére is használhatta volna váci püspöki javadalmait, olyan aktívan vállalkozott az egyházmegye fejlesztésére, Vác és környéke kiépítésére, hogy végül valószínűleg bevételeit tisztán hazai építkezésekre és jótékony alapítványokra fordította.

A főpapi mecénások olyan műveltséggel, művészeti tájékozottsággal, építészeti-gyakorlati ismeretekkel és külföldi tapasztalatokkal rendelkeztek, hogy hozzáértéssel, saját elgondolásokkal foghattak műpártoló, építtető szerepük betöltéséhez. Nagy többségük a római Collegium Germanicum-Hungaricum növendéke volt, megismerte a római barokk művészetet, a feltárt antik emlékeket, a könyvkultúrát, a zenét, a korszerű tudományokat s az egyházi reprezentáció itáliai formáit. Eszterházy Károly levelezése bizonyítja szakértelmét s az építkezésekre fordított különleges figyelmét. A terveket, freskóvázlatokat ellenőrizte, véleményezte, és részletekbe menő megoldási javaslatokat is előírt a művésznek. Megbízói bőkezűsége jól megfért a takarékos szemlélettel. Amikor az építőmester egy bővítési javaslatával kapcsolatban azt mondja, ezáltal a templom arányai megromlanak, így felel: „A szükségen akarok segíteni, nem pedig az arányokra ügyelni."

Egyes helyeken az újonnan kialakított egyházmegyék megfelelő épületeinek teljes hiánya, máshol a megbízó gazdagsággal párosuló nagy építőkedve is magyarázza a fejlődést. A püspökök elsősorban az egyházmegye irányításához és a lelki gondozáshoz szükséges építményeket építtették meg. Mindenhol megfigyelhetjük a fejlesztést, még a szerényebb munkálatokat végeztető püspökségekben is. Koller Ignác veszprémi püspök a város kiépítésében kevesebb szerepet vállalt ugyan, mint több kortársa, de püspöki palotájának felépítésén kívül kiköveztette a várost, a kórházat kibővítette, a szegények számára gabonaraktárt és árvaházat alapított.

A század első felében szinte minden püspök hatalmas energiával látott hozzá egyházmegyéje újjászervezéséhez. Patachich Ádám (1717-1784) nemcsak az egyházi élethez szükséges épületek emelésével, hanem igazi főúri-főpapi mecenatúrával is kiemelkedik korából. Nem csupán egyházi méltóságokat töltött be, hanem pályája elején világi hivatalokat is ellátott. 1751-től 1758-ig a Magyar Kancellária tanácsosaként megismerkedett az ország gazdasági és közigazgatási rendszerével. Valószínűleg ezen ismeretek alapján bízta meg őt Mária Terézia a nagyváradi püspöki tisztséggel (1759). Az 1751-ben megindult székesegyház-építkezés Patachich püspöksége alatt vett nagyobb lendületet. A püspök ezekkel a munkákkal párhuzamosan nagyarányú építőtevékenységet kezdeményezett Nagyváradon. A régi püspöki palota helyett a székesegyház mellett új palotát emelt, birtokai jövedelméből is rengeteget áldozva rá. A királynő sürgetésére tervbe vette a papnevelde építését is. Bár 1769-ben Hillebrandt elkészítette a terveket, kivitelezésükre nem került sor.

Patachich püspöksége alatt több plébániát és iskolát emelt. Magára vállalta az unitusok építkezéseinek költségeit is.

Művészetszeretete, a korszerű művészet iránti igénye abban mutatkozott meg, hogy bécsi építésszel, méghozzá a kamara főépítészével építtette meg palotáját. Kortársainak nagy többségével együtt a könyvgyűjtésre is sokat áldozott; Váradon nagy, 15 ezer kötetes könyvtárat létesített. Palotájában a díszterem melletti szobában színpadot állíttatott fel, hogy operaelőadásokat hallgasson. Híres volt zenekara: 1757-től öt éven át Michael Haydn, a nagy zeneszerző öccse, majd Karl Ditters von Dittersdorf, az ismert bécsi komponista állt a zenekar élén. Az énekesekkel együtt 34 tagot számláló zenekar szimfóniákat, kantátákat adott elő, s a közönség soraiban a környékbeli nemesség és a várbeli helyőrség tagjai foglaltak helyet.

1776-ban a királynő Patachichot váratlanul a kalocsai érseki székbe helyezte át. Érsekként tovább folytatta az elődeitől megkezdett építési munkálatokat, így a székesegyház építését és berendezését. Az ő idejében jutott el a nagy mű a befejezésig. Kalocsán is felépíttette palotáját, amely a nagyváradi püspöki palota hatását mutatja. A kivitelező feltehetőleg a nagyváradi tervek valamivel szerényebb változatát készítette el. A falképek megfestésére Maulbertsch kapott megbízást.

Patachich Kalocsán is szenvedélyesen gyűjtötte a könyveket; saját gyűjteményét egyesítve a főegyházmegyei könyvtár anyagával, az ország egyik legjelentősebb könyvgyűjteményét hozta létre.

Az építtetők azonban nem csak gyakorlati célból építkeztek, nem csupán arra törekedtek, hogy az egyház életéhez szükséges épületeket, a szervezeti és igazgatási központokat, illetve a plébániák hálózatát létrehozzák, bár ezek a célok alapvetőek voltak. A hatvanas-hetvenes években már mutatkoztak annak jelei, hogy az állam az egyházat bizonyos területeken vissza akarja szorítani, külföldi kapcsolatait megnehezíti, hazai előjogait (pl. a nevelés terén) csorbítja. Az egyházi székhelyek nagyvonalú, reprezentatív kiépítésével, a székesegyház - rezidencia - papnevelő szeminárium együttesének, a jótékonysági intézményeknek, kanonoki házaknak felépítésével, művészi díszítőprogramok megvalósításával az egyház „tételezte" önmagát. Határozott szellemiséget képviselt; teljes apparátusával, működőképesen, régi szerepének felidézésével lépett fel a világi hatalommal szemben. Főpapjaink a Tridentinum óta megszilárdult egyházi tradicionalizmus és a XVIII. századi reformkatolicizmus szellemében küzdöttek az aufklärista progresszióval, s e küzdelemben a művészet eszközeit is felhasználták. A szembenállás II. József rendelkezései nyomán határozott szerepvállalást is jelentett: a magyar klérus, Batthyány József prímással az élen, a nagy építtető püspökök (Szily, Migazzi, Eszterházy) aktív részvételével szembeszegült a császár intézkedéseivel. A Szombathelyen építkező Szily püspök művészeti felfogását, a székesegyházzal kapcsolatos előírásait például alapvetően meghatározta, hogy politikailag II. József nemesi-egyházi ellenzékének egyik vezető személyisége volt, s a régi rendet kívánta megvédeni a császár reformjaival szemben. Már 1777-ben, püspöki székhelyén elmondott bemutatkozó prédikációjában mozgósított a terjedő felvilágosodás ellen. 1781-ben fellépett a placetum regium kihirdetése ellen, ugyanebben az évben pedig, a türelmi rendelet kibocsátása után, felkérte II. Józsefet, hogy vonja vissza e sérelmesnek ítélt rendeletét.

Mivel nyíltan ellenezte az uralkodó rendeleteit, II. József megtiltotta neki, hogy VI. Pius bécsi látogatásakor, engedélye nélkül Bécsbe vagy Pozsonyba menjen. Szily II. Lipót uralkodása idején is részt vett a politikai küzdelmekben: az 1790-1791-es országgyűlésen egyházi kérdésekben többször kifejtette álláspontját. Az egyház korábbi szerepének visszaállításáért küzdött, nem kis ellenállás közepette, s a székesegyház felépítését is e harc szolgálatába állította. Ezért kívánta visszahozni az építészetbe a régi, tiszta, romlatlan antik szellemű templomtípust, a tridenti zsinat határozatainak megfelelő, latin kereszt alakú alaprajzi formát. Ugyanilyen szembenállást jelentett Szilynek a székesegyház egyik mellékoltárképének megfestésére adott megbízása. A képen Dorffmaister István a pannonhalmi bencés apátság megalapítását festette meg (1791) - annak az apátságnak Szent Istvánig visszavezetett múltjára utalva, amelyet II. József néhány évvel korábban feloszlatott.

Bár a reformáció elleni nyílt harc, a sokszor a világi hatalom részvételével folytatott küzdelem nagyrészt már e korszak előtt lezajlott, de ideológiai téren, művészi-propagandisztikus eszközökkel továbbra is folyt. Ezt célozták az egyházmegyék területén épített új, hatásos plébániatemplomok is. Az egyházi műpártolók a tridenti zsinat határozataira, alapvető tételeire, az ott megvitatott kérdésekre utalva egyértelműen reformációellenes programot valósítottak meg.

Még egy sajátos gondolatrendszer jelenik meg, a kor Magyarországán szinte csak János művészi nézeteiben és palotája festett díszítésének programjában. Szily összegyűjtötte, és palotájában múzeumszerűen helyezte el a Szombathelyen és környékén feltárt antik és ókeresztény emlékeket. Megbízta a pesti egyetem régiségszakértőjét, Schönwisner Istvánt, hogy az írásbeli és a feltárt tárgyi emlékek alapján írja meg a város, az ókori Savaria történetét. A könyv 1791-ben a püspök költségén meg is jelent. A Sala terrenában megfesteti a feltárt köveket, a díszteremben pedig jeleneteket az antik Savaria történetéből - hangsúlyozva az antik múltat, a város egykori dicsőségét. Beiktatásakor az ünnepségen elhangzó üdvözlő versben kifejezték a városnak azt a vágyát, hogy felelevenítse az antik Savaria hajdani dicsőségét. Az ókori és a keresztény Szombathely kapcsolatát hangsúlyozza Szily a székesegyház két oltárképével, Szent Quirinus, a mártíromságot szenvedett püspök és a savariai születésű Szent Márton alakjával. A „megkeresztelt antikvitás" hirdetése állhatott előtte célként, amikor építkezett, amikor rendezte a várost, amikor festői programokat állított össze.

A XVIII. század műpártoló főpapjai közül Eszterházy Károlyt (1725-1799) illeti meg az első hely; nevéhez fűződik a leghosszabb és legnagyobb arányú tevékenység.

Az egyik legelőkelőbb magyar arisztokrata család grófi ágából származott. A jezsuiták pozsonyi gimnáziumában tanult, s egy másik, szintén jezsuita irányítás alatt álló intézményben, a nagyszombati egyetemen folytatta tanulmányait. Nagybátyja, Esterházy Imre esztergomi hercegprímás ajánlására 1745-ben felvették a római Collegium Germanicum-Hungaricum növendékei közé. Ebben az intézményben képezték a német és a magyar klérus számos tagját, akik később vezető szerepet játszottak az egyház életében. Eger püspökei 1625 után, egyetlen kivétellel, mind a Collegium lakói voltak.

A Rómában töltött három év alatt Eszterházy jól megismerhette a város műemlékeit, annak a hatalmas építőtevékenységnek az eredményeit, amelyet a pápák - politikai és gazdasági téren megerősödve - folytattak. Nyilvánvalóan számos ókori gyűjteményt látott, hiszen a „pogány" művek gyűjtése általános volt; a pápák, kardinálisok, egyházi személyek egymással vetélkedve szerezték meg és állították ki palotáikban a római szobrokat, mozaikokat. Tanulmányai során megszerezte a teológiai doktori címet, majd pappá szentelését követően 1748-ban hazajött.

Eszterházyt 34 évesen helyezte a királynő a váci püspöki székbe, azzal a szándékkal, hogy a gazdag főúr vegyen részt az egyházmegye újjáépítésében. Ettől az időtől kezdve szenvedélyesen, átgondoltan építkezni kezdett, s élete végéig váci, majd 1761-től, egri püspöki kinevezésétől, az egri egyházmegye építészeti, művészeti életének legnagyobb pártfogója lett. Puritánsága, erkölcsi szigora korán megmutatkozott: nem sokkal Egerbe érkezése után lebontatta elődje, Barkóczy püspök felsőtárkányi és harsányi nyaralókastélyait, mert túlságosan emlékeztették a világi élet luxusára.

Vácott felújíttatta a szemináriumot, új plébániákat alapított, és megkezdte az új székesegyház építését. Franz Anton Pilgramtól, családja sokat foglalkoztatott építészétől rendelte meg a dóm terveit, s az alapok kiásásával megkezdte annak megvalósítását.

Nem rajta múlt, hogy az építkezés ügye másként alakult: új építész újabb terve szerint jutott el a befejezésig. 1761-ben ugyanis meghalt a tervező, s a püspököt szinte ugyanekkor az egri püspöki székbe emelték. Eszterházy döntése azonban a székesegyház új helyének kiválasztásával máig meghatározza a város fejlődését. Belátta ugyanis, hogy a középkori, romos vártemplom helyett székesegyháznak használt Szt. Mihály-templom bővítésével, átépítésével nem lehet monumentális, a püspökséghez méltó székesegyházat építeni. Új székesegyházának helyét a városfalon kívül jelölte ki, s a várárok és a szabad térség egy részének beépítésével kívánta megvalósítani. Itt épült meg később az épület, újabb hangsúlyos egységet teremtve Vác városszerkezetében.

Eszterházy igazi építőtevékenysége Egerben bontakozott ki a következő évtizedekben. Kiváló szervezőkészsége, uradalmi építőirodájának szervezettsége, mindenre kiterjedő figyelme, és nem utolsósorban a püspökség és saját jövedelmeinek bőkezű felhasználása révén az egyházmegye falvaiban, mezővárosaiban és saját családi uradalmában nagyarányú, kortársaihoz képest is egyedülálló templomépítő-programot hajtott végre. A hagyomány szerint közel száz templom építése és felszerelése, művészi díszítése fűződik nevéhez. Egyházmegyéje területén a következő templomokat állíttatta: Besenyszög, Butka, Bükkzsérc, Demjén, Egerbakta, Felsőtárkány, Kápolna, Kerecsend, keresztespüspöki, Kisköre, Kömlö, Maklár, Mindszent, Sarud, Szirák, Tiszanána és Tiszaörs. Több tucat templomot és kápolnát bővíttetett vagy állított helyre. Annyi mesterembert, az építészeti feladatok ellátásához szükséges művészt (szobrászt, stukkátort, aranyozót stb.) foglalkoztatott, hogy a helyi céh mellett külföldről vagy az ország más vidékeiről is be kellett hívni őket Egerbe. A nagyszámú mesterember számára új városrészt kellett kialakítani.

A püspök az egri líceum felépítésével eredeti szándéka szerint egy négy fakultásból álló egyetemet hozott volna létre. Hamar meggyőződhetett azonban arról, hogy terve az uralkodó(k) ellenállása miatt nem fog megvalósulni. Elgondolásával ugyanis továbbra is az egyház vezető szerepét kívánta fenntartani az oktatásban, miközben Mária Terézia az állami irányítás megvalósítására, az egyházi befolyás visszaszorítására törekedett. Hiába tett meg mindent Eszterházy, hogy a kor tudományos színvonalán álló egyetemet, egy új művelődési központot hozzon létre, törekvése csak a líceum felépítéséig jutott el. A püspök hatalmas pénzösszeg felhasználásával, kiváló művészek közreműködésével valósította meg az építkezést. Kazinczy Ferenc szerint „királyi költséggel" építtette a líceumot, s befejezése után a székesegyház felépítését is tervezte. Székesegyházterve nem valósult ugyan meg, de két, művészileg és méretben, a díszítésében és felszerelésében kiemelkedő plébániatemplomot, a tatait (1751-1783) és a pápait (1774-1786) sikerült megépíttetnie.

Eszterházy levelezéséből, részletes utasításaiból kiderül, hogy az építkezések ügyét szigorúan kézben tartotta; nemcsak a költségvetésre, hanem az építészeti megoldásokra, stílusjegyekre is ügyelt. A levelekben állandóan ismétlődő „antik" és „új stílusú" jelzők arra vallanak, hogy felfigyelt a barokk művészetben jelentkező ízlésváltozás korai jeleire, és a késői, klasszicizáló stílusáramlat egyik korai híve volt. Az egri líceum homlokzatának ablakszemöldökeit már e felfogás jegyében faragtatta át, az elfogadott terv, a megrendelt faragványok elkészülte dacára.

Eszterházy nemcsak az egyes épületek megvalósítását tartotta fontosnak, hanem mindig ügyelt környezetük kialakítására is, sőt a tágabb környezet, a település rendezésével is foglalkozott. Ahhoz, hogy székvárosa megfelelően képviselje az egyházmegyét, s általa magát az egyházat, szabályosabb városszerkezetre, nagyobb terekre volt szükség, amelyek méltó helyet biztosíthattak a megvalósítandó épületek számára. Felhasználta azt a térszervezési eljárást, hogy a város legfőbb, új egyházi épületei közös tengelyre kerüljenek, de nem dinamikus, egy cél felé vezető axialitással, mint az érett barokkban, hanem a központi mag létrehozásával a két, közös tengelyben álló épület között. A líceum és a tervezett székesegyház homlokzata egymás felé fordul, s így a közös tengely nem visz tovább, hanem a köztük kialakuló, ideális centrumként ható teret határolja.

Eszterházy első városrendező tevékenységét saját uradalmában valósította meg: a szabálytalan, középkori úthálózatú Pápa átalakításához fogott. A kanyargós utcák kiegyenesítésével az egész város képét átalakította. Lebontatta a várfalakat, és lecsapoltatta a település keleti részét elfoglaló tavat. Tatán szintén lecsapoltatta a mocsaras tavakat. Vácott és Egerben is mérnöki munkák előzték meg nagy műveinek megkezdését: vízelvezetés, patakszabályozás, gátépítés biztosította az építőmunkát, a városok fejlesztését. 1764-ben Egerben elrendelte, hogy ha valaki házat akar építeni, „tartozik e szándékát a városi tanácsnál bejelenteni, hogy a rendezetlen utcák kiegyenesítését időben meg lehessen csinálni".

3. Főúri megbízók

A XVIII. század a főúri építkezések nagy korszaka. Ez részben összefügg a gazdaság újjászervezésével is, de szinte mindenhol a műgyűjtés, a művészet szeretetének jelei tapasztalhatók. A kastélyokban dísztermek, fegyvertermek, könyvtárak, képtárak, gazdagon berendezett és díszített lakószobák sora nyílt. Az épületekhez kiterjedt kert csatlakozott.

A század elején Esterházy József nagy építkezéseket folytatott. 1722-ben felépítette cseklészi kastélyát, majd 1725-től Jató kastélyát kezdi építeni, s közben Tatát is átépíttette. Itt Mikoviny Sámuel mérnök tervei szerint a vízszabályozást is elvégezteti.

A korszak magyar nemesei közül a legfényesebb pályát Grassalkovich Antal (1694-1771) futotta be. E karrier szédületes íve a birtoktalan, a kapucinusok alamizsnáján nevelkedett kisnemestől a grófig, az ország egyik legnagyobb birtokosáig, a kamara elnökéig, a királyi főlovászmesterig vezetett. A század legnagyobb építtetői közé tartozott - még ha hivatali minőségben, a Magyar Udvari Kamara elnökeként irányított építkezéseit nem számítjuk is (pedig köztük volt a pozsonyi és a budai királyi palota is).

Grassalkovichnak mint óriási birtokok urának, homo novusnak elsősorban uradalmait kellett újjászerveznie, a központokban építkeznie, rangjának, gazdagságának megfelelő kastélyokat és városi palotákat építenie, és nem utolsósorban földbirtokain kegyúrként templomokat építenie vagy helyreállítania.

Élete végén két jegyzéket állított össze: az egyikben a birtokain emelt épületeket, a másikban az általa épített vagy felújított templomokat (és költségeiket) sorolta fel. A legnagyobb költség a máriabesnyői kegytemplom és a kapucinus kolostor építéséhez kapcsolódott. Nagy összegeket fordított a gödöllői kastélykápolnára, a soroksári, a hatvani és a komjáti plébániatemplomra is.

Rangjához és gazdagságához illő rezidenciát épített birtokközpontjában, Gödöllőn és több kastélyt uradalmainak központjaiban (Hatvan, Komjáti, Baja). Gödöllő mintájára építette a hatvanas években a pozsonyivánkai kastélyt. Városi palotákat is emelt: az egyiket Pozsonyban, az ország tényleges fővárosában, a másikat Pesten, a gyorsan fejlődő városban. Jó gazdagént gazdasági épületeket is nagy tömegben épített uradalmain.

A XVIII. század második felének magyar főúri építtetői, műpártolói jól tanúsítják az a változást, amely a főnemesség társadalmi helyzetében, szerepében történt. Az előző időszakban nagy szerepet játszó, befolyásos családok többségének politikai súlya - néhány kivételtől eltekintve - kevésbé jelentős, mint azelőtt, s megnövekszik az újabb, a köznemesség soraiból kiemelkedett családok befolyása.

A felvilágosult nemesség eleinte nemzeti nyelvi-irodalmi programot tűzött maga elé, mely rövidesen kiegészült politikai, gazdasági motívumokkal is. Ez a réteg a feudalizmuson belül akart magasabb színvonalat elérni, és a felvilágosult abszolutizmust eleinte elfogadva, majd azzal rivalizálva, a régi, rendi képviseleti rendszert akarta nemzeti keretben, saját vezetése alatt korszerűsíteni. Néhányuk a század végén radikális nézeteket hangoztatott, például e csoport több képviselője (pl. Széchényi Ferenc, Festetics György) mecénásként, műalkotások megrendelőjeként is szerepet játszott a század utolsó évtizedeiben.

Az összkép nem egységes. Továbbra is vannak főurak, akik a század első felében-közepén kialakult udvari arisztokrácia életstílusát, ideálját követik, s építkezéseik is ennek felelnek meg és vannak olyanok is, akik már az új korszak elveit követik. Esterházy Ferenc (1715-1785) gróf, a Magyar Udvari Kancellária elnöke cseklészi kastélyában gyakran látja vendégül Mária Teréziát és Ferenc császárt, s fényes ünnepségeket rendez fogadásukra. A kastély átépítése (1756 körül) még nem változtat az érett barokk rendszerén. A kancellár azonban azt is példázza, hogy a felvilágosodás néhány eleme hogyan hat még a régi szellemet képviselő arisztokratákra is. Esterházy ugyanis az új eszméket követve manufaktúrákkal is kísérletezik: Cseklészen gyapjúfonó- és szövőüzemet létesít. 1762-ben tallósi kastélyában árvaházat alapít a hétéves háborúban elesett katonák árvái részére. Emberbaráti tevékenysége azután bontakozott ki, hogy belépett a bécsi szabadkőműves páholyba, ahol megismerte a társaság társadalmi reformokra irányuló eszméit. A szabadkőművesség nagy hatással volt a korszak főuraira, akik - főleg elméletben - elfogadták a testvériség, az egyenlőség eszméit, és a gyakorlatban számos karitatív cselekedettel igyekeztek embertársaikon segíteni. Batthyány Alajos például 1791-ben országgyűlési beszédében radikális hangot üt meg, szinte a szabadkőműves programot mondja el, annak sajátos nyelvhasználatával: „Végre úgy látszik, eljött az idő, midőn világosság terjed el a felvilágosodás fáklyájáról a mi hazánk hajnalodó horizontján és a szeretet és természetes szükség kötelékét kötjük szeretett polgártársainkkal, akik készek elfelejteni, amit szenvedtek miattunk."

A kastélyépítési gyakorlatban a főurak sokáig ragaszkodtak a korábban elfogadott, elterjedt megoldásokhoz, reprezentatív formákhoz. Károlyi Antal 1757-ben kötött esküvője után határozhatta el, hogy nagykárolyi kastélyát átépítteti. Ekkor készítette a bécsi Franz Sebastian Rosenstingl nagyszabású átalakítási tervét. A rajz kísérőszövege leírja, hogy a kastély átlósan elhelyezett, kétszeresen megtört szárnyaival a kiterjesztett szárnyú repülő sast, a Károlyiak címerállatát jelképezi. Ez a fajta szimbolikus építészet még a század első felének, III. Károly korának építészeti eszközét használja.

A főnemesség legaktívabb, a felvilágosult elveket, a társadalmi változásokat támogató rétege elsősorban a köznemesi sorból épp ebben az időben kiemelkedő főrangúaké volt. Niczky Kristóf 1765-ben, Festetics Pál 1766-ban, Brunswick Antal 1775-ben kapott - hivatali tevékenységük elismeréseként - grófi címet. Brunswick Antal 1773-1775 között kastélyt, 1774-1776 között templomot építtetett martonvásári birtokán.

Festetics Pál, a Magyar Udvari Kamara alelnöke, 1769-től újra meg újra bővíti keszthelyi kastélyát, amely ekkor még hagyományos, sem méretében, sem felfogásában nem kiemelkedő épület. Frissen szerzett grófi rangjának és hivatalának megfelelő, reprezentatív rezidenciát kíván kialakítani a szerényebb barokk kastély helyett. Előbb a hátranyúló szárnyakat hosszabbította meg, majd keresztszárnyakat építtetett hozzájuk. A belsőket is egyre gazdagabbá, a funkcióknak megfelelően mind változatosabbá formálták, továbbra is az érett barokk keretei között maradva. Csak később, Rantz János György uradalmi építőmester 1792-től 1800-ig tartó átépítése során változott a mű megjelenése. (A mai forma az 1883-1887 közötti eklektikus átépítés-bővítés eredménye, s ez a barokk elemeket szinte teljesen eltüntette.)

Festetics Pál fia, György (1755-1819) a századvégnek azt a főnemesi csoportját példázza, amely az értelmiségi réteggel is kapcsolatba kerül, s fellép a társadalmi-politikai változásokért. Katonai pályájáról egy változásokat kérő beadványa miatt kénytelen lemondani. Visszavonul birtokára, és gazdasága fejlesztésének, valamint az irodalom, a tudomány támogatásának él. Megalapítja a Georgikont, az első felsőfokú mezőgazdászképző intézményt, írókat, irodalmi lapokat támogat. 1817-ben megrendezi a Helikont, a később kétévente megrendezett irodalmi ünnepséget. A keszthelyi kastélynak a század végén végrehajtott átépítése során megjelentek a klasszicizáló késő barokk formák. Az alaprajzon nem változtattak ugyan, de az emeletráépítés eredményeként a homlokzat nyíláskeretei is megváltoztak.

Számos példa igazolja, hogy a főúri megbízások jellegét, mértékét, esetleg művészi szempontból előremutató - vagy éppen hagyományos - felfogását az építtetői igény, a feladat mibenléte határozza meg. Másképpen építi ki a főúr ősi családi kastélyát, amely családját és nemzetségét is jelképezi, mint a távoli uradalomban álló kegyúri templomát vagy kevésbé használt kastélyát. Csákánydoroszlón a Batthyány család alapításában felépült templom például sokkal igényesebb mű, mint a család által máshol épített falusi templomok, mert a községben állt egy Batthyány-kastély.

IV. A mesterek

A korszakkban az építkezéseken tervezői szerepet játszó mesterek több kategóriáját különböztethetjük meg. A városokban és egyes vidéki építkezéseken céhes építőmesterek, a kincstári birtokokon az alakuló kamarai építőszervezet építészei és mérnökei, egyes egyházi építkezéseken pedig szerzetesi építészek tevékenykedtek. Az emlékek egy csoportján független, a céh kötelékébe nem tartozó mesterek dolgoztak. Ezenkívül, főleg erődítési vagy más, műszaki jellegű művek felépítésén katonai és polgári mérnökök is tevékenykedtek. Fortunato da Prati, Venerio Ceresola, Donato Felice d'Allio, Johann Matthey mérnökök a század első harmadában várak erődítésén, katonai szertárak építésén dolgoztak.

A magyarországi építészképzés megoldatlansága miatt mind a városokban letelepedett, céhtaggá váló, mind pedig az egy-egy feladatra szerződött, építészakadémiai végzettségű mesterek döntő többsége külföldről érkezett.

Alkalmanként feladathoz jutottak udvari építészek (Hildebrandt, Joseph Emmanuel Fischer von Erlach) vagy a Hofbauamt építészei (A. E. Martinelli).

Az első építőmester, aki Budán a kamarai adminisztráció ösztönzésére hivatalos feladattal megjelent, Venerio Ceresola volt. A mester az Ausztriában szerencsét próbáló és különböző építési munkákon foglalkoztatott olasz építészek csoportjába tartozott. Feladatköre nemcsak Budához fűzte, hanem állandóan ellenőriznie kellett egy sor magyarországi várat Nyitrától Péterváradig, hogy szükség esetén a javítási munkákat elvégezze.

A Budai Kamarai Igazgatóság 1715-ben alkalmazta mérnöknek Fortunato da Pratit, aki - kérvénye szerint - architektúrát és geometriát tanult, német és olasz területen szerzett gyakorlatot. Az összes kamarai felügyelet alatt álló erőd, kastély, harmincadhivatal és más épületek felülvizsgálatát, felügyeletét, a mesterek munkájának ellenőrzését kapta feladatul. Tevékenységéhez mérnöki feladatok is járultak: kőhidakat, utakat is épített. Nagyobb építészeti megbízásokat - például a budai várparancsnok palotájának, a pesti Invalidus-háznak a tervezését - nem oldhatott meg, noha eleinte szóba került a megbízása.

A mesteremberhiány, az építkezések megszervezésében mutatkozó, sokszor alig megoldható nehézségek legyőzésére több szerzetesrend saját kőfaragót, szobrászt, fafaragógárdát hozott létre művészi képességekkel rendelkező szerzetesekből vagy laikus testvérekből. A majki kamalduliak építkezésein például szerzetes-kőművesek és ácsok dolgoztak, Pater Demetrius irányítása alatt. Amikor az építkezés félbeszakadt, a mestereket különböző rendházakba küldték szét. A kőműves vagy építész fráterek között akadémián tanult, magasabb képzettségű művész alig akadt, így a tervezésben csak kivételes estben vettek részt.

Valószínűleg a jezsuiták sajátos tervkészítési gyakorlatával függött össze, hogy egy rendtagnak, Pethő Istvánnak a tervét fogadta el a jezsuiták generálisa az egri kollégium és templom felépítésére. Vetélytársa, a Bécsből érkező Bernard Geyer, szintén szerzetes volt.

Az építészettel foglalkozó szerzetesek többsége azonban nem kapott tervezési feladatot, hanem a kivitelezést irányította. Így jutott szerephez Migazzi váci püspök bizalmából Oswald piarista fráter. Több épület, így a székesegyház kivitelezése is az irányítása alatt történt.

A szerzetesi építészek közül a legfényesebb pályát Martin Wittwer (1667-1732) futotta be Magyarországon. Tevékenységét a győri karmelita templom építésével kapcsolatban ismerhetjük meg.

Míg Wittwer szinte folyamatosan építészként tevékenykedett, Vépi Máté pálos szerzetes csak alkalmanként jutott feladathoz. Neve az 1730-as években tűnt fel a pálosok évkönyveiben, s ott említik, hogy Rómában is tanult. Bizonyára megismerkedett az antik és a kortárs római építészettel. Rendje megbízásából ezután több rendházban is tanított teológiát. Megszerezte a teológiai doktor címét, azaz az ún. tudós építészek közé tartozott, akik nem a gyakorlaton nevelkedtek, hanem az építészettel rokon tudományágakban (geometria, matematika) is elmélyültek. A XVII-XVIII. században nem ritka az ehhez hasonló pálya, például Christopher Wren, a londoni Szt. Pál-székesegyház tervezője is elismert matematikusként jutott feladatához.

Ismereteink szerint Vépi a sasvári pálos templom építésén tűnt fel, az 1736-os alapkőletétel után. A templom első tervét készítő s a kivitelezésbe belekezdő szerzetes-építész technikai hibáját (víz tört fel az alapok kiásása közben) Vépi hozta helyre: száraz helyet jelölt ki, és „saját delineatiója" szerint indította el a munkákat. Ez a delineatio azonban semmiképp sem lehetett a templom kivitelezési terve, a prímás által pártfogolt építkezés ugyanis, amely a császári ház zarándoklatainak színhelyévé vált, nem készülhetett hirtelen módosított terv szerint, hanem egy ismert, esetleg udvari építész elgondolásának megfelelően.

1740-ben Vépi terveket készít a nagyváradi székesegyházhoz, de az építkezés akkor nem valósult meg. Elkészült viszont a váradi pálosok temploma (1740-1756). A halálakor lejegyzettek szerint: „geometriai ismereteit rendtartományunkban kolostorok és templomok delineatióin mutatta be".

A lombard eredetű Carlone család számos tagja dolgozott az örökös tartományokban, s eljutottak Magyar- és Csehországra is. E család egyik tagja, Giovanni Battista Carlone a XVIII. század elején jelentős építőtevékenységet folytatott. Neki jutott a feladat, hogy megvalósítsa, tervekké formálja azt a nagy munkát, amelyet Erdődy Gábor egri püspök az egyházmegye plébániáinak kiépítésére áldozott. Az olasz mestert munkái Egerhez és környékéhez kötötték, s egrivé lett, városi szenátornak választották. Ebben az időben 70-ről 200 fölé emelkedett a püspökség plébániatemplomainak száma. Eger-Felnémet, Demjén, Füzesabony, Kerecseny, Maklár plébániatemplomait - noha többségüket még a század folyamán átépítették - a források az itáliai mester műveiként említik.

Erdődy 1715-ben kötött szerződést építészével, hogy a püspöki palotát felépítse. A munkák 1738-ig több fázisban zajlottak. Bél Mátyás részletes leírása szerint a kétemeletes épület határozottan olaszos jelleget mutatott.

Carlone egyre szélesebb körben vált ismertté, miként gyöngyösi és debreceni megbízásai is mutatják. Gyöngyösön csak javította a ferencesek templomát, de Debrecenben új művet alkotott.

Elkészítette a piaristák Szt. Anna-templomának tervét, és irányította a kivitelezést (1721-46). Az egyhajós templom két oldalán tornyok állnak, melyek azonban a XVIII. században csak a homlokzat magasságáig készültek el. A homlokzatot osztópárkányok és egymás felett álló, összekapcsolt pilaszterek hálózata osztja fel. A középrészen álló kapu, a felette nyíló erkély, s az afölött felhajló párkány, valamint a háromszögű oromzat a középaxist juttatja érvényre. A külső ma az 1927-ben végzett, jelentős változásokkal járó restaurálás képét mutatja.

Erdődy püspök bőkezűen támogatta a miskolci minoritákat templom- és kolostorépítésükben, és tervrajzról is gondoskodott számukra. A tervező nyilván Carlone volt, mert a források szerint a püspökkel együtt érkezett a városba. Az 1720-tól 1743-ig épülő templom és rendház alaprajza megegyezik a debreceni piaristákéval. Szintén kéttornyos építmény. Oromzattal záruló homlokzata felületi mozgástól mentes, sík felület, amelyet a párkányok és a lizénák hálózata tagol. Nyíláskeretei és szemöldökei kevésbé klasszikus formákat mutatnak, mint a debreceniek.

A Magyarországon dolgozó olasz eredetű építészcsaládok közül századunkban a legjelentősebb feladatokkal a Martinelli család tagjait bízták meg. Több generáción át nemcsak jelen voltak a magyar művészeti életben, hanem jelentős művekkel gazdagították is azt. Már Bécsben telepedtek le, miként németes formában használt keresztnevük is jelzi. Anton Erhard (1684-1744) a Comói-tó környékéről származó Francesco Martinelli fia volt. Francesco maga is építészként tevékenykedett: Esterházy Pál boldogasszonyi ferences templomát ő építette a század elején.

Anton Erhardot az osztrák arisztokrácia elhalmozta megbízásokkal. A legfontosabb műveiről 1726-ban összeállított jegyzék szerint magyar építtetőkről is említést tesz: Bécsben az Esterházy-palotát, Magyarbélben Csáky érsek kastélyát és a süttöri Esterházy-kastélyt építette. A süttöri kastély Esterházy „Fényes" Miklós „magyar verszáliának" nevezett kastélyának előzménye volt (Fertőd-Eszterháza).

Martinelli munkássága 1726 után is szorosan kötődött az országhoz. 1727-től építette a pesti Invalidus-házat, az 1730-as években pedig a köpcsényi Esterházy-kastélyt.

Anton Erhard öccse, Johann Baptist (1701-1757) szintén az építészi pályát választotta. A negyvenes években kamarai építészként tevékenykedett, és részt vett az alakuló kamarai műszaki szervezet tevékenységében. Egyéb munkái mellett (Balázsfa, templom, kolostor, püspöki rezidencia; Alsó-Korompa, Brunswick-kastély) talán a keszthelyi kastély első tervét is ő készítette. 1753 és 1756 között a pozsonyi kamaraépületet tervezte és kivitelezte. Ezt tekintjük főművének. Az épület egyszerű eszközökkel készült, falfelülete dísztelen, csak az ablakszemöldökök váltakozása jelent változatosságot a komor, egyhangú mű összképében.

A korszak építészeti feladatainak zömét céhes építőmesterek végezték el, hiszen szervezettségük, képzettségük és előjogaik nagy vállalkozásokra tették alkalmassá őket. Az újjáépülő városok lakóépületeit, templomait többnyire helyi mesterek építették fel. A pesti és budai céheknek - egyedül az országban - jogukban állt az országban bárhol építkezéseket tervezni vagy vezetni.

A század legtöbbet foglalkoztatott céhes mestere, Nöpauer (Nepauer) Máté (1719 körül - 1792) a budai Szt. Anna-templom építkezésén dolgozott pallérként, mestere, Hamon Kristóf haláláig (1748). Ekkor lett mester, s így folytathatta az építkezést. Az alaprajzon, azaz az elrendezésen már nem változtathatott, de a főhomlokzatot és a kapuzatot saját elképzelése szerint alakította ki. Szintén Hamon örökébe lépett az óbuda-újlaki plébániatemplom építésén (1748-1756). A homlokzat kialakítása volt csak hátra, amikor technikai probléma jelentkezett. A talaj besüppedt, s az eredetileg középre tervezett tornyot délre, a homlokzat mellé kellett állítani (1760-1766).

A rokokó: Franz Anton Pilgram

Az 1730-as évek utáni évtizedekben Franz Anton Pilgram (1699-1761) alsó-ausztriai tartományi építészt tekintjük a Magyarországon tevékenykedő legjelentősebb építésznek. Munkásságával kibontakozott az országban a rokokó építészet.

Pilgram nagybátyjánál, a pozsonyi trinitárius templomot tervező Franz Jängglnél tanult. Jänggl tekintélyes műhely, nagy vállalkozás élén állt, és kiterjedt gyakorlatot folytatott. Vállalkozásaiba bevonta a fiatal mestert is, aki e kivitelező műhely révén jelentős építészek műveivel, köztük J-L. von Hildebrandt építészetével is megismerkedett. Dolgozott a nagy mester göttweigi és klosterbrucki kolostortervének kivitelezésén, s így önálló tervezői gyakorlatához kitűnő alapokat, magas színvonalú ismereteket szerzett. Jänggl később Pilgramot tette meg egyedüli örökösének.

Pilgram első magyarországi művét, a pozsonyi Erzsébet-apácák templomának és kolostorának együttesét (1739-1745) Esterházy Imre prímás rendelte meg. Valószínűleg azért esett az osztrák építészre a választás, mert öt évvel korábban ő tervezte a rend bécsi kolostorának emeletráépítését. A kolostor és a kórház közös épülete a pozsonyi templom északi oldalán állt. Nagyon valószínű, hogy a déli oldal mellett máig üresen maradt telekre is szándékoztak épületet - talán egy önálló kórházat - emelni, de anyagi okokból nem tudták megvalósítani. Ez esetben a templom az épületkomplexum közepén állt volna, ahogyan a nagy délnémet apátságok (pl. Weingarten) példája óta sokfelé szokás volt, s ahogy később Pilgram Jászón megvalósította.

Az egyhajós, dongaboltozatos templom téglány alakú: középső, négyzetes teréhez előtér, illetve kórus járul. A szentélykorlát és az orgonakarzat konkáv vonalú íve a hosszanti elrendezés ellenére is központos téralakítást sejtet.

A homlokzat hajlított, konkáv felületével, nagy hegedűablakával, volotákkal, felfelé keskenyedő tömegével egyedi hatást mutat a magyar egyházi építészetben.

Valószínűleg Jänggl ismertette meg az építészt az Esterházyakkal, akik azután haláláig sokat foglalkoztatták, házi építészüknek tekintették Pilgramot.

Az újabb adatok szerint 1731-ben kezdte el Esterházy Ferenc megbízásából a pápai négyszögletes, négy sarokbástyás, késő középkori vár átépítését. A mai kastélyban látható egy olajkép, amely madártávlatból mutatja az épületet, ahogy Pilgram terve szerint el kellett volna készülnie. A festményen egy mesterséges szigetet látunk, rajta négyszögletes vár áll, saroktornyokkal, a város felé pedig kiemelt középrizalitos homlokzattal. Melléképületek, franciakert, a főbejárathoz vezető híd és mellvédszerű előépület teszi teljessé a komplexumot. Pilgram ausztriai kivitelezői munkái során látott hasonló épületegyüttest - például Göttweigben, a Hildebrandt által tervezett kolostor épületét. A pápai kastély kivitelezése nyilván elhúzódott, mert az ötvenes években tervváltozásra került sor. Ebben Pilgram is közreműködhetett, ugyanis 1758-ig rendszeres kapcsolatban állt az építkezéssel. A munkák a halála után is tovább folytatódtak, s végül 1783-1784 között Grossmann József vezetésével fejeződtek be. A tervváltoztatás során a legreprezentatívabbnak tetsző részt, a város felé néző szárnyat hagyták el, s ezzel a mű tervezett főhomlokzata nem készült el. Bizonyára azért nem, mert az így kialakuló U alakú alaprajz korszerűbbnek látszott, mint az erődítést sejtető, négyszögletes, zárt forma.

A homlokzatok egyszerű, fúgázott felülete, lizénás emeleti tagolása, a pavilonok tagolatlan külseje a barokk puritánabb irányának jele. A faragott részletek, a kapuk finom rokokó díszei, Pilgram jellegzetes szemöldökmotívumai igényességéről, magas művészi színvonalról tanúskodnak.

Pilgram jóval több egyházi feladatot kapott, mint világit. Elsősorban szerzetesrendek számára tervezett kolostor- és templomegyütteseket. A rendek gazdasági helyzetének javulása s templomaik, kolostoraik, gazdasági épületeik kiépítése a negyvenes években kezdődött. Az 1733-ban, Majkon letelepített kamalduliak a rendi előírásoknak, a hagyományoknak megfelelő koncepció szerint építkeztek. Megmaradt egy olajfestmény, amely madártávlatból ábrázolja az épületegyüttes tervezett képét. Nagy, négyszögletes fallal körülvett térségen belül egy rendezett, szabályos komplexum bontakozik ki. A fallal körülvett épület- és kertegyüttesbe díszes kialakítású, szobrokkal ékesített kapukon át lehetett bejutni. Bent külön egységet képviselnek a szerzetesi cellák egymás mellett elhelyezett szabályos sorai. A támogatók kívánságára ezek készülnek el legelőször. Rövid idő alatt hatot építenek fel, egyforma alaprajz szerint. Mindegyik építmény négy helyiségre (lakószoba, kápolna, műhely és kamra) oszlik. A cellák körül kis konyhakertek látszanak, ahol a szerzetesek maguk termelték meg élelmüket. 1743-1745 között épül fel a remeteség középpontjában álló templom: tornya a rendi előírások értelmében nem az olaszos, volutás-oromzatos homlokzat mellett állt, hanem a hajó mellé került. Az olajképen keskeny, talán egyhajós, kápolnasoros elrendezésűnek látszik. Bővebbet nem tudunk róla, mert a rendfeloszlatás után az elhagyott remeteség pusztulásnak indult, s mára csupán a tornya maradt meg.

A remeteség nagy, téglalap alakú együttesének egyik oldalát a konvent U alakú tömbje foglalta el. A negyvenes-ötvenes években épült, majd 1760-ban sor került bővítésére. A kétemeletes épület egyesítette az egyszerűséget és az építészeti eleganciát. Középtengelyében lépcsőzetet, díszes bejáratot, belsejében grottát, enfilade-ban elhelyezett termeket, valamint egy dísztermet és fiókos dongával fedett refektóriumot alakítottak ki. A konvent terveit már az építkezés során egyszerűsítették. Ma ennek az állapotnak is csak szerény visszfényét látjuk az épületen.

Pilgram 1739-1740 körül készített tervei szerint 1748-ban kezdik építeni a szentgotthárdi ciszterci apátságot és templomot. Az építész 1734 óta foglalkozott a tervezéssel, s az alapkőletételkor a harmadik tervváltozatát használták fel.

A XII. században alapított apátság a XVI. századig állt fenn, s akkor a háborús események során az erődítésnek használt kolostor elpusztult. 1677-1679 között a romok felhasználásával új templom épült. A heiligenkreuzi ciszter apátság 1732-ben megszerezte az apátságot, azzal a feltétellel, hogy újjáépítik a romos épületeket. Így került sor Pilgram megbízására.

Szignált alaprajzokon kívül fennmaradt Pilgram ugyancsak jelzett madártávlati ábrázolása is, s így ismerjük a nem befejezett együttes eredeti újjáépítési koncepcióját.

A kolostor alaprajza a leggyakoribb formát mutatja: a téglány alakú udvart négy oldalról körülvevő szárnyakat, a hosszoldalra merőlegesen az udvart kettéosztó templommal.

Az építőkedvű, tevékeny apát halála megakasztotta a munkálatokat (1755), s ezután a mű, 1764-ben történt felszentelése ellenére is csonkán maradt: csak a templom és a déli oldalához csatlakozó kolostorfél készült el. A terv szerint az együttest sarokbástyás fal vette volna körül, vizesárokkal övezve. Az árkon át híd vezetett volna a kapuépítményhez. Ezt a látképen kétoldalt íves előépület egészíti ki, a kolostor előtti tágas térséget építészeti elemekkel határolva le. Ez az előépület kicsinyített mása a göttweiginek, amelynek kivitelezésén Pilgram is közreműködött. A sarokpavilonokat pedig ugyanolyan kettőzött sisak díszíti, mint a pápai terv azonos motívumait. A templom középtornyos, egyhajós. Kétszakaszos tere középen pillérrel „befűződik", és hegedű alakú formát mutat. A belső a sarkoknál elhelyezett, szabadon álló oszlopok, a díszes fejezetek, a megtörő párkányok révén gazdag összképet mutat. A háromrészes homlokzat középső szakasza enyhén konkáv felületű, de mozgását kétoldalt két-két pilaszter csendesíti le. Oromzata felett a torony is konkáv tömeggel tör felfelé. A torony mozgása a levágott sarkoknál törik meg, s így a mű a hajlított felületek ellenére sem dinamikus, inkább a felület szelíd hullámzását mutatja.

Pilgram egyházi főművének az 1745-1762 között épült jászói premontrei kolostort és templomát tekintjük. A XII-XIII. században épült, majd 1436-ban átalakított prépostságot Lipót császár egy külföldi kolostornak ajándékozta. Az 1745-ben megválasztott új prépost rendkívüli szervezőkészségének köszönhetően Pilgram terve itt teljes egészében megvalósulhatott. A korábbi falakat teljesen lebontották, és az épületegyüttes az új elképzelés szerint valósult meg. Az alaprajz azonos a szentgotthárdival, s az osztrák és délnémet kolostorsémát követi: a kéttornyos templom a fekvő téglány alakú rendház középtengelyét foglalja el, kettéosztva az épületet, s két belső udvart alakítva ki. Feltehetőleg azért kéttornyos, mert anyaegyháza, a klosterbrucki is hasonló templommal épült meg. A tornyok a hullámzó felületű, konkáv szakaszokból alakított homlokzat két oldalán állnak. A merész vonalú homlokzat Pilgram korábbi művére, a pozsonyi Erzsébet-apácák templomára emlékeztet, s az alaprajz is e kapcsolatot igazolja. Az egyhajós belső tér centruma kiszélesedik, négyszögletes formát ölt, s ehhez szimmetrikus terekként csatlakozik a bejárati csarnok, illetve a szentély. A kolostorépület sarkain manzárdtetős pavilonok állnak: olyanok, mint a mester pápai és a szentgotthárdi tervén is. A kolostor hosszú szárnyait háromtengelyes, alig kiemelkedő középrizalitok élénkítik. A tetőzetet e részeken borromineszk oromzat hangsúlyozza; olyan, amilyen Hildebrandt művein is gyakran szerepel.

Az újabb szakirodalom Pilgram művének tekinti a tatai és a nagyon hasonló pápai plébániatemplomot is. A tatai alapkőletételére 1751-ben került sor, és egy korabeli forrás az alapfalakat kijelölő Fellner nevét említi. Ebben az időben azonban Fellner még ismeretlen és igen fiatal kőművesmester volt, s Esterházy József horvát bán, az építtető bizonyára nem vele kívánta megterveztetni ezt a jelentékeny méretű, uradalmának középpontjában álló templomot. Pilgramot viszont a harmincas évek vége óta többször foglalkoztatta, és a plébániatemplommal szinte egy időben a tatai vár átépítésének tervét is vele dolgoztatta ki.

A tatai építkezés eleinte folyamatosan haladt, és a templom nagyjából a talapzat magasságáig felépült. Ezután abbamaradtak a munkák, és csak 1769-től folytatódtak újra. Ekkor már nem lehetett változtatni az épület alaprajzán és nyilván a felépítés rendszerén sem, de a díszítések módosulhattak. A klasszicizáló ornamensek a külsőn Fellnertől, sőt a halála után a helyére került Grossmann Józseftől származhatnak.

A pápai plébániatemplom szerzősége is - feltehetőleg - Pilgrammal hozható kapcsolatba, de a tataitól eltérően az építész már nem vehetett részt a kezdő munkálatokban sem. Az alapkőletételre ugyanis halála után, csak 1774-ben került sor. Lehetséges, hogy a mester meg nem valósult váci székesegyháztervét használták fel a pápai építkezéshez.

Pilgram még számos világi és egyházi megrendelővel került kapcsolatba. Tervet készített a Károlyiak nagykárolyi, a Széchenyiek nagycenki kastélyához, közreműködött a nyitrai székesegyház átépítésében.

Pilgram utolsó magyarországi műve egy nagyszabású tervsorozat volt, a váci székesegyház kiépítésére. A középkori székesegyház a török megszállás alatt elpusztult, és az új mű felépítéséhez Eszterházy Károly püspök új helyet jelölt ki a városban. Az építész szignált tervein az 1760-as, illetve az 1761-es évszámok olvashatók. Az alapozást még e tervek szerint kezdték el, de mindössze egyévnyi munka után kiderült, hogy Christoph Migazzi, az új püspök túl költségesnek találta az elképzelést, és leállította a munkálatokat. A székesegyház ezután Isidore Canevale tervei szerint épült fel (1767-1777).

Pilgram tervei egy hét lapból álló sorozatban maradtak meg. Sajnos a rajzok között nem szerepel a homlokzaté; a feltételezések szerint azért nem, mert Pápára került, mintául az ottani templom felépítéséhez. A helyszínrajzon szerepel a székesegyház alaprajza és az előteret határoló, U alakú árkádsoros díszarchitektúra, jelezve az elképzelés nagyvonalúságát. A minta kétségtelenül a római Szt. Péter-székesegyház híres, teret ölelő kolonnádja lehetett (Gianlorenzo Bernini műve, 1656), de a megbízó esetleg ismerte Hillebrandt nagyváradi püspöki palota-tervét is, amely szintén architektonikus elemekkel, folyosóval fűzte volna össze az együttest.

Bár Pilgram nem kapott megbízást a püspöki palota megtervezésére, a szép kivitelű lapon a székesegyházzal szemben feltűnik a palota négyszögű tömbje is - nem tudni, csak ötletként, távolabbi tervként, vagy esetleg konkrét tervek előkészítéseként.

A székesegyház alaprajza a mester korábbi terveit idézi. A kiszélesedő, négyszögű centrum két oldalán bejárati csarnok, illetve szentélyrész helyezkedik el.

Az egyhajós, kápolnasoros, középen négyszögű formára szélesedő alaprajz Szentgotthárdon és Jászón is hasonló formát mutat. Az alaprajzról leolvashatóan a homlokzat kétszeresen megtörő konkáv formát mutatott volna.

Pilgram műveit a finom, játékos rokokó építészet legjelentősebb hazai példáinak tekintjük. A homlokzatok hajlékony, konkáv formái, a terek egymásba átmenő sora, a belsőkben álló oszlopok gazdag alakítása, a fejezetek könnyed, ornamentális kiképzése gazdagabb hatást kelt, mint a korábbi évtizedek alkotásai. Nem szertelen alkotó: művein a józan, tartózkodó hangvétel is felfedezhető, amely nem tűri a túlburjánzó díszítést, a formák végletes felbontását vagy a boltszakaszok összeolvadását.

A klasszicizáló késő barokk és mesterei

Az 1770-es évektől a magyar építészet egységesebb képet mutat, mint korábban, a legkülönbözőbb építési feladatok azonos felfogásban, rokon stílusjegyekkel valósulnak meg. Ez részben azzal magyarázható, hogy még nem alakultak ki a megnövekedett számú, nagyrészt megváltozott feladatokhoz igazodó, azokat kifejező formák, és az új építészeti alapelvek. Általános szokás, hogy az egyes épülettípusokat egy elfogadottabb, reprezentatívabb épületfajtával „megnemesítik"; például a pozsonyi magtár épületén (F. A. Hillebrandt műve, 1773-1774, lebontva 1908) ugyanazokat az alakítási elveket és motívumokat alkalmazzák, mint a városi palotákon. A dinamikusan felhajló párkányzatú, tágas kapu, a talapzati szint és a felső szintek elkülönülése, a vertikálisan összekapcsolódó ablakok, a fekvő, ovális nyílások, a háromszögű oromzat és a vázadíszes attika jól ismert megoldások a korszak városi építészetéből.

A kor építészei sok szempontból szakítanak a barokk hagyományokkal, de még nem hagyják el teljesen őket, még nem formálják ki saját művészi felfogásukat. A székesfehérvári püspöki palota a Mária Terézia által 1776-1777-ben kialakított új püspökségek központjai közül a legkésőbb épült (1799-1801; a forrásokban Rieder Jakab neve szerepel, de lehet, hogy csak kivitelező volt). Az épület megtartja a barokk palotaépítészet minden elemét: a rizalitos tömegelosztást, a piano nobile barokkos hangsúlyait (pl. magasabb ablakok a díszterem megvilágítására), a középrész önálló, manzárdtetős lefedését, míg az új csupán a részletekben jelentkezik. Gazdag, plasztikus díszítőelemei formailag azonban nem mutatnak klasszicizáló felfogást. Súlyos, nehézkes alkotás, amelyről hiányzik a barokk minden könnyedsége. Az egyemeletes épület homlokzatát ugyanis széles, erős kiülésű középrizalit tagolja, melyet a két, egytengelyes, enyhe kiülésű sarokrizalit nem tud ellensúlyozni.

Bár a művek többségén új szerkezeteket vagy téralakítást nem tapasztalunk, egyértelműen meglátszik, hogy a barokk elvek már nem dominálnak úgy, mint korábban. Az U alakú alaprajzot kezdi felváltani a téglány alakú forma. A felépítés, a tömegalakítás fontos eszköze, a rizalitos tagolás megváltozik: az erősen kiugró, megmozgatott tömegek helyett kezd elterjedni a csak jelzésszerű, a felületen érvényesülő tagolás. A homlokzatokon három helyett inkább csak egy, a középső rizalit mutatkozik, így a középrész tengelyszáma - az önálló szerep miatt - megnő, és a tengelyek korábbi ritmusa is megváltozik. Módosul a homlokzatok felépítése: a barokk épületek talapzatszerűen alárendelt földszintje, kiemelt első emelete helyett az egyes szintek mérete és szerepe azonos. Így mind az egyes emeletek alá- és fölérendelése, mind pedig a nyílásformák különbsége eltűnik. A homlokzaton nem alkalmazzák az oszloprendes tagolást, mert az a fény és az árnyék ellentétével mozgást, dinamizmust érzékeltet, s puha kontúrjaival az éles, kristálytiszta forma helyett organikusat sejtet. A korábban általános manzárdtetőzet, amely nagy szerepet játszott az épület kontúrjának fellazításában, átadja helyét az egyszerű nyeregtetőnek. A formák is megváltoznak: a festői, mozgalmas, néha rafináltan játékos helyett fokozatosan a kimért, a világosan kibontakozó lesz az ideál. Az íves, hajlított nyílászáradékot vagy szemöldököt általában felváltja az egyenes vonalú. Az ablakok új felfogását azonban főleg a szemöldök, illetve a mellvédmező kialakítása adja. Az egyenes vonalú (és két konzollal alátámasztott), a háromszögű timpanonos, illetve a szemöldök helyett táblás forma a legelterjedtebb; a hajlított, íves, megtörő vonalú barokk szemöldökök viszont elmaradnak az ablakokról. A kapuzatok is beilleszkednek a homlokzatok vízszintesekből és függőlegesekből kialakított rendszerébe. Gyakran egyenes záradékúak a korábbi idők kosáríve helyett. Egyenesekből képzett tagolóelemek és díszítmények uralkodnak az épületen: a falsáv, a mélyített tükör, a tábladísz és a négyszögű mező. A felületek nem maradnak üresen, de a korábbi ornamensek helyére új, vízszintes és függőleges vonalakból kialakított díszítmények kerülnek. E változásokat jól jelzi, hogy 1765-ben, az egri líceum építése közben Eszterházy Károly tervmódosítást kíván Fellnertől: a főhomlokzat rokokó szemöldökdíszei helyett „antik" (azaz háromszögű) motívumokat helyezzen el, és a sarokrizalitok nagy manzárdtetőit egyszerű, kicsi tetőzettel váltsa fel. Megmarad a líceum barokkos tömegkompozíciója és téralakítása, az első emeletsor barokkos kiemelése, de a felületen a klasszicizáló formák veszik át az uralmat.

A kor építészetét a tektonika iránti fokozott érzék jellemzi; a valóságos térviszonyokat, a struktúrát nem leplezik látszathatásokkal. Ezek a sajátosságok előre mutatnak: a 19. század klasszicizmusát készítik elő. A hangsúlyozott egyszerűség, a puritánság szintén a klasszicizmus megelőlegezésének tűnik. Vannak azonban olyan vonások is, amelyek nem élnek tovább a következő század elején: a tárgyilagosság és a funkcionalizmus.

A barokk és a századvég klasszicizáló építészete közötti átmenetet mutatja az 1770-ben tervezett és 1782 előtt már elkészült pozsonyi Aspremont-palota. Tervezőjét, Joseph Tallherrt 1782-ben a Magyar Udvari Kamara alépítészévé neveztek ki - nagyrészt éppen Aspremont gróf támogatásának köszönhetően. Az akkori városkapun kívül fekvő palota inkább a vidéki nemesi udvarház, a város közelében álló nyaralókastély benyomását kelti, mintsem városi palotáét. Helyének köszönhetően nagy kert is tartozott hozzá. Az emeletes épület talapzat nélkül, „közvetlenül" a talajon áll. Kiemelt, manzárdkupolás középrészét magas ablakok, négy oszlopra támaszkodó erkély és fent háromszögű oromzat hangsúlyozza. A rizalit s a benne lévő díszterem szerepének kiemelése még barokk örökség. Kétoldalt a megtörő vonalban vezetett, hosszú oldalszárnyak egyhangúságát pilaszterekkel keretezett, kissé kiemelkedő szakaszok törik meg. Felettük vízszintes attika húzódik, ovális nyílásokkal. A füzérrel körülvett figurális medalionok, az emeleti ablakok feletti fesztonok, a nyílások egyenes záradéka, a főpárkányt tartó erős konzolok s a homlokzat egészének nyugodtsága, síkszerűsége ellensúlyozza a barokk hagyományokból fakadó elemeket: a manzárdtetőt és a masszív tömegként előrehajló középrizalitot.

A lépcsőház nem a barokk könnyed, hajlékony elemeiből formált tere, hanem újszerű, komoly, széles, nyugodt felületekből áll. A lépcsőházból viszont egy igazi barokk kialakítású díszterembe jutunk.

A hetvenes évektől nagyon sok egyszerű, nyugodt, kiegyensúlyozott, klasszicizáló lakóház épül országszerte. Pozsony és Buda lakóházai, palotái ebben az időben szinte kizárólag a klasszicizáló késő barokk irányzatához tartoznak. Különösen sok mű épül ebben a szellemben a nyolcvanas években, amikor a rendfeloszlatásokat követően átalakításokra is sor került. F. A. Hillebrandt, az átalakításokért felelős udvari építész és helyettese, Joseph Tallherr művein a klasszicizáló késő barokk stílusáramlatot terjeszti - annál is inkább, mert a barokk gazdagabb, változatosabb, a társművészeteket is felhasználó építészetére nincs pénz az állami költségvetésben, s a fő cél mindenütt a takarékosság, az egyszerűség. Műveiken megfigyelhető a klasszicizáló-késő barokk lakóház- és palotaépítészetének az a sajátossága, hogy a nyílásritmus sűrűsödik, a függőleges tagolás fokozódik, és a tagolatlan, üresen maradó felületek elmaradnak. A tengelyek függőlegesen összekapcsolódnak, és összefüggő motívummá válnak.

A korszak stíluseszményeit jól dokumentálja a budai Mária Magdolna-templom 1792-ben készült előcsarnoka (Joseph Tallherr terve). A templomban koronázták meg I. Ferencet, és nyilván a koronázás tiszteletére emelték a homlokzat elé az új struktúrát. Architektúrája csak építészeti eszközökkel ér el ünnepélyes hatást, s az egyszerű megjelenés sincs a reprezentáció kárára. A félkörű kapuzatot két-két jón fejezetű pilaszter szegélyezi. Közöttük nem töri át nyílás a sima mezőket, csak különböző formájú táblázatok alkotják a díszítményeket. A háromszögű timpanonnal lezárt előcsarnok a diadalív-motívumot idézi, amely a reneszánsz óta kedvelt homlokzati forma. Felidézi egyúttal a klasszikus portikuszt is - csak nem a fal előtt, hanem annak felületébe nyomva. A kevés dísz, a nyitott és zárt, üres felületek aránya, a tagozatokon uralkodó vízszintes és függőleges vonalak egyensúlya, valamint a komoly, ünnepélyes hangvétel a klasszicista építészet közeledtét jelzi.

A klasszicizáló késő barokk építészet komolysága, szakítása a játékos, ötletdús barokk és rokokó stílussal abban is megmutatkozik, hogy az efemer (alkalmi) építmények is klasszikus formában valósultak meg, noha ez az építészeti feladat, mely könnyű anyaga miatt nem szembesül struktív problémákkal, a festői, gazdag, szeszélyesen ötletteli megoldásokat is elviseli, és nem követi okvetlenül az építészeti logikát. Számos példánk van e korból arra, hogy az alkalmi építményeket, a dísz- vagy ünnepi architektúrát később klasszikus formában, tartós anyagból építették meg, hogy az „emlékmű"-jelleget, az ünnepélyes hangulatot felidézzék. Az ünnepi, alkalmi architektúra a reneszánsz óta a legkedveltebb feladatok közé tartozott, és nagy építészek, jelentős szobrászok vagy festők is szívesen vállalták az ilyen feladatokat. Az ünnepségek, ceremoniális bevonulások alkalmából fából, vászonra festett építészeti tagozatokból, festményekből, gipszszobrokból és más díszítményekből kialakított struktúrákból, allegorikus, az ünnepeltnek hódoló mondanivalójú díszekből kapuzatokat, diadalíveket formáztak. Ilyen diadalív fogadta 1739-ben Firenzében a későbbi Ferenc császárt, Mária Terézia férjét, amikor a toszkán nagyhercegi címet átvette. Az emlékezetes esemény megörökítésére a diadalívet később kőből megépítették. Bizonyára ez az építmény adta az ötletet Migazzi váci püspöknek, hogy 1763-ban, a királynő és udvartartása váci látogatása alkalmából a város szélén diadalívet állítson.

Az alkalmi struktúrát a következő évben kőből felépítette - ezzel az egyszeri, az ünnepélyes mű helyett diadalív formájú emlékművet alkotott. A struktúra egynyílású, s a szokásos építészeti tagozás (pl. féloszlop, golyvázott párkány) helyett sima, tagolatlan, alig díszített felületek, klasszikus formák jellemzik Az erős párkány alatt füzérdísz húzódik. Felette magas attika áll, mindkét oldalán medalion-portrékkal. Az egyik oldalon Mária Terézia, illetve Ferenc császár, a másikon két fiuk, illetve két lányuk portréja látható a medalionokban. A profilportrék tovább fokozzák a mű antik hatását - az antik formával is jelezve, hogy a diadalívet az örökkévalóságnak szánják.

A szemlélet változásának legbeszédesebb példája Canevale másik megvalósult magyarországi műve, a váci székesegyház, amelyről a székesegyházak sorában szóltunk. Ez a mű azokkal az egyetemes építészeti tendenciákkal rokon (díszítés nélküli külső, geometriai formák, tiszta, nagy felületek, az egyszerű alakítás előtérbe kerülése), amelyek a század végén a francia ún. forradalmi építészethez vezetnek.

A klasszicizáló késő barokk építészete, mint minden stíluskorszak vagy stílusfázis, a kor társadalmi, gazdasági, művelődési viszonyainak, megbízói körének és művészegyéniségeinek bonyolult kölcsönhatásából alakult ki. A megbízók, az építészeti szervezet és az építészeti feladatok bemutatása után tanulságos - és felfogásunk szerint elengedhetetlen -, hogy röviden áttekintsük a kor építészeinek, legalábbis a legjelentősebbeknek, a legtöbbet foglalkoztatottaknak az életművét.

A XVIII. század második felében három jelentős építész munkássága érdemel figyelmet építészetünkben: Fellner Jakabé, Franz Abton Hillebrandté és Melchior Hefeléé. Jelentőségét tekintve melléjük állíthatnánk Isidore Canevalét is, de megvalósult magyarországi művei, a váci székesegyház, a váci diadalív és az Újépület, nem gyakorolt hatást a korszak hazai építészetére. Mindhárom társtalan, egyszeri, egyedi mű maradt.

Fellner Jakab

Fellner (1722-1780) a magyar barokk építészet egyik legvitatottabb egyénisége. Századunk húszas-harmincas éveiben a kutatás szinte az ismeretlenségből fedezte fel újra, és hatalmas munkásságot, fontos építészeti szerepet tulajdonított neki. Az életmű egy részét azonban feltételezésekre, nem elég mélyen elemzett forrásokra alapozták, s ezzel hamarosan kiváltották a kritikát. A hatvanas években megindult Fellner életművének átértékelése, melynek során szintén végletes eredményre, a korábbi elképzelésekkel homlokegyenest ellenkező megállapításokra jutottak a kutatók. Fellnert most már inkább vállalkozónak, kivitelező kőművesmesternek tekintették, aki csak pártfogóinak jóindulata révén jutott nagy művekkel kapcsolatba, de mindig mások terveinek megvalósítójaként, kivitelezőjeként. Szerepe valószínűleg e két véglet között volt, de elfogultságtól mentes, a forrásokon alapuló megítélése még várat magára.

Fellner tanulmányairól, pályakezdéséről nem maradt adat. 1773-ban, a nemesi cím elnyerésére benyújtott kérvénye szerint 1745 óta tartózkodott az országban. 1748-ban kőművesmesteri vizsgát tett. A kérvény szerint 8 éven át építőmesterként (Architect) császári uradalmakban dolgozott, így Ráckevén és Béllyén is, majd hét éven át Komárom vármegye szolgálatában állt építészként (Baumeister). Eleinte uradalmakban pallérként dolgozott, de csak jelentéktelen feladatokat végzett a tatai uradalomban. Első nagyobb megbízása a tatai plébániatemplomhoz fűződik: Pilgram terveinek kivitelezésével bízzák meg. Itt figyelt fel rá Balogh Ferenc jószágkormányzó, Esterházy József bizalmi embere, és a pártfogásába vette a fiatal mestert. Ő hívta fel rá Eszterházy Károly egri püspök figyelmét. A püspök is igen jó véleménnyel volt a tatai építőmesterről: hozzá fogható mestert „nemcsak idehaza, de Bécsben sem találhatni" - írta egy levelében. Fellner, nem uradalmi alkalmazottként dolgozott számára, hanem vállalkozó maradt, aki egyes feladatokra szerződött.

A cseklészi Esterházy-kastély 1756 körüli átalakítása során az építtető mellőzte Paccassi udvari főépítész terveit, és Fellnert bízta meg a munkálatok vezetésével. Ezután a kastély két új szárnnyal U alakúra bővült, s a szárnyak végén két tornyot is építettek - vagy a régebbi tornyokat építették át. A fúgázott falak, a nyílás- és szemöldökformák mindenképpen a fellneri átépítés korára utalnak. E kastély sikere révén a fiatal mester egymás után kapta az újabb megbízásokat.

A Lamberg családnak 1762-ben, Móron építi első nagyszabású művét. Az utca felé két szárnyával forduló épület közép- és két sarokrizalitja, ritmikusan váltakozó tömege, legömbölyített élei a kisméretű épületet is nagy hatásúvá, szinte monumentálissá teszik.

Fellner legreprezentatívabb műve a tatai Esterházy-kastély lett volna, ha az eredeti elképzelés szerint épül meg. A mai, 1767-ben már álló kastélytömb lényegesen egyszerűbb, egyemeletes, két saroktornyos.

Sokáig Fellner főművének tekintették az egri líceum épületét. Eszterházy püspök azt tervezte, hogy négy fakultásból álló egyetemet létesít a városban. Meggyőződése szerint ugyanis az egyház megújulása csak a tudományok fejlődése által valósítható meg, azt pedig az egyház irányítása alatt álló oktatástól várta. Mária Terézia eleinte nem ellenezte a szándékot, végül azonban nem engedélyezte az egyetem működését, mert az oktatást az állam felügyelete alá kívánta helyezni. Az épület 1782-re elkészült, de a püspök hiába létesített még csillagvizsgálót és fizikai gyűjteményt is, a királynő nem változtatta meg döntését. Így hát jogi líceum lett belőle, de sem tanárai, sem hallgatói révén nem vált nevezetessé.

A líceum terveit a hatvanas években előkerült levéltári források szerint a bécsi Joseph Ignaz Gerl készítette (1762). Előbb egyemeletes épületet tervezett, majd módosította a rajzokat, és egy emelettel magasabbra vette a homlokzatokat. Amikor a tervek elkészültek, a püspök felbontotta a szerződést Gerllel, és Fellnert bízta meg a kivitelezéssel. Az építész elkészítette a kivitelezéshez szükséges részletrajzokat, majd 1765-től elkezdte a munkálatokat. Mivel a bécsi építész perrel fenyegetőzött, Eszterházy kifizette tervezői honoráriumát - ezzel közvetve elismerte, hogy nem Fellner, hanem ő a tervező. A tervleírásokból, utasításokból ma is megállapíthatjuk, hogy a mai épület - a főhomlokzat ornamentikáját, néhány boltozatot és egyes megnövelt méretű ablakokat nem tekintve - Gerl elképzeléseit mutatja. A főhomlokzaton viszont megjelenik Fellner klasszicizáló formakészlete, fesztonos díszítményei és az eredetileg tervezett íves szemöldökdíszek helyére állított háromszögű timpanonjai. Ez az architektúra éles ellentétet mutat az oldalhomlokzatokkal, amelyeken még Gerl - korábban kifaragott - rokokó motívumai és szemöldökformái szerepelnek. Az „antik"-nak nevezett motívumok a püspök kívánságára kerültek a főhomlokzatra - részben a tervezés óta bekövetkezett ízlésváltozásra, részben az épülettel szemben már ekkor tervezett új székesegyházra tekintettel. A főhomlokzat összhatása - Fellner közbelépése nyomán - rokokó helyett klasszicizáló késő barokk lett.

A líceum hatalmas, négyszögletes, belső udvaros tömbje a város központjában, szabadon áll. Mind a négy szárny traktusos-folyosós elrendezésű. Három szárny közepén öttengelyes középrizalit, míg a negyediken masszív, a csillagvizsgáló torony alapjául szolgáló rizalit áll. A sarokrizalitok keskenyek, kevésbé hangsúlyosak. A kétemeletes homlokzatok talapzatszerű, fugázott földszintből, kiemelt, de egyszerűen alakított piano nobiléből, valamint alacsonyabb második szintből állnak. A középrizalitokat erkély, a többinél magasabb ablaksor, oromzat és súlyos manzárdtető hangsúlyozza. A középrizalitok belső terében a tervező reprezentatív tereket alakított ki: a főhomlokzat mögött a vizsgatermet, az egyik oldalon a könyvtárat, a másikon pedig a kápolnát. Mindhárom terem a második szintet is elfoglalja. A hátsó homlokzaton a csillagvizsgáló uralkodik. Koronázó része az obszervatórium kupolája. A torony jól beleilleszkedik a homlokzat architektúrájába, s kiemelkedő tömege ellenére a főhomlokzat képében nem jelenik meg, azt nem zavarja.

Fellner újabb építkezéseinek sorából az érseki palota átalakítása (1763-1766) emelkedik ki. A palotát még a század elején építették, majd az ötvenes évektől emeletet húztak rá, s amikor Eszterházy Egerbe érkezett, még folyt az átalakítás. Nem tudjuk eldönteni, hogy Fellner, akinek neve szerepel a forrásokban, csak a korábbi terv kivitelezését folytatta, vagy szabad kezet kapott. Kétségtelenül az ő munkálkodására esett a kápolna és a palotaszárnyak építése. A palota egyes részletei, például udvari kocsiáthajtója, kupolás kapualja, rokokó díszű, kétemeletnyi lépcsőháza - a kor legszebb megoldásai közé tartoznak.

Eszterházy püspök ajánlotta Fellnert Koller Ignác veszprémi püspök figyelmébe, amikor (1763) felmerült a püspöki palota átépítésének, kibővítésének gondolata.

Fellner két legjelentősebb egyházi alkotása - a tatai (1751-1783) és a pápai (1774-1786) plébániatemplom - bár Pilgram terveinek kivitelezéseként született, de az alapoktól általa vezetett építkezés során sok részletet megváltoztatott, egyéni ízlése szerint módosított. (A két templomról szó esett a korszak egyházi építészetét bemutató fejezetben.)

Fellner munkáinak többsége vidéki plébániatemplom, például Szár (1752-1765), Ászár (1764-65), Baj (1764-1765 és 1772-1777), Andornaktálya (1767-1779) Császár (1772-1775) templomai. A nagyszámú emlék összegyűjtését a kutatás jórészt elvégezte, bár vannak még publikálatlan művek.

Noha Fellner a klasszicizáló késő barokk építészet egyik elterjesztője, munkáiban eleinte sok barokkos vonás figyelhető meg. Ez érvényes az úttörő jellegű egri líceumra is, amely csak részleteiben, főhomlokzati díszeit tekintve tartozik a klasszicizáló késő barokk stílusáramlatba.

Fellner stílusa egy átmeneti kor művészi megnyilvánulása. Kőből vagy téglából rakott falait vakolja, és a vakolatot rendszerint fúgával tagolja. Ez a barokk palotaépítészetben is ismert eljárás ugyan, de nála - a felületek csekély mozgása, a tömegek összefogottsága miatt - inkább nyugalmat, biztonságot áraszt, semmint a barokk rusztikázás erejét, erőteljességét. Nyíláskeretei kosárívesek, mint a barokk idején. Az épületek éleit gyakran legömbölyíti, mint például a báji templomon. Ezt a határozottabb, élesebb formákat kívánó klasszicizáló felfogásban már nem alkalmazzák. Szívesen alkalmazza a homlokzat nagy felületén a horonyszerű fülkét, amelyet fúgáz, és belsejébe nyílásokat helyez. Ezt a motívumot feltehetőleg Gerl líceumtervén látta először, és onnan vette át. Ez a motívum azonban a francia elméleti építészeti munkákban is szerepelt (pl. J. F. Blondelnél), és ismerete széles körben elterjedt. Lehet, hogy Fellner metszetről ismerte, bár nincs adatunk arra, hogy elméletileg képzett, könyv- és építészeti mintarajzgyűjtő, intellektuális építész lett volna. Nincs tudomásunk arról, hogy Eszterházy könyvtárában szerepeltek-e építészeti szakkönyvek. Inkább azt tudjuk elképzelni, hogy jellegzetes motívumait Fellner korabeli művekről, esetleg kivitelezésre megkapott tervekről ismerte meg.

Mintegy 100-ra becsült művei közül az említetteken kívül jelentősek még: Eger, nagypréposti palota (1772-1783); Gyöngyös, vármegyei katonai kvártélyház (1767-1774); Zsély, Zichy-kiskastély (terv, 1776).

F. A. Hillebrandt

A XVIII. század második felének hivatalos építészetében - vagyis a kincstári és az udvar által megrendelt építkezéseken - Franz Anton Hillebrandt (1719-1797) bécsi építész játszotta a főszerepet. Fiatalon Bécsben, az Akadémián tanult, majd beutazta a Német-római Birodalmat, hogy nagy műveket tanulmányozzon, és gyakorlatra tegyen szert. Legfontosabb iskolája azonban a würzburgi érseki rezidencia volt, ahol három évig dolgozott Balthasar Neumann irodájában - nyilván a kivitelezéshez szükséges részletrajzokat készítve. Visszatérve Bécsbe, magas rangú építtetőkkel került kapcsolatba, így 1757-ben, amikor a Magyar Udvari Kamara főépítészi tisztsége megüresedett, folyamodványára hamar megkapta a kinevezést. 15 év múlva tovább emelkedett a hivatali ranglétrán: az Udvari Építészeti Igazgatóság vezetője, udvari első építész lett. 1783-ban, amikor II. József átszervezte az Építészeti Hivatalt, az új intézményben továbbra is vezető tisztséget foglalt el: a három, vezető szerepet betöltő assessor egyike lett.

Mint kamarai építész elsősorban a kincstári birtokokon adódó kisebb-nagyobb építészeti, mérnöki feladatokat kellett elvégeznie, de 1762-től bekapcsolódott több nagy udvari építkezés - így a pozsonyi és a budai királyi paloták kiépítésének - ügyeibe is.

A pozsonyi királyi vár barokk kori átalakítását hivatali elődei - Jadot és Paccassi - tervezték, Hillebrandt csak átvette a kivitelezés feladatát. 1767-től ő készítette viszont a keleti várfalhoz csatlakozó, az ország helytartójának szánt épület, az ún. Theresianum terveit.

Ezekben az évtizedekben Budán sokkal nagyobb léptékű munkák zajlottak, mint Pozsonyban. A budai királyi palota 1749-ben meginduló, majd az ötvenes évek közepén egy időre leálló építkezésébe Hillebrandt 1765-ben kapcsolódott be - nem csupán kivitelezőként, hanem az ezután épülő részek tervezőjeként is. A korábbi tervekhez képest a homlokzat architektúrája sok változást mutat.

Hillebrandt a század közepétől nemcsak hivatalos, hanem magánmegbízásokat is végzett. Így átvette a nagyváradi székesegyház építkezését, és részben átalakította a terveket. Kezdettől fogva a saját tervei szerint építette fel (1762-1769) a nagyváradi püspöki palotát.

A püspöki palota felépítésére Patachich Ádám püspök még a székesegyháznál is nagyobb gondot fordított. Anyagi erőit erre az épületre összpontosította, miközben a székesegyház építése lassan, akadozva haladt. Az építkezés eredeti koncepcióját Hillebrandt tervei alapján jól ismerjük. A tervsorozathoz tartozó helyszínrajzon a székesegyház, a palota, a szeminárium és a környező épületek elhelyezkedését látjuk. A tér közepén áll a székesegyház. Főtengelyére merőlegesen oszlopos folyosók húzódnak. E „galériáknak" jelölt folyosók kötik össze a székesegyházat a tér két hosszanti oldalán elhelyezkedő épületekkel: az egyik oldalon a kanonoki házakkal és a szemináriummal, a másikon pedig a püspöki palotához kapcsolódó oszlopos folyosóval. Az U alakú, cour d'honneurös palota díszudvara mögött gazdasági udvarok helyezkednek el. Az alaprajz a hazai barokk palotaépítészetben általános, teremsorból és folyosóból álló elrendezést mutatja. A középrészt a földszinten előcsarnok, az emeleten kétszintnyi belmagasságú, nyolcszögletes díszterem foglalja el. Az emeleti helyiségeket vendégszobák, kabinetek, fogadóterem és dolgozószoba céljaira alakították ki. A keleti oldalszárnyban házi kápolna található.

A homlokzat közép- és két sarokrizalitos tömegű. Osztópárkánnyal elválasztott, talapzatszerű földszintből és két emeletből áll, s fent nyereg-, illetve manzárdtetőzet fedi. Az első emelet a piano nobile: díszesebb kialakítására a többinél nagyobb ablakok szolgálnak. A középrizalit az építészeti formák révén is kiemelkedik környezetéből. Földszintjét hármas kapuzat tagolja, magas első emeleti ablakok felett ovális második emeleti ablakok nyílnak. Az épületegyüttes végül az egyes épületeket összekapcsoló „galériák" nélkül épült meg, s ezzel a magyar építészettörténet egy nagyszabású kompozícióval lett szegényebb. Mindazonáltal a kanonoki házak egységes sorával övezett székesegyház és a püspöki palota impozáns együttest alkot.

Hillebrandt tervezte a tótmegyeri (Palarikovo) kastélyt is.

Hasonló feladatot kapott Barkóczy Ferenc esztergomi érsektől is, s kétségtelen: ha kidolgozott tervei megvalósulnak, a korszak legnagyobb, legpompásabb épületegyüttesét hozhatta volna létre. Megbízása nyilván a királyi palota kivitelezésén, tervezésén munkálkodó kamarai építésznek szólt, aki nemcsak a ranglétra tetején állt, hanem korábbi munkáival is bizonyította képességeit.

Esztergomban, a várhegyen, ahol a középkorban az érseki székhely állt, a török hódítás után is megmaradt a katonai fennhatóság. A prímás csak 1761-ben érte el a királynőnél, hogy az érsekség visszakapja a várat. Megindulhatott a tervezés a székesegyház, az érseki palota, a papi szeminárium és a kanonoki házak felépítésére. Először Isidore Canevale, a váci székesegyház tervezője készítette a terveket, de elképzeléseit ma már csak famodell őrzi. Utána Hillebrandt kapta a megbízást, s neve ezután gyakran előfordul a számadásokban. Két tervsorozatát ismerjük (1763), amelyek közül az egyik a várhegy beépítésének korlátozása előtt, a másik azután készült. Az egyes elemek a nagyváradi koncepcióhoz hasonló felfogást mutatnak: így az U alakú palota, középen a dísztermet magában foglaló középrizalittal, és az udvari oldalon végigfutó folyosóval. Az érseki rezidencia külső képe szintén a nagyváradi püspöki palotára emlékeztet, de a földszint jóval magasabb, egy mezzaninszintet is magában foglal.

Mindkét tervnek, sőt a famodellnek is közös vonása, hogy egy concettót („ötlet", „tartalom") valósít meg: nyújtott ovális formája - amelyet az egész épületegyüttes együtt rajzol ki - a „navis ecclesiae" (az egyház hajója) képzet formába öntése. Az elképzelést a prímás fogalmazhatta meg, talán itáliai példák alapján.

A nagyszabású együttest Barkóczy halála után nem valósították meg. A székesegyház helyén - 1821-ig, az új, klasszicista székesegyház megkezdéséig - csak egy szerény épület, a Szt. István-templom állt (épült 1767-1771). Görög kereszt alaprajzú hajójához középtornyos homlokzat járul, melynek felületét többszörösen megtört, konkáv falszakaszok alkották.

A nyolcvanas évek hivatalos építkezéseiben Hillebrandtnak nagy szerep jutott. A munkálatok összefüggtek II. József reformjaival, amelyek a közigazgatást és az egyházak helyzetét is érintették. A császár 1782 és 1786 között feloszlatta a szerzetesrendeket (kivéve azokat, amelyek az oktatásban és a betegápolásban szerepet vállaltak). A hatóságok országszerte lefoglalták a rendek javait, átvették a kolostorokat és a templomokat, majd új rendeltetésük szerint átalakították az épületeket. Többnyire gyakorlati célokra használták fel őket: hivatalokat, raktárakat, kaszárnyákat vagy kórházakat rendeztek be falaik között. Az új funkció érdekében kisebb-nagyobb átalakítások váltak szükségessé, s ezeket Hillebrandt végezte vagy - legfőbb építési hivatalnokként - az építészeti szervezettel végeztette el. Ha tehát a tervezésben egy-egy esetben nem vett is részt, akkor is ellenőrizte mások munkáját.

A rendfeloszlatással egy időben a császár átszervezte a kormányhivatalokat, s székhelyüket úgy rendezte át, hogy Pozsony helyett Pest és Buda legyen az igazgatás két fontos központja. Pozsonyból Budára helyezte a helytartótanácsot, a Magyar Udvari Kamarát és a főhadparancsnokságot, továbbá kiépíttette az országgyűlés két házának üléstermeit. Pestre is kerültek hivatalok, s Budáról oda helyezték az egyetemet, noha csak néhány évvel korábban rendezték be a királyi várat a Nagyszombatból áthelyezett egyetem számára.

A sok tervezési megbízás közül ebben az időben a budai klarissza zárdának és templomának átalakítása (1784-1785) jelentette a legnagyobb feladatot az építész számára. Az uralkodó a kúria és az országház céljaira jelölte ki az épületegyüttest, s ezért a belsőben nagyfokú átalakítások váltak szükségessé. Miként a hasonló átalakításoknál szokás volt, a templom tornyát és oromzatát lebontották, hogy az egyházi jelleg megszűnjék, s a falazat egységes homlokzattá alakuljon. A következő lépést a belső szintekre osztása és az új igényeknek megfelelő terek (pl. hivatali helyiségek, illetve az országház két ülésterme) kialakítása jelentette.

Az országházat magában foglaló szárnyban az alsótábla balusztrádos-konzolos karzatának architektúrája Hillebrandt legsikerültebb művei közé tartozik. Egyszerre mutat barokkos nagyvonalúságot, reprezentativitást és tartózkodó, komoly, ünnepélyesen klasszicizáló formavilágot. Ezek a formák ismétlődnek a mester bécsi művén, a magyar udvari kancellária (jelenleg magyar követség) újjáalakított homlokzatán is (1785).

Budán, a feloszlatott jezsuita rend három épülete szintén nagyarányú építőtevékenység színtere volt. A kollégium, amely a kamara és a helytartótanács egyesítéséből született, új kormányszék befogadására szolgált, új homlokzatot nyert. Hillebrandt emeletet épített az alacsonyabb részre, s az egész falfelületet egységgé formálta. A homlokzatot három szintet összefogó pilaszterekkel tagolta. Az épületet attikaszinttel zárja le, s azon törpe pilaszterek folytatják a vertikális tagolást. A fejezetekre és az ablakszemöldökök alá füzérdíszek kerültek: ezek az építész klasszicizáló késő barokk stílusának ismétlődő elemei. Budai művein, az átalakítások nyomán a feszton mindig felváltja a korábbi ornamenseket, jelezve az új stíluseszményt.

Az építész legutolsó ismert műve a pesti német színház, redout és casino közös épületéhez készült tervsorozat. A tervezést ugyanis meghatározta az a XVIII. századi elv, hogy a színház funkciója szorosan kapcsolódik a bálokhoz, alkalmi mulatságokhoz, s így a színház és a vigadó (redout) közös épületben legyen. Ez még gazdasági előnyökkel is járt, mert a magánkézbe, vállalkozónak kiadott épület a táncmulatságok révén hasznot hajtott, s elősegítette az egyébként veszteséges színjátszás finanszírozását, életben tartását.

A belsőben Hillebrandt felhasználta a barokk színházépítészet minden eredményét, támaszkodva saját bécsi színházépítési gyakorlatára is.

A homlokzat a klasszicizáló késő barokk stílusfázisára jellemző módon barokk és klasszicizáló vonásokat egyesít magában. A külső hierarchikus felépítése (alárendelt földszint, kiemelt, reprezentatív emelet majd ismét alárendelt mezzaninszint), a felső két szint pilaszteres összefogása, a háromrizalitos tagolás, a sarokrizalitok manzárdtetős lefedése a barokk kastélyépítészetet idézi. A nyíláskeretek formája, a szigorú timpanonos és füzéres főemeleti ablakok, a barokk díszítések hiánya, a rizalitok közötti lizénás tagolás, a mélyített és táblás-mezős díszű falazat, a tábladíszek alkalmazása, a középrész felett szokásos manzárdtető elhagyása viszont a klasszicizálás jele, a nyolcvanas évek ún. copf építészetének világát idézi. A homlokzat városi palotajelleget mutat; nem árul el semmit a belső rendeltetéséről, kialakításáról.

Hillebrandt életművének legutóbbi (1976) monografikus feldolgozása óta a kutatás néhány új lehetőségre mutatott rá az építész munkásságával kapcsolatban. P. Fidler megtalálta a pozsonyi levéltárban azt a forrást, amely arra utal, hogy az 1760-ban leégett pozsonyi dóm tornyának újjáépítését (1764-1766) Hillebrandtra bízták - nyilván kamarai első építészi tisztségének köszönhetően. Ez azt a lehetőséget erősíti, hogy a Pozsonyban hivatali teendőket végző és egyúttal a vár helyreállításának munkáit irányító építész esetleg több helyi megbízást is kapott, mint eddig feltételezték. Fidler a ma már csak felmérés által ismert mészárszékre (1777), a Lazarett-templomra (1780) és a Blumenthal városrész templomára (hetvenes évek) gondol, és megfontolandónak tartja két evangélikus templom (Nagytemplom, 1774-1776; Kistemplom, 1777), valamint a líceum tervezői szerepének odaítélését is. Hasonló irányba mutat Badál Ede tanulmánya a tótmegyeri kastélytervről, amelynek alapján úgy véljük, Hillebrandt nagyobb számban épített magánmegbízóknak, mint eddig gondoltuk.

Másrészt az életmű áttekintésekor figyelembe kell venni, hogy a Hillebrandtra vonatkozó nagyszámú adatnak nem mindegyike utal tényleges tervezői munkára, csak a kivitel engedélyezését jelenti. Mint legmagasabb rangú építész-hivatalnok Hillebrandt az engedélyezésre benyújtott terveket a hivatal részéről vizsgálta meg, és aláírásával jelezte, ha azok elfogadhatók és továbbküldhetők voltak az uralkodónak. Ezt a szerepet azonban annak az adatnak az ismeretében kell vizsgálnunk, hogy az assessornak kinevezett Hillebrandtról azt írják, sokszor nincs a helyén, mert Budára utazott az építkezéseket irányítani.

Hillebrandt művészi pályája az érett barokktól a klasszicizáló késő barokkig ívelt. Korai művein (pl. Pozsony, Balassa-palota; Nagyvárad, püspöki palota) még a könnyed, hajlékony, ívelő formák használata tűnik fel. Az alá- és fölérendeltség hangsúlyozása, a különálló formák összefűzése, a középrész kiemelése szintén a barokk tradíciókkal függ össze. E korszakban egyértelműen a nagy barokk művekhez fordul mintáért, például a nagyváradi palotán a würzburgi rezidencia kerti homlokzatának hatása látszik. A hetvenes évektől stílusa megváltozott. Homlokzatai a síkban maradnak, a pilaszterek alig emelkednek ki a falfelületből. A síkok és az egyenes vonalú elemek uralma mellett a füzérdísz, ez az összefont, szinte absztrakttá alakított, fegyelmezett növényi díszítmény uralkodik művein. Épületei a kibontakozó „hivatalnoképítészet" jellegzetes alkotásai. Ebben az időben ugyanis az udvari első építész már nem az abszolutisztikus uralkodó építőkedvét, nagyúri kedvteléseit vagy művészi propagandáját szolgáló alkotó, hanem egy racionálisan gazdálkodó állam építészeti hivatalnoka. Fő feladata, melyet mind Mária Terézia, mind pedig II. József szigorúan megkövetel tőle, hogy mértéktartóan, takarékosan építsen. A nagyszabású s ezért nagyon költséges elképzelésekre nincs lehetősége. Ezért minden művet a visszafogottság, a pedantéria jellemez. Hillebrandt ízléssel, eleganciával dolgozik, és mindig áttekinthető, világosan felépített műveket alkot. Épületei kissé szárazak, de mindig jó felkészültségről, színvonalas tervezésről tanúskodnak. A fantáziadús, játékos, egyedi megoldásokat azonban hiába keressük művein - de ez csak részben a személyes fogyatékossága. Megbízói ezeket a tulajdonságokat nem is várták el tőle.

Melchior Hefele

A század második felében Franz Anton Hillebrandt mellett egy másik osztrák, Melchior Hefele (1716-1794) volt a legtöbbet foglalkoztatott építész az országban.

Tanulóéveiről csak annyit tudunk, hogy Würzburgba is eljutott, és a rezidencia építése idején évekig vezetett egy rajziskolát. 26 évesen egy oltártervével pályadíjat nyert a bécsi Akadémián, s talán ennek köszönhetően nevezték ki Mária Terézia magyar nemesi testőrségének rajztanárává. Feltehetően az építészet alapelveit, az oszloprendeket, a kastély és a városi palota tervezésének fő kérdéseit tanította a testőröknek. E megbízása révén került ismeretségbe több magyar nemes úrral, akik később foglalkoztatták, vagy családtagjaiknak ajánlották építésznek. Esterházy „Fényes" Miklós, a testőrök kapitánya bizonyára az ismeretség alapján fordult hozzá, amikor épülő fertődi kastélyának egyes részleteihez tervezőt keresett.

Az építész 1765-ben összeállított kimutatása szerint többször járt a helyszínen, készített egy „nagy tervet, perspektivikusan megrajzolva, színezve" és rajzokat a galériához, a nagy lépcsőhöz. Az adatok alapján sok kutató úgy véli, Hefele lehetett az a szakképzett, elismert mester, aki a fertődi kastély magas építészeti színvonalát megteremtette. Az újabban feltárt adatok alapján azonban nem fogadhatjuk el az építészt az Esterházy-kastély tervezőjének, mert kiderült, hogy később átépültek a neki tulajdonított részek. A forrásokon túl a stíluskritikai megfigyelések szerint sem illik a mű mai állapota az ő művészetébe.

Hefele legkorábbi magyarországi megbízásai közül kiemelkedett a győri, Árpád-kori székesegyház modernizálása (1771). A belső térben a falak, a boltozatok, a középkori támaszokat körülburkoló pillérek a XVII. századból valók, de díszítésük Hefelétől származik. Az északi és a déli mellékhajó portálja is az ő műve. A barokkizált belső nagy része azonban nem maradt meg: egy XIX. századi újabb, „stílszerű" helyreállítás során átalakították.

Batthyány József esztergomi érsek talán Hefele győri munkájára figyelt fel, és megbízta pozsonyi palotájának a tervezésével. A régi, egyszerű palota ugyanis már nem felelt meg a prímás reprezentációs igényeinek. A tervek 1778-ban készültek, és a kivitelezés 1781-ben fejeződött be. A homlokzat öttengelyes, kiugró középrizalitját pilaszterek fogják össze, s felettük hatalmas, háromszögű oromzat emelkedik. Középen toszkán oszlopokon nyugvó erkély áll. Az oszlopos-timpanonos antik templomokkal való rokonság a palota klasszikus jellegét emeli ki. Az egyenes és a háromszögű párkányok, a földszinti ablakokat magukban foglaló, mélyített mezők, illetve a barokkra jellemző hajlékony, mozgalmas elemek teljes elhagyása egy új szemléletnek, a klasszicizáló késő barokknak a jele.

Az alaprajz centrumában a monumentális előcsarnok áll, oszlopcsarnokkal három „hajóra" osztva. A középső „hajót" kétoldalt négyes csoportokban toszkán oszlopok határolják. Az előcsarnok tagoló- és díszítőelemei a korai klasszicizmus szellemét árasztják: a sima törzsű, dísztelen oszlopok, a konzolsoros párkány és a falhoz simuló pilaszterek leegyszerűsített tömegei egyaránt jelzik a barokktól való eltávolodást.

Az első emeleti díszterem két szint magasságát éri el. Belsejében 16 jón oszlop balusztrádos karzatot tart. Sorukat a felső szinten kettős pilaszterek folytatják. A palotaudvar egyik sarkában ovális alaprajzú kápolna áll.

A palota a Rómában, Bernini által kifejlesztett új palotatípus (pl. Palazzo Chigi) egyik távoli leszármazottja. Kialakítására a bécsi palotaépítészet - elsősorban az idősebb Fischer von Erlach néhány munkája - hatott, melyet a középrész kiemelése, háromszögű lezárása, a sarokrizalitok elmaradása és a homlokzat hierarchikus felépítése (talapzat - piano nobile - mezzanin) jellemez.

Még a győri építkezésen ismerte meg Hefelét Szily János kanonok, aki később legjelentősebb hazai megbízójává vált. 1777-ben ő lett az újonnan megalakított szombathelyi egyházmegye első püspöke, és székhelye kiépítésekor rögtön Hefeléhez fordult tervekért. Igazi barokk főpap módjára hatalmas építkezésekbe fogott, és minden nehézség ellenére, szándékai mellett kitartva, anyagi áldozatokat is vállalva szorgalmazta tervei megvalósulását. A középkori várat s benne a vártemplomot lebontatta, az árkot feltöltette, s helyükön új városcentrumot alakított ki, számos egyházi és középülettel. A papi szeminárium (1777-1778) és a püspöki palota (1778-1783) között, de homlokzatvonalukhoz képest hátrébb tolva épül fel a tér legfőbb dísze, a székesegyház (1791-1814). A szeminárium homlokzata igen egyszerű, a püspöki palota viszont nagyúri, igényes alkotás. U alakú alaprajza az utcai oldalon teremsort, az udvarin pedig végigfutó folyosót rejt. Feltűnik, hogy az alaprajz elemei négyszögletes vagy téglány alakú termek, s a rendszer egészének barokk volta ellenére a barokkban gyakori kerek, ovális vagy nyolcszögletes térforma nem fordul elő. A homlokzaton nincsenek sarokrizalitok, s ezzel a következő időszak rizalit nélküli tömegalakítása felé közelít a tervező. A középrizalit nem dinamikus: alig emelkedik ki a homlokzatból, csak a tagolás emeli ki környezetéből. A díszítőelemek között megjelenik a feszton, a klasszicizáló késő barokk jellegzetes ornamense. A palota szigorúan klasszicizáló, a vízszintesek és a függőlegesek hálózatából kialakuló összképét az is erősíti, hogy elmarad a manzárdtető, amely a barokk korban az épületek legdinamikusabb elemei közé tartozik. Néhány évvel korábban, a nagyváradi püspöki palota építésekor - a „palota" fogalmának fontos elemeként - ez a térlefedés még nem hiányozhatott volna.

A székesegyház hatalmas méreteit magyarázza, hogy Szily nem a lakosság akkori létszámából indult ki, hanem jelentős gyarapodásra számított. Az alaprajz latin kereszt alakú, s a hosszházat három-három kápolna kíséri. Az impozáns belső teret dongaboltozat zárja. A négyezetet nem kupola hangsúlyozza, hanem csehboltozat - vagyis itt a boltozat alig emelkedik a hajó fölé. Ez a kiemelkedés sem mutatkozik a külsőn, hanem nyeregtető alatt húzódik meg. A belsőben a kereszthajó és a szentély sarkait háromnegyed-oszlopok jelölik. Ezek, a kápolnák közötti háromnegyed-oszlopok sorával együtt, a belsőben végighúzódó oszlopsor látszatát keltik. A belső térben így a barokk templombelsők gazdag, sok elemre bontott, festőien feloldott formáival ellentétben klasszikus tartózkodás, komolyság és puritánság érződik.

A székesegyház tehát a Gesú-séma módosított változata: keresztszára erősen kinyúlik, homlokzatához pedig két torony járul. A kupola elmaradása a magyar építtetői ízlésnek tett engedménynek számít. Ez a rendszer a század közepe óta a magyar székesegyházak építészetében általános, s nem meglepő, hogy Szily püspök, aki egy új alapítású egyházmegyében építkezett, e hagyományhoz igazodott.

Hefele építészetének e nagyméretű alkotásokon kívül több, kisebb lakóházszerű épületemléke mindmáig megmaradt Szombathelyen. Kiemelkedik közülük Eölbey kanonoknak a székesegyházzal szemben álló háza. Bár csak két évvel az építész halála után kezdték építeni, de maga a kanonok írta Kazinczynak, hogy Hefele készítette a terveket.

Az épület nem nagy ugyan - egyemeletes homlokzata mindössze kilenctengelyes -, de építészeti kiképzése monumentálissá formálja. Kétszintes homlokzatát átfogják a pilaszterek, amelyek - hogy magasabbnak látsszanak - nem posztamensen állnak, nem rövidülnek meg az oszlopszék kedvéért, hanem közvetlenül a talajszintre kerültek. A középtengelyben álló kaput sem díszítés, sem más kiemelés nem fokozza. A földszinten és az emeleten azonos ablakok nyílnak, szorosan a keskeny mezőkben. Háromszögű szemöldökök csak a földszinti ablakok felett állnak. Az egyszerű alakítás, az egyenletes ritmus révén a kanonokház a századvég klasszicizáló késő barokk építészetének körébe sorolható.

Hefele életművében nagy szerepet kaptak az alkalmi építmények - a nem időtálló anyagból készült, egy-egy különleges, alkalmi feladatra állított struktúrák.

Az európai művészeti életben a középkor óta egyre nagyobb szerepet kaptak az ünnepekkel (uralkodók, fejedelmek, magas rangú személyek látogatása, esküvője, utódaik születése) és megemlékezésekkel (gyászszertartás) kapcsolatos, nem időtálló anyagokból készített dekorációk, díszépítmények, amelyeket a városok kapuinál, az utcákon, a tereken vagy a templomokban állítottak fel. Az ünnepségek mindig a közösségi élet legnépszerűbb eseményei közé tartoztak, s a résztvevők érdeklődéssel „olvasták" a műalkotásokat, megfejtették jelentésüket, s így kapcsolatuk a képzőművészet és az építészet alkotásaival „élővé" vált. Nem véletlen, hogy nemcsak az eseményeknek volt maradandó hatásuk, hanem a Blondel által a „magnificence" tárgykörébe sorolt alkalmi díszítményeknek is: befolyásolták a tartós anyagokból készült művek felépítését, stílusát, megváltoztatták alkotóik szemléletét.

A gyászépítmény (castrum doloris, catafalco, mausoleo, tumulo, chapelle ardente) nem készült időtálló anyagokból. Fából összeállított vázát szövet és vászon borította, amelyekre feliratokat, emblémákat, szoboralakokat, jeleneteket, építészeti tagozatokat és díszítőformákat festettek. Formája sokféle lehetett: cibórium, baldachin, kis templom, torony, obeliszk, diadalív, síremlék, vagy ezek motívumaiból összeállított, kötetlen keverékforma. Az egész struktúrát elborították a gyertyák, a stukkószobrok, a vázák és más díszítmények. Bent, a castrum doloris (azaz gyászszertartásra készült díszes struktúra) belsejében, a koporsó mellett zászlók, jelvények, címerek és gyászoló szoboralakok utaltak az elhunytra. A gondosan összeállított program szerint, sok mesterember közreműködésével készült mű a gyászszertartás és a requiem során betöltötte szerepét, majd egy-két nap után lebontották. Van tudomásunk arról, hogy néhány alkalommal a szétbontott elemeket újra felhasználták egy másik alkotáshoz, de az esetek többségében teljesen új műalkotás született

A magyar építészetben korábban is készültek castrum dolorisok és diadalívek, ha nem is nagy számban. Hefele három - az efemer műfajba tartozó -kimagasló színvonalú alkotást készített, amelyek metszet formájában is elterjedtek. Tekintettel arra, hogy az uralkodó triumphusával, illetve halálával kapcsolatosak, a metszetek s így az alkotások a magyar közönség érdeklődésére is számot tarthattak.

Az építész pályája utolsó szakaszában két castrum dolorist és egy diadalívet tervezett. Ezek - a feladatok jellege miatt - ma már nem állnak, de metszetekkel kísért leírásuk és egykorú, részletes programjuk megmaradt. A két castrum doloris II. József (1790) és II. Lipót (1792) gyászszertartása idején a bécsi Stephanskirchében állt. Mindkettő gazdag fantáziával kialakított, allegorikus szobrokkal, ornamensekkel dúsan díszített építmény volt - de összképükben a festőiség, a szobrászi gazdagság ellenére elsősorban az építészeti formák, a klasszikus elemek uralkodtak.

Hefele 1790-ben tervezte azt a diadalívet, amelyet Bécs városa II. Lipót császár bevonulásának alkalmából állíttatott. A kétszintes struktúra felső részét egy kis templom alkotja, amelyben a császár ókori triumphátorként ábrázolt alakja látható, diadalszekeret hajtva. Bár az építészeti elemeket harsonás Fama-alakok, allegorikus szobrok, uralkodói jelvények díszítik, Hefele mérsékelte a barokk diadalíveken szokásos túláradó gazdagságot. Füzérei, vázadíszei jellegzetesen klasszicizáló felfogásra vallanak

V. Az építészeti szervezet

1. Az állami építészeti szervezet

Ausztriában a Hofbauamt - az udvari építkezéseket, a Hofburghoz tartozó épületek javítását irányító hivatal - a XVIII. század során egyre nagyobb apparátussal dolgozott, mind nagyobb hatáskörrel rendelkezett, s II. József uralkodása idején már az építészetet irányító központi hivatallá változott.

A hatáskörnövelésnek, az építésügy központosításának szándéka hamar megmutatkozott; Mária Terézia trónra lépése után minden udvari vagy az udvari kamara által finanszírozott központi építkezés a királynő jóváhagyásától függött. Ez például a pozsonyi és a budai királyi palota építésében is éreztette hatását, s egy-egy építési fázis kezdete vagy újabb összegek kiutalása alkalmából a királynő hozta a döntést.

A benyújtott terveket az udvari építészek építészeti-technikai kérdésekben véleményezték, s ha a királynő változtatást javasolt, azt a hivatal rajzolója rávezette a tervekre. Az építésengedélyezésnek ez a rendszere II. József alatt is megmaradt; sőt a központosító szándék tovább erősödött, mert az uralkodó még a legkisebb ügyekben is személyesen kívánt dönteni.

Az uralkodó átszervezte, tovább központosította az építésügyet, amely addig több építési felügyelőségből állt. II. József megbízásából Franz Anton Hillebrandt, az udvari főépítész 1783-ban javaslatot tett az egész Habsburg Birodalomban hatáskörrel rendelkező, minden helyi építési hivatal felett álló, központi építési igazgatóság megszervezésére. Ez lett az Allgemeine Baudirection (Ober Bau Direction). A felügyelet a különösen a kiemelt jelentőségű „állami" építkezésekre terjedt ki, s ezeket a munkákat ezután Bécsben tervezték.

Az építésügy fokozatos centralizálásáról, a kis, néhány fős Hofbauamt-apparátusnak egy több szekcióból álló építészeti hivatallá válásáról a tervrajzkészítési gyakorlat változása is tanúskodik. A XVIII. század elején az udvari építészek, az osztrák barokk építészet nagy egyéniségei még maguk készítették terveiket - igaz, megbízásaik még nem igényeltek áttekinthetetlen mennyiségű rajzot. Utódaik a század közepén a megnövekedett számú hivatali feladatot már csak rajzolók segítségével tudták megoldani. Végül a hivatalban rajzolói iroda alakult, s az irányítása alá tartozó építési igazgatóságokban is külön rajzolói státust létesítettek. A hivatal főépítésze csak ellenőrizte, elbírálta vagy kijavította a rajzokat. Különösen azért növekedett meg az elkészítendő rajzok száma, mert már nemcsak a „monumentális" építészeti feladatok tartoztak a hivatal hatáskörébe, hanem a kisebb jelentőségű és a műszaki jellegű feladatok is: gazdasági épületek, út- és vízépítési munkák. Ebben az időben már egyre kevésbé mutatkozott a rajzokon a művészi-individuális jelleg, az egyéni stílus, ami még Fischer von Erlach vagy Hildebrandt terveit jellemezte. A tervek mérnöki, építészi tervrajzokká, a kivitelezést elősegítő technikai rajzokká, vagy - a pénzügyi hatóság részére - a költségvetést megvilágító ábrákká váltak. (Bács megyei településekhez készített templomtervek.)

A különféle rendeletek hatására rajztechnikailag is egységesek lettek: a vonal, az árnyékolás, a lavírozás, a színjelölés mindegyiken azonos elveket mutat. Még a lapok feliratozása is egységes rendszer szerint készült. A saját kezű tervrajzolás ritkaságára s az annak tulajdonított értékre utal Tallherr egyik kérvénye 1772-ből. Fizetésemelésért folyamodva arra hivatkozik, hogy minden tervrajzot maga készít, és a kivitelezést is személyesen felügyeli.

A magyar királyi udvari kamara építészeti-műszaki szervezete, a XVII. század végétől fejlődve, egyre nagyobb mérvű, egyre sokoldalúbb tevékenységet fejtett ki. A XVIII. század első felében a kamarai birtokok felmérése, gazdaságosságuk megvizsgálása folyt, hogy a birtokok korszerűsítésével növeljék a kincstár jövedelmét. A birtokok modernizálását célozták a megindított gazdasági és műszaki munkák, a folyamszabályozások, a mocsárlecsapolások és az utak javítása is. A kamara műszaki személyzete egyre kevésbé tudott megbirkózni az állandóan sokasodó feladatokkal, és a mérnökök számát fokozatosan növelni kellett.

A XVIII. század második felében Magyarországon gazdasági fellendülés indult meg. Az árutermelés növekedése, a kereskedelmi forgalom fokozódása különböző, az építészetet is magába foglaló feladatokat teremtett, illetve e feladatok megoldására késztette a közigazgatás és pénzügyigazgatás kormányszerveit. A Magyar Udvari Kamara kezelésében levő uradalmak korszerűsítése, jövedelmeik növelése továbbra is az új gazdaságpolitika fontos része volt. A kincstári és különböző alapítványi uradalmakon az építkezések száma megnőtt, és ugyanez állapítható meg a - szintén központi kormányszerv által ellenőrzött - megyei és városi építkezésekkel kapcsolatban. A jelentősen megszaporodott feladatok megkövetelték a korábbi építészeti, ellenőrzési rendszer korszerűsítését. A XVIII. század hetvenes éveiben még mindezt a kamara intézte. Tudjuk, hogy hivatalában már a negyvenes években több építészt foglalkoztattak, részben állandó alkalmazásban, részben egy-egy nagyobb feladat elvégzésére. A legnagyobb megbízásokat műszaki (folyószabályozási, mocsárlecsapolási) munkák jelentették, de feltehetőleg építészeti feladatok is akadtak. Nemsokára Johann Baptist Martinelli személyében a kamara állandó építészt foglalkoztatott, míg a tovább gyarapodó feladatokat 1776-ban egy másodépítész (Lorenz Lander) alkalmazásával oldották meg. 1782-ben Lander meghalt, és a megüresedett helyére benyújtott pályázatok arra vallanak, hogy még a kamarai másodépítész is jelentős építészeti tevékenységet folytathatott, hivatala biztos állást, komoly tekintélyt jelentett. Erre mutat az is, hogy a sokat foglalkoztatott Melchior Hefelét is a pályázók között találjuk.

II. József idejében a szerzetesrendek nagy többségének feloszlatásával tetemesen megnövekedtek a kamarai szervezet műszaki jellegű teendői. A szerzetesi birtokok, ingatlanok átvétele, felmérése, átalakítása, új felhasználásuk biztosítása olyan rengeteg feladatot jelentett, hogy a műszaki szervezetet tovább kellett bővíteni, fejleszteni. A kamara és a helytartótanács egyesítése (1785) után a kamara műszaki osztálya tovább bővült, és 1788-ra Építészeti és Vízügyi Igazgatósággá (Directio in hydraulicis et aedilibus, Landesbauoberdirection) alakult.

A hetvenes-nyolcvanas évektől a helytartótanács ügyintézésében is egyre több építészeti feladat szerepelt. Számos mérnököt, építészt alkalmaztak az ún. kegyes alapítványok birtokain, a jezsuitáktól elkobzott birtokokon és más uradalmakban. 1786-ban a vidéki adminisztrációkban is mérnöki állásokat szerveztek: 45 megyei és 6 városi mérnököt foglalkoztattak.

A helytartótanácson is felmerült tehát az önálló műszaki személyzet alkalmazásának kérdése, és ez a törekvés 1788-ban sikerrel járt. A helytartótanács és a kamara közös műszaki igazgatósága, az Országos Építészeti Igazgatóság (Landesbauoberdirection) ezután hatvan éven át a magyar építésügy legfőbb szervezője, irányítója lett. Élén igazgató állt, és az építési ügyeket Joseph Tallherr irányította. A központi és vidéki alkalmazottak száma 92 volt. 1848-ban ez a szám már meghaladta a 200-at.

Az Építészeti Igazgatóság feladatkörébe tartozik az udvari, kamarai, állami kezelésben lévő alapítványi, megyei és szabad királyi városi építkezések és épületjavítások irányítása, művezetése és ellenőrzése. Az építkezéseket a vállalkozó végezte, az igazgatóság által engedélyezett, jóváhagyott tervek alapján. A költségvetéseket a számvevőség, tehát egy másik helytartótanácsi hivatal ellenőrizte. Az elkészült munkákat az Építészeti Igazgatóság ellenőrizte. A fejlődés tehát a XVIII. század negyvenes éveitől fokozatosan megkövetelte az építészetet irányító, szervező hivatali apparátus felállítását. Az igazgatóság megalakítása után szervezett, szakképzett mérnök-építész gárda végezte az állami építkezéseket, s nemcsak azok technikai oldalát szervezte meg, hanem az építőművészeti kérdéseket (stílus, alaprajz, homlokzatkialakítás) is nagyban befolyásolta.

2. Uradalmi építési irodák

Az állami építkezések megszervezését, irányítását végző hivatal létrejöttéhez hasonló fejlődés játszódott le Magyarországon a nagyobb főúri uradalmakban és az egyházmegyékben is.

A források szerint építési iroda működött az egri és a váci püspökségben, Pápán, Tatán, Fertődön, Keszthelyen, Körmenden, Nagykárolyban, Óbudán és Gödöllőn, de nyilván ezek csak az ismertté vált irodák, s egykor sokkal több nagyobb uradalomban létesült kisebb-nagyobb szervezet az építési munkák elvégzésére. Az első építési iroda az 1720-as években alakult meg az Esterházy hercegek hatalmas nyugat-magyarországi birtokain. A központ Kismarton volt, a vezető Anton Erhard Martinelli; a század közepén Jacoby Miklós, 1763-tól pedig Mödlhammer Ferdinánd. 1730 körül alakult a Batthyány család körmendi irodája, Francesco d'Allio vezetésével. 1740 körül a Zichyek óbudai, 1750 körül az Esterházyak grófi ágának tatai irodája tűnik fel a forrásokban. Ugyanekkor szervezték meg a keszthelyi irodát Hofstädter Kristóf (később Rantz János György) vezetésével. 1760 után Gödöllőn és Hatvanban iroda alakul a Grassalkovich-uradalmak építkezéseire, s a századvégen Nagykárolyban a Károlyi család szervez építési irodát. Nemcsak világi, hanem egyházi birtokokon is hasonló az építkezések szervezete (Egerben Rössl Ferdinánd és Giuseppe Mundi az igazgató).

Az uradalmi építési iroda létrejöttét ugyanazok az indokok magyarázzák, mint a kamarai vagy helytartótanácsi építési hivatalokét: a megnövekedett építési feladatok gyors, szakszerű megoldásához szükségessé vált egy átgondolt gazdasági terv szerint működő, képzett szakemberekből álló mestergárda állandó foglalkoztatása. Míg a nagybirtokon a jelentős, nagyszabású épületeket (pl. a kastélyt) sokszor nem uradalmi építészek, hanem ismert, esetleg külföldi mesterek építették, az egyszerű, de nagy tömegben jelentkező építési feladatokat az uradalmi építési szervezet oldotta meg. Az építési feladatok száma szinte végtelen, eleinte az uradalmak rossz állapota, később pedig a szervezőmunkával együtt járó fejlődés eredményeképpen. Az uradalmak központjában rendszerint kastély áll. Ehhez több kiszolgáló épület tartozik, s park övezi, kerti építményekkel. A park vízellátásához, esetleg a mesterséges tóhoz, patakhoz vizet kell vezetni, csatornákat építeni, s a kastélyhoz vezető utakat és hidakat is el kell készíteni. Amennyiben vadaskert is tartozik a kastélyhoz, akkor vadászházat építenek a vadásztársaság számára. Nagyobb kastélyok mellett orangerie-t is kialakítanak.

Az épülettől távolabb a mezőgazdasággal, a majorsági gazdálkodással kapcsolatos építmények álltak, a zöldségeskert, a gazdasági udvar közelében. Itt volt a tehenészet, itt helyezték el az istállókat, a kocsiszíneket, az ólakat, a fészereket. Az uradalom mezőgazdasági termelése cselédek és iparosok lakóépületeinek építését tette szükségessé, a termékeket magtárakban, borospincékben tárolták. A településen az uradalmi hivatalok épületeit, a tisztségviselők házait, a műhelyeket, a vendégfogadót is fel kellett építeni. A földesúrnak kegyúri jogai és kötelességei voltak: ő építtette a templomot és a paplakot, fenntartotta az iskolát. Az uradalom „működéséhez" szükség lehetett folyószabályozásra, lecsapolásra, zsilip- és gátépítésre, út- és hídépítésre. Mindezeknek nemcsak megépítésére, hanem folyamatos ellenőrzésére, javítására is szükség volt. Ezek az építmények, a földesúr lakásával, szórakozásával és gazdaságával kapcsolatos építő- és műszaki tevékenységek jelentették a korszak leggyakoribb világi építési feladatait. A munkákat minden nagyobb uradalom csak úgy tudta elvégezni, ha saját építő- és mérnökgárdát foglalkoztatott, egy jól működő szervezet keretében.

Ezek a szervezetek nem teljesen egyformák ugyan, és fejlettségük az uradalom nagyságától, az ott folyó munkálatok intenzitásától és szervezettségétől függ, de sok rokon vonás mutatkozik kialakulásukban, felépítésükben.

Általában az iroda kialakulásához vezető első lépés, hogy egy műszaki készséggel, építészeti tájékozottsággal rendelkező udvari tisztviselőt megbíznak az építési felügyelő (Bauschreiber, Baudirektor, Bauinspektor) feladatkörének ellátásával. A felügyelő az épületek állagát vizsgálja, és az építkezésekhez szükséges anyagok beszerzését végzi, vagy gyártásáról gondoskodik, tárolásukat, felhasználásukat ellenőrzi. Foglalkozik az uradalomban kitermelt építési anyagok (fa, mész, tégla) értékesítésével is. Megszervezi az építkezéshez igényelt robotmunkát. Feladatai közé tartozik a kivitelezésekkel kapcsolatos adminisztráció és a folyó munkálatok ellenőrzése, felülvizsgálata is. Az építési felügyelő teremti meg és tartja a kapcsolatot az uradalom és a mesterek között.

A körmendi uradalom irataiból kiolvasható, milyen szervezett, tervszerű munka zajlott ott. Az előzetes tervezet, az előterjesztés készítésétől az építési napló vezetésén át a heti, havi, féléves és évi jelentésig teljes volt az építkezések megtervezésének, lebonyolításának és a költségfelhasználás ellenőrzésének rendje.

Már a középkori pozsonyi vár megerősítésének irataiból felvázolható az a munkaszervezeti forma, amely - úgy tűnik, szükségszerűen - kialakult a későbbi időkben, így az uradalmi építési irodákban is. A szervezet élén egy hozzáértő, bizalmi ember áll, de vezetése alatt különválik s önálló irányítás alá kerül a műszaki-technikai és a gazdasági-pénzügyi tevékenység.

Ugyanígy történik az iroda megszervezése az uradalmakban: a lényegében adminisztratív feladatokat ellátó Bauschreiber mellett a mérnöki-építészeti feladatokra rendszeresen foglalkoztatnak mérnököt (ingenieur) és földmérőt (geometra). Körmenden például az első időkben minden, az építkezésekkel kapcsolatos iratot egy Andreas Miller nevű Bauschreiber írt alá, de az is kiderül, hogy az építészeti terveket nem ő készítette. A kastély és a park, esetleg körülötte más épületek tervezője Donato Felice Allio bécsi császári építész és a fia. A mérnök az építészettel kapcsolatos mérnöki munkákat (pl. a helyszínrajz készítését, az alapok kijelölését) végzi, és az úthálózattal, a vízügyekkel foglalkozik, valamint az ezekkel összefüggő építmények (pl. malmok) építési-műszaki problémát oldja meg. Munkaköre eleinte nem különül el az építészétől, vagyis építési feladatokat is meg kell oldania. A mérnök körül már kezd kialakulni az állandó építési iroda. Mellette alkalmaznak pallért: Pápán például állandó uradalmi alkalmazottként szerződtetik.

A fejlődés további állomása, hogy uradalmi építészre (építőmesterre) bízzák a megnövekedett számú építési feladatot. Alkalmazásának jelentősége, hogy az uradalom területén tevékenykedik, és az összes építési feladat megoldását átveszi. Az uradalmi építész lehet kizárólag az uradalom szolgálatában álló mester (pl. Jung József Grassalkovich Antal szolgálatában állt), de az is gyakori, hogy céhes mestert fogadnak fel, alkalmankénti megbízással.

A nagyszámú feladat, amelyet technikailag, számszakilag minél pontosabban kellett megoldani, szükségessé tette az iroda bővítését: a terveket rajzoló vagy rajzolókból álló gárda dolgozta ki, tette a kivitelezéshez alkalmassá. Ők formálták tervvé a mester vázlatait, s felhasználták hozzájuk a nagy illusztrált építészeti traktátusokat, de közben szem előtt kellett tartaniuk a megrendelő kívánságait is. A vállalkozóként is működő Fellner, egy forrás szerint, „a' Delineatióknak készíttetéseihez már egész akadémiát tartani kintelenttetik". Az egri líceum terveinek átrajzolásán, letisztázásán „negyed magával dolgozik". A tervanyag nagy száma, jó műszaki színvonala kézenfekvővé tette a döntést, hogy megőrizzék és újra felhasználják az egyszer már kidolgozott rajzokat.

Az építési iroda nem a nagy feladatok megoldására, hanem az uradalomban előforduló „mindennapi" építési munkák elvégzésére alakult; ezért, bár volt szerződtetett építésze, gyakran dolgoztattak „külső" építészekkel is. A feladat volumene, a megbízó reprezentációs igénye alapján ismert céhes vagy külföldi építész megbízására, esetleg csak tervek megrendelésére került sor. Ausztriai építészek, illetve pesti céhes mesterek dolgoztak az ország különböző részeiben. A Bécsben élő Melchior Hefelét például 1777-ben Esterházy Károly megbízta, hogy készítsen tervet a pápai plébániatemplom fő- és a mellékoltáraihoz. Terveivel mind a püspök, mind a plébános tetszését elnyerte, s megbízást kapott, hogy dolgozza ki, illetve tisztázza le azokat. A tervrajzon kívül egyébként modellt is várt tőle a megbízó. Hefele Győrben a székesegyház oltárait tanulmányozta, majd megbeszélte a püspökkel a készülő mű részleteit. Ezután elvégezte a vállalt feladatot, s elküldte tervét a magyarázó jegyzetekkel együtt. Szóbeli ígéreteket kapott és biztatást, hogy művét kivitelezni fogják, de végül a megbízás meghiúsult.

A „külső" építész terveit rendszerint az uradalmi építész kivitelezésével valósították meg. Így kapta a kivitelezési feladatot Johann Michael Neumann, aki Hillebrandttal érkezett Bécsből 1760-1761 körül, s mind a székesegyház, mind a püspöki palota felépítését irányította. Bau-Inspektorként emlegetik; nyilván a püspöki uradalmi építész tisztségét töltötte be 1779-ig, az építkezések befejezéséig. Az összes kifizetési nyugtán az ő neve szerepel.

A munkálatokban nagyszámú kézműves is részt vett. Az iroda feladatainak megoldására helyi mestergárda kapott megbízást, amely sokszor folyamatosan működött az uradalom szolgálatában.

Látható, hogy mind az állami, mind pedig a földesúri uradalmakban az építkezések, a műszaki munkák sikeres megvalósulását az segítette elő, hogy megtalálták a legmegfelelőbb munkaszervezetet, amely képes volt a munkálatokat szakszerűen, szervezetten elvégezni.

A munkaszervezet csak egyik előfeltétele volt a megoldásnak. A másik a megfelelő tervanyag, költségvetési formula, s ez csak egységesített, többször és több helyen felhasználható terv, az ún. típusterv (és költségvetési minta) lehetett.

3. Típustervek

Mária Terézia és II. József uralma idején az előző időszakhoz képest az építészeti feladatok száma rendkívül megnövekedett az országban. Bár a század közepe óta az uralkodó igyekezett kiterjeszteni az állam befolyását az egyházra, de támogatta az egyház szervezettebbé, hatékonyabbá válását, s így a század második fele az egyházi építészet egyik virágkora volt. A katolikus plébániatemplomok és a szerzetesi templomok a török kiűzése utáni első évtizedekben nagy ütemben épültek újjá vagy alakultak át, de a templomépítkezések száma a század második felében sem csökkent. Birodalomszerte számos vidéki plébániatemplomot, kisebb-nagyobb falusi templomot építettek, Mária Terézia ugyanis a plébániatemplomok „hálózatának" bővítésére helyezte a hangsúlyt. A plébániák szervezése és ellenőrzése, a falusi nép körében végzett pasztoráció fokozása érdekében a királynő elrendelte, hogy a túlságosan nagy, alig kormányozható egyházmegyékből új püspökségeket válasszanak le. II. József is szorgalmazta új lelkészségek szervezését, hogy a hívek lelki gondozása minden régióban a lélekszámtól függően, arányosan megszervezve történjék - mintegy 1200 új lelkészséget alakított ki Magyarországon.

Nagy fellendülés következett be az egyházi építészetben II. József türelmi rendeletének hatására. Az uralkodó 1781-ben a protestánsok és a görögkeletiek számára is mindenhol engedélyezte templom, lelkészlak, iskola építését, ahol 100 főnél nagyobb volt a hívek száma. A templomokat torony, harang és utcáról nyíló bejárat nélkül kellett építeniük, de hamarosan e megkötések is megszűntek: 1786-ban a toronyépítést és haranghasználatot, 1788-ban az utcára nyíló ajtó kialakítását is engedélyezték. E rendeletek hatását az engedélyezésre benyújtott nem katolikus templomtervek, illetve az utólag a templomhoz épített tornyok nagy száma is tanúsítja.

A gazdasági életet és a közigazgatást irányító kormányhatóságok (a kamara és a helytartótanács) a felügyeletük alatt álló uradalmakban jelentős gazdasági, s ezzel együtt építőtevékenységet folytattak. A sok hasonló jellegű feladat elvégzésére célszerűnek látszott, hogy központilag készített típustervekkel lássák el az uradalmakat, az építészeti hivatalokat, hogy a tervezés a legeldugottabb helyeken is szakszerűen történjék, s a kivitelezés gyorsan megvalósuljon. Ez a szándék egybeesett az uralkodó törekvésével, hogy minden kamarai építkezés gazdaságosan, ellenőrizhetően, a központi szervek elképzelései szerint valósuljon meg. Kizárólag a kis összegű, sürgősen elvégzendő helyreállításokat, vagy a nem nagy volumenű, 3000 forintot meg nem haladó költségű építkezéseket lehetett a helyi igazgatóságnak elvégeznie.

A kamara már Mária Terézia uralkodása idején típusterveket dolgozott ki a templomépítéshez, mégpedig több változatban, aszerint, hogy az egyházközségek milyen anyagi eszközökkel rendelkeztek. Forrásunk szerint a királynő 1771-ben elrendelte, hogy a magyarországi kamarai birtokokon, valamint az ország bármely helységében a kincstár költségén építendő templomokat a központilag kidolgozott három tervváltozat egyike szerint építsék fel. A három, egyenként három lapból álló (alaprajz, homlokzat és keresztmetszet) tervsorozathoz igen részletes költségvetés is járult. Az akta mellett találtunk egy elszámolást is, melyet az a másoló nyújtott be, aki a kilenc lapról két sorozat másolatot készített. A rendelet ugyanis előírta, hogy a kamarai igazgatóságokon egy-egy sorozatot őrizzenek, és az igényeknek megfelelően használják majd fel. A különböző típustervsorozatok fennmaradása is az egykori másolatok nagy számával magyarázható.

A tervek egyetlen terű templomokat mutatnak, egyetlen homlokzati toronnyal. A három változat között az a legfeltűnőbb különbség, hogy az I-es számún centrális megoldást látunk, míg a másik kettő hosszhajós, kereszthajó nélküli formát mutat, keskenyebb, félkör ívű apszissal bővítve. A centrális változaton keresztben elhelyezkedő, ovális központi tér van, s ahhoz újabb ovális formát alkotva csatlakozik a szentély. A tér lezárása mindhárom esetben azonos módon, síkfödémmel (ún. stukatúrmennyezet) történik. A középtornyos homlokzatokat lizénák, mélyített mezők és táblamotívumok díszítik, s az eltérések mindössze a díszítőelemek és a volutás oromzat formáiban mutatkoznak. A tervek azonos művészi színvonalat képviselnek, sőt azonos tervezői gondolat változatainak látszanak. Mária Terézia azzal a szándékkal készíttette őket, hogy a falusi templomok a helyi lehetőségeknek, a hívek számának és anyagi erejének megfelelő, célszerű, művészileg jó átlagszínvonalat képviselő formában épüljenek meg. A tervek és a költségvetés biztosításával a hatóság a munkálatokat lerövidítette, és olcsóbbá tette.

A II. terv emlékeztet leginkább a későbbi jozefinista korszak típusterveire, de a III. változat is felfedezhető néhány magyarországi templomon.

A típustervek szerzője nem ismert, de nyilvánvalóan kamarai építész lehetett. Ismerve a későbbi típustervek történetét, a tervező közvetlenül a főépítész irányítása alatt dolgozhatott. Mivel az 1779-es típusterveket Lander kamarai alépítész írta alá, a korábbiakat is valószínűleg ő készítette, de felettese, F. A. Hillebrandt, a kamarai első építész lehetett a feladat tényleges irányítója.

Típustervek készültek az új telepítések, a nagyjából azonos méretű és jellegű falvak templomai, fontosabb középületei számára is

A típustervek kérdése azonban nem egyértelmű. Az uralkodói rendelet és a számos másolat arra utal, hogy fel is használták őket, de ismerünk más, a típustervtől eltérő változatokat is. Mindez jelzi, hogy a felülről bevezetett központosító rendeletek nem mindig bizonyultak hatásosnak. Feltehetőleg a helyi mesterek leegyszerűsítették az amúgy sem túl összetett típusterveket, s így alakultak ki az eltérések, a változatok.

1779-ben Lorenz Lander kamarai alépítész a görög katolikus templomok számára egy három változatból álló tervsorozatot készített. Tervének az ad különleges jelentőséget, hogy felhasználására, gyakorlati megvalósulására is van adatunk. A II. templomtípust - alaprajzot, homlokzati rajzot és keresztmetszetet egyaránt - felismerjük Lander bácskeresztúri (egykori Bács-Bodrog vm.) görög katolikus templomtervén (1779).

A típustervek szükségességét tovább növelte II. Józsefnek az a törekvése, hogy a lelkészségek szervezését átfogóvá, hatásossá tegye, és az építkezések, a felszerelések anyagi feltételeit biztosítsa. Az 1782-ben kiadott direktívák szerint új plébániát kellett alapítani, ha a plébániatemplom több mint egyórányi távolságban volt. Az uralkodó a felmérések, beérkezett kérdőívek alapján felismerte, hogy rengeteg a feladat, s ehhez egyrészt központosított építészeti apparátust kell felállítani, másrészt a templomok, a kapcsolódó plébániák és néha iskolák számára központilag elkészített típusterveket kell készíttetni. Ekkor került sor az építési szervezet átalakítására (1783).

A típustervek az építési helyszíneken általában elhasználódtak, s Bécsből újra meg újra el kellett küldeni a mintatervet. Az állandó tervrajzolást úgy oldották meg, hogy könyv alakban, rézmetszetes illusztrációkkal kiadták mindazokat a központi utasításokat és mintarajzokat, amelyekre az építészeknek szükségük lehetett. M. F. Koller Der practische Baumeister című könyve 3 szöveg- és 1 képkötetben tartalmazza a szükséges ismereteket és mintaképeket, valamint a költségvetés készítésének szabályait, s így nem meglepő, hogy az építészek kézikönyve lett.

Tervezés – kivitelezés

A XVIII. századi magyar építtetők - elsősorban a főnemesek és a főpapok -komoly építészeti ismeretekkel rendelkeztek, s az építkezés minden fázisában meghatározták, állandó ellenőrzéssel figyelemmel kísérték a munkálatokat. Az építészet a nemesek nevelésének része volt. A gimnáziumokban és a magasabb iskolákban ekkor már mindenhol oktattak építészetet (architectura civilis) és építészeti rajzot, s a nemesség már fiatalon tapasztalatot szerezhetett egy-egy családi építkezés kapcsán. Szaktudását mintarajzok, építészeti könyvek, illusztrációk, vagy megépült, híres alkotások tervrajzai gyarapították. Rokoni, családi tulajdonban lévő épületeket tekintett meg, és esetleg mintául választotta valamelyiket (pl. a Grassalkovich-stílusú kastélyok esetében). Az iskolai építészeti rajzoktatás magas színvonalát bizonyítja Barkóczy Ferencnek és Károlyi Józsefnek, a váci Theresianum növendékeinek palazzót, illetve kastélyt ábrázoló rajza. Az adatok szerint a tervezés sokszor a megbízó „közreműködésével" történik, de sosem a tervezésben, a rajzkészítésben való konkrét bekapcsolódásával, hanem szóbeli instrukciókkal és kívánságokkal. A megrendelő elképzelését mindig a tervezőnek kell átültetni az építészet közegébe, s neki kell a terveket megrajzolnia. Festetics György keszthelyi kastélyának 1799-es átépítéséhez maga inveniálta a tervet, miként annak felirata is jelzi. Ez azonban nem jelenti a terv megrajzolását is, a felirat ugyanis a terv kidolgozójaként megjelöli Rantz építőmestert. A felirat kettős állítása rávilágít a szakértő szintjén álló megbízó és az építész viszonyára a tervkészítés gyakorlatában. A megbízó határozott elképzelésekkel rendelkezik, de azok rajzi formába öntése, megépíthető, technikailag korrekt tervvé kidolgozása a szakember feladata. Ha a megbízó változást kér, egy-egy helyiség, lépcső vagy épületszárny adott formájú megépítését kívánja, mindig az építész valósítja meg a gondolatot. Grassalkovich Antal például változást javasol a neki véleményezésre megküldött tótmegyeri (Palarikovo) kastélyterven - egyébként Hillebrandt kamarai főépítész rajzán -, de még vázlatosan sem készíti el elképzelését.

Az építtető néha több tervrajzot is megrendelt, esetleg neves külföldi mesterektől is, s ezekből saját udvari építésze vagy valamelyik helyi mester alkotta meg a tervet az adott helyszínhez, a lehetőségekhez és a főúr ízléséhez illően. A tervrajzok a XVIII. században már mérnöki pontosságúak és szakszerűek. Az uradalmakban rendeletek születtek, hogy még a kisebb építkezéseket is csak tervrajzok (alaprajz, homlokzat, metszet) alapján szabad elvégezni.

A nagyobb, főurak megbízásából folyó építkezések többnyire külföldi mesterek tervei szerint folytak. Alkalmazásukat a céh ellenzi ugyan, de megakadályozni nem tudja.

Amikor a megrendelő eldöntötte, hogy melyik mesterre bízza az építkezés ügyét, szerződést köt vele. A szerződésben az építész részletesen leírja, milyen feladatokat vállal, és milyen költségek merülnek fel. Részletes költségvetést is készít. A megbízó szintén írásba foglalja kötelezettségeit: például a munka javadalmazása, esetleges természetbeni juttatások mértéke, közlekedés, szállás, napidíj kifizetésének módja. Külön szerződést kötnek a mesterekkel (kőfaragó, ács, lakatos, aranyozó, kályhakészítő, asztalos stb.). A kifizetéseket a szerződésre vezetik rá.

A legáltalánosabb gyakorlat az, hogy a mester elkészíti a tervet, rajzolói annak alapján a kivitelezési (részlet-) terveket, majd a helyszíni munkákat pallérja, esetleg egy tőle független vállalkozó irányítja, saját vagy helyi mesteremberekkel, legényekkel. {Egyházaskesző, plébániatemplom; Sarud, plébániatemplom)

Hefele például a Szily püspökkel megkötött szerződésben kötelezte magát, hogy a szombathelyi papi szeminárium tervrajzain kívül elkészíti a püspöki palota négy szintjének alaprajzát, egy keresztmetszetet és a kivitelezéshez szükséges részletrajzokat. Nemsokára megrajzolta, sőt még egy homlokzatrajzzal ki is egészítette a megállapodás szerinti terveket. Két rajzolója egy hónapon belül letisztázta mindegyiket. Ezután Szombathelyre ment, és átvette a munkájáért járó 300 forintot. A szerződés egyértelműen kimondta, hogy először a „kis", utána a „nagy" rajzokat kell benyújtani. Az első csoportba az alaprajzok, metszetek, homlokzatok tartoztak, a másodikba a kivitelezőknek szánt 1 : 1 méretű részlet- és profilrajzok. Ezután az építész kimérte a szeminárium és a palota alaprajzát, s a földmunkák hamarosan elkezdődhettek.

Az építészek eleinte a kivitelezésben való jártasságuk alapján kapták megbízásaikat, de idővel különvált a tervezés és a kivitelezés. A kivitelezést helyi mesterekre, vállalkozókra bízzák. Az ismert külföldi építészek közül nem mindenki vett részt úgy a kivitelezés irányításában, mint Johann Lucas von Hildebrandt, aki pallérjával végeztette ugyan az építkezést, da maga többször járt Ráckevén a munkákat ellenőrizni.

A tervező néhányszor megtekinti az építkezés menetét (útiszámláját, napidíjának elszámolását gondosan benyújtja az építtetőnek!). A helyszínen eldönti a vitás kérdéseket, kijelöli a javítandó részeket, utasításokat ad a folytatás módjára. Munkája a mű elkészültekor elismerést arathat, de az építtető számára - még ha Akadémián tanult művész is - továbbra is alacsonyabb társadalmi osztály tagja marad. Helyzete is bizonytalan: több példát ismerünk arra, hogy a munka befejezése előtt elbocsátják vagy „megkerülik" (pl. Esterházy egri püspök megrendeli a terveket a bécsi J. I. Gerltől, s amikor azok a birtokába jutnak, nem akarja kifizetni a tervezőt).

Sajnos, a korszak terv- és iratanyagában nem tesznek különbséget a tervező és a kivitelező-vállalkozó között, mert a gazdasági iratokban mellékesnek tekintik, kinek a szellemi tulajdona a terv.