Kora barokk (1630–1680/90)
A korszak művészetét meghatározó művészetszociológiai tényezők
A magyarországi barokk művészet kezdetét a kutatás hagyományosan 1630 körülre teszi. Ez a kezdet a Királyi Magyarország Bécshez közeli nyugati részére igaz. Csak lassan terjed tovább az új stílus, az új divat az országrész keletebbi vidékeire, s még inkább Erdélyre, formakincse nem is tér el alapvetően a korábbi reneszánsz korszakétól.
Az építészetben az újfajta térformálás, a dinamikusabbá, plasztikusabbá váló homlokzatképzés, az összefogottabb térformálás, az elsősorban stukkódekoráció gazdagsága, a társművészetek szerepének megnövekedése, az ikonográfiában pedig az újféle tartalom és új kifejezőeszközök azok a jegyek, amelyekkel a barokk a korábbi korszakkal gyökeresen szakított.
A kora barokk művészetben újra csak az itáliai mesterek a folyamat zászlóvivői. A közép-európai térség országaiban a művészettörténet-írás speciális szempontok alapján különféleképpen értékeli az új stílus megjelenését. Az osztrák barokk-kutatás érdekes módon csak az 1690 körüli évekre helyezi a barokk kezdetét, mivel a hazai osztrák mesterek ekkor veszik át a stafétabotot az itáliai művészektől. Ugyanakkor a cseh művészettörténészek már 1600 előtt számolnak az új stílussal. A magyar álláspont tehát a két véglet között van, és persze igaz az is, hogy Bécshez és Prágához képest természetesen fáziskéséssel érkezik meg a barokk Pozsonyba, vagy éppen Nagyszombatba.
A Közép-Európában tevékenykedő itáliai művészek túlnyomó többsége ekkor Észak-Itáliából, főként Lombardiából érkezett. A Comói- és Luganói-tavak vidékéről, a Val d'Intelvi völgyének kis településeiből - mint a mai vendégmunkások - nemzedékek adták az utánpótlását a vándor mestereknek. A családok építőmesterséget űző férfitagjai új hazájukban nagyon összefogtak, és a kapcsolatok sűrű hálózata jellemzi őket. Már ifjúkorban öt évre beálltak inasnak egy rokon idősebb mesterhez. A testvérek, rokonok sokszor egy műhelyben, egy építkezésen dolgoztak, és segítettek a családtagoknak is a kenyérkeresethez jutásban. Egymás között házasodtak, az egyik mester a másik esküvői tanúja, vagy ő tartja keresztvíz alá társa gyermekét. Az itáliai mesterek családjukat otthon, Itáliában hagyták, ahová keresetük nagy részét hazajuttatták, illetve akikhez általában télen, az építési idényen kívül hazatértek. Szerencsés esetben öregkorukat is szülőföldjükön töltötték, s általában ott is haltak meg. Tevékenységük fő helyszínein (Bécsben, Prágában, Budán) az itáliai művészkolóniák tagjai összefogtak, egységesen léptek fel érdekeik védelmében, és sokszor önálló céhbe is tömörültek.
A nagy itáliai művészfamíliák egyes mestereinek tevékenységét sokszor igen nehéz körülhatárolni, elválasztani, hiszen van, hogy a szöveges források csak keresztnevet említenek, illetve a nagy dinasztiák családneveihez (Canevale, Carlone, Spazzo, Spezza stb.) tartozó gyakori keresztnevek sokszor több nemzedékben, vagy éppen egymás mellett dolgozóknál is azonosak.
<< Ajánlott irodalom A késő reneszánsz, 1541–1630 című fejezethez | A reformáció és az ellenreformáció egyházi építészete a Királyi Magyarországon >> |