Újjáépítés – újjászervezés.

Székesegyházak

A visszafoglalt egyházmegyékbe érkező püspökök az egyházi élet újjászervezése érdekében első feladataik között a székesegyházakat építették fel, vagy építették újjá. Építészeti rendszerük szempontjából a XVIII. századi magyarországi székesegyházak két fő típusba sorolhatók. Az egyikbe azok, amelyek a XVII. századi jezsuita templomok sémáját követik; ez a rendszer ugyanis a nagyszombati templom hatására az egész országban elterjedt. A templomok hosszhajóját kétoldalt kápolnasor kíséri, s kereszthajó, illetve négyezeti kupola nélküli, fiókos dongával boltozott teret alkotnak. Kívül két torony szegélyezi homlokzatukat.

Ezt a formát mutatja a kalocsai székesegyház is (1732-1754): egyhajós, kétoldalt négy-négy kápolnával kísért, kereszthajó nélküli, hevederekkel elválasztott csehboltozatok sorával fedett, kéttornyos templom.

A jezsuita építészeti rendszer alkalmazása azt mutatja, hogy a XVIII. század első harmadában még mindig ez számított a legkorszerűbbnek, illetve hogy a gazdagabb (kereszthajós, négyezeti kupolás) változat túl költségesnek számított. A szokásos fiókos dongaboltozatos térlefedés helyett választott csehboltozat viszont a kor újabb, gazdagabb formálást igénylő irányzatának követését jelentette.

Winkler Pál, a székesegyház monográfusa (1929) látott forrásokat, amelyek szerint az érsek 1728-ban megrendelte a székesegyház terveit, amelyek „olasz barokk stílben" készültek. Sem a terveket, sem az uradalmi levéltár anyagából vett feljegyzést ma már nem lehet megtalálni, illetve ellenőrizni. A művészettörténeti szakirodalomban - ennek az adatnak dacára - Réh Elemér feltevése terjedt el, amely szerint a székesegyház mestere Mayerhoffer András pesti építőmester, a pesti pálos templom esetleges tervezője volt. Réh a két épület alaprajzi formájának, a kórus, a diadalív hasonlóságának és a homlokzat felépítésének rokonsága alapján feltételezi azonos mester tevékenységét. E feltevést nem fogadhatjuk el; egyrészt mert az azonosságok a nagyon elterjedt épülettípus alkalmazásával is magyarázhatók, másrészt, mert nem valószínű, hogy Csáky érsek, az építtető, egy akkor alig ismert pesti céhes mestert bízott volna meg székesegyháza terveinek elkészítésével. Bizonyára jól ismert, külföldi építésztől kért tervrajzokat, hiszen egyházmegyéje központjában építészetileg is jelentős alkotást kívánt építtetni. Lehetséges, hogy, A. E. Martinellihez fordult tervekért; ugyanahhoz a mesterhez, aki magyarbéli kastélyát is tervezte.

A székesegyház homlokzatán a magas talapzat felett a háromrészes osztó- és a koronázópárkány két szintet különít el. A faltagoló pilaszterek között keskeny szakaszok alakulnak ki, amelyekben keskeny, megnyúlt ablakok nyílnak. Az épület hangsúlyos része a középtengely, amelyet a főkapu felett oszlopos erkély, nagyméretű ablak, ökörszemnyílás és felhajló, a középmező magasságát megnövelő párkány emel ki. A homlokzatot fent áttört szalagfonatos balusztráddal kísért attika zárja le. A homlokzat tehát nem jelzi a főhajónak a kápolnasorokénál nagyobb jelentőségét, nagyobb magasságát, s a kiemelkedő, az alsó szinthez kapcsolódó volutás alakítást - barokk templomaink hagyományos elemét - is elkerüli. A székesegyház megjelenésében, felépítésében a melki bencés apátsági templommal (1709-1711) állítható rokonságba, de stílusa eltér attól. Melk a mozgalmas, golyvázott tagozatok hullámzásával egy festőibb stíluseszmét képvisel, míg Kalocsa elegáns, rokokó elemeket is alkalmazó, de tartózkodó, fegyelmezett formanyelvű építmény.

A jezsuita templomsémát követte a veszprémi székesegyház is (1723). Sem barokk kori újjáépítésének terveit, sem tervezőjét nem ismerjük.

A jezsuita templom alaprajzi és felépítési rendszere a század közepéig még tovább élt, és az újjáépülő egyházi építmények legkedveltebb megoldása maradt. Ekkor jelent meg a hazai barokk székesegyházaink második csoportja, elsőnek talán a nagyváradi székesegyház épületével.

Az egyházmegyék a század második felében gazdaságilag megerősödtek, s a püspökök így nagyméretű, gazdag katedrálisaik felépítésébe foghattak. Anyagi problémák nem akadályozták, hogy a nagy osztrák apátságok templomainak típusát, a kereszthajós, csehboltozatos, gazdagabb kialakítású formát megvalósítsák. Igaz, a négyezet felett, a kupolák helyén többnyire nem félgömb boltozatot, hanem laposabb boltozatformát emeltek, amely nem emelkedik ki a tetőidomból.

A nagyváradi székesegyház egyhajós, kétoldalt végigfutó kápolnasorral. A kereszthajó alig lép ugyan ki a hosszház vonalából, de szerepel az alaprajzban, és meghatározza a felépítést. A főhomlokzat kéttornyos; homorú falához a sarkoknál ferdén csatlakoznak a tornyok. Az osztópárkánnyal tagolt homlokzatot fent oromzat zárja le. A tagolóelemek nem plasztikusak; a pilaszterek, a szemöldökök finom felületi elemek.

A temesvári székesegyház alapkövét 1736-ban tették le. Egy régi, de ellenőrizhetetlen forrás szerint a terveket a „híres bécsi császári építész, Emmanuel Fischer de Erlach készítette". Az adat hitelessége mellett szól, hogy az építtető maga a császár volt, aki fogadalmat tett a Szt. György-dóm felépítésére. A kivitelezést a kamara építészei irányították - ez is az udvar közvetlen részvételét, különleges figyelmét bizonyítja. Az építőmester Johannes Theodorus Kostka, a temesvári Építési Kamara igazgatója volt. A magas pártfogás ellenére a pénzhiány mégis megakadályozta a munkák gyors haladását, így a falak csak 1752-ben készültek el, a tornyok felépítése pedig 1765-ig elhúzódott.

A latinkereszt alaprajzú dóm széles hajóját kétoldalt lapos kápolnasor kíséri. A kereszthajó feltűnően keskeny, s ezért a négyezet felett elmarad a kupola. A szentély a nyolcszög három oldalával zárul. A kétszakaszos, csehboltozatos hajó falait erőteljes pillérek tagolják. A keskeny főhomlokzat két toronnyal szegélyezett fala konkáv vonalban meghajlik. Ezt részben ellensúlyozza az oszlopos, kis előépítmény, amelyet önálló manzárdkupola fed. E struktúra bécsi előképeket követ, például a Peterskirchet. Fischer von Erlach stílusára vall egy apró jellegzetesség: az ablakszemöldökök bekapcsolódnak a gerendázat sávjába, ahelyett hogy a szokásos módon, a gerendázat alatt maradnának.

A váci székesegyház végleges formájának megszületését Christoph Migazzi püspöknek köszönhette.

Kinevezése után elvetette elődje nagyvonalú terveit, és új építészt hozatott Bécsből, Isidore Canevale személyében. Canevale Servandoninak, a kitűnő dekorátornak, a párizsi St. Sulpice tervezőjének volt a tanítványa. Terve nem maradt ugyan fenn, de a székesegyház felszentelésekor maga a püspök említi nevét tervezőként, s megnevezi a kivitelezőt, Oswald Gáspár szerzetes-építész személyében.

A váci székesegyház társtalan, úttörő mű építészetünkben. Alaprajza még hagyományos; nyilván a felhasznált korábbi alapfalak miatt.

A hajóhoz két kápolna, rövid kereszthajó és apszisban záródó szentély csatlakozik. A külsőn viszont semmi sem hagyományos: zömök, sisak nélküli tornyai elemi geometriai formára redukálódott tömegekként szegélyezik a homlokzatot. A bejárati oldal falát egész magasságában eltakarja egy egyenes attikával lezárt portikusz, amely a két torony közé beszorítva áll. A díszes, pilaszterekkel, fülkékkel tagolt, golyvázott párkánnyal, megmozgatott felülettel kialakított barokk homlokzatok helyett sima törzsű, monumentális oszlopok töltik be Canevale székesegyházán a homlokzat szerepét. A keményen, élesen formált tömegek felett tambur nélküli, súlyos kupola helyezkedik el. Nyugodt, masszív, szélesen elterpeszkedő megjelenéséből hiányzik a barokk kupolák égbe törő mozgása. A két oldalhomlokzat és az apszis külseje alig tagolt, s így sivár racionalizmusával egy új művészi ideál közeledtére vall.

Az épület a francia ún. forradalmi építészet szemléletét előlegezi: az egyszerű, súlyos klasszicizáló formák, a nagy, dísztelen felületek eltérnek a barokk sajátos elemeitől, mentesek dinamikájától. Olyan mértékben eltért a Magyarországon kialakított templomsémától, hogy az egyházmegye néhány kisebb templomán kívül a maga korában semmilyen hatást nem gyakorolt építészetünkre.

A század második felében az is alkalmat adott új székesegyházak építésére, hogy a királynő 1776-ban és 1777-ben a túl nagynak tartott esztergomi, győri, veszprémi és egri egyházmegyékből új püspökségeket szakított ki, és kialakította a besztercebányai, a rozsnyói, a szepesi, a székesfehérvári és a szombathelyi püspökségeket.

Nem mindenhol építettek új székesegyházat. Székesfehérvárott például a plébániatemplomot emelték a püspöki székesegyház rangjára. Eredetileg több fázisban épült, mert a középkori templom a török hódítás idején súlyosan károsodott, és a XVIII. században új, már barokk homlokzattal kellett kiegészíteni. 1758-1768 között Martin Grabner és Johann Michael Grabner vezette az építkezést: a hajó újjáépítését és a homlokzat átalakítását. Az egyhajós, fülkékkel bővített, kétszakaszos templom előtt kéttornyú homlokzat áll. Falát magas, de zömök arányú pilaszterek tagolják. Lantablaka és felső részén, a két torony között kialakított fonatos-balusztrádos terasza vonja magára a figyelmet. Afölött a hajó kiemelkedő végfalát íves oromzat zárja le. A részletképzésben a klasszicizálás tűnik fel: a motívumok laposak, vonalasak.

Az új egyházmegyék központjában kialakított székesegyházak közül a szombathelyi lett a legnagyobb méretű és művészileg a legmagasabb színvonalú (1791-1814). Szily János, az újonnan kinevezett szombathelyi püspök, székhelye kiépítésekor Melchior Hefeléhez fordult tervekért. Igazi barokk főpap módjára hatalmas építkezésekbe fogott, és minden nehézség ellenére, szándékai mellett kitartva, anyagi áldozatokat is vállalva szorgalmazta tervei megvalósulását.

Az épület hatalmas méreteit az magyarázza, hogy Szily nem a lakosság akkori létszámából indult ki, hanem jelentős gyarapodásra számított. Az alaprajz latinkereszt alakú, s a hosszházat három-három kápolna kíséri. Az impozáns belső teret dongaboltozat zárja. A négyezetet nem kupola hangsúlyozza, hanem csehboltozat - vagyis itt a boltozat alig emelkedik a hajó fölé. Ez a kiemelkedés sem mutatkozik a külsőn, hanem nyeregtető alatt húzódik meg. A belsőben a kereszthajó és a szentély sarkait háromnegyed-oszlopok jelölik. Ezek, a kápolnák közötti háromnegyed-oszlopok sorával, a belsőben végighúzódó oszlopsor látszatát keltik. A belső térben így - a barokk templombelsők gazdag, sok elemre bontott, festőien feloldott formáival ellentétben - klasszikus tartózkodás, komolyság és puritánság érződik.

A székesegyház: keresztszára erősen kinyúlik, homlokzatához pedig két torony járul. A kupola elmaradása a magyar építtetői ízlésnek tett engedménynek számít. Ez a rendszer a század közepe óta a magyar székesegyházak építészetében általános, s nem meglepő, hogy Szily püspök, aki egy új alapítású egyházmegyében építkezett, e hagyományhoz igazodott.

A székesegyház homlokzata két, közel azonos magasságú szintből áll. Hefele nem alkalmazza a falfelület egészét átfogó pilasztereket - azaz a barokk templomok szokásos tagolása, szinteket összekapcsoló pilasztersora, felfelé áramló mozgása hiányzik a külsőről. Helyette kiegyensúlyozottság, nyugalom érződik. Az egész homlokzat magasságán végignyúló pilasztereket azért sem alkalmazza, mert méretükkel „agyonnyomnák" a két szomszédos épület, a szeminárium és a püspöki palota architektúráját. Az alsó szint osztópárkánya ezért megközelítőleg azonos magasságba került a kétoldalt álló épület gerendázatával. Az egyenletes ritmusú tagolás, a háromszögű oromzat, a monumentális formálás nyugodt, letisztult megjelenést kölcsönöz az épületnek. Az elemek, a felépítés elvei nagyrészt a barokkból valók, de a felfogás, a hangulat és az összkép a klasszicizmus közeledtét jelzi.