II. Világi építészet

Színházak, iskolák, kórházak

A XVIII. században a korábbi legfontosabb építészeti feladatok (templom, kastély, polgárház) mellett sok új feladat jelentkezett. A kultúrával, a neveléssel és az egészségüggyel kapcsolatos épülettípusok (színházak, iskolák, kórházak) ekkor már sajátos, a funkciójuknak megfelelő formát igényeltek.

Ebben a korszakban a magyar színházi kultúra egyik központja Pozsony lett. A város Buda helyett az ország fővárosának szerepét töltötte be, és többször szolgált a koronázás és az országgyűlés színhelyéül. Ilyen alkalmakkor nemcsak az udvar és az előkelőségek, hanem távolról érkezett érdeklődők tömegei is időztek falai között. 1765 és 1780 között Albert herceg, az ország helytartója a pozsonyi várban ütötte fel székhelyét. Az előkelő közönség városba özönlése színtársulatokat is vonzott (a Pozsonyban székelő kormányhivatalok tisztviselői is a színházlátogató közönség soraiba tartoztak); az országgyűlések ideje alatt pedig egy opera- és egy prózai társulat működött itt. Többször épült fából alkalmi színház - például 1741-ben egy nagy, háromemeletes struktúra -, de rendre mindegyiket lebontották, mert az országgyűlések közötti többéves szünetekben a város lakossága nem tudta fenntartani a működésüket. Az állandósuló igény kielégítésére 1775-ben Csáky György gróf vállalkozott arra, hogy megfelelő kőszínházat emeljen. A hatalmas, téglány alakú, egyemeletes épületet manzárdtető fedte. Főhomlokzata attikás oromzattal emelkedett a párkány fölé. A földszint előtt, középen négy oszlopon alacsony, timpanonos portikusz állt. A homlokzat szinteket átfogó pilaszterei a portikusz fölé magasodtak és felnyúltak a főpárkányig. A belsőben több páholysort alakítottak ki, mert - a közönség társadalmi differenciálódása miatt - a vállalkozónak a páholybérletet váltók nyújtottak biztonságot. Mivel bálokat és ünnepségeket is rendeztek, toldalékként külön vigadóépületet építettek a színházhoz.

1774-ben Pesten is kialakultak a színjátszás alapvető feltételei, s színházzá alakították át a város középkori erődítményének egyik körbástyáját, a rondellát. A tetővel fedett hengeres építmény kívül komor falait csak egyetlen sorban nyitották meg ablakok. A vastag falakon belül szűkösen fért el a nézőtér és a színpad: mindössze 500 férőhelyet lehetett kialakítani. A Rondella egyetlen előnyét a jó akusztika jelentette. Mivel Pest fejlődését akadályozta, 1815-ben lebontották.

Főként német társulatok léptek fel itt, de olykor magyarok is tartottak előadást. A magyar színjátszás megszületésének időpontját hagyományosan 1790. október 25-re teszik, amikor a budai Várszínházban - tehát egy kőszínházban - Kelemen László vezetésével megkezdte működését az első magyar nyelvű társulat.

A Várszínház épülete eredetileg nem színielőadások céljára épült: a budai karmeliták templomául szolgált. Mikor azonban II. József 1786-ban Pest-Budán járt, és látta a két város két színházának állapotát, hozzájárult ahhoz, hogy a feloszlatott karmelita rend templomát színházzá alakítsák. A 10 hónapig tartó átalakítás (1787-ben ért véget) során kialakított 1200 férőhelyével az épület nemcsak méretében múlta felül a Rondellát, hanem gépezeteinek, díszleteinek korszerűségével, kedvezőbb akusztikájával és művészibb belső kialakításával is.

A pesti német színház felépítése már a század végén tervbe volt véve, ám végül csak a XIX. században valósult meg.

Építésének gondolatát több körülmény is befolyásolta. Alapvető az volt, hogy a rohamosan fejlődő város lakossága gyarapodott, a hivatalok (pl. hétszemélyes tábla) és az egyetem Pestre helyezése folytán megnövekedett azok száma, akik igényelték a színjátszást. Befolyásolta a színház helyének kiválasztását - a városfalon kívül eső térségben - a rohamosan fejlődő, s vásártartásairól egyre szélesebb körökben híressé vált város rendezésének, bővítésének, északi irányban való fejlesztésének szándéka.

A városokban kibontakozó polgári színjátszás mellett a század színházi kultúrájának egyik fő színhelyét a főúri kastélyszínházak jelentették. A főnemesség megnövekedett jövedelmét az udvari élet diktálta divat és szokások hazai megvalósítására költötte. Egy igazi úr a színházi nyújtotta örömöket sem nélkülözhette, ezért - követve az európai udvarok, mindenekelőtt a bécsi udvarnak és arisztokrata környezetének gyakorlatát - kastélyában saját zenei társulatot tartott és színjátszók szerződtetésével zártkörű színielőadásokat rendeztetett. Gyakori volt, hogy a sala terrenában vagy a díszteremben állítottak fel alkalmi színpadot, amelyet aztán az előadás után lebontottak. Máshol az épület egyik termét, nézőtér és színpad elhelyezésével, állandó rendeltetésű színházzá alakították. A legszínvonalasabb megoldásokat azonban azok a színházak nyújtották, amelyeket eleve erre a célra építettek a kastély egyik szárnyában, vagy - mint Fertődön - az épület mellett, önálló építményként.

Egyes kastélyszínházakban hivatásos színészeket alkalmaztak, akiket olykor állandó jelleggel, de azért többnyire csak egy-egy nyárra, a kastély urának ott-tartózkodása idejére alkalmaztak. A színházak viszonylag kis teret foglaltak el; a legreprezentatívabb változat, a fertődi opera (1768) nézőterén sem fért el 400-nál több néző.

A ma már csak rézmetszetről ismert fertődi opera egyemeletes, manzárdtetős épület volt, öttengelyes homlokzata előtt páros oszlopokon álló erkéllyel. Az épület belül négy részre oszlott: előcsarnokra, patkóalakú nézőtérre, színpadra és ruhatárra. A nézőtér üléssora felett, középen ovális alakú hercegi páholy nyílt, amely galériákkal és két proszcéniumpáhollyal állt kapcsolatban. A hercegi család és az előkelő vendégek az emeleti páholyokból nézték végig az előadásokat. A színpad nyílása 8 x 8, mélysége pedig majdnem 18 méter volt. Itt sorakoztak az egyre kisebbedő kulisszakeretek, egészen a háttérfüggönyig. A színpadnak emelő-süllyesztő szerkezete is volt, hogy a barokk színjátékokban megjelenő égi szereplőket a felhők közül leeresszék.

Az Esterházyak, a Batthyányiak, az Erdődy, a Pálffy, a Grassalkovich család - több más arisztokrata családdal együtt - tucatnyi kisebb-nagyobb kastélyszínházat épített még az országban.

A XVII-XVIII. század nemcsak a protestáns iskolaalapítások és -építések miatt nevezetes fejezet a magyar oktatás történetében, hanem azért is, mert a katolikus iskolaszervezet szintén nagy fejlődésnek indult. Az oktatás feladatait elsősorban a jezsuiták vállalták magukra, de mellettük mind jelentősebbé vált a piarista rend oktatótevékenysége. Tovább gyarapodott a városi iskolák száma. Ezek már nemcsak a forrásokban maradtak fenn (pl. adatok a tanulók számáról, az iskolamesterek nevéről és képzettségéről), hanem sokszor az iskolák helyét, épületét is ismerjük. Az egyik budai városi iskola például a városháza épületében működött, a pesti pedig a plébániatemplom előtti téren álló épületben. Ugyanitt, a városháza mellett német iskola épült.

A budai oktatás színvonala a jezsuitáknak köszönhetően igen magasra emelkedett. A Nagyboldogasszony templom két oldalán és a kollégiummal szemben álló épületben gimnázium, valamint filozófiai és teológiai tanfolyamokkal kiegészített, azaz „teljes" akadémia alakult. Az akadémia (épült 1747, lebontva 1901) egyemeletes épületének főhomlokzata a Szentháromság térre nézett. A tető magasságáig oszlopok fogták át a homlokzatot, és fent kis torony emelkedett. A homlokzatot szentek kőszobrai díszítették. Belsejében tíz tantermet és egy nagy dísztermet alakítottak ki. A díszterem két részből állt: az aulából (nézőtér) és a színpadból. A leírások szerint gazdagon festett stukkódíszítés emelte a belső tér fényét.

A szerzetesi iskolák közül a piaristák tatai iskolájáról maradtak fenn részletes adatok. Fellner Jakab készítette a terveket és irányította a kivitelezést (1765). Az elsőként megépült traktusban négy tanterem volt: az oktatott nyolc évfolyam közül kettő-kettő számára. Egy másik szárnyat egy évvel később fejezett be az építész. Ebben két nagyterem volt (viták, ünnepségek számára az alsó, illetve a felső tagozatnak), a harmadikban pedig a szertár kapott helyet.

A XVIII. század végéről már számos iskolaépület terve is ismert, s e tervek sokszor el is jutottak a megvalósulásig. II. József ugyanis megengedte, hogy bármelyik felekezet iskolát állítson, amennyiben az adott helységben még nem rendelkezik oktatási intézménnyel. Az iskolahálózat kialakulása így gyorsan haladt. A két elterjedt elemiiskola-típus (a „normál" és a „triviális" vagy „nemzeti") a felépítés, a kialakítás szempontjából nem mutat különbséget. Az épület felépítése nem jelentett komolyabb művészi feladatot; rendszerint egytraktusos, hosszú, téglány alakú (pl. Perbál, Budaörs) vagy L formájú (pl. Budakeszi) építmény töltötte be ezt a szerepet. A földszintes homlokzatok egyszerűek, igénytelenek, alig tagoltak.

A török kiűzése után Pest-Budán orvosok (chirurgusok) is feltűntek. Budán 1703-ban, Pesten 1745-ben alakult sebészcéh. A céhlevél szerint három évig tartott a mesterség megtanulása. A nagyszombati egyetemen 1770-ben kezdte meg az orvosképzést; ettől datálódik az orvosi ismeretek hazai oktatás (később Budán is nyílt iskola). Mária Terézia 1754-ben elrendelte az okleveles orvosok összeírását, és a visszaélések elkerülése végett szabályozta működésüket.

A kórházak újjáépítését a legtöbb helyen az ismétlődő nagy pestisjárványok elleni védekezés indokolta. Budán a hódoltság után hat állandó kórházról tudunk. Ezek közül az ún. városi kóroda, a régi (lebontott) Szent János-kórház elődje töltött be fontos szerepet. A kóroda egy kis földszintes házban kapott otthont; a betegeket a város tisztiorvosa kezelte. Az épület bővítésére, kiépítésére csak a következő században került sor.

A század vége felé (1785) lépett a kórházak sorába a Fő utcai Erzsébet-apácák kórháza. II. József a szerzetesrendek többségét feloszlatta. Ez a sors várt a budai ferencesekre is. Kolostorukba az Erzsébet-apácákat helyezték, azzal a feladattal, hogy betegeket ápoljanak. Az átalakítás során Tallherr kamarai építész húszágyas betegszobát alakított ki. Ugyanő tervezte az 1700 körül épült vízivárosi polgári kórház kétemeletes katonai kórházzá történő átépítését is (1786).

Pesten a hódoltság után csak négy kórház épült. A legnagyobb közülük az invalidusok hatalmas kaszárnyája volt (1716-1727 között A. E. Martinelli építette, később városházának használták), amely a hadirokkantak palotáján kívül a kórház funkcióját is betöltötte. 1755-ig az irgalmasok rendje ápolta itt a betegeket. Sok panasz volt a polgári kórházra, mert csak 72 ágyasra tervezték és a kórtermek kicsik, sötétek, levegőtlenek voltak. A betegek szalmán feküdtek a földön. A későbbi alapítások közül kiemelkedik a máig álló Szent Rókus kórház. Alapjait a Rókus-kápolna mellett rakták le, 1781-ben. Jung József tervei szerint folytatódott az építkezés, amely néhány évi szünet után 1796-98 között jutott el a befejezésig.

A nagyobb vidéki városokban ekkor már kivétel nélkül álltak kórházak. Többnyire alapítványok létesítették őket, mint például a győri Szentháromság-kórházat is (1753).