Magyar újkori építészet (Farbaky Péter)
Bevezetés
A reneszánsz egy mesterséges stílus - sokkal inkább, mint más, fejlődött, nőtt korszakstílusok. Ernst H. Gombrich művészettörténész alapvető, lényeglátó megállapítása szerint „a reneszánsz a humanisták műve". A reneszánsz művészet, a reneszánsz építészet megszületése hosszú, lassú szellemi fejlődés eredménye, amely a humanizmuson alapult. A folyamat egyik homályba vesző elindítója egy negatív politikai esemény volt: IV. Fülöp francia király és VIII. Bonifác pápa konfliktusában az egyház húzta a rövidebbet, s utódjának át kellett helyeznie székhelyét az antik világ maradványait őrző (s így a vele folytonosságot alkotó) Róma városából a dél-franciaországi Avignonba. 1309-ben kezdetét vette a pápaság avignoni száműzetése, amely 1377-ig tartott. A pápai udvar továbbra is szellemi központ maradt, olyan szellemi nagyságokkal, mint például Francesco Petrarca (1304-1374), akit a pápaság Róma iránti politikai nosztalgiája az Urbs egykori kultúrája, az egykori antik világ megismerésére ösztönzött. Petrarca leginkább Cicero műveit kedvelte: bennük találta meg sok szempontból barbárnak tartott korával szemben a klasszikus műveltségeszményt: a humanitast. Petrarca életében először 1337-ben jutott el Rómába, és szembesült az antik világ egykori nagyságával. Egy évvel később, ennek az élménynek a hatására született Afrika című költeményében már felveti az antik világ újjáéledésének lehetőségét is, amelynek eljövelét az unokák idejére tartja reálisnak.
Giovanni Boccaccio (1313-1375) írta Giottóról: „napfényre hozta ama művészetet, mely hosszú századokon át... lappangott", később Mátyással kapcsolatban ugyanezt a toposzt használja történetírója, Bonfini: priscam architecturam in lucem revocasti, azaz „a régi építészetet napfényre hoztad".
Dante, Petrarca és Boccaccio vetése a következő évszázadban ért be Firenzében, a XV. századi Itália gazdasági-pénzügyi központjában. Az öntudatos polgárság ideológiáját a humanizmusban, az újjáélesztendő antikvitásban találta meg, különösen a XIV-XV. század fordulóján, amikor Giangaleazzo Visconti milánói tyrannus a város létét veszélyeztette. Ekkor az egykori Itália nagyságának emléke, újjászületésének vágya adott tápot a firenzei virtusnak. A firenzei polgárok az ókori Róma örököseinek tartották magukat. Ugyancsak 1397-1401 között tanított Firenzében óriási hatással a bizánci Manuel Chrysoloras (1350-1415), s általa feltárult a humanisták előtt a görög klasszikus filozófia ismeretlen világa.
A kora reneszánsz a világegyetemet egy szigorúan egzakt, a matematikai tudományok által leírható formában képzelte el. Nem véletlen, hogy ekkor született meg az egy enyészpontos perspektíva, amely lineáris hálót „terített" a világra.
A reneszánsz építészet a gótikus épületszerkezetekből és építéstechnikával nőtt ki. Első mestere, Filippo Brunelleschi (1377-1446) működésében éppen ezt az átmenetet figyelhetjük meg. Számára a legfontosabb fogódzók - a humanisták útmutatása nyomán - az ókori épületek voltak, azok formáit próbálta alkalmazni, szerkezeti lényegüket ellesni. Kortársaival együtt a romanika nevezetes firenzei emlékeit - így a Battisterót, a San Miniato al Monte-templomot - is antikoknak vélték, így épületein a klasszikus épületelemeket - oszlopfőkön, párkányokon - békés egymás mellett élésben láthatjuk a fenti protoreneszánsz emlékekről másolt formákkal. Első műve a firenzei Dómkupola (1420-1436) volt, ahol a tradicionális szerkezetet - a bordákkal megerősített kolostorboltozatot - az ókori emlékek tanulmányozásából leszűrt tapasztalatokkal, a gyűrűfeszültségekkel operáló kettős bolthéj elve alapján szerkesztette meg, külső felszínén a régi-új formákkal. Nem pusztán műszaki brívúrt hajtott végre: a monumentális, Firenze egére rajzolódó kupola a firenzei polgárok tudatát is átformálta. Ezentúl a város polgárai „a kupola árnyékában" születettnek érezték magukat.
Brunelleschi legfontosabb épületei egyházi rendeltetésűek: a San Lorenzo (1419-1470 körül) és a Santo Spirito (1436-1482) templomai hagyományos bazilikális elrendezésűek, négyzetükben kupolával megkoronázott latinkereszt alaprajzzal, téregységeiket a négyzetrácsos modulrendszer határozza meg. A Santa Croce vagy a San Lorenzo széles arányú, kétszintes árkádsorral körülvett kolostorudvarai, chiostrói csak formailag hoztak újat, a San Lorenzo Sagrestia Vecchiája (1419-1429) vagy a Santa Croce Cappella Pazzija (1430 körül - 1461) koncentrált centrális terei építészeti gondolatukban is invenciózusak.
Firenze irányítói, a Mediciek családi palotájukat azonban nem Brunelleschi túl díszes és nagyszabású, hanem az arisztotelészi magnificentia szellemében, a szerényebb Michelozzo-féle (1396-1472) tervek alapján építették meg (1444-1460).
A kora reneszánsz építészei közül Leon Battista Alberti (1404-1472) és Filarete (1400 körül - 1469), valamint a Francesco di Giorgio Martini (1439-1502) gyakorolta a legnagyobb hatást a kortársakra. Ők írták meg a kora reneszánsz első építészeti traktátusait, amellett, hogy gyakorló építészként is jelentős alkotásokat hoztak létre.
A magyar reneszánsz Európában elsőként vette át Itáliából - a Velencei Köztársasághoz tartozó Dalmáciával párhuzamosan - a reneszánsz művészetet. E jelentős tény hátterének, okainak feltárását már sokan megkísérelték - többek közt legnagyobb Mátyás-kutatónk: Balogh Jolán (1900-1988) vagy Feuerné Tóth Rózsa (1928-1985) -, a válaszok mindig kissé eltértek egymástól. Balogh Jolán az Itáliával az Anjou-kor óta fennálló szoros politikai-kulturális kapcsolatok mellett elsősorban Mátyás mecénási egyéniségében kereste a jelenség magyarázatát. Ma azonban legalább ilyen fontosnak tartjuk a humanista kapcsolatokat, elsősorban azt, hogy az értelmiség itáliai egyetemekre járt, s így bekapcsolódtak az ottani humanista vérkeringésbe. Pier Paolo Vergerióval (1370-1444), a humanista nevelés első fő teoretikusával, aki Zsigmond kíséretében vett részt a konstanzi zsinaton, majd az uralkodó budai udvarában élt, Vitéz János (1408-1472) igen szoros barátságot tartott fenn. Vitéz, a magyar korai humanizmus legfontosabb alakja nemcsak Mátyás nevelője, s később kancellárja, de a következő nemzedék humanista képzésének legfontosabb mecénása is. Legnagyobb tette a pozsonyi egyetem, az Universitas Istropolitana 1467-os alapítása. Közép-Európa új, jelentősnek ígérkező, de tiszavirág-életű szellemi központja azonban Vitéz halála után lassan elenyészett.
1470 és 1541 között Magyarország óriási ívet járt be történelmében. A korszak első része, Mátyás uralkodásának (1458-1490) második fele a középkori magyar állam fejlődésének csúcspontja: az ország politikailag, gazdaságilag és kulturálisan egyaránt Európa egyik fontos hatalmává vált. Ezután hosszú hanyatlás következik, 1526-ban a mohácsi csatában nemcsak a király esett el, de a középkori egységes magyar királyság is gyászos véget ért, majd 1541-ben Buda elfoglalásával három részre esett szét az ország, s mint egységes művészeti provincia is megszűnt létezni.
Mátyás uralkodásának második korszakát több fontos esemény készítette elő. Mátyás 1463-ban III. Frigyessel megkötötte a bécsújhelyi békét, s visszakapta a Szent Koronát, amellyel a következő évben Székesfehérvárott megkoronáztatta magát. Csak ekkor készíttette el kettős felségpecsétjét, aranybulláját és titkos pecsétjét. 1468-ban a pápa késztetésére és támogatásával megindította háborúját a huszita Podjebrád György cseh király ellen, majd a következő évben a cseh katolikus rendek Olmützben királlyá koronázták. Csehország másik részét, központi területeit Podjebrád György cseh király, majd halála (1471) után a megválasztott új uralkodó, Jagelló Ulászló tartotta a kezében. Mátyás felségterületéhez Morvaország, a ma a Lengyelországhoz tartozó, Wrocław/Breslau/Boroszló székhelyű Szilézia és Lausitz (a Németországban Szászország délkeleti csücskét képező tartomány) tartozott. Az egyre szuverénebb, a török hadszíntér helyett Csehországban hadakozó Mátyástól korábbi humanista támogatói elfordultak, majd 1471-ben - sikertelen - összeesküvést kíséreltek meg ellene Vitéz János és Janus Pannonius vezetésével. Mátyás gyorsan felszámolta a zendülést, két vezetője még 1472-ben távozott az élők sorából.
Az 1470-es évek elején így lezáródott Mátyás uralkodásának első szakasza, amelyben megerősítette hatalmát hazai ellenzékével, a rivális Habsburg III. Frigyessel és a törökökkel szemben. Ettől kezdve fő célja egy, a Hunyadi-ház vezette erős közép-európai birodalom megteremtése volt, s feltehetőleg aspirált a császári címre is, ami Zsigmondra való tekintettel nem is volt olyan elképzelhetetlen. 1476-ban az Aragóniai Ferdinánd nápolyi király lányával, Beatrixszal kötött házasság csak az Itáliával való kapcsolatokat fonta szorosabbra, s kapcsolta be Mátyást a Lega szövetségébe, a várt fiú utóddal nem ajándékozta meg. Legfontosabb külpolitikai törekvéseként küzdött III. Frigyes magyar trónigénye ellen, 1482-1490 közt meghódította Ausztria keleti részét, és nemcsak Bécsújhelyet (Wiener Neustadt), hanem Bécset is elfoglalta. Utolsó éveiben törvénytelen fia, Corvin János trónutódlását próbálta biztosítani, ezt a célt szolgálta, hogy a Hunyadi család hatalmas birtokait fiának adományozta, valamint a Bonfini által konstruált, az antik római családtól való származás Corvinus-legendája is. Corvin János és a Corvinus-ház politikai legitimálását szolgálta az utolsó években óriási ütemben fejlesztett királyi könyvtár is, amely ekkor a Corvina-könyvtár nevet kapta.
Mátyás műve azonban halála (1490) után gyorsan összeomlott. Utódjául a rendek nem törvénytelen fiát, hanem riválisát, Jagelló Ulászló cseh királyt választották meg, akinek a magyar oligarchia jóval kevesebbet engedett át a hatalomból, mint amennyivel Mátyás kézben tartotta őket. II. Ulászló (1490-1516) bevételei csak töredékét tették ki Mátyásénak, a fekete seregre (amelyre Mátyás még bevételei felét költötte) sem maradt pénz: feloszlatták a fokozódó török veszély ellenére. A várt, Jagelló-ház vezette törökellenes közép-európai összefogás sem valósult meg. A leggazdagabb főpapok és főurak ugyanakkor királynál is nagyobb politikai és gazdasági hatalomra tettek szert. A társadalom belső problémái is kiéleződtek: Bakócz Tamás esztergomi érseket X. Leó pápa törökellenes keresztes hadjárat megszervezésével bízta meg, amely 1514-ben parasztháborúba torkollott. Bakócz 1511-1514 között Itáliában járt, azt várva, hogy II. Gyula pápa utóként megválasztják Szent Péter trónjára, ám ez Giovanni de'Medicinek sikerült, aki sürgősen eltávolította Rómából a még mindig zavaró, nagy hatalmú ellenfelet.
II. Ulászló halála után fia, II. Lajos lépett a trónra (1516-1526). Uralkodása alatt az ország végképp szétesett az arisztokrácia belső harcaiban. 1526-ban az Oszmán-török Birodalom történetének csúcspontján Szulejmán szultán (1520-1566) megindult Magyarország ellen, s a mohácsi csatamezőn másfél óra alatt legyőzte a sokkal kisebb létszámú magyar hadat. A csatából menekültében, páncéljának súlya alatt fúlt bele a Csele patakba az ifjú király. A török bevonult Budára, és végigpusztította az ország középső részét, de még másfél évtizedig nem foglalta el.
1526-tól két király uralta Magyarországot: a nyugati országrészt Habsburg I. Ferdinánd (1526-1564), a keletit (Szapolyai) I. János (1526-1540) volt erdélyi vajda, a törökök vazallusa. 1540-ben, I. János halálakor a Habsburgok megtámadták Budát. A szorongatott fővárost a törökök mentették fel, de csellel el is foglalták (1541), s ezzel, valamint a királyság középső területeinek török kézbe jutásával Magyarország másfél évszázadra három részre szakadt.
Mind a Mátyás-korra, mind a Jagellók uralmára a rendkívül intenzív építőtevékenység a jellemző, hiszen az ország gazdasági állapota is ezt segítette elő.
A korábbi véleményekkel szemben, amelyek az ekkori Magyarországot egy végzete felé rohanó, hanyatló, válságos államalakulatnak tartották, Klaniczay Tibor álláspontjával értek egyet, aki így írt: „A Mohácsnál elbukott országot - minden látszat ellenére is - egy gazdag, nagy és reményteljesen fejlődő országnak tekinthetjük." Míg a művészeti produkcióban Mátyás időszakában a központi, királyi műhelyek szerepe, hatása a döntő - hiszen a reneszánsz is szűk körű udvari művészetként indult -, addig a következő periódusban, a Jagelló-korban a királyi udvar iniciáló szerepe lényegesen kisebb volt.
1459-ben az építőpáholyok regensburgi gyűlése Magyarországot a bécsi páholy érdekterületévé nyilvánította. A XV. század közepén hazánkban, a jelentős építkezéseken a bécsi művészeti kapcsolatok dominálnak. Folytatódott a hálóboltozatos terű templomok építése. Az 1470-es évek eleje fordulatot hozott a magyarországi művészetben. Egyszerre két „modern" művészeti tendencia is jelentkezett. Az egyik a késő gótikus stíluskörben hozott újat. A XV. század első felében francia és flamand területeken alakult ki az új irányzat: a felületeket dús ornamentikával, heraldikus dísszel beborító, azt tárgyilagos, realisztikus portréábrázolásokkal összekapcsolódó tendencia, amely a század közepén a Közép-Rajna-vidék közvetítésével jutott el Szászországba (Meissen, Albrechtsburg), valamint Sziléziába (Wrocław/Boroszló, Városháza) és Csehországba, azokra a területekre, amelyet Mátyás éppen akkoriban, az 1460-as évek végén foglalt el. A magyarországi késő gótikus építőműhely gyakorlatában az 1470-es évektől jelentkezett az új stílusirány: a geometrikus alapformába foglalt, áthatásokban gazdag profilírozású ajtó- és ablakkeretek a budai királyi palota építkezésein, a pesti belvárosi plébániatemplom egyes részletein, Pannonhalmán, a bencés templom és kolostor átépítésén, majd később, az 1490-es években Kolozsvárott, a Farkas utcai obszerváns ferences és óvári domonkos kolostor, Désen pedig a plébániatemplom épületén.
A másik modern tendencia az all' antica kora reneszánsz művészet volt. Importálására anyagi erővel a kezdetekkor csak az uralkodó, Mátyás rendelkezett. Ő sem minden építkezésén alkalmazta, hanem csak néhány kiemelt luxushelyen, elsősorban a budai és visegrádi királyi palota átépítésén. A vezető itáliai művészek (Chimenti Camicia, Giovanni Dalmata, a Márványmadonnák mestere, esetleg Benedetto da Maiano) vezetésével itt dolgozó itáliai és dalmát mesterek lehetővé tették az itáliai reneszánsz, elsősorban a toszkán kortárs művészet legmagasabb szintű recepcióját. Ugyanakkor a mecénásnak a művek létrejöttében játszott döntő szerepe miatt a másik fontos tényező Mátyás művészeti és építészeti kérdésekben jártas humanistája, a neoplatonikus Francesco Bandini majdnem másfél évtizedes jelenléte volt, aki pallérozta Mátyás építészeti tudását. Ő volt az, aki Mátyás számára elhozta Itáliából Filarete építészeti traktátusát, amelyet aztán Bonfini fordított le a királynak latinra. A budai könyvtárban ezenkívül Alberti építészetről szóló tíz könyve is megvolt legalább két kéziratos példányban.
A Mátyás-korban a főurak vidéki építkezéseinek késő gótikus épületein egyelőre csak újfajta dekorációs elemként tűnik fel a reneszánsz: Báthori Miklós váci püspök Vácról és Nógrád várából származó címerkövein (datálva 1485-ből és 1483-ból), Szatmári Györgyén 1492-ből a kassai Szt. Mihály-kápolnáról, Báthori püspöki palotájában a balusztrádban vagy kőkeresztes ablakok formájában Filipecz János váradi püspöki palota építkezésén (1490 körül). A Jagelló-korban azután nemcsak a királyi, de a gazdag főpapi-főúri építkezések is a reneszánsz szellemében készültek: már teljes épületeket emeltek az új stílus kívánalmai szerint. Ekkor készült nemcsak az Ulászló által építtetett két nyéki villaépület, de Bakócz Tamás esztergomi sírkápolnája vagy Szatmári György pécsi püspök tettyei villája is. A Bakócz-kápolna kiemelkedő művészi színvonalánál fogva, valamint azért is, mert az első centrális reneszánsz épület Itálián kívül, szerencsésen elkerülte a pusztulást. Ennek magyarázatául szolgálhat, hogy egyrészt a törökök megkímélték az iszlám vallási építészetben is elfogadott centrális térformája miatt, majd később az új klasszicista székesegyház építése során kövekre szedték szét, s az új templomépület mellett állították össze újra. A Bakócz-kápolna igazán firenzei karakterétől lényegesen eltér a gyulafehérvári székesegyház Lázói-kápolnája (1512), ahol egy talán lombard tervet egy helyi késő gótikus műhely próbált megvalósítani.
A Jagelló-kor volt az a periódus, amely a közös uralkodóház miatt is eljuttatta a Mátyás-kori kora reneszánsz eredményeit a szomszédos országok fővárosaiba, művészeti központjaiba. Így az 1499-1505 közötti években a budai udvarban élt Zsigmond herceg lengyel királyként átépíttette a krakkói Wawelt (1507-1516) egy olyan firenzei mesterrel, Francesco Fiorentinóval, aki Budáról érkezett a lengyel fővárosba. Zsigmond sírkápolnája (1519-1533) a Wawel székesegyházának oldalán magyar vörös márványból épült a szintén hazánk érintésével odaérkezett firenzei Bartolomeo Berrecci tervei alapján. Gnieznóba Jan Łaski érsek Johannes Fiorentinust Esztergomból hívta sírkövek faragására.
Mátyás morvaországi kormányzója, Ctibor Tovačovský z Cimburka tovačovi várába plántálta át a budai reneszánsz elemeit keresztosztású ablakaival, címerkövével. Ulászló prágai rezidenciája, a késő gótikus hálóboltozattal fedett hatalmas Ulászló-terem ugyancsak Mátyás (meg nem értett) reneszánszának visszfényét sugározza ablakaival. Ugyanakkor mestere, Benedikt Ried (Rejt) révén létrejött a visszacsatolás is: a Budán tapasztalatokat gyűjtő neves késő gótikus tanultságú mester feltehetően először itt, a Zsigmond-udvar keleti, ún. konyhaépületén konstruálta meg azt a rendkívül jellegzetes összetett csonka gúla tetőzetet, amelyet később hazájában, az Ulászló-terem tetőzetén és a Kutná Hora-i Szent Borbála-templom lefedésénél is alkalmazott. Az utóbbi város kastélyának festett famennyezete (1493) ugyancsak a budai „aranyos" kazettás mennyezetek hatását mutatja, s egyúttal mindkettő firenzei eredetét is bebizonyítja. A budai palotakápolna új, Ulászló-kori hálóboltozatánál a prágai Szent Vitus-székesegyház királyi oratóriumáról (Hanuš Spiess, 1490-1493) ismert ún. csonkolt faágas motívumok, de a visegrádi ferences templom és kolostor (1512-ig) részletei is az erős cseh művészeti hatásról, összefüggésekről tanúskodnak.
Mátyás uralkodásának második fele (1475–1490) >> |