Szöveggyűjtemény: A Telefonhírmondó

A Telefonhírmondó története

Egy újság, amit nem írnak, de mondanak; ...újság, amit nem naponként vagy hetenként adnak ki, hanem óráról órára - folyton, reggeltől estig... A szociális forradalomnak ki kell törnie, mert a szocializmus fő szóvivői: a nyomdászok és betűszedők kenyér nélkül maradnak." Ezek a sorok több mint száz évvel ezelőtt jelentek meg, 1893-ban, amikor Budapesten bemutatkozott a telefonhírmondó. A telefon elvére épülő hangújság feltalálója Puskás Tivadar (1844-1893) volt. A pesti hajózási vállalkozó fia korábban a bécsi műegyetemre járt. Itt hozta létre a világkiállítás évében (1873) Közép-Európa első utazási irodáját. Később Brüsszelben távíróhálózat kiépítésével foglalkozott (1876).

Mikor értesült Bell találmányáról, a telefonról, azonnal Amerikába utazott, hogy megtekintse. Felkereste Edisont is, akit meggyőzött arról, hogy a telefon korszakalkotó találmánnyá válik, ha kidolgozzák a telefonközpont működési elvét. Ezt maga el is végezte Edison óriási laboratóriumában, ahol 1876 őszétől egy évig dolgozott. Ezután Edison európai megbízottja lett, Párizsban például ő építette ki az első telefonközpontot és telefonhálózatot, akárcsak szülővárosában, Budapesten, 1881-ben.

A telefonhírmondó számos későbbi találmánya és kísérlete közül a legérdekesebb (1892). A találmány lényege az volt, hogy egy beszélő hangját, azt megsokszorozva, tetszés szerinti hallgatókészülék között osztja szét. Hamarosan létrejött a műsorközlő stúdió és a budapesti hálózat is, mely független volt a már meglévő telefonvonalaktól és -készülékektől. Így jelent meg először a világon a hangközlő újság (1893), a rádió közvetlen elődje. Az előfizetők szobájának falára két hallgatókészüléket szereltek fel, természetesen beszélőrész nélkül.

A műsor leghangsúlyosabb részének a hírközlés számított: a híreket nappal folyamatosan közölte és óránként változtatta. A legfontosabbak a tőzsdei jelentések voltak, ezek negyedóránként változtak, és a pestin kívül az induláskor három, két év múlva hét európai és egy amerikai városból közölt árfolyamokat. A Telefonhírmondó esténként és hétvégén hangverseny-, opera- és színházközvetítésekkel szolgált. Saját stúdiójából is továbbított irodalmi felolvasásokat, kamarakoncerteket.

A fogadtatás kedvező volt, úgy tekintettek a találmányra, mint az újságírás, az információterjesztés forradalmasítására. A telefonhírmondó nemcsak gyorsabbnak, de zabolátlanabbnak is ígérkezett a nyomtatott elődnél. "Persze nagy baj esik a büntetőkódexben is - írta egy korabeli lap. - Az lesz a kérdés, hogy ez is sajtó-e, s az így elbeszélt becsületsértések és effélék esküdtek elé tartoznak-e vagy járásbíróság elé?" (Pesti Hírlap, 1893. február 17.). A hatóságokban még az is felmerült, hogy hasonló módon képeket is lehet majd továbbítani, így aggodalmukban előrevetítették a kábeltelevíziót és az internetet, melyeknek valóban előfutára volt a telefonhírmondó, akárcsak, természetesen, a rádiónak.

Puskás az indulás évében meghalt, de a telefonhírmondó történetének ezzel nincs vége: egészen a második világháborúig, vezetékeinek tönkremeneteléig működött - bár 1925-től, a budapesti rádió beindulásától azzal azonos műsort közvetített.

Puskás Tivadar a legkimagaslóbb volt azoknak a magyar feltalálóknak a sorában, akik a hang és a kép rögzítését, reprodukálását, továbbítását tűzték ki célul. Kempelen Farkas (1734-1804) ugyan a királynő számára készített boszorkányos sakkozógépével vált ismertté, de legfontosabb találmánya beszélőgépe volt, mely reprodukálni tudta az emberi hangot. Ez, akárcsak remek gőzgépelgondolása, saját korában ismeretlen maradt. Mihály Dénes 1917-ben hozta létre az első, még mechanikus elven működő televíziót, Békési György pedig 1961-ben kapott orvosi Nobel-díjat találmányáért, melynek segítségével a siket gyerekeket lehet beszélni tanítani.

**

Puskást már az 1881-es párizsi operaközvetítés idején foglalkoztatta a gondolat: hogyan lehetne ilyen műsorokat sokszorta több hallgatókészülék között "szétosztani"? A megoldás első változata 11 évvel később, 1892-re született meg - ekkor adta be Puskás első szabadalmát, mégpedig Budapesten kívül Németországban, Angliában, az Egyesült Államokban, Kanadában, Mexikóban és Ausztráliában. (A tényleges bejegyzés csak Mexikóban és Ausztráliában történt meg ekkor.)

Az adás 1893. február 15-én indult el. A szerkesztőség az Astoriától nem messze, a Magyar utca 6. szám alatt volt, négy szerkesztővel és mintegy száz munkatárssal. "Mint a méhkasra, rajzanak be és ki a tudósítók és dolgozzák fel a munkatársak a beérkezett táviratokat, híreket és külföldi újságokat. Egy külön terem arra szolgál, hogy telefon útján érintkezzék a szerkesztőség a külvilággal. Kilenc telefon áll a tudósítók és a gyorsírók rendelkezésére. Külön összeköttetésben van a szerkesztőség a képviselőházzal és külön telefonvonal közvetíti a börzetudósításokat. Az így beérkezett híreket feldolgozva és szépen leírva megkapják a felolvasók, akik felváltva olvassák fel az e célra szánt készülékek előtt egy e célra berendezett szobában a kiadásokat" - írta az Ország-Világ az indulás évében. 
 

Az indulás évében a Telefonhírmondónak még nem voltak külön vezetékei és készülékei, így adásait csak a beszélgetőtelefonnal rendelkezők hallgathatták, ha a központon keresztül a Hírmondó kapcsolását kérték. Később - már Puskás halála után, de az ő, illetve Szmazsenka Nándor, a telefontársaság műszaki igazgatójának elgondolásai szerint - a beszélgetőtelefon-vonalaktól teljesen független hálózatot építettek ki. (Többször előfordult, hogy valaki az ablaka alatt elhaladó vezetékről egy dróttal "lelopta" az adást, ami ellen a Telefonhírmondó panaszt is emelt.) Az előfizetők egy cserfa lapot kaptak, melyet a szobafalra erősítettek. "Két drót vezet az utcáról e laphoz, melyen két hallgatókagyló lóg, melyek örökösen öntik a hírt reggel 9 órától este 9 óráig. A közönség tudja azt, hogy minden órában kap egy új kiadást, melyet óránkint annyiszor ismételnek meg, ahányszor az egy órában lehetséges. Így az előfizető óránként csak egyszer kénytelen a hallgatókészüléket a füléhez tenni, mert bármikor jön az óra leforgása alatt, mindig meghallhatja az egész kiadást, csak akkor teszi le a hallgatókat, amikor ismétlést hall" - írja a fentebb idézett lap. 

A Hírmondó írásos engedélyezés nélkül, afféle "kalózadásként" indult, s csak két héttel később fordult Puskás hivatalos beadványban engedélyért - ekkor is azért, hogy az kizárólagosan őt illesse meg ötven évre. Az engedélyezést azonban már nem érte meg, 1893. március 16-án szívrohamban meghalt.

A kormány kiemelten foglalkozott az engedélyezés kérdésével, egyszerre négy minisztérium és a miniszterelnökség képviselői tárgyaltak a kérdésről. Az értekezlet összehívását indokló határozatból - mely a kereskedelmi minisztériumban született - kiderült, hogy miért. Eszerint ugyanis a Telefonhírmondó "fontos hatalmi eszközzé fejlődhetik", hiszen gyorsan lehet tudatni mindenkivel "a hadászati, politikai, államrendészeti, társadalmi" értesüléseket. "Sőt, nem lehetetlen olyan berendezés sem, hogy villamos úton nemcsak a beszéd legyen hallható, hanem maga a beszélő személy, vagy a papírlapra írt közlemény szemmel is láthatóvá váljék. Ezek a szempontok magukban véve is a legnagyobb óvatosságot parancsolják." (Különös dolog, hogy a telekommunikáció újabb távlatai talán nem is Puskásban vagy más tudósban, hanem az azt korlátozni kívánó hatóság hivatalnokaiban merült fel először.) Mivel pedig a Telefonhírmondóra a hatályban lévő sajtótörvény nem volt érvényes, újféleképpen kellett korlátozni. Ezért az engedélyezés kötelezte a Hírmondót, hogy a híreket előre írja le, a felelős üzletvezető és a bemondó azokat aláírni köteles, az aláírt lapokat pedig az érdekelt minisztériumokhoz naponta, a budapesti rendőrséghez naponként háromszor be kell küldeni. Az ötven évre kért kizárólagos engedélyt Puskás öccse és örököse, Albert nem kapta meg. Puskás Albert ezért az egész vállalkozást, a szabadalom tulajdonjogával együtt, Popper István ügyvédnek adta el, aki a kormány engedélyezési feltételeit elfogadta (1894. szeptember 26.). Popper létrehozta a Telefonhírmondó Rt.-t, kiépítette saját hálózatát, folyamatosan korszerűsítette a berendezéseket, bővítette és áttekinthetővé tette a műsort

Az előfizetés nem számított drágának, hiszen csak egytizede volt a normál telefon-előfizetésnek, 18 forint egy évre (10 kg cukor, 20 kg kávé ára), miközben a felszerelés ingyenes volt. Kéttucatnyi előfizetővel indult az adás 1893. februárjában. A következő évben már 700, két év múlva 4915, három év múlva 6185 előfizető volt. Ebben az évben ünnepelték Magyarország ezeréves fennállását. Az ezredéves kiállításon önálló pavilont szenteltek a telefonhírmondónak, ahol a király a külön számára készített készülékkel próbálhatta ki Puskás találmányát. Ekkortól kezdve az előfizetők száma ingadozott. (1897: 5500, 1898: 6347, 1899: 7629, 1900: 6437, 1901: 5873, 1902: 4785, 1903: 4117, 1904: 3608, 1905: 3440, 1906: 3764, 1907: 5000, 1908: 5528, 1909: 5583, 1910: 5477, 1911: 5507, 1912: 5291, 1913: 4702, 1914: 3763, 1915: 2821, 1916: 3097, 1917: 4000, 1918: 5284, 1919: 5741, 1920: 5774, 1921: 5841, 1922: 5440, 1923: 5170, 1924: 4815, 1925: 4565, 1926: 4650, 1927: 5462, 1928: 7201, 1929: 8696, 1930: 9107.) A drótvezeték a Puskás-kori 69 kilométerről 1200 kilométerre bővült. 

Közben a szolgáltatásokat folyamatosan bővítették. Bevezették a "riadójelet", mely a szenzációs hírek bemondása előtt figyelmeztette a tulajdonost, hogy menjen a készülékhez. Hordozható állomásokat hoztak forgalomba, melyek a lakás különböző szobáiban voltak felszerelhetőek. 1897-ben kezdődtek meg a Telefonhírmondó-nyelvtanfolyamok, anyanyelvű tanárokkal. (A tanfolyamokat a hozzájuk tartozó füzetek megvásárlásakor kellett kifizetni.) Pontosidő-jelzést is vállaltak. 

A Telefonhírmondó Rt. nyerte el a rádiós műsorszórás koncesszióját is, így a budapesti rádióadások a Telefonhírmondó helyiségeiből, munkatársainak segítségével indultak el 1925. december 1-jén. A műsorszolgáltatás egy ideig párhuzamosan, rádióhullámokon és telefonvezetékeken egyszerre folyt, egészen a II. világháborúig, amikor a Hírmondó vezetékrendszere teljesen tönkrement. Ezután már nem hozták helyre. 

Puskás tervezte a telefonhírmondó külföldi meghonosítását is, de korai halála miatt ezt nem tudta megvalósítani. Az első években érkeztek külföldi érdeklődők, ám a tulajdonosokkal nem tudtak megállapodni. (1911-ben, New Jerseyben rövid ideig működött egy Telephone Herald, mely felépítésével, műsorával is pontosan a budapesti elődöt másolta, ez azonban pár hónap alatt tönkrement. A telefonhírmondót, melyet Puskás világszenzációnak szánt, külföldön lassan elfeledték. 

(Lőrinc László: A telefonhírmondó c. írása alapján)

   Kérészné Szabó Klára: A Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. közvélemény-kutatásairól >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés