II. Világi építészet

Késő barokk kastélyok

A század hetvenes éveitől fokozatos változás érezhető a magyar építészetben. Régebben, az osztrák szakirodalom hatására, copfnak nevezték ezt a korszakot, mert a leggyakrabban használt díszítőmotívum, a feszton, emlékeztetett az ebben az időben divatos parókaformára. A sajátos ornamens természetesen csak az építészet felületi jelenségeihez tartozik - ez nem az egyetlen, s nem is a legfontosabb jellemvonása. A változás a díszítés módosulásánál sokkal mélyebb volt, s ezért inkább klasszicizáló késő barokknak nevezzük ezt a fázist, jelezve, hogy az átmenetet képezte két korszak határán. Mária Terézia és II. József fiziokrata és merkantil elveket egyesítő gazdaságpolitikája Magyarországon is fejlődést eredményezett s mindez, a felgyorsult polgárosodási folyamattal együtt, az építészetre is kiható változásokat hozott. A kereskedelem, a közlekedés korszerűsödése, a céhrendszer erősödése, az oktatás modernizálása számos új építési feladat (mezőgazdasági, ipari épületek, vámházak, színházak, könyvtárak stb.) és megrendelő (hivatalok, városi magisztrátusok, polgárok) megjelenését vonta maga után. Megváltozott az építészet gazdasági, szervezési háttere is; míg néhány évtizeddel korábban sokszor még az építőanyagok beszerzése is nehézségekbe ütközött, ebben az időszakban ilyen problémákról nem szólnak a források. Egyes adatok például a téglaégetők számának növekedéséről tanúskodnak. Nem volt hiány szakképzett mesterekben sem - a céhes mesterképzés kellő számú mestert biztosított a hazai építkezésekhez. A rajzoktatás bevezetése a mintalapok útján a legkorszerűbb építészeti irányzatokkal, a legdivatosabb díszítőmotívumokkal ismertette meg az építészeket, és a sokféle hatás révén - miként Európában szinte mindenütt - stíluspluralizmus alakulhatott ki. Az egyik nagy stílusvonulat az antikvitást vette mintául, s legfontosabb motívumaival azt igyekezett újjáéleszteni. Magyarország, amelynek nyugati fele négy évszázadig Pannonia provincia néven a Római Birodalom fontos része volt, mindig is bővelkedett ókori maradványokban. Nagy számban kerültek elő a szarkofágok, feliratos kövek, sírlapok, faragványok, melyek gyűjtése, új épületekbe való beillesztése, s kiállítása elterjedt dolog volt a XVIII. században. Felerősödtek a törekvések, amelyek a helyi tradícióra építve, a dicső múltat felidézézve, aktualizálva egyes helységek, vagy régiók fontosságát igyekeztek kiemelni (pl. Szombathelyen, az újonnan alapított püspöki székhelyen az ókori Savariara utaló műalkotásokkal). Ezek a törekvések csak kiegészítették és felerősítették az elméletben, a művészképzés gyakorlatában, a mintalapok motívumaiban megfigyelhető antik tiszteletet, amely a barokk építészetben amúgy is éreztette hatását. Az udvar is támogatta ezt a klasszicizáló felfogást. J. N. Jadot udvari főépítész már 1739-1745 között diadalívet emelt Firenzében Mária Terézia tiszteletére - szinte pontosan követve az ókori mintákat. Az udvarhoz közelálló Migazzi, váci püspök, aki egyúttal bécsi érsek is volt, az uralkodó pár látogatásának tiszteletére 1764-ben Vácott, püspöksége székhelyén hatalmas, egynyílású diadalívet építtetett kőből. A művet a Franciaországból Bécsbe érkezett Isidore Canevale antik előzmények alapján tervezte, de a geometriai formákat, a sima, dísztelen felületeket - vagyis a korszak klasszicizmusának eszményeit - elődeinél jobban hangsúlyozta. Diadalkapuk a század végén is készültek még, például Pesten, 1790-ben, II. Lipót koronázására, vagy két évvel később a nádor látogatása alkalmából. E művekkel rokon az az előcsarnok, amelyet 1792-ben, I. Ferenc magyar királlyá koronázása alkalmából Tallherr kamarai építész a budai Mária Magdolna-templom elé épített. Ez az építmény timpanonnal koronázott diadalívformát mutat - vagyis a később homlokzati elemként alkalmazott klasszicista portikusz alapsémáját. A díszítmények szinte teljes hiánya, a nyitott és a zárt felületek harmonikus aránya, az egyenes vonalak, a horizontálisok és vertikálisok uralma jól megkülönbözteti ezt az alkotást a barokk művektől.

A klasszicizáló későbarokk azonban még nem jelenti az épületek antikos megjelenését, netán az ókori művek másolását. Ekkoriban még nem törekedtek az archeológiailag pontos építésmódra és formálásra, csak evokációra, az antik felidézésére. A XVIII. századi francia építészetelmélet egyik kulcsszava a „simplicité" (egyszerűség). Ez az ideál a természet követését tűzte céljául, amely józan, csak a legszükségesebbre szorítkozik. A kor többre becsülte Homérosz egyszerűségét Vergiliusz kifinomultságánál, és a példaértékűnek tekintette a görögök természetes egyszerűségében megnyilvánuló nagyságát. Az építészet, az ornamentika vonatkozásában az aprólékos, a finoman tagolt helyett néhány nagy tömeg, vagy tagolóelem alkalmazását tartották eszménynek. Az egyszerűség azonban nem az eszközök puszta korlátozását, elszegényesítését jelenti, hanem a világosságot, áttekinthetőséget, a felesleges kerülését. A simplicité az építészek számára egyrészt a férfiasan egyszerűnek tartott dór oszloprend használatát, másrészt a legszükségesebbre korlátozódó tervezést jelentette.

A simplicité fogalmával tehát szorosan együtt jár a természetes és az antik fogalma is. Az ókori művészek csak példát mutatnak a természet követésére, mert az ő művészetük a természet másolásán, racionális értelmezésén alapszik.

A korszak építészeti stílusában a klasszicizmus mellett még erősen megnyilvánultak a barokk stílus elvei is. Az architektonikus kiképzés azonban az érett barokkhoz képest általában leegyszerűsödött. Nem fogadjuk el ugyan Hans Sedlmayr nézetét, hogy a jozefinista korszak építészetében a műfajok nivellálódása a legalsóbb szinten történt, bár tény, hogy vannak erre utaló jelek. Mária Terézia és utódai a korábbi ünnepélyes, reprezentatív, a „birodalmi" igényt hangsúlyozó stílus helyett egy intimebb, a privát szférát kiemelő építészeti irányt részesítettek előnyben. Kezdett különválni az uralkodó magánmegbízásából és az állam céljaira készült építészet, s utóbbit egyre inkább csak a célszerűség, az egyszerűség, az olcsóság igénye határozta meg. Ezt a felfogást képviselték az udvari építészek is, akik egyre inkább hivatalnokokká, egy birodalmi szinten is egységes, funkcionalista, a felesleges díszítést kerülő építészetet igyekeztek megvalósítani.

Canevale poligonális alaprajzú pesti Újépülete (1776-tól), F. A. Hillebrandt nyolcvanas években, a kormányszékek budai elhelyezéséről, a pesti német színházról (1792) szóló tervei jól példázzák ezt a felfogást. Úgy látjuk, a korszak magyarországi építészetének legnagyobb fogyatékossága, hogy még nem alakultak ki a megváltozott feladatokhoz illő, azokat kifejező formák. Új szerkezeteket, újfajta téralakítást nem figyelhetünk meg, de a régi elvek sem dominálnak egyértelműen. Az U alakú barokk alaprajzot kezdi felváltani a téglány alakú elrendezés. A rizalitos tagolás rendszere megváltozik: erős kiülésű rizalitok, megmozgatott tömegek helyett csak jelzésszerű, a felületen érvényesülő rizalitok mutatkoznak s ezek is már leginkább csak középen, a sarkokon viszont nem. A homlokzatalakítás módosult: az alá- és fölérendelés helyett az egyes szintek szerepe, mérete azonos. Eltűnnek a nyílásformák közötti különbségek, melyek addig a főemelet kiemelésére szolgáltak. A korábban általános, az épület kontúrjában is szerepet játszó manzárdtetők egyszerűbb kialakítású nyeregtetőknek adnak helyet. Megváltozik a formaképzés: a hajlított, mozgalmas elemeket az egyenes vonalúak váltják fel. A mélyített tükör, a kiemelkedő táblázat, a négyszögű mező és a falsáv a felület legfontosabb tagolóelemei. A felületek nem maradnak üresen, de a korábbi gazdagabb, rokokó ornamentumok helyett új, vízszintes és függőleges vonalakból képzett formák jelennek meg. A valóságos térviszonyokat - bármilyen egyszerű terekről is van szó - látszathatásokkal nem igyekeznek leplezni az építészek.(pl. Tallherr terve a szekszárdi r. k. plébániatemplomhoz, 1793-1798).

E két irányzat a század utolsó két évtizedében harmonikusan olvadt össze az országban, s vált egyéni, önálló arculatú helyi stílussá.

Kastélyépítészetünkben a változás jelei csak lassan mutatkoztak, de egyre szembetűnőbben. Ezt tanúsítja a tatai Esterházy-kastély, amely már a klasszicizáló késő barokk építészet számos jellegzetességét is mutatja. Esterházy Miklós (1711-1764) a tatai vár lebontását és helyén nagyszabású, szinte a fertődivel vetekedő új kastély építését tervezte. Előbb Canavaleval tárgyalt, majd Fellner Jakabot bízta meg a tervek elkészítésével. Halála azonban megakadályozta terveinek megvalósítását, s utóda, nyilván anyagi okokból, új, szerényebb épület emelését határozta el. Esterházy Ferenc józanabb, méreteiben szerényebb kastélya a vártól távolabb épült, s a vár lebontása ezután nem került szóba. Az építész ezután is Fellner maradt, akiben a család, főleg Eszterházy Károly püspök, a nagy építtető, megbízott és számos feladattal látott el. Az építkezés 1765 körül kezdődött el és 1776-ban fejeződött be. A téglány alakú, egyemeletes épület déli homlokzatának sarkaihoz két, négyszögletes torony kapcsolódik. Az érett barokk idején kialakult az a gyakorlat, hogy a kastélyokra akkor is építenek tornyokat, ha azok nem szolgálnak védelmi funkciót, részben a „kastély" fogalmának kifejezésére, részben pedig a hatalom, a főúri jelenlét jelképéül. Esterházy Ferenc a hatvanas években, szintén Fellner közreműködésével átépíttette a cseklészi kastélyát, oly módon, hogy itt is szimbolikus, nem védelmi célú tornyokat alakítottak ki. Tatán a falsíkból kiugró tornyokon kívül egyetlen síkban marad a homlokzat, a középső, hangsúlytalan két tengely szinte csak jelzésszerűen lép a falsík elé. A földszint sávozott és egyszerű ablakok nyitják meg. Az emelet ablaktengelyeit keskeny falsávok szegélyezik. Ez a szint nem magasabb a fölszintnél, csak architektúrája emeli ki az épület egészéből. Szegmensívű ablakai egyenletesen sorakoznak a homlokzaton, felettük mélyített mezőkkel, könyöklőpárkányuk alatt tábladísszel. A két középső tengely félköríves záradékú ablakai némileg eltérnek a többi ablaktól. A tornyokat manzárdra emlékeztető sisak fedi, míg az épületen lekontyolt nyeregtető van.

A kerti homlokzat díszesebb alakítása abban mutatkozik meg, hogy középen a Fellner által gyakran alkalmazott nyílásmotívum látható: a kosáríves, fúgázott homorulattal kialakított porte cochére en niche, amelyben erkélyes, nagyméretű ablak nyílik. Mindkét oldalon mozgás nélküli a falfelület, s az építész nem használ díszítményeket. A tornyok ellenére az épület körvonala zárt; a manzárd nélküli tetőzet a barokk kastélyokétól eltérő megjelenést kölcsönöz a műnek. A tervező a földszinten az ebédlőt és a kápolnát, az emeleten a dísztermet alakította ki nagyobb hangsúllyal, ám az alaprajzban e tereket nem fűzi össze, nem készíti elő reprezentatív barokk térsorral. A régi alakítás egyetlen eleme az enfilade, amely a főhomlokzat mögött vonul végig.

A barokk lakóigények és a klasszicizáló késő barokk formák kapcsolatát jelzi a keszthelyi Festetics-kastély Rantz János György által 1799-ben készített átalakítási-emeletráépítési terve. Az épület U alakú alaprajza nem változott, és feltételezhetően a régi épület hatásaként, esetleg a „kastély" fogalmához tartozónak tekintett elemként, továbbra is szerepel a középrizalitot lezáró manzárdkupola. Főleg az udvari homlokzat új architektúrája mutat a barokktól eltérő képet: a sávozott, szigorú hatású földszint felett sima falsávok tagolják a felületet. Az emeleti ablakok konzolokra támaszkodó egyenes ablakszemöldökei, a manzárd ablakok köténydíszei a századvég stílusát idézik. Ugyancsak a klasszicizáló stílusba tartozik (már a barokkban használt korinthoszi fejezetet felváltó jón fejezet révén is) az udvari portikusszerű négy oszlop is. Meglehetősen ügyetlen megoldás, mert a középrizalit két szintjét átérő oszlopok a legfelső, manzárd szint erkélyét tartják - azaz nem a piano nobiléhez kapcsolódnak.

Kastélyépítészetünkben viszonylag kevés az olyan alkotás, amely tisztán mutatja a klasszicizáló késő barokk stílusjegyeit. Ezek közül kiemelkedik Melchior Hefele terve a nagycenki Széchenyi-kastély átalakításához, amely azonban nem jutott túl a tervezés fázisán.

Az építkezés igénye azért merült fel, mert 1789-ben a kastély egyik melléképülete leégett, és a megmaradt épületek túl szűkösek lettek volna a nagyszámú személyzet elhelyezésére.

A kastély barokk külseje az 1750 körül megindult és a hatvanas évek elején befejeződött építkezési fázisban alakult ki. Ekkor az épület „egyemeletes volt, a kert közepén állott, alsó végén a színház, felsőn a kápolna" helyezkedett el.[i] A kétszintes (emeletes) rizalitok között az összekötőszárny ekkoriban csak földszintes volt.

A megrendelő az alaprajzon nem kívánt változtatni. A térségnek egy 1789-ben készített helyszínrajzán a kastély sematikus alaprajza is látható. Ebből kiderül, hogy az U alakú, az egyik oldalon három-, a másikon egyrizalitos alaprajz fő tömegei már megvoltak. Valószínűleg a beosztás sem változott: már Hefele előtt is a teremsorból és a kerti oldalon végigfutó folyosóból állt. Az emeleti termek kialakítása a földszintieket követi: pontosan ugyanolyan méretű, négyszögletes termek sorát alakították volna ki az új, második emeleten. Úgy gondoljuk, a rizalit díszterme az emeletráépítés révén kétemeletes belmagasságúra változott volna, ha az emeletráépítés megvalósul.

A főhomlokzat háromtengelyes középrizalitot, ehhez kétoldalt csatlakozó négy-négy tengelyes oldalszakaszt mutat, a két sarokrizalit helyén viszont egy-egy axisú, de nem előre, hanem kissé hátralépő szakaszt találunk. A tagolásban az építész jól ismert, a pozsonyi és a szombathelyi rezidenciákon is alkalmazott eszközeit látjuk: az egyes tengelyeket lizénákból vagy pilaszterekből és párkányokból kialakított, fülkeszerű, kissé bemélyedő mezőkből formálja meg. Erős osztópárkány választja el a földszintet az emelettől. A földszinti ablakok kőkeretesek, dísztelenek. A középrizalitban mindössze a félkörű záradékú kapu tengelye hangsúlyos; mellette kétoldalt ugyanolyan ablakok nyílnak, mint a földszint többi részén. Az emeleteket - Hefele korábbi palotáihoz hasonlóan - pilaszterszerű falsávok fogják össze, melyek egyúttal egyenletesen tagolják a felületet. E falsávoknak lábazata van, fejezete viszont nem látszik. Nem elképzelhetetlen, hogy itt a rajzoló egyszerűsítéséről van szó, bár máshol, például a rizalit fejezetein nem egyszerűsíti a formákat. A tagolás újdonsága, hogy a „negativ sarokrizalit" szélét kettős lizéna zárja és pilaszterpárnak látjuk a rizalit belső oldalánál az oldalszakaszt lezáró, s a mellette lévő, de mélyebb síkban álló, a rizalitot indító tagolóelemeket.

Az egyes szintek szerepe, hangsúlya megfelel a Hefele palotáin alkalmazott, a funkcióból következő hierarchiának. Így az alárendelt földszint felett a nagyobb ablakos díszemelet, a fölött pedig a kevésbé előkelő, s ezért kisablakos, mezzaninemelet következik. Érdekes, hogy a mester szokásától eltérően nincsenek háromszögű szemöldökök, csupán egyenesek. Ezáltal a homlokzaton kizárólag a függőleges és a vízszintes vonalak, illetve felületek uralkodnak. Füzérdísz sem tűnik fel sehol, sőt más, klasszikus ornamens sem. Kizárólag a sima felületű tábladísz szerepel a két felső ablaksor között. Az első emeleti ablaksor kis lábazati rész közvetítésével az osztópárkányon áll, míg a mezzaninablakok a koronázópárkányhoz kapcsolódnak. A tervező tehát alul-felül „odaerősítette" az ablakokat a párkányokhoz, de oldalt nagy hely maradt köztük és a pilaszterek között. A nyílások így lazábban foglalnak helyet a mezőkben, mint akár Szombathelyen, akár Pozsonyban.

A homlokzat egyetlen hangsúlyos eleme a középrizalit, amelynek ablakait lecsüngő füzérdíszes fejezetű pilaszterek szegélyezik. Egyéb eltérés nincs az oldalszakaszoktól - sem az ablakok méretében, sem a díszítésben. A főpárkány felett három axisnyi szélességben tömör, egyenes attika zárja le a rizlitot, rajta trófeás dísszel és orommezővel, amely nyilván a címer elhelyezésére szolgált volna.

Hefele terve, megjelenésében a szombathelyi püspöki és a pozsonyi prímási palotákat idézi. Egyszerű, dísztelen, az egyenes vonalak uralmára épített architektúrája már csak nyomokban tartalmazza a barokk stílusjegyeit. Elsősorban a homlokzat beosztása - annak rizalitos tagolása, hierarchikus emeletosztása - emlékeztet a hagyományokra, míg a dísztelenség, a mozgásnak, a tagozatok fény-árnyék hatásának hiánya a klasszicizáló felfogás jele.