II. Világi építészet

Korai kastélyok

Savoyai Jenő a ráckevei kastély felépítése után közeli birtokán, Budafokon (Promontor) egy másik kastély építésébe fogott. Levéltárának szétszóródása miatt a tervezés és a kivitelezés történetét nem ismerjük, így csak feltételezzük, hogy ezúttal is Hildebrandt lehetett a terv szerzője. Az 1717 körül elkészült mű 1725-ben leégett, s így egykori megjelenését ma már csak Bél Mátyás leírásából ismerjük. Eszerint négyszögű udvar körül húzódott a négy traktus, az udvari oldalon oszlopos árkádsorral. Talán a korábbi háborús viszonyok miatt döntött az építtető a zártabb, jobban védhető forma mellett, vagy az épület feladata (gazdasági központ) ezt az elrendezést kívánta meg.

Az épület emeletes volt. Külsejének rekonstruálásához esetleg a herceg schlosshofi kastélya (szintén Hildebrandt alkotása) nyújthat segítséget, ez ugyanis Promontor pusztulása után készült. Savoyai Jenő valószínűleg kárpótlásként építtette magának frissen vásárolt Bécs környéki birtokán.

A hercegnek hatalmas birtokai voltak a Duna és a Dráva közötti térségben. Ottani uradalmának központjában, Béllyén 1708 körül kastélyt építtetett. A határ közelsége, a török veszély miatt erődítéssel, olaszbástyákkal vette körül az épületet, s a lakószárny, noha a vidéki kastély típusába tartozik, csak a gyakorlati céloknak megfelelő, egyszerű, négyszögletes formát mutat.


XVIII. századi kastélyépítészetünk sokszínűségét, változatosságát jól példázza, hogy a ráckevei kastély építésével szinte párhuzamosan olyan alkotások épültek, mint a féltoronyi (Halbthurn, Ausztria) Harrach- (1701-1711) és a magyarbéli (Velky Biel, Szlovákia) Csáky-kastély (1719-1725), amelyek egymástól is eltérő felépítési, és elrendezési elvekre vallanak.


A féltoronyi kastély építése - J. L. von Hildebrandt, a tervező egyik levele szerint - 1711-ben már befejeződött. Az építtető, Alois Harrach gróf kisebb vidéki kastélyának, uradalmi központnak szánta, ugyanis Bruck an der Leithában állt egy reprezentatív családi kastélya. Azért fordult Hildebrandthoz a tervekért, mert a Harrach család korábban többször is foglalkoztatta az építészt. Az épület eredeti, az 1765 körüli átalakításokat megelőző formájáról egy egykorú olajfestmény tanúskodik. Ezen egy háromrizalitos, téglány alakú főépületet látunk, amely - a legkorszerűbb francia építészeti elveknek megfelelően - nem épült egybe a melléképületekkel. A szárnyak nélküli kastélyépület gondolata Hildebrandt főművén, a mintegy egy évtizeddel későbbi bécsi Felső-Belvedere kastélyon is megjelenik. A szárnyaktól függetlenedve a főépület minden oldalról szabadon mutatkozik. Ezzel a lakó- és a gazdasági rendeltetésű épületrészek nemcsak funkciójukban, hanem ténylegesen is elkülönülnek egymástól. A cour d'honneurnek így csak egyik oldalát foglalja el a lakótraktus. Előtte négyszögletes előudvar terül el, amelyet fal választ el a gazdasági udvartól.

A kastélyhomlokzat már azt a formát mutatja, amely később állandósul a világi építészetben: a közép- és két sarokrizalitos kialakítást - vagyis az oldalszakaszokkal és rizalitokkal öt részre tagolódó épületkülsőt. A rizalitok hangsúlyos, önálló manzárdtetőzettel záródnak, és elkülönülnek az egyszerűbb homlokzatszakaszoktól. Az épület talapzati rész nélkül, alacsonyan, szélesen húzódik el, és finoman alakított sík felületével fordul a néző felé. Egyértelmű, hogy nem a társasági élet, hanem a visszavonulás, a vidéki tartózkodás céljaira épült. Erre vall a rizalitok és az összekötő falszakaszok közel azonos alakítása, az udvari és a kerti homlokzatok egyforma súlya, és az egyforma nyíláskeretek sora - vagyis a komolyabb reprezentáció hiánya.

A manzárdtetős sarok- és a megtört ívű oromzattal díszített középrizalit nem ugrik ki messze előre a faltömegből. Középen a falat tagoló pilaszterek finom sávjai között keskeny tengelyek nyílnak: ezekben, kissé a beszorítottság érzetét keltve, helyezkednek el Hildebrandt jellegzetes formájú ablakai. A vidéki nyaralókastély-szerepnek megfelelően a földszínt a fő-, a lakószínt. Itt nyílnak a nagyobb ablakok, felettük csak kis mezzaninnyílások láthatók, a fenti terek alárendeltebb funkcióját kifejezve. A homlokzat egészén és a részleteken egyaránt síkszerűség érződik: a fal csak a látványt lezáró dekoratív felület.

A magyarbéli kastély - A. E. Martinelli műve - U alakú tömbjével, középen kiemelkedő és manzárddal, valamint oromzattal hangsúlyozott rizalitjával előrevetíti a század legelterjedtebb kastélytípusának sajátosságait. A sarkokhoz diagonálisan csatolt, a falból erősen kiugró tornyok azonban később nem honosodnak meg. Talán a korábbi évszázadokban általános, négy sarokbástyás vártípus emlékét őrzik. Az udvari oldalon a rövid összekötőszárnyak is a négy oldalról traktusokkal körülzárt vártípusra utalhatnak. A saroktornyoknak bizonyára volt védelmi szerepük is, de építésüket elsősorban az indokolta, hogy hozzátartoztak a „kastély", az „erősség" fogalmához - messziről jelezték tulajdonosuk rangját, hatalmát.

A homlokzat kiemelkedő középrésze, az egyes szintek eltérő funkciójának jelzése a bécsi városi paloták építészetében már a XVII-XVIII. század fordulóján megjelent. Eredetileg a római Palazzo Chigin valósult meg, majd a bécsi Palais Lobkowitz tervezője is átvette. Lényege, hogy a külső nem független a belsőtől, elárulja annak hangsúlyait. A földszint alárendelt, egyszerű kialakítású (mert a kevésbé előkelő termek, kiszolgálóhelyiségek vannak ott), az emelet viszont - ahol a reprezentatív terek és az építtető lakosztályai találhatók - a külsőn is hangsúlyosabb, díszesebb kiképzést mutat. A középrizalit külső alakítása is jelzi például, hogy a belsőben két színt belmagasságú dísztermet alakítottak ki. A magyarbéli kastély középrizalitja is „minőségileg" más, mint az oldalszakaszok.

Ausztriai építész - feltehetőleg a Hildebrandt- vagy a Fischer von Erlach-kör egyik tagja - építhette a zsirai Rimanóczy-kastélyt is. Építéstörténetéről alig tudunk valamit, pedig művészi színvonala alapján megérdemelné a nagyobb figyelmet. A család 1730 körül szerezte meg az uradalmat, és 1739-re, a párkányon olvasható évszám idejére, befejezte az építkezést. A tömegalakítás jellemző a korszakra: egyemeletes oldalszárnyak között kiemelkedő középrizalit áll, manzárdtetővel lefedve. A talapzatszerű, fugázott földszint felett a középrészt pilaszterek fogják át, fejezeteiket szabadon, a klasszikus formától függetlenül alakították ki, csigából és akanthuszlevelekből. Ez a homlokzat legdíszesebb része, mert az oldalszakaszokat az ablakok között csak mélyített mezők tagolják. Önálló manzárdtetője elé tört vonalú oromzatot emeltek, kosáríves bejáratát pedig pilléreken álló erkéllyel hangsúlyozták. Az erkély mellvédje és a középső három ablak köténymotívuma egymásba fonódó, fonatos kőráccsal díszített. Az emeleti ablakokat kísérő, a pilasztereknél kisebb pillérek a homlokzatnak a magyar emlékanyagban szokatlan megoldásai közé tartoznak.

A köpcsényi kastély 1730 és 1740 közötti átalakítását szintén A. E. Martinelli tervezhette, aki ekkor számos megbízást végzett az Esterházy család számára. Az 1668-ban már felépült kastélyt a Bécs felé vonuló törökök felégették, s évtizedekig romosan állt. Egy szignálatlan alaprajzon a XVII. századi előzményekhez képest új elemek jelennek meg. Szerepel a cour d'honneur belső, oldala mentén az árkádos folyosó. Megváltozott a lépcső is: szabad, külső lépcsőből körülfalazott, az épületbe bevont feljáró lett. Az U alakú elrendezés nyilván a korábbi részek felhasználásával alakult ki (pl. a törzsépület a régi maradt, szárnyait viszont meghosszabbították), de a belső folyosós elrendezés, a falak, a homlokzatok külső alakítása és a középrizalit kiemelése az új, barokk építészeti elvek követése Martinelli közreműködésének köszönhető.

A XVIII. század első harmadában a magyar kastélyépítészet sokszínűségét nemcsak az egyes megbízók eltérő ízlése befolyásolta, hanem az is, hogy az ország nyugati vagy keleti felén emelték-e az épületet. Az osztrák hatás ekkor a Bécshez közeli területen erősebb volt, mint a keleti térségben. A legjelentősebb bécsi, udvari építészek tevékenysége bizonyára a magyar főúri, főpapi építtetők körében is ismertté vált, de a nagy mesterek elfoglaltságuk miatt alig dolgoztak az udvari körökön kívül másoknak is. Hildebrandt például Magyarországon csak a legelőkelőbb bécsi megbízók itteni birtokain tevékenykedett.

Nem véletlen tehát, hogy az edelényi L'Huillier-kastély (1720-1730-as évek) - a keleti országrész egyik legjelentősebb alkotása - nem kapcsolódott a bécsi művészkörhöz. Az U alakú alaprajzra épült kastély építésekor korábbi falakat is felhasználtak. Erre a két, kör alakú saroktoronyból és a funkcionálisan nem indokolható belső pillérsorból következtetünk. Az épület centruma nyolcszögletes; ez a forma határozza meg az előcsarnok és az emeleti díszterem alakját. Az alaprajzot teremsor és végigfutó folyosó alkotja - a magyar kastélyépítészetben szokásos módon. A külső viszont egyáltalában nem hagyományos: négyszintes, héttengelyes középrizalittal, emeletenként eltérő ablakformákkal. A rizalit csak enyhén ugrik a falsík elé, de másfél szinttel környezete fölé emelkedve dominál a látványban. Uralmát a homlokzaton töretlenül végigfutó párkány és az oldalszakaszok nehéz manzárd tetőzete csak korlátozni tudja, de nem töri meg. A falat tagoló lizénák és a szűk tengelyben álló ablakok egyszerűsége, a szemöldökpárkányok kötetlen, szabad formálása helyi kivitelező mester működésére utal. Míg az egész, a felépítés és az alaprajz a tervező biztos építészeti ismereteire vall, a részletképzés provinciális, néhol népművészeti elemeket is tartalmaz. Felvetődött, hogy az Egerben és környékén dolgozó, az országban megtelepedett Giovanni Battista Carlone építőmester készítette a terveket. Carlone vándorló olasz mester volt, aki főleg itáliai mesterekből álló csapatával a környéken több megbízást is elvállalt. A kastély középrésze az általa épített miskolci minorita templom tagolóelemeit, szemöldökdíszei pedig egri művét, a Foglár-féle jogi iskolát idézik. A nagyobb művészeti központoktól való tartós távolléte azonban a kiérlelt formák helyett sajátos, egyedi megoldásokat eredményezett. Síkszerűség, a vonalak játékossága, a keretezések könnyedsége jellemzi a kastélyt; részletei nem „elrontott" formák, hanem a barokk építészet helyi változatai.


A cseklészi kastélyt talán A. E. Martinelli építette Esterházy József számára (1714-1722), hiszen egész pályája során kapcsolatban állt az Esterházy családdal. A húszas években szinte udvari építészükként dolgozott Bécsben, Süttörben (a későbbi Eszterházán) és Köpcsényben. Itteni szereplésének lehetőségét erősíti az a régebbi hagyomány, hogy a terveket Joseph Emmanuel Fischer von Erlach, Martinelli hivatali főnöke készítette. Lehetséges, hogy a családi építész terveit - a kor szokásának megfelelően - egy másik építésszel nézették át; ez esetben főnökével, a Hofbauamt vezetőjével. A két építész „munkamegosztása" hasonló lehetett, mint a pesti Invalidus-palota tervezésében: Martinelli készítette a terveket és irányította a kivitelezést, míg a munkák legfelsőbb felügyelete, a tervek jóváhagyása Fischer von Erlach feladata volt.

Az U alakú, cour d'honneurös, emeletes kastély előreugró szárnyait elöl alacsony (talán későbbi) épületszárny köti össze. A főkapun belépve bontakozik ki az épület teljes szépségében: feltűnik kétoldalt az alárendelt helyiségeket rejtő oldalszárnyak homlokzata, hátul pedig a főépület kiemelkedő középrizalitja és tornya.

A korai kastélyok - akár újonnan épültek, akár csak átépültek - elsősorban cour d'honneurös alakításukkal jelezték, hogy a korszerű kastélyépítészet elveit képviselik. A kisebb méretű épületek azonban nem díszudvarosak, hanem - miként az előző évszázadban is szokás volt - egyetlen, belső udvar nélküli tömbből állnak. Sarkaikhoz, az erősség látszatát keltve, tornyok járulnak. Acsán például négy szögletes formájú, Kisterenyén két kerek torony csatlakozik az épülettömbhöz.

<< Savoyai Jenő ráckevei kastélya    Királyi építkezések: Pozsony és Buda >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés