A reneszánsz és a barokk építészete Magyarországon

Itt is igaz a közhely: uralkodásának kezdetén II. Ulászló legfőbb gondja uralmának stabilizálása volt, építkezésekbe így inkább később, az 1490-es évek végén kezdett. Az Ulászló-kori építkezések sajátos karakterét a Prága-Buda kölcsönhatás adja: már említettük, hogy Cseh- és Magyarország királya, Ulászló kiemelkedő tehetségű építőmesterét: Benedikt Riedet (Rejtet) Budára küldte „reneszánszt tanulni". Ez az 1490-es évek elején lehetett, mert a prágai Hradzsin Ulászló-termében már 1494-ben megjelenik az ablakokon a budai reneszánsz hatása. Viszont Budán, a királyi palotában is kézzelfogható a prágai hatás: az ún. csonkolt faágas, dekoratív faragványcsoportban testesül ez meg, amely minden bizonnyal a felső kápolna újraboltozásához köthető. A faragványcsoport formáinak eredete a prágai Szt. Vitus-székesegyház nyugati karzatán, az ún. Ulászló-erkélyen (Hanuš Spiess, 1490-1493) található meg. Hasonló karakterű dekoratív töredékeket találtak Budaszentlőrincen, a pálos kolostorban, Visegrádon, valamint Magyarország más vidékein: a Dunántúlon és a Felvidéken is. Marosi Ernő mutatott rá a Zsigmond-udvar délkeleti, Gerevich László elnevezése szerint „konyhaépület" Ried csehországi épületeivel rokon vonásaira. Míg legújabban Magyar Károly ezek valóban későbbi voltával igyekezett az analógiát cáfolni, Papp Szilárd joggal veti fel azt, hogy a fordított időrend sem elképzelhetetlen: nem kizárt, hogy éppen Ulászló új fővárosában, Budán építette meg első, jellegzetes csonka gúlákból sorolt összetett tetőzetű épületét. Ezt követhette időrendben a prágai Ulászló-terem eredeti fedélszéke és lefedése, vagy pl. a Kutná Hora-i Szent Borbála templomé.

A budai palotában két helyen érhetjük még tetten Ulászló építő tevékenységének nyomát. Alighanem folytatta a Mátyás által elkezdett „Befejezetlen palota" építkezését: teraszainak mellvédjét alkothatta az a vörösmárvány balusztrád, amelynek törpepillér-magassága (kb. 77,5-78 cm) nagyobb, mint a Mátyás-kori budaimárga balusztrádé a díszudvarban (68-68,5 cm). Kétféle Ulászló időszakához köthető törpepillért ismerünk, mindkettő ikonográfiája gyökeresen eltér a Mátyás-kori trófea- és növényi díszes balusztrádpillérektől. Az első típus kör alakú medailonját egyik oldalán hármas halmon álló kettős kereszt, másik oldalán a magyar címerre utaló vágásos mező alkotja. A másikat a Jagelló-sas, illetve Ulászló monogramja: a koronás „W" díszíti. Az utóbbihoz baluszterorsó is tartozik, amelynek gyűrűjét kétoldalt gallér kíséri.

A díszudvar déli szárnyában, vagy inkább a nyugati szárny déli részén, a II. emeleten lehetett az a kiemelt szerepű ajtó, amelyet a későbbi utazók, Omichius, Gerlach és Schweigger is leírtak. Elképzelhető, hogy felirata: Wladisla(v)i Regis hoc (est) munificum (magnificum?) Opus 1502 egy Mátyás-kori ajtó feliratának átfaragásával készült, de az is lehet, hogy az ajtókeretet valóban teljes egészében Ulászló készíttette. Ulászló-kori egy másik nyíláskeret-fríztöredék is, amelyet megmaradt egyesített magyar-cseh címere jellemez, Jagelló-sasos szívpajzzsal. Ulászlót rendkívül zavarta egykori riválisának és elődjének, Mátyásnak cseh királlyá választására készült epigramma és horoszkóp a Corvina-könyvtárban, ezért mellé festtette, vagy inkább lefesttette a saját magyar trónra lépésének epigrammájával és csillagképével.

Ulászló építőtevékenységének egy még fontosabb helyszíne is volt a budai királyi rezidenciánál: a közeli Nyék, amely II. Ulászló és Candalei Anna francia hercegnő 1502-es házasságkötése körül, vagy éppen erre az eseményre készült el (egyébként az előbb említett datált budai ajtó is ezt az évszámot viselte).

A nyéki vadászkastélyt a királyi vadaskert közelében Zsigmond király építtette. Az ezt felváltó két villaépület maradványait 1931-1932, illetve 1938-1942-es ásatása során Garády Sándor tárta fel, majd a feltárást 1956-ban Holl Imre, illetve legutóbb, 1992-1993-ban Feld István folytatta. Garády Sándor és Balogh Jolán álláspontja is az volt, hogy a két, alapfalaiban feltárt épület Mátyás idején épült, s ezeken Ulászló idején csak kisebb változtatásokat hajtottak végre. Ezt a koncepciót a két szöveges forrás sem támasztotta alá, hiszen a hivatkozott Bonfini nem szól Mátyás építkezéséről, ugyanakkor Oláh Miklós Hungariájában kimondottan Ulászlónak tulajdonítja a villákat. 1986-ban írt tanulmányában Horler Miklós meggyőzően érvelt amellett, hogy a Zsigmond-kori első épületet Mátyás legfeljebb egy címerével díszített kandalló és kisebb részletek erejéig módosította, de ennek lebontásával Ulászló építtette meg a két új reneszánsz villát.

Mára a kutatás Horler álláspontját fogadja el.

Az egyemeletes délkeleti, az irodalomban használatos technikai nevén ún. lakóépület kéttraktusos volt, közepén kétkarú lépcsőházzal, boltozatos pincéi megmaradtak.

A feltárt pillérek alapján az északnyugati oldalán épült árkádos tornáca, amelyet Horler kétszintes, mindkét szinten félköríves, ión oszlopos loggiaként rekonstruál, az emeleten balusztrádos mellvéddel. A lakóépületre merőleges hossztengellyel épült meg az ún. fogadóépület, amelyet a feltárt körbefutó külső alapozás szerint a földszinten talán árkádsor vett körbe (ennek helyén állt egyébként Zsigmond vadászháza), s több helyiségre oszlott. Kérdés, hogy földszintes vagy emeletes lehetett-e. Az előbbi változatot erősítik meg a keskenyebb alapfalak, Horler szerint az emeleten egyetlen nagy terme lehetett, amelyben nagy ünnepségeket, lakomákat tarthattak. Rekonstrukciós elképzelésében a körbefutó földszintes pilléres árkád, és tetején a balusztráddal lezárt terasz építészeti gondolata Giuliano da Sangallo Firenze melletti, Poggio a Caianó-i Villa Medicijétől (1485-1520 körül) származtatható. Az épületegyüttest Nyék egykori kis temploma egészítette ki, amelynek új hálóboltozata is Ulászló megrendelésére készült. A lakóépület kétszintes loggiáját a királyi építőműhely egyes tagjai Gergelylaki Buzlai Mózes simontornyai várában másolta le, 1508-1509-ben. A nyéki II. villaépület, a fogadópalota alighanem hathatott a prágai Belvedere 1538-ban építeni kezdett hasonló kialakítású épületére, amelyet II. Ulászló lánya, Jagelló Anna és férje, a Habsburg I. Ferdinánd, Magyarország, Ausztria és Csehország uralkodópárja építtetett.

Ulászló gazdasági potenciálja, mecénási lehetőségei azonban mindvégig messze elmaradtak Mátyásétól. Paradox módon a magyarországi kora reneszánsz országos elterjedéséhez éppen Mátyás halála: az uralkodói építkezések megszakadása, majd alacsonyabb szinten kevésbé intenzív folytatódása teremtette meg a feltételeket. Az itáliai, dalmáciai mesterek egy része (pl. Camicia, Dalmata) hazatért, de egy másik részük itt maradt, s az oligarchia elkezdődő munkáihoz szegődött el, akiknek egyre nagyobb lett hatalmuk és anyagi erejük. Így lett a Mátyás-kori szűk körű udvari művészetből a késő gótika vetélytársává váló, majd azt ki is szorító, az egész Magyarországra kiterjedő országos stílus a XVI. század folyamán.

Jagelló-kor, világi építészet (rezidenciák, várak, villák, városházák)

A XVI. század első negyedében Budán és Pesten működött itáliai mester vezette kőfaragóműhely készíthette azt a vállkövet, amely - másodlagos elhelyezésben - Budán, a Fortuna u. 18. számú lakóházból jött elő, s valószínűleg egy várbeli lakóház loggiájához tartozott. A műhely vidékre is szállított budai márgából készült „előre gyártott" reneszánsz ornamentumokat. A Fortuna utcaihoz hasonló, korinthuszi jellegű konzolok (peducciók) kerültek elő a Somogy megyei Korotna (Koroknya) és Ötvöskónyi kastélyaiból. Az előbbit Korotnai János nádori és szlavón báni ítélőmester építtette, 1483 előtt, majd fia, Korotnai István folytatta a munkákat a XVI. század elején reneszánsz stílusban, aki Bakócz Tamás unokahúgát vette feleségül. Ötvöskónyin az 1970-es ásatások során került elő egy hasonló, budai eredetű vállkő, amely Batthyány Benedek 1510-ig elkészült kastélyátalakítása során került a helyére.

Ahogy már említettük, a Nyéken is dolgozott királyi műhelyhez kapcsolható a távolabbi, Tolna megyei Simontornya is, ahol Gergelylaki Buzlai Mózes építtette át a gótikus várat a reneszánsz jegyében. Buzlai Mátyás diplomatája volt, majd a Jagellók idején udvarmester lett (meghalt valószínűleg 1519-ben). 1500-1509 körül a belső udvaros várban új déli szárny készült (részei: öregtorony, kaputorony és lépcsőház), a keleti palotaszárnyat átépítették, és egy emelettel megmagasították, homlokzatán kőkeresztes reneszánsz ablakokra cserélték a korábbi gótikusakat.

Az északnyugati sarokba viszont - valószínűleg korábbi helyén - hálóboltozattal fedett, késő gótikus kápolna került, mellette az északi szárnyban keresztboltozatos, zárterkéllyel bővített lovagtermet emeltek. A nyugati szárny tervbe vett kiépítése elmaradt. A belső udvar keleti oldalán a töredékekből háromszintes reneszánsz loggiát lehetett rekonstruálni: a szegmensívekkel összekötött pilléres földszint felett Horler Miklós rekonstrukciója szerint az I. emeleten félköríves, a II. emeleten architrávos lezárású loggia húzódott. Mintája a nyéki lakóépület loggiája lehetett, a hasonló részletek az Ulászló-kori királyi műhely munkáját bizonyítják. Ennek tulajdonítható a várban talált többi faragvány is: a balusztrádok, kandallók, egyenes szemöldökpárkányú és félköríves oromzatú (lunettás) nyíláskeretek, a peducciós teknőboltozat.

A Jagelló-kori királyi műhelyhez kapcsolódnak Perényi Imre (megh. 1519) építkezései Siklóson.

Perényi, aki 1504-ben Szatmári György támogatásával lett nádor, 1507-ben foglalta el a várat a lázadó bajnai Both Andrástól, a vár reneszánsz átalakítását általa 1510-1516 közé tehetjük. Ekkor készültek kőkeresztes ablakai, félköríves ajtókeretei, Perényi-címeres kandallói, balusztrádos loggiája. A reneszánsz műhely egy része 1516-ban már Borsod megyében, Ónodon dolgozott, Magister Paulus vezetésével. Perényi 1519-ben erőszakkal rabolta el a közeli bátai apátságból (1526-ban Mohácsra menet itt állt meg utoljára II. Lajos király) a nevezetes Szent Vér-ereklyét, valószínűleg ebből az alkalomból készült a kápolna korábbi egyenes záródású szentélye helyett az új, poligonális, kétszer hajlított bordás hálóboltozatos szentély, szász hatást mutató függönyíves ablakaival.

A vár reneszánsz faragványainak nagy része másodlagos helyre került Vojta Ferenc építőmester Batthyány Lajos számára végzett 1800 körüli átalakítási munkái során. A sárospataki vár reneszánsz részleteihez hasonlóan valószínűleg így kerülhetett mai helyére - többek között - a kétoszlopos, hálóboltozatos kápolnakarzat törpepilléres balusztrádmellvédje, az oldalfal hatalmas oratóriumablaka.

A kora reneszánsz elterjedésének legfontosabb színtere Esztergom, az érseki székhely, Magyarország egyházi központja volt. Ippolito d'Este esztergomi érsekségének második fele (-1497) már a Mátyás halála utáni időre esik. Sőt 1500-ig Ippolito meghívta nagynénjét, Beatrix özvegy királynét, hogy az érseki palotában éljen. Ippolito számadáskönyvei - bár sok mesternevet tartalmaznak - mégsem jeleznek nagy építkezéseket. Színvonaluk sem éri el a későbbi Bakócz-korszakét. A feltehetőleg az érseki palotában zajló kisebb átépítésekből maradt fenn egy Poszeidón háromágú szigonyával összekapcsolt delfinpáros faragvány töredéke, valamint egy hasonlóan provinciális balusztrád törpepillérei, melynek oldallapjait égő kandeláber, vázák és rózsával koronázott palmetták díszítik.

Esztergomba kerülésekor Bakócz nem távolította el Beatrixot, aki csak 1500 végén - miután a pápa 1500 áprilisában érvénytelennek nyilvánította Ulászlóval kötött házasságát, s így trónigényének többé nem maradt alapja - hagyta el Magyarországot. Bakócz ezért kénytelen volt 1498-1500 közt a feltehetőleg XI. századi eredetű várbeli régi érseki kúriát átalakíttatni a maga számára. Az 1821-ben a klasszicista székesegyház építése megindulásakor lebontott épületet Heya Ferenc, a Landes Baudirektion mérnökének felméréséből ismerjük. Az L alaprajzú kúria boltozott pincéje felett egyemeletes épületet emeltek, a földszint középfolyosós, és ugyancsak boltozatos, az emeleten síkmennyezetű. Legérdekesebb része az emelet nyugati, dunai oldalán a Bakócz által kialakított fadongás nagyterem volt, belső, balusztrádos karzattal. Az épület bejáratait Bakócz jelmondata: Dominus adiutor et protector meus, illetve címere, homlokzatát két angyalszobor díszítette, amelyek 1759-ben még megvoltak. Zolnay László talált egy reneszánsz ajtókeret-töredéket is.

Zsigmond király 1394-ben adományozta az esztergomi érseknek a várostól nem messze fekvő Búbánat-völgyben álló palotát, amelyet az Ákos-nemzetség építtetett, 1288-ban egy határjárás pallacium Akus néven említi. A kerttel és vadaskerttel körülvett 22 × 10 m méretű épületet, egy kútházat és a duzzasztó maradványait 1890-ben Knauz Nándor tárta fel. Bakócz itt talált két jelmondatos címertöredéke arra enged következtetni, hogy a korábbi építményt Bakócz Tamás reneszánsz villává alakította át.

Magyarország az esztergomi után második egyházi méltóságát, a kalocsa-bácsi érsekséget (amelynek a török támadások miatt kiemelt katonai szerepe volt a Délvidéken) Váradi Péter töltötte be, 1480-1501 között. Váradi (1455?-1501) Vitéz János pártfogoltja volt, a bolognai egyetemen tanult. Hazatérése után gyors karriert futott be: 1475-ben már királyi titkár, Mátyás 1479-ben titkos kancellárrá, 1480-ban főkancellárrá nevezte ki; 1484-ben ismeretlen okból bezáratta, s csak Mátyás halála után szabadult.

Váradi legjelentősebb építkezésének színhelye 1495-1501 között érseki társszékhelye, a honfoglalás óta fennálló bácsi vár volt. A város északi, a Mosztonga nevű patakkal körülvett keskeny, félszigetszerű, fallal körülvett nyugati részének (felső vár) legvégén, külön szigeten áll a vár. Váradi idején legelőször kimélyítették a várat körülvevő Mosztongát, és összekötötték a Dunával, a várudvar szintjét felemelték. Ezután fogtak a vár belsejének átépítéséhez. A felsőváros felőli várbejáratot félköríves védőművel, barbakánnal erősítették meg. Kialakítása a kor nagy építészének és hadmérnökének, Francesco di Giorgio Martininek (1439-1502) hatását mutatja. Maga a vár ötszögletű, sarkain négyzetes vagy köralaprajzú tornyokkal, amelyeket az udvaron álló gótikus öregtorony egészít ki. A várfal mentén, a tornyok között elhelyezkedő korábbi épületek átalakításával ekkor építik ki a vár északi és északkeleti oldalán a valószínűleg kétemeletes reneszánsz palotaszárnyakat, az előbbi előtt valószínűleg loggia futott. E két szárny töréspontját egy bástya alkotja, rajta egy késő gótikus, sokszög záródású, csillagboltozatú kápolna állt. Henszlmann Imre 1870-1872-es ásatásakor a paloták helyén talált kőfaragványok - párkány-, nyíláskeret- és falburkolat-töredékek, rozetták, felfüggesztett gyümölcsfüzéres, Váradi-címeres vagy trófeadíszes balusztrád-törpepillérek

és az esztergomi Szatmári-féle feljáróhoz hasonló lépcsőt kísérő baluszterorsó darabja - egy Francesco di Giorgio eredményeit átvevő, itáliai mester vezette műhelyt mutatnak. A bácsi várat a törökök és az ellenük küzdő magyar csapatok is pusztították, a romok állapota a XIX-XX. században tovább romlott, majd Nagy Sándor ásatásait (1957-1958) követően 1959-1960-ban helyreállították a várat.

Váradi másik jelentős építkezése a Délvidék Nándorfehérvár (Belgrád, Beograd) mellett legjelentősebb várához, Péterváradhoz kapcsolódik. A várat Mátyás elkobozta a kegyvesztett Váraditól, és Rodrigo Borgiának (a későbbi VI. Sándor pápának) adományozta, aki 1494-ig birtokolta. Az ék alakú korai olasz bástyás, ugyancsak Francesco di Giorgio Martini hatását mutató erődrendszert itáliai mesterek ekkor kezdték el építeni, majd a birtokát visszaszerző Váradi fejezte be. Egyetlen megmaradt cserfaleveles-címeres töredéke már valószínűleg Váradi utódja, Frangepán Gergely érsek (1503-1520) idejéből származik.

Bakócz Tamás mellett a Jagelló-kor legfontosabb személyisége egy másik főpap: Szatmári György (1457-1524). Gazdag kassai kereskedőcsaládból származott, a krakkói egyetemen tanult. A tehetséges ifjú a királyi kancelláriára került, s Bakócznak, majd a Thurzóknak (akikkel később rokonságba került, s így a Fuggerekkel is) köszönhetően nagy ütemben gyűjtötte az egyházi javadalmakat: a XV. század végén még a préposti címeket, 1499-1501 közt a veszprémi, 1501-1505 folyamán a váradi, majd 1505-től 1521-ig a pécsi püspökségi méltóságot viselte, végül halála előtt három évig az esztergomi érseki székbe került. 1499-től titkos kancellár lett, majd 1521-től fő- és titkos kancellárrá nevezték ki.

Pécsett Szatmári György püspökségének idejére (1505-1521) tehetjük a jelentős reneszánsz építkezéseket. A székesegyház előtti tér nyugati oldalán áll mindmáig a püspöki palota, amely a török időket is átvészelte, s jelentős középkori maradványokat is őriz. Első formája a XI. században épült fel, amelyet az 1064-es, illetve 1299-es tűzvészek után teljesen átalakították.

A XV. századi gótikus átépítést követően Szatmárinak tulajdoníthatjuk a reneszánsz részeket: a palota déli szárnyának emeleti déli traktusát, s itt a homlokzat hat kőkeretes (és talán keresztosztós) ablakát, amelyekből a délkeleti torony ablaka nagyobb méretű és eltérő kialakítású volt. A déli szárny nyugati végén egy L alaprajzú, önálló lépcső vezetett a szárny középfolyosós I. emeletére, amelynek északi traktusát valószínűleg a XV. század közepén építették. Az itt kialakított kápolnát Szatmári építtette (át), mert Koller szerint a bejárat felett helyezték el címerét. A Haüy-alaprajz (1687) szerint a püspöki palota nyugat felé nyitott, U alaprajzú épület volt, a keleti és északi szárny magasságát nem ismerjük.

A Dóm tér keleti oldalán a kvadrum nyugati szárnyát alkotó korábbi káptalani épületet Szatmári építtette át az aedes Sacmarianae-vé, ahol feltehetően könyvtár, tanácsterem és a káptalani terem kaphatott helyet. A források szerint mintegy 40 méter hosszú, egyemeletes épület magában foglalta a székesegyház délkeleti tornyához kapcsolódó, kéthajós, ikerablakos román kápolnát is. A török időkben megsérült épületet a XVIII. század derekán még helyre akarták állítani, 1773 körül többféle barokk terv született az épület átalakítására, végül 1782-ben egy ókeresztény sírkamra felfedezése miatt lebontották és az új, ma is álló káptalani épületet valamivel keletebbre építették fel a tér keleti oldalán.

Szatmári harmadik (ismert) pécsi építkezése egy új, teljesen reneszánsz épület volt: a püspöki villa (nyárilak) az ún. Tettye-dombon. A valószínűleg nyitott U alaprajz dél felé, a napsütés és a kilátás felé tárult ki, ahol kerítés zárta le a belső udvart. (Bár lehet, hogy Gere László jelenleg folyó ásatása a negyedik oldalon is szárny meglétét igazolja).

Az egyemeletes épület három szárnyának tengelyében, a földszinten széles kapualjakat alakítottak ki, a helyiségeket a földszinti északkeleti helyiség kivételével sík famennyezet fedte. A lépcső helyét nem ismerjük, de az előkerült balusztertöredékek bábos lépcsőkorlátra vagy emeleti mellvédre utalnak.

A budai Villa Marmorea, a nyéki és Esztergom környéki villák után ez az épület a magyarországi villaépítészet újabb jeles emléke lehetett. Előzményét Francesco di Giorgio Martininek a Sigismondo Chigi számára épített, Siena környéki Villa Chigi a Le Voltéjében (1496-1505), illetve Baldassarre Peruzzinak az Agostino Chigi számára emelt római Villa Farnesinájában (1509-1511) találhatjuk meg. A tettyei püspöki villában így ezekkel szinte egy időben a legkorszerűbb építészeti gondolatokat valósította meg egy minden bizonnyal itáliai építész. A kivitelezést azonban helyi műhely végezhette. A török időkben kolostor működött itt, a visszafoglalás után több tulajdonosa is volt, majd a város 1830 körül köveit egy helyi kőművesmesternek adta. A szétbontás szerencsére nem sikerült, 1897-ben omladozó részeit lebontották, 1904-ben maradványait konzerválták. Az egyre pusztuló rom területén az ötvenes években kezdtek ásatásokat.

A pécsi reneszánsz építkezésekből szép számú reneszánsz kőfaragvány maradt fenn, sajnos a pécsi Reneszánsz kőtárban őrzött kőfaragványok túlnyomó többségének provenienciája tisztázatlan. A Szatmári-féle építkezések legszínvonalasabb töredékei vörös márványból készültek, és valószínű, hogy nemcsak anyagukat bányászták ki Esztergom környékén, hanem az ottani műhelyekben is faragták ki, s készen szállították őket Pécsre. Díszítőmotívumaik közt a megbízó címerét, rozettasort, stilizált delfineket és vázákat, kandelábereket találunk, amelyek között néha puttófej, néha kentaur tűnik fel. Ugyancsak Esztergomban készíthették azt a hasonló, 1975-1977 közt Győrben másodlagosan befalazott helyen előkerült, gyöngysorral és rozettákkal díszített faragványt, amely Szatmári bizalmasa, Gosztonyi János győri püspök (1509-1524) építkezéseihez köthető. A felül egyenes szemöldökpárkánnyal koronázott, belül félköríves pécsi nyíláskereteket (amelyek véleményem szerint a tettyei villához kapcsolhatók) valószínűleg budai márgából faragták ki, s így ezek is készülhettek budai műhelyben.

Míg a Szatmári által emelt épületek faragványai valószínűleg készen kerültek Pécsre, Szatmári környezete és a városi polgárok építkezésein helyi reneszánsz műhely dolgozott, amely jellegzetes regionális stíluskört alakított ki. Kiemelkedő művük az 1524-1526 között épült préposti palota (ma a Káptalan u. 2. számot viseli).

Főhomlokzatán arányos kőkeresztes ablakok sorakoznak, a belső kőkeretes ajtóknak ma már csak maradványaik vannak meg. A pécsi műhely jellegzetes indás-rozettás ornamentikája nemcsak innen, de más pécsi építkezésekről is ismert. A Munkácsy u. 5. számú házban talált faragványokon az ornamentika provinciális bájt hordoz, kőkeresztes ablakainak keret-nyílás, valamint szélesség-magasság aránya távol áll a mintakép budai ablakokétól. A sok töredék azt jelzi, hogy Pécsett a XVI. század húszas-harmanicas éveiben a reneszánsz immár teljesen uralkodó lett az építkezéseken. Ugyancsak e műhely alkotása volt - már a mohácsi vész után - a márévári reneszánsz vár. A pécsi helyi műhely hatását nemcsak Baranyában, de kissé távolabb is láthatjuk. Így Ozorán, Ozorai Pipó 1416-1423 között épült gótikus szabályos várának átalakításában. A Héderváriak ozorai építkezésén az 1510-es években Budához, de még inkább a pécsi reneszánsz műhely kőfaragványaihoz hasonló rozettás nyíláskeretek készültek. Az itt talált loggiaelemek viszont testesebbek, mint az Ulászló-kori királyi műhelyek típustermékei.

Szatmári élete utolsó három évében (1521-1524) Esztergomban Bakócz Tamás építkezéseit folytatta esztergomi érsekként. A kápolnaterasz budai márga baluszteres lépcsőjét ő építtette, ezt igazolja, hogy a törpepilléreket címere ékesítette. A lépcső feltehetőleg reneszánsz loggiához vezetett fel, amelyhez immár töredékeket is tudunk kötni. Az érseki palota más részein is építkezett, mint ezt a korábban is ismert kandallófríz és Szatmári-címere, valamint egy nemrég előkerült szalagfonatos-infulás reneszánsz töredék valószínűsíti.
A gyulafehérvári Lázói-kápolnához hasonlóan a késő gótikus környezetben megjelenő reneszánsz építészeti divat sorsát mutatja a felvidéki Bártfa városházája (1505-09).

Hiába írják elő a városatyák Alexander kőfaragónak, hogy 2 : 3 oldalarányokkal fenestrae ytaliceseket készítsen, a kőkeresztes ablakok, a baluszteres lépcsőfeljáró vagy a lunettával lezárt gótikus kapukeret a meg nem értett reneszánsz építészeti ornamentumok dekoratív, provinciális gótikus átfogalmazásai. Mindez nem a Budáról kiinduló itáliaias all'antica stílus, hanem inkább az 1500 után a közép-európai késő gótikába beszivárgó északi reneszánsz stíluskörébe tartozik.

Jagelló-kor. Egyházi építkezések

Míg az ország középső területein a XVI. század elején a királyi műhely hatása nyomán mindinkább elterjedt a reneszánsz, az ország peremvidékein s a városok nagy templomépítkezésein még mindig a késő gótika stílusa volt az uralkodó. Erdély déli részén, a Szászföldön a XV. század második felének mind gyakoribb török betörései miatt alakult ki egy új épülettípus: a templomerőd, ahol veszély esetén hosszabb időre egy egész település lakossága menedéket találhatott. A szász evangélikus püspöki székhely, Berethalom késő gótikus temploma e típus legmonumentálisabb emléke. Az 1500-as évek elején épült háromhajós csarnoktemplom külső falain lőrésszerű ablakok nyílnak. Az épületet tornyokkal megerősített támpilléres falrendszer veszi körül. A szász területek építészeti központja Nagyszeben volt, amelynek plébániatemplomát 1471-1520 között a déli oldalhajó feletti új, csillagboltozatos karzattal csarnoktemplommá alakították át.

Az egységes késő gótikus templomterek legjelentősebb példája a már említett nyírbátori és kolozsvári emlékek mellett a szegedi alsóvárosi obszerváns ferences templom.

A még Mátyás idején elkezdődött építkezés harmincéves szünet után a XV. század végén folytatódott, és 1503-ban fejeződött be. A rendi követelmények miatt egyaránt longitudinálisan nyújtott alaprajzi arányú hajót és szentélyt hálóboltozat fedi. Az épület az Alföld akkori legnagyobb méretű temploma volt.

Az európai késő gótika szerkezeti és boltozási újdonságait leginkább a közép-felvidéki bányavárosok vették át. A selmecbányai Havas Boldogasszony-templomban és a besztercebányai plébániatemplom sekrestye feletti oratóriumterében kettős görbületű, hajlított bordás boltozatokat építettek, az utóbbiban az egymást érintő és metsző körök hálózata a bécsi Niederösterreichisches Landhaus kápolnájának megoldására hasonlít.

Ahogy már említettük, a kassai születésű Szatmári György kancellár a művészetek gazdag és finom ízlésű támogatója volt, a mecénássága eredményeként létrejövő épületeken igen jól nyomon követhető a fordulat a késő gótikus épületeken csak dekorációs elemként jelentkező reneszánsz elemektől a teljesen all'antica építményekig. Szülővárosában nagybátyja, a gazdag patrícius (1477-1479 közt kassai főbírói tisztséget is viselt) Szatmári Ferenc 1477-ben alapította a Szent Erzsébet-templom Angyali üdvözlet-kápolnáját. Ezt és magát az anyaegyházat Szatmári György nagy értékű felszerelési tárgyakkal, miseruhákkal ajándékozta meg.

Kassán az orsó alakú Fő téren, a Szent Erzsébet-templomtól délre áll a XIV. század harmadik negyedében épült Szent Mihály-kápolna, amelyet Szatmári bővített ki északi irányban egy két boltszakaszos, egyenes záródású bővítménnyel, nyugati oldalán karzattal.

A bővítmény a régi kápolnatérbe egy nagyméretű teherhárító ívvel kapcsolódott. Oldalfalait boltszakaszonként egy-egy csúcsíves ablak törte át, nyugati homlokzatán hasonló formájú kapu nyílt. A bővítményt 1903-1905 között Schulek Frigyes és Sztehlo Ottó purista szellemű „restaurálása" során bontották le, mint amely rontja az eredeti XIV. századi épület hatását. A ma másodlagosan a kassai régi városháza lépcsőházában elhelyezett kvalitásos, bizonyosan itáliai mester által faragott címerköve eredetileg (egy elveszett másikkal együtt) a kápolnát díszítette, így 1492-es felirata minden bizonnyal az építést datálja. (A kassai tanács 1508-ban kiadott okmánya már mindenesetre meglévőként említi a Szatmári-féle oldalkápolnát). A felfüggesztett címerpajzsot és tabula ansatát gyümölcsfüzér öleli körbe, és szalagok díszítik. A kápolnabővítmény késő gótikus stílusa és a kora reneszánsz címerkő ugyanazt a fajtájú stílusegyüttélést képviselik, mint az 1480-as évekből való Báthori-, Ernuszt-címerkövek a hordozó épületeken: az új, divatos stílus csak dekorációs ékkő, luxuselem egy késő gótikus alapszövetben. 1497 decemberében VI. Sándor pápa elfogadta Ippolito d'Este és Bakócz Tamás egyházi tisztségeinek cseréjét, így az előbbi az egri püspökséget kapta meg, Bakócz pedig az esztergomi érseki stallumot. Ippolito egri számadáskönyvei örökítették meg egy Italus in Pesth nevű olasz lapicida nevét, aki 1506-ban Egerben Miklós püspök figurális sírkövét kifaragta. Balogh Jolán az ő műhelyének tulajdonítja a pesti (ma: Belvárosi) plébániatemplom szentségházait és főoltárát. A két monumentális, hatméteres magasságával az itáliai mintákat méreteiben jóval meghaladó szentségház eredetileg a szentélykörüljáró külső falainak északi és déli oldalain állt, egymással szemben, az oltárlépcsők vonalában. 1930-ban helyezték őket mai helyükre: a főhajó keleti, átellenes kápolnapárjaiba. A tabernákulumok három részre tagolódnak: alul a talapzati részt a donátorok: Pest városa (tehát egy polgári közösség), illetve Nagyrévy András címzetes thermopylaei püspök, plébános címerei foglalják el, a középső részben a perspektivikus építészeti keretbe helyezett szentségfülkét angyalok őrzik, a keretező pilaszterekre támaszkodó főpárkány felett félköríves lunettában domborművek kaptak helyet, mindkettőben a sebeit mutató feltámadt Krisztussal (Vir dolorum) mint főalakkal a középpontban. A templom reneszánsz együttesének harmadik tagja a főoltár volt, amely a szentély két középső pillére között állhatott, ma már csak a gyümölcsfüzérek közé függesztett liturgiai tárgyakat ábrázoló keretező pilaszterek, valamint egy angyalfejes fríz maradtak fenn - töredékeikben. A főoltár maradványai és a tabernákulumok részletes analízise (Tóth Sándor) a következő eredményeket hozta: úgy tűnik, az 1490-es évekre, alighanem a késő gótikus átépítés végére tehető az új reneszánsz főoltár elkészítése, s vele Nagyrévy András tabernákuluma, amelyet ugyanaz a műhely készített.

Az 1507-re datált másik szentségház, Pest városáé a kb. 10-15 évvel korábbi Nagyrévy-féle szentségház kialakítását követi, másolja. Érdekes vörös márvány - budai márga párosításuk egyrészt Mátyás-kori tradíciót folytat (lásd a budai és visegrádi díszudvar kétféle kőhasználata), másrészt Szilárdfy Zoltán szerint az Oltáriszentség kettősségére, Krisztus testére és vérére utalhat. A tabernákulumokhoz kapcsolódik egy Esztergomban előkerült félköríves, gyümölcsfüzéres nyíláskeret-töredék is, amely valószínűleg az esztergomi érseki palotát ékesíthette.

Az esztergomi székesegyházat elsősorban nem az érsek, Ippolito d'Este gyarapította, hanem Gosztonyi András szentistváni prépost (akinek sírkövét is ismerjük). 1495-ben magister Farkasius de Strigoniót bízta meg a Kanizsai-kápolna boltozásával. Ugyanebben az évben a déli toronyaljban Pápai András kanonok alapított Szent Andrásról elnevezett kápolnát, amelynek egyenes szemöldökpárkányos bejáratát Andreas Krey hadmérnöknek a romos székesegyházat megörökítő 1756-os felmérése mutatja. Ezzel átellenben, az északi torony földszintjén ugyancsak ezekben az években pedig Kesztölczi Mihály olvasókanonok alakíttatta ki a Szent Jeromos-kápolnát, Széless György vázlata (1759, Esztergom, Prímási levéltár) szerint csúcsíves kapuval, viszont töredékeiben megmaradt sírköve reneszánsz stílusú volt. Az egy időben épült kápolna kétféle jellege, sőt ugyanazon mecénás (Kesztölczi) kétféle stílusban realizált megrendelése jól jelzi a XV. század végének stíluspluralizmusát.

A XVI. század első felének legfontosabb hazai mecénása, Bakócz Tamás egyszerű kerékgyártó fiaként látta meg a napvilágot. Legidősebb testvére, Bálint szerzett nemességet, s kapta meg a titeli prépostságot. Ö egyengette tehetséges öccse útját, akit a krakkói, ferrarai és padovai egyetemen taníttatott. Bakócz Tamás jól használta ki az adódó lehetőségeket. 1470 körül már a királyi kancelláriára került, ahol Mátyás támogatta az egyszerű sorból jött, de éles eszű, egyetemet végzett fiatalokat. Bátyja lemondott javára a titeli prépostságról, evvel kezdődött szédületes egyházi karrierje. 1486-tól győri püspök volt, ám igazi ideje Ulászló trónra kerülésével érkezett el. A többi magyar trónra aspirálóval és Beatrixszal folytatott küzdelmében ügyesen taktikázva segítette elő a király érdekeinek érvényesítését: Beatrixot színleg - tudta nélkül formai hibákat vétve - adta össze Ulászlóval, amelyek alapján a pápa később érvénytelennek nyilváníthatta a házasságot. Szolgálataiért a királytól a titkos, majd a következő évtől a főkancellári címet is megkapta.

Bakócz 1506-ban kezdte el a Jagelló-kor magyarországi kulcsemlékének, saját sírkápolnájának építését a székesegyház oldalán, valószínűleg az egykori déli előcsarnok helyén. A Maria Annunziata tiszteletére emelt kápolna a reneszánsz Alpokon túli első centrális épülete. Központi, négyzet alaprajzú terét csegelyes kupola fedi, ehhez a központi tér oldalainál keskenyebb szélességű, rövid dongaboltozatos szárak csatlakoznak, amelyek közül az oltárral szemben lévő hosszabb.

Így a tér nem teljesen centrális, hanem egy hosszanti tengely is létrejön. Az oltárfülke Andrea Ferrucci márványoltárával a tradicionális keleti szárban kapott helyet, a konfiguráció így a kápolna székesegyháztól való függetlenségét hangsúlyozza, szemben egyes itáliai megoldásokkal (Firenze, S. Miniato al Monte, Cappella del Cardinale di Portogallo), ahol az oltár a bejárattal szemközti falra került. Az oldalfalak architektúrája azonos: a szárakat pilaszterekre támaszkodó záróköves archivoltok keretezik, ehhez tapadva pedig korinthuszi pilaszterek szegélyezik az oldalakat, a sarkokon kis falhornyok függetlenítik őket, csak lábazatuk érintkezik. A falpillérekre támaszkodik a háromrészes, feliratos frízű főpárkány, amelyet eredetileg csak a székesegyház oldalán szakított meg a többieknél jóval magasabbról, a főpárkány architrávjának magasságából induló archivolt. A csegelyek közötti, ugyancsak félköríves keretelésű falmezőt három oldalon körablak törte át, a csegelyek feletti újabb párkányra támaszkodott az aranyozott rézlemezekkel borított, kazettás kupola, csúcsán kis, kupolaszerű tetőzettel fedett lanternával.

A kápolna alapvető jellegzetessége a magyar vörös márvány, amely az itáliai előképekhez képest sokkal egységesebb hatású, míg Itáliában a toszkán pietra serena tagozatok jelentősen elütnek (az alberti struktúrát kiemelve) a fehér falfelületektől. A vörös márványnak ugyanakkor az antik porfír hatását felidéző jellege is van.

Nézzük ezután alaposabban a részleteket és a díszítéseket. Az egyes szárak harántdongáinak kazettáit középen és a kazetták sarkai közt kívül plasztikus rozetták ékesítik. A pillérek a vállpárkány alatt díszítetlenek. Az egyes szárak különféle rendeltetésűek: az oltárfülkében háromlépcsős pódiumon áll az oltár, a bejárattal szemben (eredetileg a déli oldalon) kapott helyet az ugyancsak vörös márvány, hat ülőhelyes stallumsor (felettük külön körablakkal), az oltárral szemközti hosszabb szár hátfalán két egyforma, egyenes szemöldökpárkányos és kagylós lunettájú, akroteriónos díszű ajtó nyílik, amelyből a bal oldali vaknyílás, a jobb oldalin át a sekrestye közelíthető meg. A sekrestyében lépcső vezetett fel a kis kóruserkélyre, amelyet félkörívesen lezárt ablak köt össze a kápolna terével, kétoldalt hasonló formájú kis nyílásokkal, amelyekbe valószínűleg a Bakócz sírjánál égő mécseseket helyeztek. A szárakat keretező archivoltok melletti ívháromszögekbe bőségszarus növényi ornamentika került, a korinthuszi kapiteleken az akanthuszlevelek közé olykor Bakócz címerét faragták ki. A csegelyekben négy címert helyeztek el, ezekből kettő az alapító bíborosi címere, egy Jagelló Ulászlóé, egy pedig Szatmári Györgyé (amely esetleg később, Szatmári esztergomi érseksége idején [1521-1524] is odakerülhetett). A kupola tartószerkezetét 24 gerincív és több, rézzel bevont vasabroncs alkotta, amelyekre az egyenlő magasságú, de különböző szélességű aranyozott és ezüstözött díszű bronzlapokat felszerelték.

A kápolna székesegyház felőli, belső főhomlokzatára Isidore Canevale (Ganneval) 1761-es rajzából, Packh 1823-as felméréséből és a megmaradt töredékekből következtethetünk. A középső homlokzatrészt pilaszterre támaszkodó archivolt keretelte, ezeket kettős, talapzaton álló korinthuszi pilaszterek szegélyezték, amelyekre a pilasztereknél golyvázott, háromrészes főpárkány támaszkodott. A falpillérlábazatokra tabula ansatákat faragtak, két-két fáklyával. Az ívháromszögek finom, velenceies növényi ornamentikájúak, a párkányt palmettás, bőségszarus, maszkos, gazdag plasztikájú fríz díszítette. A kápolna kőfaragási munkáiban egy nagyobb műhely vett részt, Balogh Jolán stíluskritikailag öt vezető mester keze nyomát különbözteti meg. Ebből az egyik valószínűleg Ioannes Fiorentinus lehetett, akinek műhelye Magyarországon máshol is dolgozott (pl. Menyőn). Saját kezű, kiemelkedő művei: Jan Łaski síremléke a lengyelországi Gniezno székesegyházában (1516) és Szegedi Lukács püspök sírköve Zágrábban (meghalt 1510). A kápolna ornamentikája Benedetto da Rovezzano stílusához áll közel, s igen nagy hatást fejtett ki a magyarországi reneszánsz kőfaragásra a XVI. század elején.

A bíborosságot 1500-ban megszerző Bakócz 1506-ban tette le kápolnája alapkövét, ugyanabban az évben, amikor II. Gyula megbízásából Rómában az új San Pietro építése Bramante tervei alapján elkezdődött. A Bakócz-kápolna az itáliai centrális kápolnaépítészet legkiválóbb alkotásainak sorába tartozik. A sor elején Brunelleschi firenzei San Lorenzójának régi sekrestyéje (Sagrestia Vecchia, 1419-1429), és ugyanott a Santa Croce Pazzi-kápolnája (1430 körül - 1461) áll. Közvetlen előzményei ugyancsak Firenzében a San Miniato-templomban a már említett portugál bíboros kápolnája (Antonio Manetti - Antonio Rossellino, 1461-1466), a nápolyi Santa Maria di Monte Oliveto Cappella Piccolominije (Antonio Rossellino, 1470-es évek) és a firenzei Santo Spirito Barbadori-kápolnája (Giuliano da Sangallo, 1490-1492). Tervezőjének kérdése, aki Giuliano da Sangallo (1445-1516) köréhez tartozhatott, még nyitott, bár legújabban Horler Miklós a kápolna oltárát készítő fiesolei Andrea Ferrucciban (1465-1526) vélte megtalálni. Ennek alapja Vasari Vitéjének 1568-ban megjelent második kiadása, amelyben Ferrucci (Andrea da Fiesole) életrajzánál ezt írja: Fu di sua mano ancora una sepoltura di marmo, che fu mandata similmente in Strigonia, cittá d'Ungheria; nelle quale era una Nostra Donna molto ben condotta, con altre figure: nella quale sepoltura fu poi riposto il corpo del cardinale di Strigonia. (Csinált saját kezével egy sírhelyet márványból, amelyet hasonlóan elküldött Esztergomba, egy magyarországi városba; amelyben volt egy nagyon jó vonalvezetésű Miasszonyunk [szobor], más alakokkal: amely sírhelyen azután elrejtették az esztergomi kardinális testét is.) A szövegben a sepoltura kifejezést nemcsak sírként, de sírkápolnaként is interpretálni lehet, s ebben az esetben ez a forrás Ferrucci tervezői szerepét igazolná. Ferrucci készítette tehát a kápolna carrarai fehér márvány oltárretablóját, amely később, 1519-re készült el összes szobrával.

Előzményei: Ferrucci oltára a fiesolei dóm Gondi-kápolnájában, illetve ugyanott a San Girolamo-templom oltára. Az oltár oromzatán az Angyali üdvözlet jelenete helyezkedik el, s a donátor is megjelenik a középső, mélyített fülkét keretező jobb oldali pilaszterre faragva.

A Bakócz-kápolna - Mátyás király három évtizeddel korábbi budai palotaépítkezéseihez hasonlóan - jelentős hatást fejtett ki nemcsak az ország, de Közép-Európa művészetére is. A firenzei Bartolommeo Berreccinek ugyancsak mintaadóul szolgált a krakkói Wawel-székesegyház Zsigmond-kápolnájának építésekor (1519-1533). Ezt támasztja alá az a tény, hogy Berrecci Magyarországról érkezett Lengyelországba (tehát láthatta a kápolnát), s a kivitelezésben ragaszkodott a magyar vörös márvány használatához.

A Bakócz-kápolna 1507-ben a belső főpárkányig már állt (ez év őszén kapta meg Bakócz a konstantinápolyi pátriárka címet), teljes befejezésére csak Bakócz sikertelen római pápaválasztási szereplését (1511 vége - 1514 tavasza) követően került sor. A szinte saját alkotásaként felfogott építményt Bakócz rengeteg adománnyal halmozta el, s értékes felszerelési tárgyakkal, amelyeket halála (1521) után II. Lajos, Várdai Pál érsek, majd (Szapolyai) I. János - több részletben - a törökellenes harc céljaira foglalt le. 1756-ban a káptalan csináltatta újra a kriptát, tehát az eredetileg is megvolt. Bakócz sírját az oltár előtti sírkő jelezhette, vagy - ahogy egyetlen forrás, Evlia Cselebi feljegyzi - esetleg a kápolna hosszabb szárába állított tumba őrizhette holttestét.

A kápolna szépségét a kortársak s az utódok egyként magasztalták, s feltehetően centrális, kupolás voltának köszönheti, hogy az épülettípust nagy becsben tartó törökök sem pusztították el, ellentétben a Szent Adalbert-székesegyházzal. Csak az oltár három fülkeszobrát távolították el, s a figurális részeket (domborművek fejei és kezei, angyalalakok) rongálták meg, s Szulejmán Szinan nevű építészével mecsetté alakíttatta át.

1683-ban Esztergom visszafoglalásakor itt mondták a Te Deumot, de egy két évvel későbbi sikertelen török visszafoglalási kísérletkor a kupola súlyosan megsérült. 1688-ban állították helyre az épületet, a lanternát lebontották, az oltár sérült részleteit kiegészítették. Ekkor kerülhetett ide a mai vörösmárvány mensa is.

A sok vihart átvészelt kápolna 1761-től kezdve került igazi veszélybe, amikor Barkóczy prímás új székesegyházat akart építeni. Az építkezés csak félszázad múltán, Rudnay Sándor hercegprímás alatt indult el, amikor a Várhegy szintjét 4-11 méterrel csökkentették az új székesegyház területe növelésének céljából. 1823-ban a műemlékvédelem európai szintű korai példájaként Packh János kismartoni építész felmérte az épületet, és köveit darabonként beszámozta; ezután a kápolnát 1600 darabra szedték szét, és az új klasszicista székesegyház déli oldalán építették fel újra. Az új kápolna néhány ponton nem felel meg a réginek: a székesegyház szentélyének nyugatra kerülésével a Bakócz-kápolnát is hossztengelyesen kellett tükrözni és átfordítani, bejárati és stallumfalát felcserélték, s így az eddig a székesegyházból bevezető nagy nyílás - értelmetlenül - a külső oldalra került. Az áthelyezéskor a kupola végképp tönkrement, helyébe Lippert József tervei szerint az eredetinél jóval alacsonyabb téglakupola készült. Az oltárt ugyancsak kiegészítették, s új szobrokkal látták el. Nem ismerjük a Bakócz-kápolna külső homlokzatait, a Bakóczhoz kapcsolható számos esztergomi töredék vagy ide, vagy az érseki palota átépítéséhez, esetleg más városbeli építkezéséhez tartozhatott.

Bakócz az 1304-ben épített rozsnyói plébániatemplomot 1514-ben helyreállíttatta, majd két évvel később északi oldalán késő gótikus kápolnát emeltetett. Ezt késő gótikus hálóboltozat fedi le, de két angyal tartotta, babérkoszorúval körülvett címerével díszített lunettás kapujában már jelentkezik a reneszánsz stílus is. A kápolnát a rozsnyói püspökség alapításakor (1776) közbenső barokk boltozattal két szintre osztották, a földszinten a téli kápolna és a sekrestye, az emeleten a káptalani könyvtár és kincstár kapott helyet. A kápolna ebben az átalakított állapotában áll fenn mindmáig. A reneszánsz kápolnakapu készítése (1516) utáni évben faragták ki a templom szentélyének északi oldalán a késő gótikus szentségházat, amelynek felirata: anno domini 1507 HOc OPVS FActV EST P PeTrm De CoLoa nemcsak az évszámot, de a kőfaragó nevét is tartalmazza. A „Coloa" helynév különféle értelmezésekre ad lehetőséget.

Egyelőre semmit sem tudunk Szatmári György veszprémi, majd váradi püspöki építkezéseiről. Az 1505-ben pécsi püspökké kinevezett főpap a kassai Szent Mihály-kápolna bővítőjétől immár lényegesen eltérő mecénási profilú. Bekövetkezett a fordulat: ekkor már egy tudatosan reneszánsz stílusban építkező főpap áll előttünk. Mecénásságának legfőbb helyszíne Pécs volt, amelyről támogatottja s titkára (a későbbi esztergomi érsek) Oláh Miklós 1536-ban, Hungaria című művében így írt: „Eztán Pécs tűnik szemünkbe, várát a magas Mecsek hegy lábánál építették, annak lejtőit és csúcsát hatalmas tölgyek övezik, a pécsi püspök székhelye. Híres a Szent Péter-székesegyházáról, valamint azokról az épületekről, melyeket Szatmári György, egykor itteni püspök, aki aztán esztergomi érsek lett, ez az igen kegyes és igazságos és helyes gondolkozású s hozzá még nem kis műveltséggel rendelkező férfiú emeltetett, a vár nagy díszére. [...] Van egy püspöki kert a mondott hegy északi oldalán, ahol forrás buzog, melynek folyása a város felé haladtában mintegy negyven malmot forgat sorjában."

Szatmári a székesegyház főapszisának északi oldalán egy román kori ablak helyére egy ma már a Corpus Christi-kápolnában lévő vörös márvány szentségházat állíttatott, amelyet stíluskritikai alapon az esztergomi Bakócz-kápolna itáliai kőfaragóival lehet kapcsolatba hozni, s 1506-1508 körülre datálhatjuk.

Talapzati részét, növényi díszítéstől közrefogva, a megrendelő címere díszíti, amelyet a Sárkány-rend jelvénye vesz körül. A középső, angyaloktól és keruboktól őrzött szentségfülkét pilaszterek keretezik, és háromrészes főpárkány zárja le. A félköríves lunettát az Atyaisten büsztje és két kerubfej tölti ki. A szentségházat 1748-ban a sekrestyébe vitték át, török kori sérüléseit kipótolták. 1783-1786-ban pedig a Corpus Christi-kápolnába került át, és feltehetőleg Giuseppe Antonio Sartori Bécsben működő itáliai szobrász a reneszánsz elemekhez idomulva barokk oltárrá alakította. 1882-1892-ben a székesegyház purista restaurálása során eredeti reneszánsz tabernákulumállapotára igyekeztek visszaállítani.

Erdélyben a legkorábbi reneszánsz építészeti elemek Mátyás rokonának, a Ferrarában tanult Geréb László gyulafehérvári püspöknek (1476-1501) gyalui várépítkezésén tűnnek fel. A néhány töredék között magas színvonalú címerköve és egy fehér márvány szentségtartó maradványa került elő.

Az erdélyi püspökség gyulafehérvári székesegyházának északi oldalán álló előcsarnokot Lázói (Lászai) János kanonok, telegdi főesperes alakíttatta át kápolnává 1512-ben.

Létrejöttében talán a Bakócz-kápolna is szerepet játszott. Ennek ellenére belsejét - a reneszánsz kapukeretek felett - késő gótikus hálóboltozat fedi. A megbízó és az építész is a külsőre koncentrált, ahol az építészeti strukturális elemeknél fontosabb az ornamentika és a plasztika szerepe. A három oldalán szabadon álló épületet háromrészes főpárkány zárja le, sarkait többrészes pilaszterek keretezik. A főhomlokzaton a főtengelyben félköríves, pilaszterekkel keretezett domborműves tükör felett szemöldökpárkánnyal lezárt kapu nyílik. A szemöldökpárkány felett kettős pilaszterek kereteznek egy kagylóval díszített üres fülkét, külső oldalain egy-egy félköríves záródású, bélletes ablakkal. Az oldalhomlokzatokat körablakok törik át, nyugati homlokzatán reneszánsz kapu nyílik.

A domborművek az Itáliában tanult Lázói szinkretista világképét fordítják képi nyelvre: a pápa, a magyar király, az építtető és országos méltóságok címerei mellett az ókori mitológiából Heraklész, az Ószövetségből Mózes, Sámson, Judit és Holofernész, az Újszövetségből pedig Szt. Péter, Szt. Sebestyén, valamint Szt. István és Szt. László alakjai jelennek meg rajtuk. A kápolna tervét valószínűleg észak-itáliai (lombard) mester készíthette, az ornamentika azonban a kivitelező helyi gótikus műhely kőfaragóinak keze nyomán lényegesen átalakult. Így a strukturális elemek kanonikus aránya felborul, a fejezetek méretei sokszor túlzottak, sőt megkettőződnek (pl. a kaput keretező pilaszterek kettős fejezete), a díszítés kedvéért megszakítják az építészeti elemek folytonosságát (lásd pl. a sarokpilaszterekbe mélyülő, kagylóval lezárt szoborfülkéket), a tagolóelemek kapcsolódása szabályellenes (pl. a kaput keretező pilaszter felső fejezete nem ér fel a szemöldökpárkányig, az utóbbira támaszkodó belső pilaszterek és a főpárkány architrávjának egymásba hatása rendkívül furcsa.)

A Lázói-kápolna mellett, az északi mellékhajóhoz csatlakozóan építette ki Várdai Ferenc püspök a Szent Annáról elnevezett, sírhelye befogadásául is szolgáló, két boltszakaszos kápolnát. Várdai halála után már végrendelete végrehajtói fejezték be az építkezést, amely inkább a román kori székesegyház formáit vette át, semmint a reneszánsz jellegzetességeit, az utóbbi az északi homlokzat antikva betűs feliratában jelentkezik a legpregnánsabban.

A központi műhelyek Erdélyben is hatottak: a szilágysági Menyő református templomába Esztergomból szállítottak kész reneszánsz elemeket. Ioannes Fiorentinus műhelye faragta ki az akroterionos, lunettás, egyenes szemöldökpárkányos színvonalas vörösmárvány kaput (1514), a szerényebb keresztelőkutat (itt található a szignó, pedig ez biztosan nem saját kezű mű, 1515) és a szentségházat. A donátor Désházy István esztergomi gubernátor volt.

Provinciális jellegzetességeket fedezhetünk fel a mezőkeszüi református templom 1521-ből származó déli kapuján. A szemöldökpárkányba karcolt felirat szerint kifaragói a szemlátomást gótikus tanultságú Veres Antal és Novai Tamás voltak, akik korábban a kolozsvári Farkas utcai templom műhelyében dolgozhattak. A nyílás körüli beforduló tagozatot indás füzérdísz keretezi.

<< Kora reneszánsz (1475–1541)

Az átmenet évei (1526–1541) Két király Magyarországon, a várépítések indulása >>