Az esztétika születése

12-14. Szép és fenséges

12-14. előadás

A fenséges fogalmának leválása a szépről a 18. században

Az esztétika történetében a fenséges fogalma először Pszeudo-Longinosz traktátusában jelenik meg (1). A 17. században Boileau és Dryden fordításai révén újrafelfedezik e művet, majd a 18. században a fenséges természet látványának leírásaiból (Dennis, Addison) és a mérhetetlenséggel kifejezett természeti fenséges gondolatából (Shaftesbury) kialakul és megszilárdul a fenséges esztétikai kategóriája a szép ellenpárjaként. A szép és a fenséges fogalmának első tudományos igényű tisztázására Edmund Burke vállalkozik (2). Németországban Immanuel Kant szentel külön értekezést ugyanezen témának (3), majd Az ítélőerő kritikájában új alapokon fejti ki elméletét (4). Az ő koncepcióját gondolja tovább Friedrich Schiller, akinél a fenséges végérvényesen nagyobb jelentőségűvé válik a szépnél (5). A vizsgálandó szerzőknél közös pont, hogy a szép harmóniájával, nyugalmával szemben a fenséges feszültségteli és szubverzív, ám épp ezáltal többet is nyújt a befogadónak. Összességében a 18. században egyre jobban felértékelődik a fenséges esztétikai tapasztalata.

1. A fenséges fogalmának eredete. Pszeudo-Longinosz irodalmi traktátusa a fenségesről: a fenséges mint a recepcióesztétika első megnyilvánulása; a fenséges mű szabályfelettisége, a fenséges hatásának eksztatikus jellege (szemben a katarzissal); utalások az örökkévalóságra és a látható fenségesre a mű végén. Pszeudo-Longinosz újrafefedezése a 17. században. Boileau, Dryden fordításai; Milton méltatja a fenséges nevelő hatását. A fenséges fogalma a klasszicista irodalomelméleti kánon szerves részévé válik (Boileau, Dennis), s egyúttal elkezdi felbomlasztani – a fenséges természet látványának korai leírásai hegyi utazásokról szóló beszámolókban (Dennis, Addison). A fenséges irodalmi-retorikai fogalma mellett megjelenik a mérhetetlennel kifejezett természeti fenséges is (Shaftesbury, Addison); s a század első felében olvad össze ez a két ág a fenséges esztétikai fogalmává

2. A fenséges és a szép fogalma különbségének tudományos igényű tisztázása Burke-nél. Az 1757-es Filozófiai vizsgálódások tisztázni igyekszik a szép és a fenséges fogalma körüli zűrzavart; a newtoni természettudományok módszereszményét alkalmazva pszicho-fiziológiai folyamatokkal magyarázza a két esztétikai fogalom hatásmechanizmusát és természetét: nincs átjárás a két tapasztalat között; Burke szerint a fenséges elementárisabb, intenzívebb, megrendítőbb; a fájdalommal, a rettegéssel és a magánnyal társítja; végső alapját az önfenntartási ösztönbe helyezi. Ezzel a gótikus fenséges fogalma jelenik meg, amelynek az angol tájkert művészetében és a gótikus rémregényekben közvetlen megjelenési formái lelhetők fel.

2.1

A fájdalom, ill. veszély bizonyos távolságból érzékelve: a fenséges (miként az öröm a szépséggel társul); a fájdalom mindig erőteljesebb az öröm érzésénél, tehát a fenséges is elementárisabb esztétikai tapasztalat.

2.2

A fenséges hatása a döbbenettel írható le, amely valójában a lélek és minden aktivitásának felfüggesztődése. A felfüggesztés lehatásosabb formája a rémület (terror), amely hatalmába keríti a lelket. Burke szerint a végtelen kiterjedések, pl. az óceán is rémületet keltő. A korai 18. század természeti fenségese még alapvetően eufórikus volt, a lélek kitágulását és szabad szárnyalását tette lehetővé (Addison, Shaftesbury), befogadóképességünk elégtelen volta inkább csak árnyalta a fenséges tapasztalatát. Burke-nél ellenben már a lélek befelé fordulása és bénultsága lesz a fenséges jellemzője.

2.3

A rémület hatásos felkeltéséhez homályosságra van szükség. A homályosság témája bevezeti a mű ötödik könyvében tárgyalt esztétikai témát, amely a láthatóságot felhasználó ábrázolóművészetek és a hatásos szavakra építő szóbeli művészetek közti különbséget fejti ki. Az utóbbi esetben nem jönnek létre képek a fejünkben bizonyos szavak olvastán, s ez a kép-nélküliség éppen a hatás növeléséhez vezet. A homályosság minősége már utal arra, hogy éppen a láthatóság elbizonytalanításával fokozható a rémület.

3. Kant prekritikai értekezése: Megfigyelések a szép és a fenséges érzéséről (1764)

3.1.

Az értekezés első szakasza merőben empirikus alapon, példákból kiindulva, különösebb szisztematikus szándék nélkül veszi sorra a szép és a fenséges jelenségeit. A szép, mondhatni, könnyebben fogyasztható a fenségesnél, amely viszont egyfajta kihívást intéz az elméhez, kikezdi annak nyugalmát, ugyanakkor épp e minőségében vonzó. Lényeges, hogy a fenséges nem korlátozódik a természeti dolgokra, hanem megjelenhet a művészetben is.

3.2.

Szép és fenséges különbsége megfigyelhető az emberi tulajdonságok és megnyilvánulások körében is. E dimenzióban a fenséges valami nagyobb szabású és/vagy kivételes, ami idegenkedéssel elegy csodálatot kelt. Ezért lehet nemcsak az igazi erény, hanem a bűn is fenséges.

4. Kant fenségeselmélete Az ítélőerő kritikájában (1790)

4.1. Különbségek a szép és a fenséges között: megformáltság/formátlanság, elhatároltság/határtalanság, értelemre/észre való vonatkozás, az elme nyugalma/felindultsága, játék/komolyság, célszerűség/célellenesség. Utóbbi ellentétből adódó következtetés: a fenséges nem magában a tárgyban keresendő, hanem az elmében. A széphez képest a fenséges tapasztalata komplexebb, túlmutat ember és természet harmóniáján.

4.2. A matematikailag (azaz nagyság szerint) fenséges fogalmának magyarázata (a másik típus a dinamikailag fenséges lesz). Relatív és abszolút nagyság szembeállítása. A fenti következtetés visszatérése erősebb formában: a természeti dolgok nem minősülhetnek fenségesnek, lévén relatív nagyságok. Ebből fakadóan a fenséges tapasztalata valójában annak megtapasztalása, hogy az ember a maga észképességénél fogva felette áll a csak fizikai létezésnek.

4.3. Miként megy végbe e tapasztalat? A képzelőerő mint szemléleti képesség két művelete: felfogás és egybefogás. Előbbinek mint szukcesszív mozgásnak nincs határa, utóbbi ellenben behatárolt. Emiatt összeütközés keletkezik a képzelőerő és a totalitást követelő ész között, ám e kollízió nyomán az emberben tudatosul a benne rejlő abszolúte nagy, azaz nem fizikai mivolta. Innen adódik a fenséges tapasztalatának ambivalens volta: olyan öröm, amely örömtelenségen keresztül áll elő. Kant e szublimáció megfogalmazásával válaszol arra a kérdésre, hogy miképpen lehet valami egyszerre taszító és vonzó. Kérdés, hogy nem hasonló kettősség érvényesül-e a nagy műalkotások befogadásakor.

4.4. A dinamikailag fenséges elméletének kulcsfogalma a hatalom. Akárcsak a matematikailag fenséges esetében, itt is kettős tapasztalatról van szó. A természet legyőzheti az embert mint fizikai lényt, mint morális lényt azonban nem. Fontos megszorítás: a szemlélőnek biztonságban kell lennie. Kant ezzel tulajdonképpen a tragédia paradigmáját alkalmazza a fenségesre, hiszen a tragédia nézője is valami rémületest él át anélkül, hogy közvetlenül érintve volna. Ezt az értelmezést támasztja alá, hogy egyfajta katarzis következik be, megtisztulás a fizikai életre irányuló „aggodalmas törődés”-től.

4.5. Kant jelez egy harmadik lehetőséget is a fenséges előző két fajtája mellett. Az óceán és a csillagos ég fensége ugyanis nem sorolható szigorú értelemben sem a matematikai, sem a dinamaikai típushoz. Döntő változás, hogy ezúttal nem a képzelőerő kudarcáról van szó, sokkal inkább az értelem, a fogalmi képesség tehetetlenségéről a látvány erejéhez mérten: az ismeretalkotás és -alkalmazás irrelevánsnak bizonyul a szemléleti tartalommal szemben. Felmerül a kérdés, hogy nem ez tekintendő-e a fenséges eminens esetének. Itt is lehetséges mindenesetre a kapcsolódás természet és művészet között a fenséges jegyében („miként a költők teszik”).

5. A kanti koncepció továbbgondolása Schillernél A fenségesről című írásban (1795)

5.1.

A két „géniusz” megkülönböztetése értékhierarchiát is implikál. Míg a széphez vidámság, könnyűség, harmónia tartozik, addig a fenségeshez komolyság, a természetből való kiszakadás és ennek megfelelően az igazi szabadság mint a szellem önállósága.

5.2.

Schiller egyrészt a kanti elméletet követve ír a fenséges ambivalens jellegéről (viszolygás és örvendezés), ahol is a szublimáció nem egyéb, mint hogy az ember a túl naggyal vagy túl erőssel szembesülvén ráeszmél önnön morális kitüntetettségére. Másrészt tőle eltérően arra helyezi a hangsúlyt, hogy a természeti és emberi jelenségek zűrzavara kelti a leginkább a fenséges érzését: a megmagyarázhatatlan, a fogalmilag rögzíthetetlen, ha csak negatíve is, de a szabadság szimbóluma. Ezért szükségszerű, hogy az esztétikai nevelés a fenségesben teljesedjék ki. A morális progressziót sugalló történelemfelfogásokkal szemben Schillernél a világtörténelem is fenséges a káosz értelmében. Végül a művészet válik a fenséges fő letéteményesévé, amennyiben részint koncentráltan, részint a befogadó közvetlen involváltsága nélkül jeleníti meg azt.

Irodalom

Ernst Cassirer: Kant élete és műve, Osiris, Budapest 2001.

----: A felvilágosodás filozófiája, Atlantisz, Budapest, megjelenés előtt.

Peter De Bolla (ed.): The Sublime. A Reader in British Eighteenth-Century Aesthetic Theory, Cambridge University Press 1996.

Tom Furniss: Edmund Burke's Aesthetic Ideology, Language, Gender & Political Economy in Revolution, Cambridge University Press 1993.

Walter John Hipple: The Beautiful, The Sublime, & The Picturesque in the Eighteenth-Century British Aesthetic Theory, Southern Illinois UP, Carbondale 1957.

Marjorie Hope Nicolson: Mountain Gloom and Mountain Glory: The Development of the Aesthetics of the Infinite, Cornell UP, Ithaca 1959.

Christine Pries: Das Erhabene, VCH, Acta humaniora, Weinheim 1989.

Ernest Lee Tuveson: The Imagination as a Means of Grace. Locke and the Aesthetics of Romanticism, University of California Press, Berkeley, Los Angeles 1960.

Thomas Weiskel: The Romantic Sublime: Studies in Structure and Psychology of Transcendence, Johns Hopkins UP, Baltimore and London 1976.