I. Egyházi építészet

Újjáépítés – újjászervezés.

A török hódítás 150 éve, a hadjáratokban az országon átvonuló, zsákmányszerző katonaság dúlása, a felszabadító hadjáratok pusztításai és a többször is kitört pestisjárványok hatalmas területeket néptelenítettek el, korábban megművelt, lakott területeket tettek pusztasággá. A XVIII. században kibontakozó békés időszak építőmunkáját csak a lakosság létszámának növelésével lehetett megvalósítani. Nem segített a belső telepítés; az ország külső telepesekre szorult, hogy a gazdaságok, a földbirtokok, a kincstári uradalmak újra jövedelmezően termelhessenek. A kezdeti magántelepítések után III. Károly szervezett, átgondolt politikával, kedvezmények biztosításával a Német-római Birodalomból hívott be nagyszámú telepest az országba.

A török kiűzése után az egyházmegyékben is szembe kellett nézni a pusztulással: hatalmas, elnéptelenedett területek fogadták a visszatelepült püspököket. A következő időszakban a főpapok minden energiájukat arra fordították, hogy az elpusztított egyházi birtokokat rendbe hozzák, az egyházi szervezetet újra kialakítsák, és a lerombolt székesegyházakat, plébániatemplomokat felépítsék. A hódoltság okozta pusztulás mértékét jól mutatja, hogy például a kalocsai érsek székvárosában odaérkezésekor csupán 100 viskót talált, és megyéjében csupán 12 plébánia állt. A visszafoglalt falvakban sokszor még düledezőfélben lévő templom sem maradt.

A század elejétől gyors ütemben indult meg az újjáépítés, az új épületek emelése. A gazdaság újjászervezése azonban csak a húszas-harmincas években, a betelepülés, a külföldi telepesek behívása, a békés időszak beköszönte után indulhatott meg. A birtokok azonban még hosszú ideig nem váltak jövedelmezőkké, így az építészeti feladatokat (székesegyházak, plébánia- és szerzetesi templomok, rendházak, püspöki paloták emelését) csak a század közepe felé tudták rendeltetésüknek, az építtetők rangjának megfelelő, igényes formában megvalósítani.

E nagyszabású szervezőmunka szükségessége indokolta, hogy a főpapok a főnemesi családokból kerüljenek ki, mert így megfelelő anyagi erőforrásokkal rendelkeztek az építkezésekhez. Gróf Patachich Gábor kalocsai érsek például a negyvenes években a székesegyházon kívül 13 templomot és plébániát, valamint iskolák egész sorát építette, s ehhez nemcsak saját pénzét használta fel, hanem még kölcsönökhöz is folyamodott.

Bár az újjáépítés nagyrészt a papság és a világi kegyurak erőfeszítéséből indult meg, a központi hatalom is igyekezett kivenni részét a nagy munkából. 1733-ban III. Károly király megalapította a Lelkészpénztárt (Cassa parochorum), amely egyrészt a lelkészek támogatásával, másrészt a templomok, parókiák és iskolák építésének anyagi biztosításával foglalkozott. Az uralkodó a Cassa feltöltése érdekében a püspökök jövedelmeiből meghatározott összeget le is vont. Állandóan ösztönözte a kegyurakat, a világi és az egyházi személyeket, hogy építkezzenek. Így a század első felében az ország nagy részében jelentősen kiépült az egyházi szervezet. A győri egyházmegye négy főesperességében például rövid idő alatt 93-ról 113-ra növekszik a plébániák száma.

A szellemi és az anyagi eszközök nagyarányú mozgósítása dacára az elpusztult vagy megrongálódott építményeket eleinte csak szerény formában lehetett helyreállítani. Sokszor igénytelen, helyben található építőanyagokból, egyszerű helyi mester vagy kőművesmunkához értő személy irányításával épülnek ezek a korai egyházi épületek. Elsőrendű feladatként a székesegyházak, a plébániatemplomok és a szemináriumok, püspöki paloták újjáépítése foglalkoztatta a főpapságot. Kalocsán Csáky Imre érsek irányításával szervezetten, jó gazdasági feltételek között folyt az építkezés, s így viszonylag rövid időn belül elkészülhetett a székesegyház. Többnyire azonban nem ez volt a helyzet a püspökségek székvárosaiban; eleinte csak kisebb átalakításokra, egy-egy régebbi templom használhatóvá tételére futotta az építtetők anyagi erejéből. Általában csak Mária Terézia (1740-1780) idejére sikerült az egyházmegye központjához méltó alkotásokat létrehozni, a korábbi szerény templomokat átépíteni. A nagyszabású építkezések rendszerint a középkori székesegyházaktól eltérő helyen valósultak meg, vagyis nem a várban, hanem sík terepen, bent a városban.

A régi püspöki székhelyekre visszaköltöztek a püspökök, illetve a kanonokok - csak a prímás nem tudott az esztergomi várba visszaköltözni, mert az a század végéig katonai fennhatóság alatt maradt. Az egyházmegyékben országszerte megindult a működéshez szükséges épületek helyreállítása vagy újjáépítése. A pusztulás mértékére és az újjászervezés, az újjáépítés feladataira rávilágít az a tevékenység, amelyet Volkra veszprémi püspök 1710 és 1720 között egyházmegyéjében kifejtett. A középkori félezer templomos egyházmegyében csak 30 katolikus plébánia maradt. Első teendője egy szeminárium kialakítása volt, hogy a paphiányt megszüntesse. Szerzetesrendeket telepített le, hogy a plébánosi teendőket elvégezzék. Püspöksége idején 18 plébániát szervezett, 11 templomot építtetett, és végrendeletében komoly összegeket hagyott további építkezésekre, helyreállításokra. Hasonló szervezőmunkát végzett 1725-1745 között utóda, Acsády Ádám is: 40 új templomot létesített, 36-ot javíttatott meg és 4-et visszavett a protestánsoktól. Az ő püspöksége idején épült a sümegi ferences templom, ő segítette a veszprémi ferences és a pápai pálos templom építését.

Kivételes energiát fejtett ki Padányi Bíró Márton veszprémi püspök is a szervezőmunkában: 84 plébániát alapított vagy újított fel a század közepén. Az újjáépítés üteme néhány hozzávetőleges adat alapján is jól látszik: míg a visszafoglalást követő első két évtizedben (az ország mai területén) 21, azután Mária Terézia trónra lépéséig 166, a királynő uralkodása alatt újabb 457 katolikus templom épült.

Az élénk templomépítő tevékenység csak részben köszönhető a főpapok szervezőmunkájának. Jelentős szerepet vállaltak a kegyúri jogokat élvező főurak, földbirtokos nemesek is, akik anyagi áldozatokat vállalva, energiáikat plébániatemplomok, szerzetesi templomok emelésére fordították. Jól mutatja ezt, hogy Eszterházy Károly egri püspök egyházmegyéjében - noha sokat építkezik - kevesebb templomot emel, mint pápa-ugod-devecseri uradalmában, ahol földesúrként támogatja az építkezéseket. A földesúri nagybirtok az építőanyagok biztosításával, a jobbágyok robotjával, jól szervezett építési irodájával megteremtette a nagyarányú munka alapvető feltételeit.

A fejlődésnek a szerény kezdetektől a gazdagabb végső formáig megtett állomásait mutatja majdnem mindegyik XVIII. századi székesegyházunk építéstörténete. Mire végső formájuk elkészült, nemcsak a szerény, korai épület tűnt el, hanem az egykori igény, a szemlélet és a stíluskorszak is megváltozott, s ezzel együtt az épület mérete, díszítésmódja, építészeti rendszere is.

Sokáig elhúzódott például a nagyváradi székesegyház felépítésének ügye, amíg eljutott a befejezésig, pedig már a visszafoglalás után elkezdődtek a tervezgetések. Az 1692-ben visszafoglalt várban csak romok fogadták a visszatérő püspököt. A vár ugyanúgy katonai igazgatás alatt maradt, mint Eger vagy Esztergom, ezért a püspöki székhelyet a városban kellett kijelölni. Először egy magtár helyén kívánták az új templomot felépíteni (1702), de csak a szerződéskötésig jutottak. Azután az 1723-ra felépült Szt. László-templomot használták székesegyházként - egészen 1751-ig, amikor G. B. Ricca, a vándorló olasz építőmester és mesteremberekből álló gárdája elkezdte az új székesegyház építését. 1761-ben azonban, a kivitelező halála után Patachich püspök F. A. Hillebrandtot, a kamara főépítészét hívta a munkálatok folytatására. Mivel a királynő - a kincstár (az udvari kamara) által - komoly összegekkel támogatta az építkezést, Hillebrandt megbízása a hivatal felügyeletét is biztosította a mű felett. Az építész átdolgozta a terveket, és felügyelte, irányította a székesegyház építkezését, egészen a befejezésig (1780).

Hasonló változásokat mutat a váci székesegyház építéstörténete is.

A középkori katedrális romokban hevert a török kiűzése után, s ezért az egykori Szt. Mihály-templomot állították helyre a katedrális céljaira (1699). Amikor a század elején elkészült a székesegyháznak ez a korai, még szerény formája, az egész egyházmegye serény építkezés színtere volt. Az 1710-es években az elnéptelenedett, pusztává vált püspöki uradalmak benépesítése zajlott. 1718-ban Althan püspök csak 36 községben tapasztalt katolikus hitéletet. Először a falvak romos középkori templomait igyekezett használhatóvá tenni. Templomokat vett vissza a protestánsoktól, 11 új plébániát szervezett, s így működésének két évtizede alatt megkétszerezte a plébánosok számát. Utóda idején a plébániák száma már 76-ra növekedett.

Az új székesegyház tervezésére csak a század közepén nyílt lehetőség; terveit 1751-ben Althan püspök dolgoztatta ki Oracsek Ignác kamarai építésszel. Eszterházy Károly, az új püspök azonban kicsinek és szegényesnek találta a tervezett művet, amely a régi falak felhasználásával is számolt. Ezért kiváló külföldi mestertől, F. A. Pilgram alsó-ausztriai tartományi építésztől rendelte meg az új terveket. Az alapok kiásását 1762-ben elkezdték, de Eszterházynak egri püspökké való kinevezése után újabb fejezet kezdődött a székesegyház építéstörténetében. Ekkor épül csak fel - Pilgram terveinek mellőzésével - Isidore Canevale elképzelései szerint az új székesegyház (1762-1772).

Hasonló szakaszokat figyelhetünk meg az egri székesegyház történetében is. A török hódítás után ott is gondoskodni kellett a romos középkori főtemplom pótlásáról. A vár katonai irányítása miatt az eredeti helyen nem lehetett építkezni, ezért a püspök elhatározta, hogy a városban egy másik templomot használ fel erre a célra. Néhány év múlva azt is lebontották, s helyére kéttornyú barokk építményt emeltek (1712-1727 között, G. B. Carlone tervei szerint). Kazinczy „dísztelen", „kisded" műnek nevezte, s nem meglepő, hogy Eszterházy püspök, a nagy építtető, a várost megszépítő főpap, új székesegyházterveket rendelt meg. A fennmaradt két tervsorozat közül az egyiket 1784-ben Grossmann József tatai, a másikat 1790-1791 körül Zillack Károly György pozsonyi építőmester készítette.

Mindkét terven klasszikus portikusz áll az épület homlokzata előtt: Grossmannál 4, Zillacknál 6 oszlopból megalkotva. A tornyok, a kéttornyos homlokzatforma és a portikusz kupola nélküli együttest alkot. A vácitól eltérően azonban az egri székesegyház nem épült meg a barokk korban; felépítésére csak a 19. században nyílt lehetőség.

A legkorábbi munkák között szerepelt a veszprémi székesegyház felépítése: 1723-ban emeltette Esterházy Imre püspök, a török időkben elpusztult, majd szerényen újjáépített régi helyén. Először meg kellett erősíteni a falakat, mert már mindenfelé repedések tátongtak. Ezután, a régebbi részek felhasználásával, egy háromhajós, bazilikális templom épült, fiókos dongaboltozattal. A fedélszéket is kicserélték, és felemelték a hajó, valamint a szentély szintjét is. A megújított homlokzat sima, alig tagolt, háromszögű oromzattal lezárt falfelületének egyes részletei a Győrben dolgozó Martin Wittwer karmelita szerzetes-építész stílusát idézik fel, s talán az ő közreműködésére utalnak. A fejezetek sematikusak, a falat mélyített mezők díszítik; ezek a motívumok viszont nem illeszkednek a győri karmelita templom építészének stílusába. A székesegyház barokk kori állapotáról ma már csak fényképek tanúskodnak, mert 1907 és 1910 között „stílszerűen" helyreállították, vagyis a szentély és az altemplom kivételével neoromán stílusban - azaz egy elképzelt, „lehetséges", de sosemvolt román formában - átépítették.

A század első felének legjelentősebb egyházi építkezése a kalocsai székesegyház újjáépítése volt.

Eleinte a helyreállított plébániatemplomot használták székesegyháznak. Az alapkőletétel 1735-ben történt, de a munkák ezután csak lassan haladtak: a nyers falak 1754-ben készültek el.

Az említett székesegyházaknál valamivel később épült fel a temesvári (Timişoara, Románia) dóm, de ugyanúgy az újjáépítés, az egyházi szervezet újjáteremtésének kezdeti fázisával egyidős, mint a veszprémi vagy a kalocsai.

Az egykori Temes vármegye területéről csak 1716-ban sikerült kiűzni a törököket. Az uralkodó azonban a térséget nem csatolta vissza az országhoz, hanem az országtól elszakított határőrvidékké nyilvánította, amely 1778-ig katonai kormányzás alatt állt. Betelepítése csak lassan indult meg. Egyházi szervezetének kifejlődése 1733-ban kezdődött, amikor a csanádi püspökség székhelyét Szegedről Temesvárra helyezték át, s ezután került sor a székesegyház felépítésére.

Székesegyházak

A visszafoglalt egyházmegyékbe érkező püspökök az egyházi élet újjászervezése érdekében első feladataik között a székesegyházakat építették fel, vagy építették újjá. Építészeti rendszerük szempontjából a XVIII. századi magyarországi székesegyházak két fő típusba sorolhatók. Az egyikbe azok, amelyek a XVII. századi jezsuita templomok sémáját követik; ez a rendszer ugyanis a nagyszombati templom hatására az egész országban elterjedt. A templomok hosszhajóját kétoldalt kápolnasor kíséri, s kereszthajó, illetve négyezeti kupola nélküli, fiókos dongával boltozott teret alkotnak. Kívül két torony szegélyezi homlokzatukat.

Ezt a formát mutatja a kalocsai székesegyház is (1732-1754): egyhajós, kétoldalt négy-négy kápolnával kísért, kereszthajó nélküli, hevederekkel elválasztott csehboltozatok sorával fedett, kéttornyos templom.

A jezsuita építészeti rendszer alkalmazása azt mutatja, hogy a XVIII. század első harmadában még mindig ez számított a legkorszerűbbnek, illetve hogy a gazdagabb (kereszthajós, négyezeti kupolás) változat túl költségesnek számított. A szokásos fiókos dongaboltozatos térlefedés helyett választott csehboltozat viszont a kor újabb, gazdagabb formálást igénylő irányzatának követését jelentette.

Winkler Pál, a székesegyház monográfusa (1929) látott forrásokat, amelyek szerint az érsek 1728-ban megrendelte a székesegyház terveit, amelyek „olasz barokk stílben" készültek. Sem a terveket, sem az uradalmi levéltár anyagából vett feljegyzést ma már nem lehet megtalálni, illetve ellenőrizni. A művészettörténeti szakirodalomban - ennek az adatnak dacára - Réh Elemér feltevése terjedt el, amely szerint a székesegyház mestere Mayerhoffer András pesti építőmester, a pesti pálos templom esetleges tervezője volt. Réh a két épület alaprajzi formájának, a kórus, a diadalív hasonlóságának és a homlokzat felépítésének rokonsága alapján feltételezi azonos mester tevékenységét. E feltevést nem fogadhatjuk el; egyrészt mert az azonosságok a nagyon elterjedt épülettípus alkalmazásával is magyarázhatók, másrészt, mert nem valószínű, hogy Csáky érsek, az építtető, egy akkor alig ismert pesti céhes mestert bízott volna meg székesegyháza terveinek elkészítésével. Bizonyára jól ismert, külföldi építésztől kért tervrajzokat, hiszen egyházmegyéje központjában építészetileg is jelentős alkotást kívánt építtetni. Lehetséges, hogy, A. E. Martinellihez fordult tervekért; ugyanahhoz a mesterhez, aki magyarbéli kastélyát is tervezte.

A székesegyház homlokzatán a magas talapzat felett a háromrészes osztó- és a koronázópárkány két szintet különít el. A faltagoló pilaszterek között keskeny szakaszok alakulnak ki, amelyekben keskeny, megnyúlt ablakok nyílnak. Az épület hangsúlyos része a középtengely, amelyet a főkapu felett oszlopos erkély, nagyméretű ablak, ökörszemnyílás és felhajló, a középmező magasságát megnövelő párkány emel ki. A homlokzatot fent áttört szalagfonatos balusztráddal kísért attika zárja le. A homlokzat tehát nem jelzi a főhajónak a kápolnasorokénál nagyobb jelentőségét, nagyobb magasságát, s a kiemelkedő, az alsó szinthez kapcsolódó volutás alakítást - barokk templomaink hagyományos elemét - is elkerüli. A székesegyház megjelenésében, felépítésében a melki bencés apátsági templommal (1709-1711) állítható rokonságba, de stílusa eltér attól. Melk a mozgalmas, golyvázott tagozatok hullámzásával egy festőibb stíluseszmét képvisel, míg Kalocsa elegáns, rokokó elemeket is alkalmazó, de tartózkodó, fegyelmezett formanyelvű építmény.

A jezsuita templomsémát követte a veszprémi székesegyház is (1723). Sem barokk kori újjáépítésének terveit, sem tervezőjét nem ismerjük.

A jezsuita templom alaprajzi és felépítési rendszere a század közepéig még tovább élt, és az újjáépülő egyházi építmények legkedveltebb megoldása maradt. Ekkor jelent meg a hazai barokk székesegyházaink második csoportja, elsőnek talán a nagyváradi székesegyház épületével.

Az egyházmegyék a század második felében gazdaságilag megerősödtek, s a püspökök így nagyméretű, gazdag katedrálisaik felépítésébe foghattak. Anyagi problémák nem akadályozták, hogy a nagy osztrák apátságok templomainak típusát, a kereszthajós, csehboltozatos, gazdagabb kialakítású formát megvalósítsák. Igaz, a négyezet felett, a kupolák helyén többnyire nem félgömb boltozatot, hanem laposabb boltozatformát emeltek, amely nem emelkedik ki a tetőidomból.

A nagyváradi székesegyház egyhajós, kétoldalt végigfutó kápolnasorral. A kereszthajó alig lép ugyan ki a hosszház vonalából, de szerepel az alaprajzban, és meghatározza a felépítést. A főhomlokzat kéttornyos; homorú falához a sarkoknál ferdén csatlakoznak a tornyok. Az osztópárkánnyal tagolt homlokzatot fent oromzat zárja le. A tagolóelemek nem plasztikusak; a pilaszterek, a szemöldökök finom felületi elemek.

A temesvári székesegyház alapkövét 1736-ban tették le. Egy régi, de ellenőrizhetetlen forrás szerint a terveket a „híres bécsi császári építész, Emmanuel Fischer de Erlach készítette". Az adat hitelessége mellett szól, hogy az építtető maga a császár volt, aki fogadalmat tett a Szt. György-dóm felépítésére. A kivitelezést a kamara építészei irányították - ez is az udvar közvetlen részvételét, különleges figyelmét bizonyítja. Az építőmester Johannes Theodorus Kostka, a temesvári Építési Kamara igazgatója volt. A magas pártfogás ellenére a pénzhiány mégis megakadályozta a munkák gyors haladását, így a falak csak 1752-ben készültek el, a tornyok felépítése pedig 1765-ig elhúzódott.

A latinkereszt alaprajzú dóm széles hajóját kétoldalt lapos kápolnasor kíséri. A kereszthajó feltűnően keskeny, s ezért a négyezet felett elmarad a kupola. A szentély a nyolcszög három oldalával zárul. A kétszakaszos, csehboltozatos hajó falait erőteljes pillérek tagolják. A keskeny főhomlokzat két toronnyal szegélyezett fala konkáv vonalban meghajlik. Ezt részben ellensúlyozza az oszlopos, kis előépítmény, amelyet önálló manzárdkupola fed. E struktúra bécsi előképeket követ, például a Peterskirchet. Fischer von Erlach stílusára vall egy apró jellegzetesség: az ablakszemöldökök bekapcsolódnak a gerendázat sávjába, ahelyett hogy a szokásos módon, a gerendázat alatt maradnának.

A váci székesegyház végleges formájának megszületését Christoph Migazzi püspöknek köszönhette.

Kinevezése után elvetette elődje nagyvonalú terveit, és új építészt hozatott Bécsből, Isidore Canevale személyében. Canevale Servandoninak, a kitűnő dekorátornak, a párizsi St. Sulpice tervezőjének volt a tanítványa. Terve nem maradt ugyan fenn, de a székesegyház felszentelésekor maga a püspök említi nevét tervezőként, s megnevezi a kivitelezőt, Oswald Gáspár szerzetes-építész személyében.

A váci székesegyház társtalan, úttörő mű építészetünkben. Alaprajza még hagyományos; nyilván a felhasznált korábbi alapfalak miatt.

A hajóhoz két kápolna, rövid kereszthajó és apszisban záródó szentély csatlakozik. A külsőn viszont semmi sem hagyományos: zömök, sisak nélküli tornyai elemi geometriai formára redukálódott tömegekként szegélyezik a homlokzatot. A bejárati oldal falát egész magasságában eltakarja egy egyenes attikával lezárt portikusz, amely a két torony közé beszorítva áll. A díszes, pilaszterekkel, fülkékkel tagolt, golyvázott párkánnyal, megmozgatott felülettel kialakított barokk homlokzatok helyett sima törzsű, monumentális oszlopok töltik be Canevale székesegyházán a homlokzat szerepét. A keményen, élesen formált tömegek felett tambur nélküli, súlyos kupola helyezkedik el. Nyugodt, masszív, szélesen elterpeszkedő megjelenéséből hiányzik a barokk kupolák égbe törő mozgása. A két oldalhomlokzat és az apszis külseje alig tagolt, s így sivár racionalizmusával egy új művészi ideál közeledtére vall.

Az épület a francia ún. forradalmi építészet szemléletét előlegezi: az egyszerű, súlyos klasszicizáló formák, a nagy, dísztelen felületek eltérnek a barokk sajátos elemeitől, mentesek dinamikájától. Olyan mértékben eltért a Magyarországon kialakított templomsémától, hogy az egyházmegye néhány kisebb templomán kívül a maga korában semmilyen hatást nem gyakorolt építészetünkre.

A század második felében az is alkalmat adott új székesegyházak építésére, hogy a királynő 1776-ban és 1777-ben a túl nagynak tartott esztergomi, győri, veszprémi és egri egyházmegyékből új püspökségeket szakított ki, és kialakította a besztercebányai, a rozsnyói, a szepesi, a székesfehérvári és a szombathelyi püspökségeket.

Nem mindenhol építettek új székesegyházat. Székesfehérvárott például a plébániatemplomot emelték a püspöki székesegyház rangjára. Eredetileg több fázisban épült, mert a középkori templom a török hódítás idején súlyosan károsodott, és a XVIII. században új, már barokk homlokzattal kellett kiegészíteni. 1758-1768 között Martin Grabner és Johann Michael Grabner vezette az építkezést: a hajó újjáépítését és a homlokzat átalakítását. Az egyhajós, fülkékkel bővített, kétszakaszos templom előtt kéttornyú homlokzat áll. Falát magas, de zömök arányú pilaszterek tagolják. Lantablaka és felső részén, a két torony között kialakított fonatos-balusztrádos terasza vonja magára a figyelmet. Afölött a hajó kiemelkedő végfalát íves oromzat zárja le. A részletképzésben a klasszicizálás tűnik fel: a motívumok laposak, vonalasak.

Az új egyházmegyék központjában kialakított székesegyházak közül a szombathelyi lett a legnagyobb méretű és művészileg a legmagasabb színvonalú (1791-1814). Szily János, az újonnan kinevezett szombathelyi püspök, székhelye kiépítésekor Melchior Hefeléhez fordult tervekért. Igazi barokk főpap módjára hatalmas építkezésekbe fogott, és minden nehézség ellenére, szándékai mellett kitartva, anyagi áldozatokat is vállalva szorgalmazta tervei megvalósulását.

Az épület hatalmas méreteit az magyarázza, hogy Szily nem a lakosság akkori létszámából indult ki, hanem jelentős gyarapodásra számított. Az alaprajz latinkereszt alakú, s a hosszházat három-három kápolna kíséri. Az impozáns belső teret dongaboltozat zárja. A négyezetet nem kupola hangsúlyozza, hanem csehboltozat - vagyis itt a boltozat alig emelkedik a hajó fölé. Ez a kiemelkedés sem mutatkozik a külsőn, hanem nyeregtető alatt húzódik meg. A belsőben a kereszthajó és a szentély sarkait háromnegyed-oszlopok jelölik. Ezek, a kápolnák közötti háromnegyed-oszlopok sorával, a belsőben végighúzódó oszlopsor látszatát keltik. A belső térben így - a barokk templombelsők gazdag, sok elemre bontott, festőien feloldott formáival ellentétben - klasszikus tartózkodás, komolyság és puritánság érződik.

A székesegyház: keresztszára erősen kinyúlik, homlokzatához pedig két torony járul. A kupola elmaradása a magyar építtetői ízlésnek tett engedménynek számít. Ez a rendszer a század közepe óta a magyar székesegyházak építészetében általános, s nem meglepő, hogy Szily püspök, aki egy új alapítású egyházmegyében építkezett, e hagyományhoz igazodott.

A székesegyház homlokzata két, közel azonos magasságú szintből áll. Hefele nem alkalmazza a falfelület egészét átfogó pilasztereket - azaz a barokk templomok szokásos tagolása, szinteket összekapcsoló pilasztersora, felfelé áramló mozgása hiányzik a külsőről. Helyette kiegyensúlyozottság, nyugalom érződik. Az egész homlokzat magasságán végignyúló pilasztereket azért sem alkalmazza, mert méretükkel „agyonnyomnák" a két szomszédos épület, a szeminárium és a püspöki palota architektúráját. Az alsó szint osztópárkánya ezért megközelítőleg azonos magasságba került a kétoldalt álló épület gerendázatával. Az egyenletes ritmusú tagolás, a háromszögű oromzat, a monumentális formálás nyugodt, letisztult megjelenést kölcsönöz az épületnek. Az elemek, a felépítés elvei nagyrészt a barokkból valók, de a felfogás, a hangulat és az összkép a klasszicizmus közeledtét jelzi.