Egységes terű templomok
A XVIII. század második felében az ország egyházi építészetében - elsősorban a városi és falusi plébániatemplomok kialakításában - új alaprajzi forma terjed el. Lényege, hogy a hajó mellől elmaradnak a kápolnák, s a falpillérek között fülkék nyílnak. A korábban végigfutó párkány a belsőben felszakadozik: a fülkék terénél elmarad, míg a közbeeső pillérek fölött továbbra is feltűnik. Az egységes terű templomok is számos változatot mutatnak. A falfülkével bővített vagy a bővítmény nélküli megoldás egyaránt előfordul. Elterjedt forma az, amelyben a belső tér csak két szakaszból áll (az előcsarnokon és a szentélyen kívül), s a szakaszok határán erősen kiugró pillér (vagy pillérköteg) áll, szinte befűzve a teret. A hajó falait a sarkoknál lekerekítik, esetleg az egész szakaszt kissé ívesre formálják. A lant vagy hegedű alakú alaprajz elnevezése is ezzel a jellegzetes formával függ össze. A hajó két végén, majdnem szimmetrikusan, a bejárati csarnokot és a szentélyt alakítják ki. A belső centrális hatását az is fokozza, hogy már nem dongával, hanem csehboltozattal fedik le a boltszakaszokat.
A típus korai példája Pilgram szentgotthárdi ciszterci temploma (1739), illetve néhány budai egyházi mű (pl. a klarisszák egykori temploma az Úri utcában, 1743-1748).
Az alaprajzi séma elterjesztésében Fellner Jakab játszott nagy szerepet: tatai és pápai művei mellett a tatai és a pápai uradalmakban plébániatemplomok egész során alkalmazta. Hatására a típus elterjedt, s az egész országban alkalmazták - főleg kisebb templomokon.
Fellner két műve, a tatai és a pápai plébániatemplom (1751-1783, illetve 1774-1786) még méretre is szinte egyforma. Mindkettő kéttornyos, de míg Tatán a tornyok a homlokzat síkja elé kerülnek, Pápán a homlokzat mellé, azt kiszélesítve. A tatai templom, bár a tornyok elhelyezése miatt homorú felületű, lehiggadt, nyugalomban lévő alkotás. Egyenes vonalú motívumok, letisztult formák, mértéktartó díszítés jellemzik. A pápai plébániatemplomon a horizontálisok és a vertikálisok egyensúlyban vannak, a nyíláskeretek egyszerűek, s a hatalmas timpanon is nyugalmat áraszt. Mindkét homlokzat legfőbb ornamense a feszton. Csak a pápai tornyok alakításában maradt meg a barokk emléke: a tornyok legfelsőbb szintjét határoló pillérek nem a homlokzat síkjában állnak, hanem attól elfordulva, s így mozgást visznek a sisak alatti részbe.
Eger környékén az 1730-as években Giovanni Battista Carlone a plébániatemplomok egész sorát építette. Úgy tűnik, már korán kialakult egy általános séma, amely az egyházmegye vidéki templomait jellemzi: keskeny, téglány alakú tér, amelyhez négyszögletes szentély járul, a nyolcszög három oldalával lezárva. A hajót nem bővítik kápolnák vagy lapos fülkék. Keresztboltozattal vagy csehboltozattal záruló, kétszakaszos terük, valamint középtornyos homlokzatuk a század második felében már túl szerénynek tűnt, ezért bővítésük vagy teljes átépítésük hamarosan megindult.
Hasonló rendszerű templomok épültek a zirci apátság birtokain is. A ciszterciek egyes kolostoraikhoz tartozó birtokaikon nemcsak a gazdaság újjászervezésében, hanem betelepítésében is nagy szerepet játszottak. Az apátság birtokait megszerző sziléziai anyaegyház az elhagyott, pusztává vált területekre telepeseket küldött, és a falvakat új életre keltette. A gazdasági helyzet javulása után így nemcsak Zircen indulhatott meg az építkezés, hanem az apátság egész területén plébániatemplomok sora épült.
A jezsuiták mellett a karmeliták rendje már a visszafoglaláskor megjelent Budán. Egy dzsámi helyén építették fel templomukat (1725-1734), mellette pedig téglány alakú kolostorukat (1693-1734). A templom alaprajza szokványos: egyhajós, az oldalsó pillérek között három-három fülkével bővítve, fent fiókos dongaboltozattal lezárva. A rendi előírásoknak megfelelően a torony a szentély mellé került. II. József 1784-ben az ország többi szerzetesrendjével együtt a karmelitákat is feloszlatta, s ekkor az új rendeltetésnek megfelelően épületegyüttesüket átalakították. A következő három évben végzett munkák során a külső és a belső egyaránt átalakult. A tornyot lebontották, a homlokzatot egységesítették s kialakították a mai Várszínházat.
A hazai trinitárius kolostorok közül alapítási évét tekintve az óbudai (kiscelli) volt az utolsó. Az alapítás az ausztriai Mariazell kegyszobrának másolataként készült szobor elhelyezésére, méltó környezetének kiépítésére vonatkozott. A felépült kegyhely híres búcsújáróhely lett. Az épületegyüttes tervét a bécsi Johann Entzenhoffer készítette 1743-1744 között, de a kivitelezést helyi mesterek végezték. 1753-ra elkészült a kolostor, a templom pedig 1747-1758 között épült. Feladatát azonban csak rövid ideig tölthette be, mert II. József 1784-ben a trinitárius rendet is feloszlatta, vagyonukat, épületeiket pedig elkobozta. Az épületegyüttest az új funkciónak megfelelően átalakították: a tornyokat visszabontották, a templom belső terét födémekkel szintekre osztották, és falába újabb ablakokat vágtak. A mai állapotból így csak következtetni lehet az eredetire, de szerencsére XVIII. századi ábrázolások megőrizték a mű eredeti képét. A kéttornyú templom déli oldalához csatlakozott a rendház. A régi ábrázolások szerint a rendfeloszlatáskor még nem fejezték be teljesen a kolostor építését. A templom tornyai kétoldalt előreugrottak, a homlokzat hátrahajlott - ugyanúgy, mint a magyar emlékanyagban például a tatai plébániatemplom (1751) vagy a budai ferences (egykor Ágoston-rendi) templom (1753-1770).
A minta valószínűleg a bécsi Alserstrassén álló trinitárius (ma minorita) templom volt. A tornyok alsó szintje ott is elkülönül a falazattól, és pilaszteres tagolást, önálló párkányos kialakítást nyert. A hátrahajló homlokzat mind a bécsi, mind pedig az óbuda-kiscelli művön felnyílik, osztópárkánnyal nem tagolódik, fent pedig volutás oromzattal zárul. Az alaprajz egyhajós teret mutat, amelynek három, csehboltozattal lefedett boltszakaszát széles fülkék bővítik. A hajó mögött íves apszisban végződő szentély következik.
