A reneszánsz és a barokk építészete Magyarországon

III. A megbízók

1. Az uralkodó, az „állam"

A klasszicizáló késő barokk kialakulásának és határozott stílusáramlattá válásainak évtizedeiben két uralkodó, Mária Terézia és II. József műpártolása, az „állami" építészet megszervezésére irányuló intézkedései gyakoroltak maradandó hatást. Bár reprezentatív, az országot és a királyságot megtestesítő, vagy az udvartartás fényét növelő építkezés mindössze a budai királyi palota építésével történt az országban, a kamarai birtokok építkezései, a plébániatemplomok hálózatának kialakítása, valamint a központi rendeletek, illetve a bécsi példák hatása alapvető volt ezekben az évtizedekben.

Trónra lépése után Mária Terézia ugyanolyan megbékélő hangnemben - a miniszterek korábbi időszakban elkövetett hibáira, igazságtalanságaira hivatkozva - nyilatkozott magyar alattvalóiról, mint korábban III. Károly tette. Pozitív véleményéhez hozzájárult, hogy amikor uralomra kerülésekor több uralkodó is rátámadt országára („osztrák örökösödési háború" 1740-1748), a magyar rendek, az ország által kiállított csapatok segítségével védte meg koronáját. Az osztrák örökösödési háború, majd a hétéves háború (1756-1763) kudarcai hamar rádöbbentették, hogy reformokat kell bevezetnie, és korszerűsítenie kell országai gazdaságát, kormányzását. A felvilágosult abszolutizmus jegyében folytatott modernizáció Magyarországot is érintette. Törekvései azonban nem találtak visszhangra a magyar nemesség körében: a nemesi felkelést (insurrectiót) helyettesítő nemesi adózás ügye meghiúsult az országgyűlés ellenállásán. Ezért Mária Terézia 1764 után többet nem hívott össze országgyűlést, s reformjait a rendek megkerülésével, rendeleti úton vezette be. Ezután viszonya a magyar nemességgel végképp megromlott, annál is inkább, mert az összbirodalmi érdekekből bevezetett rendelkezések sokszor ellentétesek voltak a magyar törvényekkel. Az 1754-es vámszabályozás például sértette a magyar mezőgazdaság érdekeit. Még feltétlen hívére, Batthyány Lajos nádorra is megharagudott, és halála után nem magyar főnemessel töltötte be helyét, hanem vejét, Albert szász-tescheni herceget nevezte ki az ország helytartójává.

A királynő megítélése a történetírók körében nem egyértelmű. Általában hangsúlyozzák azt a kettősséget, hogy egyrészt igyekezett a nemesi kiváltságokat korlátozni, az ország terheinek igazságosabb elosztását megvalósítani (úrbérrendezés), másrészt viszont sokat tett a nemesség anyagi erejének, műveltségének növelésére. Területileg gyarapította az országot (a Temesköz, az elzálogosított szepességi városok és Fiume visszaszerzésével), támogatta a hitéletet, hazahozatta Szent István ereklyéjét, a Szt. Jobbot.

A királyi palota újjáépítése is elsősorban az uralkodó nemességnek tett gesztusával magyarázható. Műpártolása, építkezései szigorú keretek között, takarékos feltételekkel történtek. Ismeretes, hogy a királyi palota építésének feltételéül szabta, hogy az nem jelenthet terhet a kamara számára. Magánvéleményét, ízlését pedig jelzi az a megjegyzése, amit Hillebrandtnak a székesfehérvári székesegyház főoltártervével kapcsolatban mondott: kevés cikornyás dísz legyen rajta, mert az csak felfogja a port!

A takarékosság, a mértékletesség ezekben az évtizedekben az udvari építkezéseket is jellemezte. A budai építkezés éppen arra az időre esik, amikor a Hofburg nagyvonalú, „modern" kiépítési terveit a királynő egymás után utasítja el, illetve pénzhiányra, a háborús viszonyokra hivatkozva nem fogadja el, s az átalakításokat, a modestia austriacának megfelelően, a tradícióhoz ragaszkodva, konzervatív, középkorias formában valósítja meg.

II. József trónra lépése után átfogó reformokat dolgozott ki az államigazgatás és az egyházügy korszerűsítésére, a központosítás fokozására és a kormányzás hatékonyságának növelésére. Uralma tele volt konfliktusokkal, hiszen a társadalom életének szinte minden területén reformokat indított. Értékelése máig ellentmondásos; tartották már felvilágosult reformernek és jogtipró zsarnoknak, meg nem értett, haladó uralkodónak és a régi rend megszilárdítójának.

Az uralkodó szembeállása a magyar rendekkel már 1780-ban elkezdődött, amikor nem koronáztatta meg magát, hogy ne kelljen felesküdnie a rendi kiváltságokra.

Ezután rendeletek egész sorát adta ki gyors egymásutánban, hogy birodalmát megreformálja, az elavult állami és jogintézményeket megszüntesse és egy hatékony, központosított, jól szervezett államot alakítson ki. A kormányszerveket átalakította, s a párhuzamos irányítás végett több dicastériumot egyesített.

Intézkedései azt célozták, hogy Buda, fővárosi rangjának, megnövekedett gazdasági szerepének és központi helyének megfelelően, méltó szerepet töltsön be az ország közigazgatásában. Ezért rendelte el, hogy Pozsonyból a helytartótanács, a Magyar Udvari Kamara és a magyarországi főhadparancsnokság, Pestről pedig a királyi és hétszemélyes tábla Budára kerüljön át. Összevonta a magyar és az erdélyi kancelláriát, és a kamarát a helytartótanácshoz kapcsolta. Ugyanekkor az országgyűlések székhelyét is áthelyezte Pozsonyból a fővárosba. A hivatalok áthelyezésével a feloszlatott szerzetesrendek épületeiben újabb, most már gyakran komolyabb átalakításokat kellett elvégezni.

Az egységesítés érdekében az uralkodó az egész birodalomban, így Magyarországon is, hivatalos nyelvvé tette a németet - nemcsak a kormányhivatalokban, hanem a helyi szervezetekben, a megyékben is. A magyar nemesség körében a legnagyobb ellenkezést azonban azok a rendeletek váltották ki, amelyek a majdani nemesi adóztatást készítették elő: az összeírás, a népszámlálás, a házszámlálás (1784) és a kataszteri területfelmérés (1786). Meggyengítette a nemesi ellenállás fő elemét, a vármegyét is, amikor a vármegyerendszer helyett tíz kerületre osztotta az országot, s élükre biztosokat nevezett ki.

Különösen az egyházzal kapcsolatos intézkedései keltettek nagy visszhangot; sok kutató a jozefinizmus lényegének tekinti ezt a kérdést. Állítólag 6200 egyházügyi rendelkezést adott ki, amelyek a katolikus egyház életének szinte minden részletére kiterjedtek. Tulajdonképpen már Mária Terézia idejében megjelentek azok a törekvések, amelyek az egyházzal szemben az állam irányító szerepét, sőt bizonyos kérdésekben a szupremáciáját biztosították (pl. 1758: az „apostoli" cím felvétele; 1767: Placetum regium rendelet kiadása). Mária Terézia az egyház elkötelezett híve volt, de álláspontját jól jellemzik II. Frigyes szavai: „A császárné nem elég bigott ahhoz, hogy összekeverje a politikát és a vallást, és saját érdekei ellen cselekedjék."

II. József az egyházat a központi hatalom szemszögéből nézte: szervezettebbé és hatékonyabbá kívánta tenni. Racionális elgondolásainak megfelelően, reálpolitikusi meggondolásból, az egyházat is eszköznek tekintette az állami célok eléréséhez. E tervek keretében került sor 1782-ben a kamalduli és a klarissza apácák rendjének, majd 1786-ban több más szerzetesrendnek a feloszlatására is. Az uralkodó egyházpolitikáját nemcsak az jellemezte, hogy feloszlatta a kontemplatív szerzetesrendeket, hanem az is, hogy erősítette a világi alsópapságot, megnövelte a plébániák számát, és rendeleteivel az egyház tevékenységének hatékonyságát kívánta növelni.

A császár élete végén kénytelen volt életművét megtagadni, és rendeleteinek nagy többségét visszavonni. „Aki ily szuverén elszántsággal igyekszik keresztülvinni, amit - okkal vagy anélkül - igaz ügynek tartott, olykor túlszalad a realitásokon" - e szavakkal foglalja össze véleményét a császárról Kosáry Domokos.

A XVIII. század közepétől fogva a francia mellett újra jelentkeztek itáliai hatások a nagy művészeti központokban, így Bécsben is. A rokokóval szakító, klasszicizáló - de archeológiailag nem mindig pontos - építésmód feltűnése az osztrák művészetben nagyrészt ezzel a hatással is magyarázható. Különösen az alkalmi dekorációk és a színpadi díszletek efemer művészete közvetítette az új elveket Európa-szerte. A kor az ünnepségek, a díszítmények gazdagságában, színes pompájában, korlátlan invenciójában találta meg egyik legfőbb kifejezési lehetőségeit, s a hatalmában hanyatló, de a fényes külsőségekhez ragaszkodó Rómában és Velencében a legfőbb színhelyeit. A tűzijátékokhoz készített struktúrák, a diadalívek és más alakalmi építmények kötetlen, fantáziadús, elsősorban klasszikus elemeket ötvöző világa metszetek révén, vagy utazásokhoz kötődő személyes tapasztalatok által, művészek és megbízók körében egyaránt ismertté vált. Ennek az építészetnek a hatása érezhető néhány tartós anyagból (kőből) épített diadalíven is, például Jadot-nak Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc tiszteletére emelt művén Firenzében (1739-1745), Isidore Canevale alkotásán, az 1764-ben épített váci, valamint a Freiherr von Sperges által 1765-ben állított innsbrucki diadalíven. Jól példázza Mária Terézia egyik megjegyzése, hogy a korai klasszicizálás megfelelt az udvar ízlésének. A királynő a váci diadalívet ajánlotta Innsbruckban mintának, mert az „nagyon sikerült elképzelés... igen egyszerű, teljesen a római stílus" jegyében született. Az alkalmi építmények e típusával áll rokonságban a schönbrunni Gloriette (1775) reprezentatív oszlopcsarnoka is.

A II. József-kori budai építkezéseket - noha többnyire csak adaptációk, meglévő épületeknek új célra történő átalakításai voltak - nem sorolhatjuk a korszak magyar építészettörténetének másodlagos, mellékes epizódjai közé. Jól tükrözik azt a szemléletet, művészi felfogást, amely Bécsből, nagyrészt az uralkodó személyes ízlése alapján, a hivatalos építészet útján jutott el az országba. II. József nem kedvelte az elemek gazdagságából, a díszítmények sokféleségéből fakadó reprezentativitást. Kedvenc tartózkodási helye, a bécsi Augartenben álló, ún. Josephstöckl jól példázza ízlését: a szabálytalan, dísztelen épület mentes minden külső pompától; uralkodói palotaként csak a XVIII. század végén képzelhető el. A korszak ausztriai építészetében nagy számban jelentkeznek a középületek, a budai építkezések is e körbe tartoznak. Ezek az épületek nem az uralkodót vagy a királyság intézményét képviselik, hanem az államot, a célszerűen szervezett kormányzást jelenítik meg. Nem véletlen, hogy az uralkodó csak a közcélú építészetet támogatta az ország fővárosában, ahol a központosítást, az állam „jelenlétét" kívánta - sokszor az ország törvényeivel sem törődve - biztosítani. Az épületek tehát egyszerűek, racionálisak, rendeltetésüknek megfelelők. Maga az épület kíván hatni, architektonikus formáival, nem pedig feltűnő vagy hivalkodó díszítményeivel. Az egyszerűségükben is monumentális, komoly, nyugodt építmények az üres pompa helyett a rendet, a racionális, logikus alakítást - s ezáltal a hasonló elvek szerint működő államot - jelenítik meg. Ez a kevés eszközt használó építészet a jozefinista szemlélet uralkodói propagandája.

A hivatalos építészet és a reprezentáció viszonyát jól példázza a budai országház épülete. Nemcsak építészeti eszközeivel, hanem funkcióját tekintve is magába rejti a hatalom és a reprezentáció kérdését, illetve annak sajátos, a jozefinista korra jellemző megoldását. Nem tudjuk biztosan eldönteni, miért éppen II. József tartotta fontosnak, hogy országházat, az országgyűlések számára állandó székházat építtessen Budán, hiszen központosító törekvései miatt nem sokra becsülte a magyar nemesi ellenállás legfőbb színterét, az országgyűlést. Feltehetőleg mégis azért, mert az ország irányításában mutatkozó nehézségeknek, a megyék, a nemesség állandósuló ellenállásának leküzdésére a távolabbi jövőben nem zárta ki a dieta összehívásának lehetőségét sem. Magyar tanácsosai ugyanis már évek óta erre buzdították, s később sem fogytak ki az érvekből. Pálffy Károly kancellár 1788 óta ösztönözte erre a császárt, de nem ért el eredményt, Zichy Károly országbíró pedig 1790 elején arra figyelmeztette, hogy a lázadás már küszöbönáll, és csak az országgyűlés gyors összehívása, a megyei választás elrendelése segíthet elkerülni. II. József rendelkezései - legfőképpen az ország fölmérése s az egységes, mindenkire vonatkozó adóztatás szándéka - ugyanis hatalmas felháborodást keltettek. Ezért gondolhatott arra, hogy az országgyűlés összehívásával és elképzeléseinek elfogadtatásával könnyebben valósíthatja meg céljait. Erre levelének egy részlete is utal: „Méltányos és szükséges, hogy e két pont eldöntése a magyar és az erdélyi rendek beleegyezésével történjék." E szándékát uralma végéig nem valósította ugyan meg, de lehetséges, hogy 1784-ben született döntése, miszerint Budán, az átalakított klarissza kolostor komplexumában országházszárny épüljön, ezzel az eshetőséggel számolt. Mivel az ország központja ekkor már - éppen a király rendelkezései eredményeként - a gyakorlatban is Buda lett, s e szerepet a Pozsonyból odahelyezett kormányszékek is fokozták, természetesnek látszott, hogy Pozsony helyett Budán gyűljenek össze a rendek, s az állandó épület ezután itt álljon.

Az uralkodó döntéseit tehát a ráció vezette: a fővároshoz tartozó intézménynek tekintette az országgyűlést, s ennek megfelelően Budán elengedhetetlennek tartotta, hogy országházépületet emeljenek.

A klasszicizáló késő barokk országházszárny megtestesítette II. József korának művészi elveit, a reprezentációhoz való viszonyát, s közérthető, világos formában jelenítette meg az országgyűlésre Budára érkező - tehát birtokaikon megrendelőkként szereplő - rendek előtt.

Az „állami" megrendelések java része az uralkodó egyházpolitikájából fakad. A katolikus plébániatemplomok építésének ösztönzésével hatalmas építőtevékenység indul meg, csakúgy, mint a türelmi rendelet által megnyílt lehetőségekkel. A kamarai uradalmak „rendbetétele" szintén sok építési, út- és vízépítési feladat elvégzését tette szükségessé. Mindez egy határozott stíluseszmény, a klasszicizáló késő barokk elterjedésének kedvezett, s a barokk lassú, fokozatos átalakulásához vezetett.

2. Főpapok

„A barokk korszak volt az utolsó, amikor egy nagyúr országrészek népének kenyeret, munkát, műveltséget adhatott - ha akart." A XVIII. század második felének több magyar építtetőjére is vonatkoztatható Szekfű Gyulának ez a megjegyzése. Püspökök, akik nemcsak egyházi, hanem világi méltóságként - főispánként - nagyobb terület urai voltak, építkezéseikkel, város-, út-, vízszabályozási tevékenységükkel, művészi megbízásaikkal, jótékonysági intézmények, iskolák támogatásával gyakran átformálták egy-egy térség életét, vallásos hitét, és maradandó hatást tettek a vidék külső képére is. Sokkal nagyobb arányú változásokat hozhattak, mint a világi főurak, akik tevékenysége - egy-két kivételtől eltekintve - csak kastélyukra és környékére, kertjére terjedt ki. Eszterházy Károly például mint egri püspök és Heves-Külső-Szolnok vármegye főispánja, a pápa-ugod-devecseri uradalom földbirtokosa egyszerre lát el adminisztrációs, egyházi és főúri szerepet, s ebben a minőségben számos építési feladatot old meg.

A török kiűzése után helyreállt a régi egyházi szervezet az országban, és elkezdték kiépíteni az egyház működéséhez szükséges apparátust az egyházmegyék székhelyén és vidéken; kezdték helyreállítani a plébániatemplomok hálózatát. A század második felére rendszerint a korábbi szerényebb építményeket, esetleg szükségmegoldásként használt kisebb templomokat vagy palotákat váltották fel korszerűbb, nagyobb, országosan is jelentős alkotásnak számítható épületekkel.

A püspöki kinevezésekkor előnyben részesültek a magyar főúri családok tagjai, 1741-ben ugyanis Mária Terézia ígéretet tett arra, hogy a főpapi javadalmakat csak magyar honos egyházi embereknek adja. Nyilván az adott társadalmi és politikai viszonyok is kívánatossá tették kinevezésüket, hiszen rangjuk, tekintélyük és sokszor jelentős magánvagyonuk, amelyet az egyházmegye szükségleteire fordítottak, másoknál alkalmasabbá tette őket e pozíciókra. A korszakban több egyházi megbízó is teljesítette ezeket az elvárásokat, s igazi mecénásnak, nagy építő- és műpártoló egyéniségnek bizonyult. Eszterházy Károly püspöki és földesúri jövedelmei 26 év alatt mintegy 5 millió ezüstforintot tettek ki, s ennek 92%-át építkezésekre, műpártolásra és a püspökségben folytatott egyéb patrónusi tevékenységre fordította. Migazzi, noha bécsi érseksége jövedelmeinek kiegészítésére is használhatta volna váci püspöki javadalmait, olyan aktívan vállalkozott az egyházmegye fejlesztésére, Vác és környéke kiépítésére, hogy végül valószínűleg bevételeit tisztán hazai építkezésekre és jótékony alapítványokra fordította.

A főpapi mecénások olyan műveltséggel, művészeti tájékozottsággal, építészeti-gyakorlati ismeretekkel és külföldi tapasztalatokkal rendelkeztek, hogy hozzáértéssel, saját elgondolásokkal foghattak műpártoló, építtető szerepük betöltéséhez. Nagy többségük a római Collegium Germanicum-Hungaricum növendéke volt, megismerte a római barokk művészetet, a feltárt antik emlékeket, a könyvkultúrát, a zenét, a korszerű tudományokat s az egyházi reprezentáció itáliai formáit. Eszterházy Károly levelezése bizonyítja szakértelmét s az építkezésekre fordított különleges figyelmét. A terveket, freskóvázlatokat ellenőrizte, véleményezte, és részletekbe menő megoldási javaslatokat is előírt a művésznek. Megbízói bőkezűsége jól megfért a takarékos szemlélettel. Amikor az építőmester egy bővítési javaslatával kapcsolatban azt mondja, ezáltal a templom arányai megromlanak, így felel: „A szükségen akarok segíteni, nem pedig az arányokra ügyelni."

Egyes helyeken az újonnan kialakított egyházmegyék megfelelő épületeinek teljes hiánya, máshol a megbízó gazdagsággal párosuló nagy építőkedve is magyarázza a fejlődést. A püspökök elsősorban az egyházmegye irányításához és a lelki gondozáshoz szükséges építményeket építtették meg. Mindenhol megfigyelhetjük a fejlesztést, még a szerényebb munkálatokat végeztető püspökségekben is. Koller Ignác veszprémi püspök a város kiépítésében kevesebb szerepet vállalt ugyan, mint több kortársa, de püspöki palotájának felépítésén kívül kiköveztette a várost, a kórházat kibővítette, a szegények számára gabonaraktárt és árvaházat alapított.

A század első felében szinte minden püspök hatalmas energiával látott hozzá egyházmegyéje újjászervezéséhez. Patachich Ádám (1717-1784) nemcsak az egyházi élethez szükséges épületek emelésével, hanem igazi főúri-főpapi mecenatúrával is kiemelkedik korából. Nem csupán egyházi méltóságokat töltött be, hanem pályája elején világi hivatalokat is ellátott. 1751-től 1758-ig a Magyar Kancellária tanácsosaként megismerkedett az ország gazdasági és közigazgatási rendszerével. Valószínűleg ezen ismeretek alapján bízta meg őt Mária Terézia a nagyváradi püspöki tisztséggel (1759). Az 1751-ben megindult székesegyház-építkezés Patachich püspöksége alatt vett nagyobb lendületet. A püspök ezekkel a munkákkal párhuzamosan nagyarányú építőtevékenységet kezdeményezett Nagyváradon. A régi püspöki palota helyett a székesegyház mellett új palotát emelt, birtokai jövedelméből is rengeteget áldozva rá. A királynő sürgetésére tervbe vette a papnevelde építését is. Bár 1769-ben Hillebrandt elkészítette a terveket, kivitelezésükre nem került sor.

Patachich püspöksége alatt több plébániát és iskolát emelt. Magára vállalta az unitusok építkezéseinek költségeit is.

Művészetszeretete, a korszerű művészet iránti igénye abban mutatkozott meg, hogy bécsi építésszel, méghozzá a kamara főépítészével építtette meg palotáját. Kortársainak nagy többségével együtt a könyvgyűjtésre is sokat áldozott; Váradon nagy, 15 ezer kötetes könyvtárat létesített. Palotájában a díszterem melletti szobában színpadot állíttatott fel, hogy operaelőadásokat hallgasson. Híres volt zenekara: 1757-től öt éven át Michael Haydn, a nagy zeneszerző öccse, majd Karl Ditters von Dittersdorf, az ismert bécsi komponista állt a zenekar élén. Az énekesekkel együtt 34 tagot számláló zenekar szimfóniákat, kantátákat adott elő, s a közönség soraiban a környékbeli nemesség és a várbeli helyőrség tagjai foglaltak helyet.

1776-ban a királynő Patachichot váratlanul a kalocsai érseki székbe helyezte át. Érsekként tovább folytatta az elődeitől megkezdett építési munkálatokat, így a székesegyház építését és berendezését. Az ő idejében jutott el a nagy mű a befejezésig. Kalocsán is felépíttette palotáját, amely a nagyváradi püspöki palota hatását mutatja. A kivitelező feltehetőleg a nagyváradi tervek valamivel szerényebb változatát készítette el. A falképek megfestésére Maulbertsch kapott megbízást.

Patachich Kalocsán is szenvedélyesen gyűjtötte a könyveket; saját gyűjteményét egyesítve a főegyházmegyei könyvtár anyagával, az ország egyik legjelentősebb könyvgyűjteményét hozta létre.

Az építtetők azonban nem csak gyakorlati célból építkeztek, nem csupán arra törekedtek, hogy az egyház életéhez szükséges épületeket, a szervezeti és igazgatási központokat, illetve a plébániák hálózatát létrehozzák, bár ezek a célok alapvetőek voltak. A hatvanas-hetvenes években már mutatkoztak annak jelei, hogy az állam az egyházat bizonyos területeken vissza akarja szorítani, külföldi kapcsolatait megnehezíti, hazai előjogait (pl. a nevelés terén) csorbítja. Az egyházi székhelyek nagyvonalú, reprezentatív kiépítésével, a székesegyház - rezidencia - papnevelő szeminárium együttesének, a jótékonysági intézményeknek, kanonoki házaknak felépítésével, művészi díszítőprogramok megvalósításával az egyház „tételezte" önmagát. Határozott szellemiséget képviselt; teljes apparátusával, működőképesen, régi szerepének felidézésével lépett fel a világi hatalommal szemben. Főpapjaink a Tridentinum óta megszilárdult egyházi tradicionalizmus és a XVIII. századi reformkatolicizmus szellemében küzdöttek az aufklärista progresszióval, s e küzdelemben a művészet eszközeit is felhasználták. A szembenállás II. József rendelkezései nyomán határozott szerepvállalást is jelentett: a magyar klérus, Batthyány József prímással az élen, a nagy építtető püspökök (Szily, Migazzi, Eszterházy) aktív részvételével szembeszegült a császár intézkedéseivel. A Szombathelyen építkező Szily püspök művészeti felfogását, a székesegyházzal kapcsolatos előírásait például alapvetően meghatározta, hogy politikailag II. József nemesi-egyházi ellenzékének egyik vezető személyisége volt, s a régi rendet kívánta megvédeni a császár reformjaival szemben. Már 1777-ben, püspöki székhelyén elmondott bemutatkozó prédikációjában mozgósított a terjedő felvilágosodás ellen. 1781-ben fellépett a placetum regium kihirdetése ellen, ugyanebben az évben pedig, a türelmi rendelet kibocsátása után, felkérte II. Józsefet, hogy vonja vissza e sérelmesnek ítélt rendeletét.

Mivel nyíltan ellenezte az uralkodó rendeleteit, II. József megtiltotta neki, hogy VI. Pius bécsi látogatásakor, engedélye nélkül Bécsbe vagy Pozsonyba menjen. Szily II. Lipót uralkodása idején is részt vett a politikai küzdelmekben: az 1790-1791-es országgyűlésen egyházi kérdésekben többször kifejtette álláspontját. Az egyház korábbi szerepének visszaállításáért küzdött, nem kis ellenállás közepette, s a székesegyház felépítését is e harc szolgálatába állította. Ezért kívánta visszahozni az építészetbe a régi, tiszta, romlatlan antik szellemű templomtípust, a tridenti zsinat határozatainak megfelelő, latin kereszt alakú alaprajzi formát. Ugyanilyen szembenállást jelentett Szilynek a székesegyház egyik mellékoltárképének megfestésére adott megbízása. A képen Dorffmaister István a pannonhalmi bencés apátság megalapítását festette meg (1791) - annak az apátságnak Szent Istvánig visszavezetett múltjára utalva, amelyet II. József néhány évvel korábban feloszlatott.

Bár a reformáció elleni nyílt harc, a sokszor a világi hatalom részvételével folytatott küzdelem nagyrészt már e korszak előtt lezajlott, de ideológiai téren, művészi-propagandisztikus eszközökkel továbbra is folyt. Ezt célozták az egyházmegyék területén épített új, hatásos plébániatemplomok is. Az egyházi műpártolók a tridenti zsinat határozataira, alapvető tételeire, az ott megvitatott kérdésekre utalva egyértelműen reformációellenes programot valósítottak meg.

Még egy sajátos gondolatrendszer jelenik meg, a kor Magyarországán szinte csak János művészi nézeteiben és palotája festett díszítésének programjában. Szily összegyűjtötte, és palotájában múzeumszerűen helyezte el a Szombathelyen és környékén feltárt antik és ókeresztény emlékeket. Megbízta a pesti egyetem régiségszakértőjét, Schönwisner Istvánt, hogy az írásbeli és a feltárt tárgyi emlékek alapján írja meg a város, az ókori Savaria történetét. A könyv 1791-ben a püspök költségén meg is jelent. A Sala terrenában megfesteti a feltárt köveket, a díszteremben pedig jeleneteket az antik Savaria történetéből - hangsúlyozva az antik múltat, a város egykori dicsőségét. Beiktatásakor az ünnepségen elhangzó üdvözlő versben kifejezték a városnak azt a vágyát, hogy felelevenítse az antik Savaria hajdani dicsőségét. Az ókori és a keresztény Szombathely kapcsolatát hangsúlyozza Szily a székesegyház két oltárképével, Szent Quirinus, a mártíromságot szenvedett püspök és a savariai születésű Szent Márton alakjával. A „megkeresztelt antikvitás" hirdetése állhatott előtte célként, amikor építkezett, amikor rendezte a várost, amikor festői programokat állított össze.

A XVIII. század műpártoló főpapjai közül Eszterházy Károlyt (1725-1799) illeti meg az első hely; nevéhez fűződik a leghosszabb és legnagyobb arányú tevékenység.

Az egyik legelőkelőbb magyar arisztokrata család grófi ágából származott. A jezsuiták pozsonyi gimnáziumában tanult, s egy másik, szintén jezsuita irányítás alatt álló intézményben, a nagyszombati egyetemen folytatta tanulmányait. Nagybátyja, Esterházy Imre esztergomi hercegprímás ajánlására 1745-ben felvették a római Collegium Germanicum-Hungaricum növendékei közé. Ebben az intézményben képezték a német és a magyar klérus számos tagját, akik később vezető szerepet játszottak az egyház életében. Eger püspökei 1625 után, egyetlen kivétellel, mind a Collegium lakói voltak.

A Rómában töltött három év alatt Eszterházy jól megismerhette a város műemlékeit, annak a hatalmas építőtevékenységnek az eredményeit, amelyet a pápák - politikai és gazdasági téren megerősödve - folytattak. Nyilvánvalóan számos ókori gyűjteményt látott, hiszen a „pogány" művek gyűjtése általános volt; a pápák, kardinálisok, egyházi személyek egymással vetélkedve szerezték meg és állították ki palotáikban a római szobrokat, mozaikokat. Tanulmányai során megszerezte a teológiai doktori címet, majd pappá szentelését követően 1748-ban hazajött.

Eszterházyt 34 évesen helyezte a királynő a váci püspöki székbe, azzal a szándékkal, hogy a gazdag főúr vegyen részt az egyházmegye újjáépítésében. Ettől az időtől kezdve szenvedélyesen, átgondoltan építkezni kezdett, s élete végéig váci, majd 1761-től, egri püspöki kinevezésétől, az egri egyházmegye építészeti, művészeti életének legnagyobb pártfogója lett. Puritánsága, erkölcsi szigora korán megmutatkozott: nem sokkal Egerbe érkezése után lebontatta elődje, Barkóczy püspök felsőtárkányi és harsányi nyaralókastélyait, mert túlságosan emlékeztették a világi élet luxusára.

Vácott felújíttatta a szemináriumot, új plébániákat alapított, és megkezdte az új székesegyház építését. Franz Anton Pilgramtól, családja sokat foglalkoztatott építészétől rendelte meg a dóm terveit, s az alapok kiásásával megkezdte annak megvalósítását.

Nem rajta múlt, hogy az építkezés ügye másként alakult: új építész újabb terve szerint jutott el a befejezésig. 1761-ben ugyanis meghalt a tervező, s a püspököt szinte ugyanekkor az egri püspöki székbe emelték. Eszterházy döntése azonban a székesegyház új helyének kiválasztásával máig meghatározza a város fejlődését. Belátta ugyanis, hogy a középkori, romos vártemplom helyett székesegyháznak használt Szt. Mihály-templom bővítésével, átépítésével nem lehet monumentális, a püspökséghez méltó székesegyházat építeni. Új székesegyházának helyét a városfalon kívül jelölte ki, s a várárok és a szabad térség egy részének beépítésével kívánta megvalósítani. Itt épült meg később az épület, újabb hangsúlyos egységet teremtve Vác városszerkezetében.

Eszterházy igazi építőtevékenysége Egerben bontakozott ki a következő évtizedekben. Kiváló szervezőkészsége, uradalmi építőirodájának szervezettsége, mindenre kiterjedő figyelme, és nem utolsósorban a püspökség és saját jövedelmeinek bőkezű felhasználása révén az egyházmegye falvaiban, mezővárosaiban és saját családi uradalmában nagyarányú, kortársaihoz képest is egyedülálló templomépítő-programot hajtott végre. A hagyomány szerint közel száz templom építése és felszerelése, művészi díszítése fűződik nevéhez. Egyházmegyéje területén a következő templomokat állíttatta: Besenyszög, Butka, Bükkzsérc, Demjén, Egerbakta, Felsőtárkány, Kápolna, Kerecsend, keresztespüspöki, Kisköre, Kömlö, Maklár, Mindszent, Sarud, Szirák, Tiszanána és Tiszaörs. Több tucat templomot és kápolnát bővíttetett vagy állított helyre. Annyi mesterembert, az építészeti feladatok ellátásához szükséges művészt (szobrászt, stukkátort, aranyozót stb.) foglalkoztatott, hogy a helyi céh mellett külföldről vagy az ország más vidékeiről is be kellett hívni őket Egerbe. A nagyszámú mesterember számára új városrészt kellett kialakítani.

A püspök az egri líceum felépítésével eredeti szándéka szerint egy négy fakultásból álló egyetemet hozott volna létre. Hamar meggyőződhetett azonban arról, hogy terve az uralkodó(k) ellenállása miatt nem fog megvalósulni. Elgondolásával ugyanis továbbra is az egyház vezető szerepét kívánta fenntartani az oktatásban, miközben Mária Terézia az állami irányítás megvalósítására, az egyházi befolyás visszaszorítására törekedett. Hiába tett meg mindent Eszterházy, hogy a kor tudományos színvonalán álló egyetemet, egy új művelődési központot hozzon létre, törekvése csak a líceum felépítéséig jutott el. A püspök hatalmas pénzösszeg felhasználásával, kiváló művészek közreműködésével valósította meg az építkezést. Kazinczy Ferenc szerint „királyi költséggel" építtette a líceumot, s befejezése után a székesegyház felépítését is tervezte. Székesegyházterve nem valósult ugyan meg, de két, művészileg és méretben, a díszítésében és felszerelésében kiemelkedő plébániatemplomot, a tatait (1751-1783) és a pápait (1774-1786) sikerült megépíttetnie.

Eszterházy levelezéséből, részletes utasításaiból kiderül, hogy az építkezések ügyét szigorúan kézben tartotta; nemcsak a költségvetésre, hanem az építészeti megoldásokra, stílusjegyekre is ügyelt. A levelekben állandóan ismétlődő „antik" és „új stílusú" jelzők arra vallanak, hogy felfigyelt a barokk művészetben jelentkező ízlésváltozás korai jeleire, és a késői, klasszicizáló stílusáramlat egyik korai híve volt. Az egri líceum homlokzatának ablakszemöldökeit már e felfogás jegyében faragtatta át, az elfogadott terv, a megrendelt faragványok elkészülte dacára.

Eszterházy nemcsak az egyes épületek megvalósítását tartotta fontosnak, hanem mindig ügyelt környezetük kialakítására is, sőt a tágabb környezet, a település rendezésével is foglalkozott. Ahhoz, hogy székvárosa megfelelően képviselje az egyházmegyét, s általa magát az egyházat, szabályosabb városszerkezetre, nagyobb terekre volt szükség, amelyek méltó helyet biztosíthattak a megvalósítandó épületek számára. Felhasználta azt a térszervezési eljárást, hogy a város legfőbb, új egyházi épületei közös tengelyre kerüljenek, de nem dinamikus, egy cél felé vezető axialitással, mint az érett barokkban, hanem a központi mag létrehozásával a két, közös tengelyben álló épület között. A líceum és a tervezett székesegyház homlokzata egymás felé fordul, s így a közös tengely nem visz tovább, hanem a köztük kialakuló, ideális centrumként ható teret határolja.

Eszterházy első városrendező tevékenységét saját uradalmában valósította meg: a szabálytalan, középkori úthálózatú Pápa átalakításához fogott. A kanyargós utcák kiegyenesítésével az egész város képét átalakította. Lebontatta a várfalakat, és lecsapoltatta a település keleti részét elfoglaló tavat. Tatán szintén lecsapoltatta a mocsaras tavakat. Vácott és Egerben is mérnöki munkák előzték meg nagy műveinek megkezdését: vízelvezetés, patakszabályozás, gátépítés biztosította az építőmunkát, a városok fejlesztését. 1764-ben Egerben elrendelte, hogy ha valaki házat akar építeni, „tartozik e szándékát a városi tanácsnál bejelenteni, hogy a rendezetlen utcák kiegyenesítését időben meg lehessen csinálni".

3. Főúri megbízók

A XVIII. század a főúri építkezések nagy korszaka. Ez részben összefügg a gazdaság újjászervezésével is, de szinte mindenhol a műgyűjtés, a művészet szeretetének jelei tapasztalhatók. A kastélyokban dísztermek, fegyvertermek, könyvtárak, képtárak, gazdagon berendezett és díszített lakószobák sora nyílt. Az épületekhez kiterjedt kert csatlakozott.

A század elején Esterházy József nagy építkezéseket folytatott. 1722-ben felépítette cseklészi kastélyát, majd 1725-től Jató kastélyát kezdi építeni, s közben Tatát is átépíttette. Itt Mikoviny Sámuel mérnök tervei szerint a vízszabályozást is elvégezteti.

A korszak magyar nemesei közül a legfényesebb pályát Grassalkovich Antal (1694-1771) futotta be. E karrier szédületes íve a birtoktalan, a kapucinusok alamizsnáján nevelkedett kisnemestől a grófig, az ország egyik legnagyobb birtokosáig, a kamara elnökéig, a királyi főlovászmesterig vezetett. A század legnagyobb építtetői közé tartozott - még ha hivatali minőségben, a Magyar Udvari Kamara elnökeként irányított építkezéseit nem számítjuk is (pedig köztük volt a pozsonyi és a budai királyi palota is).

Grassalkovichnak mint óriási birtokok urának, homo novusnak elsősorban uradalmait kellett újjászerveznie, a központokban építkeznie, rangjának, gazdagságának megfelelő kastélyokat és városi palotákat építenie, és nem utolsósorban földbirtokain kegyúrként templomokat építenie vagy helyreállítania.

Élete végén két jegyzéket állított össze: az egyikben a birtokain emelt épületeket, a másikban az általa épített vagy felújított templomokat (és költségeiket) sorolta fel. A legnagyobb költség a máriabesnyői kegytemplom és a kapucinus kolostor építéséhez kapcsolódott. Nagy összegeket fordított a gödöllői kastélykápolnára, a soroksári, a hatvani és a komjáti plébániatemplomra is.

Rangjához és gazdagságához illő rezidenciát épített birtokközpontjában, Gödöllőn és több kastélyt uradalmainak központjaiban (Hatvan, Komjáti, Baja). Gödöllő mintájára építette a hatvanas években a pozsonyivánkai kastélyt. Városi palotákat is emelt: az egyiket Pozsonyban, az ország tényleges fővárosában, a másikat Pesten, a gyorsan fejlődő városban. Jó gazdagént gazdasági épületeket is nagy tömegben épített uradalmain.

A felvilágosult nemesség eleinte nemzeti nyelvi-irodalmi programot tűzött maga elé, mely rövidesen kiegészült politikai, gazdasági motívumokkal is. Ez a réteg a feudalizmuson belül akart magasabb színvonalat elérni, és a felvilágosult abszolutizmust eleinte elfogadva, majd azzal rivalizálva, a régi, rendi képviseleti rendszert akarta nemzeti keretben, saját vezetése alatt korszerűsíteni. Néhányuk a század végén radikális nézeteket hangoztatott, például e csoport több képviselője (pl. Széchényi Ferenc, Festetics György) mecénásként, műalkotások megrendelőjeként is szerepet játszott a század utolsó évtizedeiben.

Az összkép nem egységes. Továbbra is vannak főurak, akik a század első felében-közepén kialakult udvari arisztokrácia életstílusát, ideálját követik, s építkezéseik is ennek felelnek meg és vannak olyanok is, akik már az új korszak elveit követik. Esterházy Ferenc (1715-1785) gróf, a Magyar Udvari Kancellária elnöke cseklészi kastélyában gyakran látja vendégül Mária Teréziát és Ferenc császárt, s fényes ünnepségeket rendez fogadásukra. A kastély átépítése (1756 körül) még nem változtat az érett barokk rendszerén. A kancellár azonban azt is példázza, hogy a felvilágosodás néhány eleme hogyan hat még a régi szellemet képviselő arisztokratákra is. Esterházy ugyanis az új eszméket követve manufaktúrákkal is kísérletezik: Cseklészen gyapjúfonó- és szövőüzemet létesít. 1762-ben tallósi kastélyában árvaházat alapít a hétéves háborúban elesett katonák árvái részére. Emberbaráti tevékenysége azután bontakozott ki, hogy belépett a bécsi szabadkőműves páholyba, ahol megismerte a társaság társadalmi reformokra irányuló eszméit. A szabadkőművesség nagy hatással volt a korszak főuraira, akik - főleg elméletben - elfogadták a testvériség, az egyenlőség eszméit, és a gyakorlatban számos karitatív cselekedettel igyekeztek embertársaikon segíteni. Batthyány Alajos például 1791-ben országgyűlési beszédében radikális hangot üt meg, szinte a szabadkőműves programot mondja el, annak sajátos nyelvhasználatával: „Végre úgy látszik, eljött az idő, midőn világosság terjed el a felvilágosodás fáklyájáról a mi hazánk hajnalodó horizontján és a szeretet és természetes szükség kötelékét kötjük szeretett polgártársainkkal, akik készek elfelejteni, amit szenvedtek miattunk."

A kastélyépítési gyakorlatban a főurak sokáig ragaszkodtak a korábban elfogadott, elterjedt megoldásokhoz, reprezentatív formákhoz. Károlyi Antal 1757-ben kötött esküvője után határozhatta el, hogy nagykárolyi kastélyát átépítteti. Ekkor készítette a bécsi Franz Sebastian Rosenstingl nagyszabású átalakítási tervét. A rajz kísérőszövege leírja, hogy a kastély átlósan elhelyezett, kétszeresen megtört szárnyaival a kiterjesztett szárnyú repülő sast, a Károlyiak címerállatát jelképezi. Ez a fajta szimbolikus építészet még a század első felének, III. Károly korának építészeti eszközét használja.

A főnemesség legaktívabb, a felvilágosult elveket, a társadalmi változásokat támogató rétege elsősorban a köznemesi sorból épp ebben az időben kiemelkedő főrangúaké volt. Niczky Kristóf 1765-ben, Festetics Pál 1766-ban, Brunswick Antal 1775-ben kapott - hivatali tevékenységük elismeréseként - grófi címet. Brunswick Antal 1773-1775 között kastélyt, 1774-1776 között templomot építtetett martonvásári birtokán.

Festetics Pál, a Magyar Udvari Kamara alelnöke, 1769-től újra meg újra bővíti keszthelyi kastélyát, amely ekkor még hagyományos, sem méretében, sem felfogásában nem kiemelkedő épület. Frissen szerzett grófi rangjának és hivatalának megfelelő, reprezentatív rezidenciát kíván kialakítani a szerényebb barokk kastély helyett. Előbb a hátranyúló szárnyakat hosszabbította meg, majd keresztszárnyakat építtetett hozzájuk. A belsőket is egyre gazdagabbá, a funkcióknak megfelelően mind változatosabbá formálták, továbbra is az érett barokk keretei között maradva. Csak később, Rantz János György uradalmi építőmester 1792-től 1800-ig tartó átépítése során változott a mű megjelenése. (A mai forma az 1883-1887 közötti eklektikus átépítés-bővítés eredménye, s ez a barokk elemeket szinte teljesen eltüntette.)

Festetics Pál fia, György (1755-1819) a századvégnek azt a főnemesi csoportját példázza, amely az értelmiségi réteggel is kapcsolatba kerül, s fellép a társadalmi-politikai változásokért. Katonai pályájáról egy változásokat kérő beadványa miatt kénytelen lemondani. Visszavonul birtokára, és gazdasága fejlesztésének, valamint az irodalom, a tudomány támogatásának él. Megalapítja a Georgikont, az első felsőfokú mezőgazdászképző intézményt, írókat, irodalmi lapokat támogat. 1817-ben megrendezi a Helikont, a később kétévente megrendezett irodalmi ünnepséget. A keszthelyi kastélynak a század végén végrehajtott átépítése során megjelentek a klasszicizáló késő barokk formák. Az alaprajzon nem változtattak ugyan, de az emeletráépítés eredményeként a homlokzat nyíláskeretei is megváltoztak.

Számos példa igazolja, hogy a főúri megbízások jellegét, mértékét, esetleg művészi szempontból előremutató - vagy éppen hagyományos - felfogását az építtetői igény, a feladat mibenléte határozza meg. Másképpen építi ki a főúr ősi családi kastélyát, amely családját és nemzetségét is jelképezi, mint a távoli uradalomban álló kegyúri templomát vagy kevésbé használt kastélyát. Csákánydoroszlón a Batthyány család alapításában felépült templom például sokkal igényesebb mű, mint a család által máshol épített falusi templomok, mert a községben állt egy Batthyány-kastély.