Antik és reneszánsz esztétikatörténet

6. Cicero, Quintilianus és a római retorika

Cicero (i.e.106-43)

Marcus Tullius Cicero az itáliai Arpinumban született befolyásos lovagrendi családban. Politikai pályája, ha nem is példátlan, mindenképpen rendkívüli: jelentős hátrányt jelentő származása és viszonylag szerény vagyona ellenére valamennyi tisztséget a törvények által előírt lehető legkorábbi időpontban töltött be: 75-ben quaestor, 69-ben aedilis, 66-ban praetor, 63-ban pedig consul volt. Karrierjének csúcsán, 63-ban leverte az ún. Catilina-összeesküvést, mely ugyanakkor nemcsak dicsőséget hozott számára, hanem száműzetésének kiváltó oka is lett (58/57). A Caesar és Pompeius közötti polgárháborúban az utóbbi oldalára állt. Bár a pharsalosi csata (48) után kegyelemben részesült, Caesarban továbbra is a köztársasági államformát veszélyeztető zsarnokot látta. Caesar meggyilkolása után az új tyrannos-jelöltet, Antoniust támadta Philippicák nak nevezett beszédeiben. Octavianus (a későbbi Augustus) és Antonius kiegyezését követően az utóbbi bosszúszomjának esett áldozatul.
Sikereit egyedülálló szónoki képességének köszönhette, mely rövid időn belül Róma első számú szónokává tette, az utókor pedig a görögök legkiválóbbika, Démosthenés római párjaként tartotta számon. Hatásos és sokszínű egyéni stílusa egyformán különbözik mindkét nagy stílusirányzattól: az egyszerűségre törekvő atticizmustól és a díszítményeket bőven alkalmazó asianizmustól. Alapját a természetesnek ható, valójában gonddal csiszolt, művészien megformált körmondatok adják. Hosszúságuk ellenére felépítésük világos, harmonikus; kellemes hangzásukat a szavak körültekintő megválasztása mellett a mondatok belsejében és végén egyaránt megfigyelhető prózaritmus adja.
Cicero életműve igen terjedelmes: 58 (helyenként töredékes) beszéd mellett a szónoklás elméletével foglalkozó művek (Az invencióról, A szónokról, Brutus, A szónok), filozófiai dialógusok (pl. Az istenek természete, A legfőbb jóról és rosszról, Tusculumi eszmecsere), kb. 800 (valódi, eredetileg nem kiadásra szánt) levél, fordítások és költemények.

Marcus Fabius Quintilianus (35 -100)

Rómában tanult, és tanulmányai végeztével rétorként működött. Nyolc évvel később Galba hispániai helytartó Rómába vitte. Minden bizonnyal sok előkelő tanítványa volt, többek között Ifjabb Plinius is. Domitianus őt bízta meg adoptált gyermekeinek, Flavius Clemens fiainak nevelésével. 91-ben visszavonult.

Első munkáját De causis corruptae eloquentiae (Az ékesszólás hanyatlásának okairól) címmel írta, e munkájában a témát a stílus szempontjából vizsgálja: a hanyatlást technikai és stilisztikai okokra vezeti vissza. Legjelentősebb munkáját, az Institutio oratoriát (Szónoklattan) 94 körül fejezte be. E mű a legnagyobb szabású ókori retorikatankönyv. A szerző célja az, hogy széles körű elméleti és gyakorlati ismereteket adjon a szónok neveléséről. A későbbi korokban keveset forgatták művét, de Cassiodorus és Szent Jeromos bizonyosan ismerte. Az itáliai reneszánsz humanisták fedezik fel újra.

Retorikai figurák Quintilianus Szónoklattanából

Figura. „Az alakzat (figura), miként maga a neve is mutatja, a szófűzésnek bizonyos átalakítása, mely eltér a rendes és önként kínálkozó beszédmódtól. (Figura, sicut nomine ipso patet, conformatio quaedam orationis remota a communi et primum se offerente ratione.)" (Q. IX. 1.4.)

Metalepsis. Az ügyállások között különbözteti meg Quintilianus. A görög metalepsis nála translativa (átviteli), transumptiva (áttételi), transpositiva (elutasító).

Hypallage. „A metonimia (névmásítás) ... valamely elnevezés helyett egy másiknak használata. Lényege abban áll, hogy a szóban forgó dolog helyébe annak okát tesszük; csakhogy a szónokok, mint Cicero mondja, ezt hypallagénak (névcsere) nevezik (uit ait Cicero, hypallagen rhetores dicunt.)." (Q. VIII.6.23.)

Apocope. „Egy betű levágása (abscisio) a szó végén. Achilli Achillis helyett."

Noëma „Elmés mondás." (Q. II.11.1.; VIII.5.12.)

Analepsis. „Epanalepsis egy szó ismétlése, amely a sor elején és a végén helyezkedik el."

Mimesis. „Mások szokásainak s életmódjának utánzása vagy a személyek megnevezésével vagy a nélkül; kiváló ékessége a beszédnek s alkalmas mód arra, hogy a hallgatóságot magunknak megnyerjük, gyakran még arra is, hogy megindítsuk." („morum ac vitae imitatio vel in personis vel sine illis, magnum quodam ornamnetum orationis et aptum ad animos conciliandos vel maxime, saepe autem etiam ad commoveandos." (Q. IX.1.30 [Cicero idézet, De Oratore III. 52. 201.]) „A jellemutánzás (imitatio morum alienorum) az úgynevezett ethopoiia vagy némelyek szerint helyesebben mimesis, az érzelemkeltés (adfectus) enyhébb eszközei közé sorozható." (Q. IX. 2.58.)

Anadiplosis. „egy szó megkettőzése, mely a megelőző verssor végén és a következő elején jelenik meg. «Ezután jön az oly kecses Astur, / Astur, a csillámló vértjére, lovára kevély hős.« [Aeneis, X. 180-81. Lakatos István ford.]"

Syncope. Kimetszést jelent, mikor bárhol valami ki van metszve a szó közepéből." Pl.: dixti - dixisti; accestis - accesistis."

Syneresis. A versben előforduló kiejtési hiba „mint például a kettős hangzó külön ejtése ezekben: Europai (Europaii), Asiai (Asiaii) vagy az ezzel ellenkező hiba, melyet a görögök szünairészisz és szünaloiphe, mi pedig complexio néven ismerünk (nos complexionem dicamus)." (Q. I.5.17.)

Pleonasmus. „A szófelesleg is hiba, mikor ti. szükségtelen szókkal nehezítjük meg a beszéd folyását (cum supervacuis verbis oratio oneratur), mint: 'Én az én saját szemeimmel láttam' (...) Néha azonban a nyomatékosság kedvéért használják (adfirmationis gratia adhibetur): 's hallottam hangját a saját füleimmel' [Vergilius: Aeneis, IV. 359.]." (Q. VIII.3.53.)

Auxesis. „Mikor egy szót azért használunk, hogy úgy tűnjön, az magának a dolognak a nagyságát felülmúlja; például: düh bosszúság helyett, bűn hiba helyett. (Ezt hyperbolénak hívják akkor, ha valami jobban felerősödik, mint kívánatos lenne; például: (...) 'csillagokig csap a lármájuk' [Aeneis, V. 451., Lakatos István ford.])."

Pathopoeia. „Az affektusok változatossága (affectum varietas), amelyek körülményektől, nemtől, időtől, helyektől, személyektől és korcsoportoktól függenek. Fajtái a felkiáltások (exlamationes), védekezések, imák, fenyegetések."

Hypotyposis. „... nagy hatást érhetünk el, ha ugyanannál a tárgynál hosszasabban időzünk; a dolgot világosan megmagyarázzuk s úgyszólván a hallgatók szemei elé állítjuk, mintha előttük történnék (ut iis qui audient illud quod augemibus, quantum efficere oratio poterit, tantum esse videatur). (Q. IX.1.27.[Cicero idézet, De oratore III. 52. 201.])

Aposiopesis. „Cicero reticentia-nak (elhallgatás) nevezi (...), ezt némelyek interruptio-nak (félbeszakítás) neveznek. [S]zintén valamely indulatnak a kifejezője és pedig vagy a haragnak (et ipsa ostendit aliquid adfectus vel irae), mint «Majd adok én!... de előbbrevaló nyugtatnom a tengert.« [Vergilius Aeneis, I. 135. Lakatos István ford.], vagy az aggodalomnak s hogy úgy mondjam, lelkiismeretfurdalásnak (vel sollicitudinis et quasi religionis)." (Q. IX.2.54.)

Anaploke. (Copulatio). „Ha egy szó azért ismétlődik meg, hogy különös jelentést kapjon. (...) 'A tömegben a konzul konzulként cselekedett', ami azt jelenti, hogy szilárd és állhatatos volt, amint egy konzulhoz illik. (A görögök ezt plokénak nevezik.)"

Parembole. Szinonimája a parentheszisznek, a latin terminológiában ez az interpositio. „Interpositio, amely a görögöknél parentheszisz, nagyon gyakori alakzat. Ez az, amikor a mondatba valami be van illesztve a magyarazát kedvéért. Például Vergiliusnál: 'Aeneás pedig, ámbár gond mardossa, hogy' adjon / híveit elhantolni időt, és gyász öli szívét, / hálát mond, amiért győzőtt, kora reggel a mennynek.'"

Pallilogia. „Ugyanaz a dolog folyamatosan ismétlődik ugyanabban az időben, és nem különböző kitételekben (non in diversis membris), mint például: «Ezután jön az oly kecses Astur, / Astur, lovára kevély hős« (...) Ezt hol pallilogiának, hol anadiplosisnak, hol epizeuxisnak hívják. Olvasó, látod a nevek változatosságát. Figyeld meg, hogy az ismétlés néha különböző mondatokban, néha egy és ugyanazon mondatban jelenik meg, és nevezheted őket általános terminussal ismétlésnek, nehogy összezavarodj a nevek változatossága miatt."

Climax. „A fokozás (gradatio) (...) a bővítő alakzatokhoz tartozik, mert azt amit mondott, ismétli s mielőtt másra térne át, az előbbieknél időz. (...) 'Africanus a maga erős akaratával vitézséget, vitézségével dicsőséget, dicsőségével irígyeket szerzett magának'". (Q. IX.3.54-55.)

Parrhesia. „'Nyílj meg föld, nyílj meg azonnal!' Némelyek az efféléket felkiáltásnak (exclamationem) nevezik s a szóalakzatokhoz (inter figuras orationis) számítják. (...) Ugyanez áll a szabadszájú beszédre (de oratine libera) is, amelyet Cornificius 'licentia'-nak nevez, a görögök pedig parrhésiának." (Q. IX.2.24.)

Hyperbole. „Túlzás (superiectio), az előadás csinosításának merészebb alakja. Hatása két ellentétes irányban egyaránt érvényesülhet, mint nagyítás és kicsinyítés (ex diverso par augendi atque minuendi). (...) 'Ormótlan bércfok mered az égre' [Vergilius: Aeneis, I. 162. Lakatos István ford.] (...) '... száll mennykő szárnyainál sebesebben' [Vergilius: Aeneis, V. 319. Lakatos István ford. ]." (Q. VIII.6.67-69.)

Hypobole. „Köznapi szavak helyettesítése (subiiciuntur) másokkal; így hypobolét kapunk, ha igei alakot használunk a gyökérszó helyén: regent Asiae, rex Asiae helyett."

Congeries. „Különböző ötletek felhalmozása (coacervantur), amint Sallustius mondja Catilináról: 'ravasz, nyugtalan, hiú, mindent színlelő, képmutató, mások tulajdonára vágyó'. (A görögben ezt szünathroiszmosznak mondják.)"

Anaphora. „... ugyannak a szónak a használata különböző verssorok kezdetén, úgy mint: 'Fiam, ki vagy egyedül az én erőm, nagy hatalmam, / Fiam, aki isteni apád tüphoni nyilain mulatsz' [Vergilius: Aeneis, I.664-65.]."