Füzi Izabella - Török Ervin
Bevezetés az epikai szövegek és a narratív film elemzésébe

(tartalom) ( bibliográfia )

oldalak: (1) (2) (3) (4)
(nyomtatás)

Verbális és vizuális intermedialitás:
törés, fordítás vagy párbeszéd?

2. Hüpotüposzisz és ekphraszisz: a fordítás alakzatai

Ha a kalligram modelljét tekintjük az intermediális viszony leképezőjének, akkor felmerül a kérdés, hogy egyáltalán lehetséges-e a képi és a verbális médiumok közti fordítás. Mit jelent a kép nyelvi közvetítése? A klasszikus retorikában két olyan nyelvi alakzatot is találunk, melyek ezt a célt szolgálják: a hüpotüposzisz és az ekphraszisz alakzatáról van szó, melyeket Kibédi Varga Áron az „ismeretközlés alakzatai”4 közé sorol. A hüpotüposzisz „szándéka szerint láthatóvá tesz” (1997b: 137). Jellemzője, hogy – mint beszédet – egy személyhez intézik, aki a nézőt/hallgatót helyettesíti. A hüpotüposzisz a narratíva egy hangsúlyos pontján fordul elő. Amikor a narratíva krízisponthoz ér, ezen alakzat révén a narrátor – azáltal, hogy a közönséghez fordul – mintegy megszakítja a történet elbeszélését, hogy az így megállított képnél a hallgatóság elidőzhessen. Tehát a hüpotüposzisz a narratív szünet egy fajtájának számít: míg az elmondás ideje végtelenül megnő, a történet ideje teljességgel állni látszik. Azáltal, hogy a deixis lehetőségeivel él, „a múltbéli események a megszólított szemében – paradox módon – egyszerre lesznek képek és élő, megindító események” (139). Ez az alakzat tehát kettős hatást vált ki. Egy érzelmi reakció előidézését célozza, miáltal egy olyan „gondolati kép” jön létre, amely egyrészt a történetet képpé „dermeszti”, történések sorozatát egyetlen egy konfigurációba rántja egybe, „az elbeszélést képpé alakítja”. „Megállítja az időt” (140); viszont funkciója nem merül ki abban, hogy „a cselekményt lelassítja” (uo.), ami által a néző/hallgató elidőzhet ennél a képnél. Hatása radikálisabb ennél, mivel a hüpotüposzisz olyan beékelt képnek számít, amelynek a láthatósága felfüggeszti a narratív időt. A történések olyan panoptikummá alakulnak, melynek hatásosságát annak sajátos időtlensége adja. A hüpotüposzisz által megmutatott ezek szerint zárványt hoz létre az időben; ezáltal hatásossága nem a narratív szegmentációból, hanem éppen ellenkezőleg, egy emlékezetes konfigurációnak a felmutatásából ered, amelyhez mindig már csak visszatérni lehet. Ugyanakkor meghatározása szerint ez az alakzat „aktualizál”: egy olyan pillanatot fest le, amely mindig most van. Elevensége nem egy történeti időpillanatra való rámutatásból ered, hanem a felidézett pillanatra mutat rá olyanként, mint amely éppen most zajlik, és amely ebből következően minden lehetséges „itt és most” pillanatban és ugyanakkor sohasem történik meg.

Az ekphraszisz funkcióját tekintve különbözik a hüpotüposzisztól. Ez az alakzat „nem az elbeszélés bizonyos pontjára irányul”, hanem valóságos vagy képzelt képek nyelvi tolmácsolását célozza.5 „Az ekphraszisz intertextuális és parazita metaműfaj, léte valamely más művészi formához kötődik.” (1997b: 139) Az ekphraszisz tolmácsolása „ellentmondásos”, jegyzi meg Kibédi Varga, mivel a leírás maga is nyelvi játék; „a megszólított egyszerre két művész munkáját csodálja: azét, aki a képet megfestette, és azét, aki ilyen jól le tudta azt írni” (1997b: 141).

A két retorikai alakzat működésmódjának az összevetéséhez tekintsük példának Garaczi László A mennyország térképe című írásának egyik részletét, mely a Nincs alvás! című kötetben jelent meg. A szöveget tekinthetjük úgy, mint Csontváry Zrínyi kirohanása című képének leírását (erre az alcím is utal). Csontváry festménye valószínűleg (a címbeli utalás alapján) Szigetvár 1566-os török ostromát idézi meg, melynek legismertebb irodalmi megjelenítése az esemény után száz évvel Zrínyi Miklós által írt Szigeti veszedelem című eposz. A festményt tehát a történelmi eseményről szóló beszámolók, leírások illusztrációjaként is tekinthetjük. Garaczi szövege a festményről készített leírás, ekphraszisz, mely a Csontváry-festményt az eposz által megjelenített cselekmény vonatkozásában ironikus hüpotüposziszként mutatja be.

De nézzük először, hogy egyáltalán milyen lehetőségei vannak az állóképnek a történet megkonstruálására. A képi ábrázolás és a verbális nyelv hagyományos megkülönböztetése azon alapul, hogy míg az utóbbi a nyelvi jelölő lineáris (időbeli) kiterjedésénél fogva képes a folyamatosság és általában az időbeli viszonyok jelölésére, addig a kép szimultaneitása nem teszi ezt lehetővé. A két médiumnak teljesen eltérőek az időbeliség létrehozására vonatkozó lehetőségei. Lessing, aki épp ezt a viszonyt vizsgálja, így ír erről: „Mivel a művész a folyton változó természetből mindig csak egyetlen pillanatot tud felhasználni, a festő pedig még ezt az egyetlen pillanatot is csak egyetlen nézőpontból; mivel továbbá műveik nem azért készülnek, hogy éppen csak egy pillantást vessünk rájuk, hanem azért, hogy szemléljük őket, hosszasan és ismételten szemléljük őket – így hát bizonyos, hogy azt az egyetlen pillanatot s az egyetlen pillanatnak ezt az egyetlen nézőpontját nem lehet eléggé termékenyen megválasztani” (1982: 253). A festmények a történetnek általában csak egy mozzanatát képesek megmutatni, ez a mozzanat azonban magába sűríti azokat a jegyeket, melyek alapján a történet megalkotható.

Wendy Steiner (1988) szerint azonban a Lessing által leírt paradigma csak a reneszánsz által bevezetett ábrázolási konvenciók használatával függ össze. A reneszánsz kori festészet az ábrázolás olyan mértékű „valóságosságára” törekedett, mely valójában kizárta a narratív időbeliség megjelenítését. A centrálperspektivikus festmény kitiltja a középkori képsorokat vagy a későközépkori többjelenetes képeket azért, hogy a szem számára egy pillantással befogható látványt hozzon létre. A különbözőség helyett az azonosságot, a változatosság helyett az „egyetlen pillanatot” részesíti előnyben, ezáltal mintegy kivonva az ábrázoltat az idő fennhatósága alól. A kiragadott pillanat, az emlékezetes konfiguráció – akárcsak a hüpotüposzisz nyelvi alakzata esetében – egy időtlen örökkévalóság megteremtését célozza, mely által a dolgok példa értékűvé válnak, szimbolikus-allegorikus dimenziót nyernek. A narratív festészet három ismertetőjegye („1. a festmény egynél több időbeli pillanatot mutasson be; 2. a szubjektum ismétlődjön az egyik pillanatról a másikra és 3. és egy minimálisan realisztikus környezetbe legyen beillesztve” [Steiner 1988: 2]) közül az első kettő a reneszánsz festészetben egyre ritkábban fordul elő. Az így készült képek Steiner szerint csak „gyengén” narratívak, mivel más eszközökhöz („szimbolizmus, drámai pózok, irodalmi allúziók, címadás”) kell fordulniuk, hogy a narratív szándékot érzékeltessék. Steiner Benozzo Gozzoli Salomé tánca és Keresztelő Szent János lefejezése című képének elemzése során mutat rá a képi médiumban rejlő narratív lehetőségekre, mint például a karakterek ismétlése a történet különböző pontjain, a tekintetek iránya által létrehozott oksági viszonyok, a térbeli elrendezés időbeli vonatkozásai, a mozdulatok és pózok iránya – mind olyan metonimikus és metaforikus kapcsolódások, melyek a képi narrativitás sajátos jegyeit képezik.

[7. kép] Benozzo Gozzoli: Salomé tánca és Keresztelő Szent János lefejezése (1461-1462)

Csontváry festménye a „szigeti veszedelem” történetének egyetlen pillanatát választja ki, erre utal a kép címe is. Azt a pillanatot látjuk, amint a „szigetvári hős” kilépve a „vár” kapuján szembetalálja magát a „török sereggel”. Az idézőjeles megnevezések azt a bizonytalanságot hivatottak érzékeltetni, mely abból fakad, hogy a kép olvasását mennyiben írja elő az a tudásunk, mely képen kívüli forrásokból származik. A festményen találunk pár utalást, mely segít abban, hogy térben és időben elhelyezzük a kép témáját: a szinte középpontba helyezett gémes kút sajátosan „magyar” témára utal, a turbánok, a fegyverek, a kosztümök segítenek az időbeli elhelyezésben. A címben található utalás nélkül azonban nem biztos, hogy éppen erre a történelmi eseményre gondolnánk. Hasonló tapasztalatot ír le Mark Twain Guido Reni egyik portréjának szemlélése közben: „Egy történelmi képen egy jól olvasható felirat, tájékoztatás végett, általában látványos pózok és kifejezések sokaságával ér fel. Rómában érzékeny lelkületű sereglet áll és zokog Beatrice Cenci egy nappal kivégzése előtt című ünnepelt képénél. Jól mutatja ez, mire képes egy felirat. Ha nem ismernék korábbról a képet, meghatódás nélkül szemlélnék, s azt mondanák: »Fiatal lány szénanáthával; fiatal lány fejével egy zsákban«.”6 A kép ezen értelmezése szerint nem a festmény belső tulajdonságai, hanem a történet (a kivégzésére váró lány története, aki különösen kegyetlen apját meggyilkolta) előzetes ismerete okán hatódunk meg. Mitchell (1997), aki a fenti példát idézi, amellett érvel, hogy „a verbális és a festészeti hagyományok egybemosódása” (1997: 366) teremti meg azokat a konvenciókat, melyek alapján a szemlélődés során drámainak érzékelhetjük a képet. A drámaiság, a katartikus hatás nem a történet vagy a képen bemutatott dolog, hanem egy ábrázolási és befogadási konvenció hatása.

[8. kép] Guido Reni: Beatrice Cenci (1662)

A Csontváry-festmény esetében is meglepő a cím által keltett elvárások és az ábrázolás módja közti ellentét. Ha a képet összevetjük a „Zrínyi kirohanása” téma más megjelenítéseivel, szembetűnő különbségeket találunk.

[9. kép] Peter Kraft: Zrínyi kirohanása (1825)
[10. kép] Székely Bertalan: Zrínyi kirohanása (1879-85)
[11. kép] Hollósy Simon: Zrínyi kirohanása (1896)

Mindhárom kép a történelmi festmények műfaji konvencióit követve egyfajta monumentalitásra törekszik. A monumentális vagy fenséges ábrázolásmód általában együtt jár egy alsóbb nézőpont választásával, így a fő figura a kép optikai középpontjában a többi alak fölé emelkedik. Zrínyi középponti helyzetét a felé irányuló tekintetek, mozdulatok, vonalak is erősítik. A pillanat drámaiságát a félbemaradt mozdulatok, túlhangsúlyozott gesztusok hozzák létre. Így például különös hatása van a Székely Bertalan-változatban a Zrínyi előre mutató kardemelése és visszatekintő pillantása közti ellentétnek. Mindhárom változatban – az erőteljes fény-árnyék és színkontrasztokban megjelenített alakokhoz képest – találunk olyan felületet a képen, mely inkább elmosódott, és túlmutat az ábrázolt események pillanatszerűségén. A Kraft-verzióban ez a felhők ködébe burkolózó vártorony a kép jobb felső részén, Hollósy Simonnál az ellenséges erőket elválasztó vonalon megjelenő világoskék foltok, a Székely Bertalan-festményen pedig a képen megjelenő embertömeget maga előtt hajtó, a várfalakat felemésztő lángok vöröse. A XIX. századi festészet e konvenciója a nyelvi metaforával mutat párhuzamot: a háttér természeti látványa a mozgalmas és kidolgozott előtér ellenpontjaként szolgál. Figurativitását abból meríti, hogy a fenséges természet látványaként az előtérben megmutatottak „analógiájaként” viselkedik. Ha a „nagyszerű” történeti cselekedetre nem tudnánk következtetni az alakok kompozicionális elrendezéséből, akkor előtér és háttér kontrasztív viszonya ezt az értékelő állítást megerősíti, kiemeli.

E festményekhez viszonyítva a Csontváry-kép szinte állóképnek mondható, nélkülözi az előbbiek monumentalitását és drámaiságát. Az alakokra – melyek szinte eltörpülnek a korhűnek nem éppen nevezhető díszletek között – kissé felső nézőszögből tekintünk, emiatt a horizontvonal egészen alacsonyan helyezkedik el. A kép nagy részét az eget megjelenítő kékes-zöldes-vöröses árnyalatok képezik. A mélységhatás sokkal inkább a levegőperspektíva ezen alkalmazásából eredeztethető, hiszen a centrális perspektívánál használt ortogonálisok (az alapvonalról induló párhuzamosok, melyek az enyészpontban futnak össze, itt: a jobb oldali épület és a sövény által meghatározott alapvonal, valamint a bal oldalon felsorakozó emberek kettős vonala) nem hoznak létre egy jól kivehető középpontot. A fényviszonyok sem egyértelműek: nem eldönthető, hogy hol ér véget a naplemente (?) vöröse, és hol kezdődik az épület tetején harapódzó lángok vöröse, mely a félköríves bejáratnál a katonák feje fölött is megjelenik.

[12. kép] Csontváry Kosztka Tivadar: Zrínyi kirohanása (1903)

A Garaczi-képleírás iróniájának, humorának egyik fő forrása, hogy a képet a téma irodalmi (eposzi) megjelenítésének konvenciói szerint olvassa, és ezeket kéri számon, ugyanakkor a képi ábrázolás lehetőségeire is reflektál.

 (Csontváry)

A szigetvári hős egy parasztbarokk kúria előtt álldogál kényelmes testtartásban, csípőre tett kézzel, egymagában. Másik karja előrenyújtva, hihetnők, amerre a pogányt sejti, markában kurta pengéjű szablya, ám e szabja inkább tőr, sőt méginkább papírvágó kés, annál is inkább, mert ha figyelmesen szemügyre vesszük, egy papírfecnit látunk a hegyére tűzve, ami ugyanúgy lehet a megboldogult Szulejmán utolsó ultimátuma, mint a mennyország térképe, és a kés nem is a törökre, hanem egy gondosan ápolt, egzotikus növényre mutat az udvar közepén. Külön figyelmet érdemel a bal épületszárny kísérteties fényben villódzó tetőszerkezete valamint a vár előtt kifeszített kötélen gőzölögve száradó katonai molinók és vászonlepedők sora.
Térjünk át a török ármádiára.
A legközelebbi harcos egy hétrét görnyedt, vattaszakállú aggastyán, akit éppen magával ránt a földre a kezében tartott pálcavékony fustély. Végső pillantásával döbbenten és vágyakozva búcsúzik egy hordóba állított pálmafacsemetétől, ami ezen az éghajlaton és ebben a vérzivataros században valóban meglepő és vigasztaló látvány egy ostromlott végvár kapujában. Maga Zrínyi Miklós is egy ilyes növényre mutat, mintha azt mondaná, aki a citromfához nyúl, halál fia. A török hadsereg maradéka egy hortobágyi gémeskút körül téblábol, és a hősies pózokat próbáló várkapitányt fürkészi kérdőn. Egyikük a kútkávába kapaszkodik a részegek tohonya igyekezetével, másikuk a villásrúdnak dől, a többiek a kút fedezékében rezignált mosollyal készülődnek valamire. Egy janicsár a középső ujját az ég felé döfi, mely a sötét középkorban azt jelentette: „kalánfülű ördög”. A többség azonban vállra vetett karabéllyal bámulja a vár előtt lebzselő tollsüveges idegent a térképpel, aki olyasmire gondolhat éppen, hogy Szigetvár immár a magyar korona legvakmerőbben csillogó ékköve marad az idők végezetéig. (1992: 68-69)

E leírás egyik szembetűnő vonása az, ahogyan a képi többértelműség helyeit tematizálja: a „szigetvári hős markában” lévő szablya „szabjaként”7 , „tőrként”, majd „papírvágó késként” tűnik fel, így reflektálva a képnek arra a tulajdonságára, hogy ellenáll a megnevezés nyelvi logikájának. Ugyanígy a „papírfecni”, mely egyszerre lehet „a megboldogult Szulejmán utolsó ultimátuma”8 és a „mennyország térképe”; ez utóbbi finoman utal arra, ami a témának mind irodalmi mind festészeti megjelenítéseiben középponti szerepet tölt be: hogy a cselekmény valójában két színtéren játszódik. A földi és az égi színhely történéseinek összefonódása és egymásra vetülése a Szigeti veszedelem egyik fő szervező elve: a török vész éppúgy az égiek büntetése, mint ahogy a megdicsőülés a kivívott jutalom eredménye.

Hasonlóképpen többértelművé válnak a Garaczi leírásában a különböző irányultságok: a tekintetek és a mozdulatok iránya, egyáltalán a mutatás gesztusa. Mire mutat a képen Zrínyi? A törökre, egy gondosan ápolt, egzotikus növényre, hordóba állított pálmafacsemetére vagy a citromfára? Kép és szöveg további különbségeit határozza meg a képi jelölésnek ez a bizonytalansága, hiszen a képen az irányok inkább olyan üres helyek, melyek ugyan strukturálják a képet, viszont jelentésük már csak azért sem rendelhető hozzá egyetlen tárgyhoz, mivel a kép mélységstruktúrája még akkor is elbizonytalanítja ezt, ha a tekintet, mozdulat tárgya a képmezőn belül, s nem a képkereten kívüli térben helyezkedik el (mint ahogyan a képen kívülre, például a nézőre irányuló tekintetek esetében történik).

[13. kép] Diego Vélazquez: Udvarhölgyek (1656-1657)

Érdekes módon az eposz is tematizálja a tekintetet, az ellenséges erők szemtől szemben való találkozásának pillanatában, a tizenötödik énekben ezt olvassuk:

És az várbul kimegyen nagy bátor szüvel,
Előtte törökök futnak szerte széllel;
Az piacon megáll, és szörnyü szemével
Nézi, hogy hon vagyon pogány sok sereggel.

Ily kegyetlenül jün oroszlány barlangbul,
És ily szörnyen fénlik cometa magasbul:
Ez nagy országokra kár nélkül nem fordul,
Szörnyü jüvendőket hordoz hatalombul.9

Az eposzban a tekintet „szörnyűsége” olyan hasonlatokat termel ki (a barlangból kilépő oroszlán kegyetlensége és az üstökös szörnyű fénylése), melyek bizonyos értelemben a képi ábrázolás analógiájára működnek. A hasonlat egyrészt képszerű plaszticitással mutatja be a hasonlítottat, másrészt viszont ellenáll az azonosítás logikájának (Zrínyi olyan, mint az oroszlán, de nem azonosítható azzal). Hasonlóképpen a képen létrejövő hasonlósági viszonyok vagy a mutatás gesztusa sem redukálható az azonosítás, megnevezés aktusára.

Garaczi képleírásában a szigetvári hős „kényelmes testtartásban álldogál”, a későbbiek során a narrátori közlés ugyanezt a mozdulatsort úgy értelmezi, mint ami egy pálmafára mutat, majd a török sereg nézőpontját megidézve ugyanez úgy jelenik meg, mint „hősies pózok próbálgatása”. Csontváry képének Zrínyi-figurája egy bizonyos testtartás, a XIX. század történelmi festményeiről jól ismert lendületes, kicsavart törzsű hős-ábrázolás, „viharos” lendület egyensúlyvesztett, ironikus felidézése (vö. például Delacroix allegorikus festményét).

[14. kép] Eugène Delacroix: A Szabadság vezeti a népet (1831)

Az ekphraszisz ezt a lendületvesztést úgy ragadja meg, hogy „aspektusokra” bontja, amelyek – mint a mozgás értelemkijelölő kontextusai – nem feltétlenül egyeztethetők össze. A mozgásnak ezt az „eltévedését” a törökök nézőpontjából történő leírás mondja ki: Zrínyi „hősies pózokat” próbálgat, de mintha a mozdulat és a póz feszültsége felfüggesztené egymást.

Ha egy pillanatra nemcsak a képet, hanem a szöveg által felidézett további intertextusokat is ilyen lehetséges kontextusokként értelmezzük, az is feltűnhet, hogy az eposzi konvenció mellett (például a seregszemle megidézésével: „Térjünk át a török ármádiára”) egy másik jól bejáratott irodalmi toposz is az ekphraszisz kontextusává válik: a „dunántúli mandulafácskáé”, amely a leírásban citromfává lényegül át, de nem veszti el a hagyomány által neki tulajdonított értéktelítettség gondolatát („ami ezen az éghajlaton és ebben a vérzivataros században valóban meglepő és vigasztaló látvány”).

A Garaczi-szöveg intenzív hatását onnan nyeri, hogy „visszaállítja” a festmény eredendő többértelműségét. A megidézett értelmezési konvenciók a leírásban annak számítanak, amik: konvenciónak, az értelmezés, a magyarázat feltételrendszereinek; de e konvenciók egyikét sem tekinti a festmény olvashatóságát előíró értelemben meghatározó keretfeltételnek. A fölérendelt értelmezői kontextusok fellazítását olyan, szabadon elképzelt jelviszonyok beékelésével is aláhúzza, mint például a következő: „Egy janicsár a középső ujját az ég felé döfi, mely a sötét középkorban azt jelentette: »kalánfülű ördög«.” A képleírás a festmény által megmutatott történetet úgy bontja fel különböző aspektusokra, hogy ez a diegetikus tér a játékos értelemkipróbálások terévé alakul. 

A képek nem úgy tesznek állításokat a bemutatott tényállásról, ahogy a verbális kijelentések. Garaczi képleírása a két médium közlési logikája közötti eltérés ironikus kibontása. A látvány „olvashatóságának” egyik alapvető feltétele azoknak az iránykijelölő erővonalaknak a képzeletbeli feltüntetése a képen, amelyek ugyan nem láthatóak, viszont amelyeknek nézői kivetítése a színfoltokat mozgásként, mégpedig egy bizonyos irányt követő mozgásként engedik értelmezni. De mivel a festmény – szemben például a filmmel vagy a táblaképpel, melyek több időpont szekvenciális megmutatásával hoznak létre egy diegetikus teret – csak egyetlen pillanatot ragad ki az elmesélendő, narratív időből, ezért értelmezése az így megjelölt mozgásnak a néző általi képzeletbeli „megelevenítését” vonja maga után. Ez a megelevenítés ugyanakkor nem támaszkodhat a mozdulat lezárulása által nyújtott „bizonyosságra”; éppen ezért a mozdulat hipotetikus, időbeli kiterjesztése egyben annak „eltévedését” vagy „megdermedését” is előidézheti. Ez a felfüggesztett időpillanat ezért egyszerre hoz létre egy feszültségteli (amennyiben az érzékelt mozgás dinamikájára figyelünk) és egy telítetlen kontextust (amennyiben akár többféle befejezését – ebből következően – többféle irányát és többféle intencionáltságát is el tudjuk képzelni ugyanannak a mozdulatnak).

Garaczi narrativizálja ezt a pillanatot és azáltal, hogy eltérő regiszterű (fenséges, humoros, ironikus) narratív kontextusokat rendel hozzá, kettős mozgásba helyezi a képet: egyrészt az ekphrasztikus leírás által különböző értelemlehetőségeket „próbálgat”, másrészt az egymást kizáró kontextusok és ábrázolási konvenciók kiragadják a képet a narratív időből és megdermesztik, feltárva a képek alapvető kontextus-nélküliségét, hüpotüposzisz-voltát.10

 

oldalak: (1) (2) (3) (4)
fel