Bevezetés a műértelmezésbe

Esettanulmányok 2. Francis Bacon: Tanulmány Velázquez X. Ince pápa portréjához

Az óra anyagának feldolgozásához töltse

le a powerpointos bemutatót:

A Velázquez-féle képet Bacon soha nem látta eredetiben, noha többször időzött Rómában. Inkább reprodukciók és fényképek után dolgozott, még akkor is, ha élő ember arcképét festette – még ha modellje ott is ült műtermében. Miért?

Bacon: „... amit még nem igazán vizsgáltak meg eddig, hogy miért változtatta meg olyan gyökeresen a fénykép megjelenése a figuratív festészetet." „Velázquezben az a rendkívüli, hogy míg egyfelől olyan szorosan követi az ábrázolásnak nevezhető eljárást, amennyire csak lehet, másfelől messze el tud jutni az emberi érzelmek, a lélek mélységeinek felkutatásában is.” A fotó és film korában "...a művésznek az a feladata, hogy a kép segítségével ajtót nyisson a néző szenzibilitása felé... ”

Részlet David Sylvester Bacon-nel folytatott beszélgetéseiből (1962-1986)

Részlet Gilles Deleuze Francis Bacon: Az érzékelés logikája c. könyvének Megjegyzések a régi festészet és a figuratív ábrázolás kapcsolatáról c. fejezetéből:

Bacon felülírja a klasszikus portré-reprezentációt: a hatalom nyilvánításától a hisztérikus jelenlétig

• a ketrec motívuma

Gilbert Lascault: Bacon és az elbeszélés (1990)

„Bacon gyanakszik az elbeszélésre. Festészetével nem akar elbeszélni, elmondani. Az elbeszélésben veszélyt lát a festészetre nézve. [...]

Bacon számára a festészetnek elsősorban közvetlenül ránk kell hatnia, fel kell izgatnia, fel kell ráznia minket. Ahogy a festő gyakran mondja is: a lehető legerőszakosabb, legfájdalmasabb módon kell megérintenie a néző idegrendszerét. Minden képnek belénk kell döfnie, kifacsarnia idegeinket, kínoznia bennünket. Meg kell „lazítania az érzések szelepét” megéreztetni velünk azt, amit általában nem érzékelünk. Zárt ajtókat kell valamiképpen kinyitnia, és fogékonyabbá kell bennünket tennie a világ olyan aspektusai iránt, amelyek a képek nélkül ismeretlenek lennének számunkra.

Márpedig Francis Bacon szerint az elbeszélő akadályt képez ezzel a nyitással, az érzések szelepének kitágításával szemben. Téved vagy igaza van, mindenesetre szembeállítja azokat a képeket, amelyek „közvetlenül az idegrendszert érintik”, azokkal, amelyek „elmesélik a történetet egy hosszú szónoklatban, amelyet az agy közvetít”. Az a festészet, amelyet ő kedvel, elkerüli az elbeszélést, hogy megtakarítsa az agy ellenőrzését és a pszichikai kitérőket. A közvetlenül a testünkre ható festészet utáni vágya vezeti ahhoz, hogy szembehelyezkedjék az illusztratív és narratív képekkel. Elutasítja azokat a műveket, amelyek olvastatják magukat. Olyan alkotások létrehozására vágyik, amelyek kézitusát kényszerítenek ki a festmény és a néző között. [...]

Francis Bacon, David Sylvesterrel beszélgetve azt sugallja, hogy leggyakrabban azért nem visz föl több személyt egy vászonra, mert fél az elbeszélés hegemóniájától, a történet imperializmusától. Úgy tűnik, mintha azt is gondolná (számunkra meglepő módon), hogy az elmúlt időkben kevésbé volt kockázatos narratív festményt készíteni. Azt állítja: „A festészet jelenlegi zavaros periódusában, mihelyt több figura szerepel ugyanazon a vásznon, történet kezd kialakulni. S mihelyt történet alakul ki, megjelenik az unalom, a történet hangosabban beszél, mint a festmény.”

Francis Bacon azt is elmagyarázza, hogy a keretek, amelyek triptichonjai minden elemét körülveszik, elsősorban annak megakadályozására szolgálnak, hogy a néző törté-netet gyártson, amelyben a triptichon különböző részeinek figurái kapcsolatba lépnek egymással. Mégsem biztos azonban, hogy a figurák így elszigetelve maradnak a terület-nek azon a részén, ami számukra van fenntartva. A festő szándékával ellentétben a néző sokféle kapcsolatot képzel el egy triptichon szereplői közt. Történeteket mesél magának, arról álmodozik, ami megelőzte, és ami követni fogja a képen ábrázolt pillanatot...

(Gilbert Lascault: Bacon és az elbeszélés, Art Studio, 1990., no 17, pp. 90-100. ford. Merhán Eszter)

Forrás: Enigma, 1995/3. 97-98.

• a „fátyol” motívuma: a figura „olvashatósága” és jelenlét problematizálása

• az üvöltés motívuma - az arc olvashatósága és a pszichológiai kifejezés problémája

Gilles Deleuze-Félix Guattari: Az arc megteremtése (1980)

„A fej a testhez tartozik, de az arc nem. Az arc felület, arcvonások, vonalak, hajlatok, hosszú, szögletes vagy háromszögű arc, az arc egy térkép, még ha egy térfogathoz tapad is és azt veszi körül és keretezi. A fej az ember esetében sem feltétlenül arc: az arc csak akkor jön létre, amikor a fej leválik a testről, amikor már nem a test kódolja, amikor már maga már elvesztette polivokális, többdimenziós testkódját – ha a testet, beleértve a fejet is, olyasvalami dekódolja ill. írja felül, amit arcnak szokás nevezni. Ez tehát azt jelenti, hogy a fej és a fej minden kitüremkedő és kiöblösödő elemének arccá kell összeállnia. Ez annak az átluggatott képernyő, fehér sík és fekete lukak alkotta absztrakt gépezet segítségével történik, amelyet az arc hoz létre. De ezzel a folyamatnak még nincs vége: a fej és annak elemei csak akkor lehetnek arccá, ha az egész test is azzá, egy elkerülhetetlen folyamatban arccá alakul át. A száj és az orr, de mindenekelőtt a szemek csak akkor válhatnak átluggatott síkfelületté, ha a test minden tömegét, kitüremkedéseit és kiöblösödéseit magukba képesek olvasztani. Egy Doktor Moreau műtőkéséhez méltó operáció: szörnyű és nagyszerű dolog. Kéz, mell, has, pénisz, vagina, koponya, láb és lábfej egyaránt arcot kapnak. A fetisizmus, az erotománia és a többi nem választható el az arcnak ettől a létrejöttétől. Egyáltalán nem arról van szó, hogy egy testrészt hasonlóvá tegyünk az archoz vagy valamilyen álomarcot mint valami ködképet lebegtessünk. Csak semmi antropomorfizálás. Az arc teremtése nem a hasonlóság alapján, hanem arányviszonyok szerint történik. Sokkal tudattalanabb és mechanikusabb folyamat, amelynek során az egész test keresztülmegy az átluggatott síkon, s amelyben az arc nem a minta vagy a kép, hanem minden kódjától megfosztott testrész átkódolójának szerepét játssza. Minden szexuális marad, nincs szublimálás, hanem új koordináták keletkeznek. És éppen mert az arc egy absztrakt gépezettől függ, nem korlátozódik a fej körülvételére, hanem más testrészekre és szükség esetén olyan más tárgyakra is kiterjed, amelyekhez nem hasonlít. Az a kérdés tehát, hogy milyen feltételek mellett lép az a gépezet működésbe, amely az arcot generálja. Még ha az emberi fej maga nem feltétlenül arc is, az arcot az emberiség hozza létre, egyébként egy olyan szükségszerűség alapján, amely nem általában az „ember” sajátja. Az arc nem állati dolog, de nem is általánosan emberi – sőt, van benne valami abszolút nem-emberi is. Tévedés úgy tennünk, mintha az arc csak valamilyen különös küszöbtől fogva válna embertelenné – mint pl. a nagyközeli felvételek, a túlzott nagyítás vagy egy szokatlan arckifejezés esetében. Az arc a kezdet kezdetétől nagyközeli felvétel, élettelen fehér felületeivel és tündöklő fekete lukaival, ürességével és sivárságával. Bunker-arc. Ha az embernek van rendeltetése, az alighanem abban áll, hogy megszabaduljon az arctól, hogy feloldja az arcot és arc teremtődésének módjait, hogy észrevehetetlenné, titkossá tegye, éspedig úgy, hogy sem az animalitáshoz, sem a fejhez nem tér vissza, hanem az állattá-válás egészen specifikus, spirituális módján, egy olyasféle átalakulás valóban különös útján-módján megy keresztül, amely áttöri a felületet és kibújik a sötét lukakból, s amely gondoskodik arról, hogy az arcvonások is végre leváljanak az arc organizmusáról és ne hagyják magukat az arcnak alárendelni. Akárcsak a horizontig emelkedő szeplők, a széltől fújt hajszálak,vagy a szemek, melyeken áthatolunk, ahelyett hogy tükröződnénk bennük, vagy általuk jelentékeny szubjektivitásokként bánatosan néznénk egymással szemtől szembe […] Szervek nélküli test. Igen, az arcnak nagy jövője van, de csak akkor, ha feldúlják és feloldódik.” (ford. Rényi András)

Forrás: Gilles Deleuze-Félix Guattari: Anée zéro – Visagéite. In: Capitalisme et Schizophrénie, Mille plateaux. Paris, 1980. 208-210. Vö. Porträt. Hrsg. R. Preimersberger, H. Baader, Nicola Suthor. Reimer, Berlin, 1999. 464-466.

Részlet Gilles Deleuze Francis Bacon: Az érzékelés logikája c. könyvének A hisztéria c. fejezetéből:

Donald Kuspit esszéje Baconról: Hisztérikus festészet

Módszertani adalék egy másik klasszikus portré modern művészi olvasatához:

Johannes Itten rajzos értelmezése El Greco Guevara főinkvizitoráról