Bevezetés a görög bölcseletbe

XIII. Arisztotelész és a Nikomakhoszi etika.

Az eddigi előadásokban elemzett kétféle erényfogalom - a tisztán társadalmi kiválóság és a tisztán belső, morális erény - s e kétféle erényfogalomhoz szorosan kapcsolódó kétféle boldogságfogalom egymás mellett van jelen a görög etikai közgondolkodásban, ám együttélésük korántsem problémamentes. Az előző előadásban elhangzott, hogy talán éppen ez a termékeny feszültség áll a görög tragédia kialakulásának hátterében, amihez hozzátehetjük, hogy Arisztotelész etikájában is e termékeny feszültség nyomaira bukkanunk.
Arisztotelész etikájában természetesen sok ponton elfogadja a szókratészi-platóni örökséget: többek között abban, hogy a jóra való törekvés minden cselekedet forrása, s hogy az emberi boldogság és jól-lét, és az erény között rendkívül szoros kapcsolat áll fenn. Olvassuk el a Nikomakhoszi Etikából mellékelt részleteket. Milyen viszonyt fogalmaz meg Arisztotelész boldogság és erény között? Hogyan definiálja Arisztotelész az erényt?  (Nikomakhoszi etika I. 5-13 , Nikomakhoszi etika X. 7-9 )

Arisztotelész egyes megjegyzései azonban azt mutatják, hogy a görög etikai gondolkodásban sokáig eleven a tradicionális hősi morál:

a boldogságnak kétségtelenül szüksége van a külső javakra is... Mert semmiképpen sem lehet boldog az az ember, akinek förtelmes alakja van, aki nemtelen származású [...] (Nikomakhoszi etika 1098 a 31 skk., ford. Szabó Miklós)

Arisztotelész a külső javakat a boldogság szükséges, de nem elégséges feltételének tartja. Az isteni gondviselésbe és a világ teleologikus rendjébe vetett hite azonban nem fogadhatja el a vakszerencse uralmáról, az emberi sors kiszámíthatatlan és uralhatatlan forgandóságáról szóló hagyományos felfogást:

ha a legnagyobb és legszebb dolog [ti. a boldogság] a vakszerencse kénye-kedvének lenne kiszolgáltatva, az túlságosan nagy tökéletlenség lenne a világ rendjében. (Nikomakhoszi etika 1099 b 23-25, ford. Szabó Miklós)

a jóról éppen az a sejtésünk, hogy ez olyasvalami, ami hozzánk tartozik, s tőlünk el nem vehető (Nikomakhoszi etika 1095 b 26, ford. Szabó Miklós)

Arisztotelész etikai gondolkodásában itt egy jelentős feszültség tapintható ki. Ez a feszültség jelent meg a Poétikában is, s éppen ennek a megértését tűztük ki célul magunk elé.
A Poétika egyik alaptézise, hogy a tragédia hőse a derék, kiváló ember, de tulajdonképpen végig tisztázatlanul hagyja, hogy milyen - társadalmi vagy morális - értelemben kell kiválónak tekinteni a tragikus hőst, és milyen jellegű az általa elkövetett „hiba" vagy „tévedés" (hamartia). Ez a tisztázatlanság részben abból fakad, hogy Arisztotelész mélyen érti a tragédiát. Tudja, hogy amennyiben a hős tragédiája egyszerű bűnhődéstörténet lenne, akkor abban a világrend helyreállását, az isteni igazság megvalósulását ünnepelhetnénk, ám azt is látja, hogy ez egyszersmind a tragédia lényegét is felszámolná. Érti a tragédiát, de a világ rendezett, célszerű működésében vetett hite mégsem engedi, hogy azt maradéktalanul elfogadja. A „vakszerencse kénye-kedvének" való kiszolgáltatottság mint „túlságos tökéletlenség" számára nem elfogadható - ez a feloldatlan feszültség mindvégig ott lappang etikai írásaiban, s következésképpen a Poétikában.