Emberi természet, női természet

Emberi természet a 20. századi és mai filozófiában: humanizmus, antihumanizmus (Simone de Beauvoir, Michel Foucault) (egzisztencialista, marxista, posztmodern, feminista hatások)

Simone de Beauvoir

Posztmodern nézetek az emberről: M. Foucault és az antihumanizmus

Simone de Beauvoir

Az emberi természet, az ember lényegének hagyományos fogalmai a 20. században kezdik elveszíteni általános érvényességüket. Már a 19. században Nietzsche is alapvetően másként látta az Embert, mint a korábbi filozófusok, akik az ő szemében dogmatikusok voltak. Az európai metafizikai tradíció szinte minden alapvető kérdését éppen fordítva ítélte meg, mint elődei, az ellentétes fogalompárok azelőtt értékesnek tartott felét gondolta rossznak, és a lebecsültet jónak, ahogy ezt Nietzschénél a férfi–nő viszony kapcsán kifejtettük.

Az emberről Nietzsche azt tartotta, hogy 'meghatározatlan állat', nem rendelkezik rögzített természettel, nincsenek lényegi, örök érvényű vonásai. A 19. század másik nagy hatású materialista filozófiája Marxé, aki szintén tagadta az örök emberi lényeg fogalmát. A 20. században az egzisztencialista filozófusok is hasonlóan vélekedtek, tagadták a változatlan lényeg (essentia) meghatározó voltát, és a létezés (existentia) mindenkor változó, esetleges módjára irányították figyelmüket, vagyis ez az ember léte vonatkozásában az ember alapvető szabadságát jelenti. Az egyes emberen áll, hogyan választ egy adott szituációban, milyen értelmet, jelentőséget tulajdonít az adott helyzetnek. Marx és egyes egzisztencialisták között sok hasonlóság volt, ahogy az egyik legismertebb egzisztencialista, Jean-Paul Sartre filozófus élettársa, Simone de Beauvoir művének elemzése kapcsán utalni fogok rá. Az egzisztencialista nézetek továbbgondolásakor Beauvoir a nemek különbségére is rákérdezett. Vajon ugyanazt jelenti-e a nő szabadsága, ugyanolyan mértékben szabad-e ő is, mint a férfi? A 20. század közepén azonban rajta kívül más filozófus nem tett fel ilyen kérdéseket, az általános elmélet szintjén lényegtelennek tartották a nemek különbségét. (E felfogás gyakran hangoztatott formája: az észnek nincs neme.) Ezt a biztosnak tűnő elvet tulajdonképpen csak a feminista elméletírók kezdték megingatni mintegy 20-30 évvel később.

Az egzisztencialista emberkép – Sartre és Heidegger

Simone de Beauvoir: A második nem, 1949

Az egzisztencialista emberkép – Sartre és Heidegger

Az egzisztencia-filozófia alapelve szerint az egzisztencia megelőzi az esszenciát, a megvalósult lét (valóság) a lényeget, a konkrét ember, a szubjektivitás megelőzi az általános emberit. Ez a skolasztika (Szent Tamás) óta érvényes alapelv provokatív megfordítása: az európai metafizika egyik pillére volt a meghatározó szerepű lényeg (essentia) és megvalósult, aktualizált formája (existentia) közti különbségtevés, mely Arisztotelészre vezethető vissza. A 20. századi egzisztencialista gondolkodók közös őse Kierkegaard, a 19. századi dán filozófus. Ismert 20. századi képviselői közé tartoznak a német Karl Jaspers és Martin Heidegger, valamint a francia Jean-Paul Sartre, Simone de Beauvoir, Albert Camus. A három francia szerző szépirodalmi műveket is írt, illetve Beauvoirt és Camus-t inkább íróként tartották számon. A század közepe óta némileg változtak a filozófiai irányzatok megjelölései, és a ma inkább „fenomenológia” címszó alatt található Maurice Merleau-Ponty is e francia egzisztencialistaként számon tartott értelmiségi körhöz tartozott. Heidegger a maga írásait eleinte egzisztenciális fenomenológiaának minősítette.

Ezek a gondolkodók sok mindenben különböznek egymástól, a fenti alapelven túlmenően: például vannak köztük vallásos és ateista gondolkodók is: az előbbiek közé tartozik például Kierkegaard, Jaspers, az utóbbiak közé Sartre és Beauvoir. Egyesek emberképe sötétebb (félelem és rettegés, halál felé tartó lét: Kierkegaard és Heidegger), mások a választás, tett és változtatás lehetőségében bíznak: az ember az, amivé teszi magát (Sartre és Beauvoir – némi marxista beütéssel). Majd mindannyian radikálisan meg akarják újítani a filozófiai gondolkodást: az ember elidegenültségének okát és mikéntjét különbözően látják.

Humanizmus

Érintkezési pont a francia és a német egzisztencialisták között a humanizmus értelméről folytatott vita a negyvenes évek közepén. Heidegger a Levél a humanizmusról c. írásában reflektál Sartre Az egzisztencializmus: humanizmus c. írásában kifejtett felfogására. (Utóbbiból rövid részletek jelentek meg magyarul: Köpeczi B. (szerk.): Az egzisztencializmus. Gondolat, Bp., 1972 (3. kiadás); Heidegger műve két kiadásban is olvasható: 'Költőien lakozik az ember..." Pongrácz T. szerk., T-Twins, Bp., 1994; Heidegger: Útjelzők. Osiris, Bp., 2003.

Sartre nézeteinek közérthetőbb kifejtését Simone de Beauvoirnál is megtaláljuk, hiszen a negyvenes évek végén írta A második nem c. művét, melyben Sartre tanai képviselőjének vallja magát. (A negyvenes évek nagy Sartre-műve, A lét és a semmi, idén jelent meg magyar fordításban.) Beauvoir önéletrajzi köteteiben az őket foglalkoztató eszméknek részletes leírását is adja – magas elméleti szinten, hiszen ő maga is filozófus volt.

Az emberre vonatkoztatva „az egzisztencia megelőzi az esszenciát” kijelentés azt jelenti, hogy először létezik, és csak azután definiálja magát, és olyannak, amilyennek felfogja magát. Az ember választja magát, döntéseivel teszi magát azzá, aki. Ez nem csak a szubjektivitás alapvető voltát jelenti, hiszen az ember egyben a többiekért is felelősséget vállal, amikor magáért felelősséget vállal. A felelősség vállalása szorongással is jár. A választás, döntés nehézsége alól gyakran próbál kibújni, a transzcendencia vállalása (önmaga meghaladása) helyett a rosszhiszeműség (kishitűség) tétlenségébe süllyed (immanenciába). A döntés vállalását nevezi Sartre egzisztencialista humanizmusnak: az ember csak önmagán kívül, önmagát kivetítve ad létet önmagának, transzcendens célokat követ. Az embernek ez a lényege, nem önmagába zárt szubjektivitás. Az ember szabadságra ítéltetett, ontológiai értelemben szabad.

Heidegger kritikus válasza természetesen saját filozófiáján alapul, amiből csak néhány aspektust villanthatunk fel. Heidegger a humanizmus ideáljának kívánatos új értelme kapcsán az ember lényegének fogalmára kérdez rá. Mit jelentett a humanitas, az ember humánus volta (homo humanus)? A római kor, a kereszténység a barbár emberével szemben a műveltség emberét látja, a lelki üdvéért munkálkodó embert, vagyis sokféle értelme van a humanizmusnak, de mindenképpen metafizikán alapul, előfeltételezi az ember lényegét, animal rationale voltát. Heidegger szerint nem a meghatározás hibás, hanem az a baj, hogy egyáltalán meghatározott, eleve adott – vagyis kifogása a metafizika mint olyan problematikus voltának szól. (Nézete szerint a filozófia nem kérdez rá a létre mint olyanra, nem gondolja el a lét igazságát – már Platóntól kezdődően létfelejtésben van.) Nem célunk Heidegger koncepciójának részletezése még e vonatkozásban sem, amelyet irányként felvázol a ma élő ember számára, hogy a lét igazságához jusson. Sartre koncepciója szerinte megrekedt a metafizikában, amelynek meghaladása Heidegger programja. A lét és idő c. alapművéből többet is megtudhatunk erről, főleg az itt-lét, jelenvaló-lét (Dasein) fogalma kapcsán. Röviden, az ember léte Heidegger számára a világban-való-lét (in der Welt-Sein), mindennapiság, evilágiság, de ez nem jelenti a transzcendencia, isten léte tagadását. Egy momentumot kell még rögzítenünk: az ember nem a lét ura, nem a középpont Heidegger felfogásában, hanem „a lét pásztora", akinek az a dolga, hogy gondozza világát, elgondolja, belegondoljon, rákérdezzen a lét elfeledett igazságára. A jelenvaló-lét 'szubjektuma', akiről szó van Az-ember (das Man), olyanfajta viselkedés alanya, megtestesítője, aki mindig tudja, hogyan viselkedik az ember, mit gondoljon egy bizonyos dologtól, úgy általában.

Ha a humanizmus fogalmának továbbra is érvényt akarunk szerezni, akkor új értelmet kell adni neki: ti. a heideggeri felfogást, a metafizikával és a hozzá kapcsolódó antropológiával szakító újfajta humanitás fogalmát. Ez a filozófia feladatát is másként látja, többek között abban, hogy visszatérjen a lét egy eredetibb, kezdetibb felfogásához, melyben a nyelvre kell hagyatkoznia: „A nyelv a lét háza. A nyelv hajlékában lakozik az ember. A gondolkodók és a költők e hajlék őrzői.” (Heidegger: Levél a humanizmusról. In: Költőien lakozik az ember, 117.)

E nézetkülönbség ellenére Sartre és Heidegger filozófiájában vannak közös vonások, Sartre magával rokon gondolkodónak tartja, bár gyakran vitatja felfogását. Beauvoir is átveszi tőle például a Mit-Sein fogalmát (az ember, illetve emberpár együtt-létezése), bár Heideggernek a nemekről nemigen volt mondanivalója.

Simone de Beauvoir: A második nem, 1949

A szabadság egzisztencialista etikája – a nő szempontjából, a férfival összehasonlítva

Már a szabadság ontológiai értelme kapcsán láttuk, hogy ez etikai következményeket tartalmaz az ember számára, a szabadság vállalása feladatát, mely terv (projektum) kitűzését jelenti. Mit jelenthet ez egy nőnek, illetve ugyanazt jelenti-e a nőnek, mint a férfinak?

A férfi számára evidensen az Ember számára kifejtett értelem érvényes, ezt talán már nem is szükséges újból leszögeznünk. A férfi az ember, a nő a különbség, a másság, a Másik.

Ezt az összegző tézist Beauvoir állapítja meg először, miután átnézte a filozófusok nőkről írt nézeteit.

Először a műről röviden: hatalmas vállalkozásba fogott Beauvoir, amikor a nőről szóló tényeket és mítoszokat számba vette: két kötetben, több mint ezer oldalon, módszeresen foglalta össze egyrészt a kultúrtörténetet, másrészt a 20. század közepén élő nők helyzetét, mind a tudományos elméletek, mind a hétköznapi, megélt női tapasztalat szintjén. Művét ma, fél évszázaddal később a gender (társadalmi nem) tudománya szisztematikus alapvetésének tekinthetjük; a nők helyzete, élete bizonyos részletekben változott ugyan, de ez csak hangsúlyeltolódást jelent a koncepcióban: ti. a nők törvényi, jogi értelemben egyenlővé váltak a férfiakkal (társadalmilag felszabadították őket), ez az eltartott (anyagi értelemben függő) és a magukat eltartani képes (anyagilag független) nők arányának módosulását jelenti, az utóbbiak javára.

Nem közismert tény, hogy Beauvoir nemcsak szépíró volt, regényeket írt, hanem filozófus is. Sartre-ral együtt szerzett filozófiai diplomát, mintegy tíz évig tanította is. Sartre élettársa és szellemi társa is volt, minden gondolatukat megosztották egymással, műveiket megvitatták. A negyvenes évektől egészen Sartre haláláig a párizsi vezető értelmiségi körök prominens alakjai voltak, politizáltak, újságokban szerepeltek (ma a közvélemény-formáló elit tagjának neveznénk őket). Beauvoir négykötetes emlékirata e korszak intellektuális korképe, messze nem csupán magánéleti dokumentum.

Filozófiai hatások A második nemben, a Bevezetés

Mi a nő?

Miért hajlandó a nő alávetni magát?

A női szituáció kétértelműsége

A női sors (determinizmus) tagadása

Termelés (produkció) és újratermelés (reprodukció) – marxista hatások

A test fenomenológiai fogalma

Kérdések

Filozófiai hatások A második nemben, a Bevezetés

A kor filozófiai áramlatai között a fenomenológiához és az egzisztencializmushoz tartozik az a kis kör, melynek Sartre, Beauvoir, Merleau-Ponty, Raymond Aron, Albert Camus (és mások) tagjai voltak. E két áramlat eleinte nem különült el egymástól, filozófiai alapállásukat egzisztenciális fenomenológiának is nevezték. A német filozófiából Husserl és Heidegger, valamint Hegel (19. század) álltak közel hozzájuk.

A marxista filozófia jelentős hatást gyakorolt a francia baloldali értelmiségre, Sartre és Beauvoir közéjük tartozott. A marxista történelemfilozófia a nagy fejlődésnarratívák egyike volt, bízott a természet-ember viszonyának és az emberi nemnek egyre magasabb szintű fejlődésében, mely a szép jövő ígéretét hordozta. A kommunizmusban a gazdasági fejlődés, a növekvő bőség lehetővé teszi, hogy mindenki szükségletei szerint részesüljön a közösen megtermelt javakból. A marxista filozófia a társadalmi elnyomás és kizsákmányolás megszüntetését tűzte ki célul a 19. században, a proletárok és a nők felszabadítását. Sőt, a férfi–nő viszonyban az egyenlőség megvalósítását egyenesen az ember nembeli lényege megvalósítása mértékének tekintette. Az ember és ember (férfi-nő) természetes viszonyát emberivé kell tenni. Ez a jövő perspektívája Beauvoir korában; bár a Szovjetunió már létezett, Beauvoir úgy látja, hogy még ott sem valósult meg a nők teljes egyenrangúsága. Az egyenlőség eljövendő kora nem fogja megszüntetni a két nem eredendő különbségét, hanem az emberpár akkor nyeri el autentikus jelentőségét, testvériség lesz köztük: kölcsönösség, nagylelkűség (Mit-Sein). A szép jövő, az utópikus perspektívák, illetve a nagy narratívák, a fejlődés teóriája manapság kevéssé népszerűek, mint a 20. században, de ma is vannak gondolkodók, akik nélkülözhetetlennek tartják az utópiák célkijelölő, cselekvésorientáló funkcióját, különösen olyan politikai mozgalmak esetében, mint a feminizmus, amely változásokat szeretne elérni (S. Benhabib például ilyen gondolkodó). Beauvoir lehetségesnek tartja az egyén (egyes kivételes nők) szabadságát, ő is ilyen kivétel volt, de hangsúlyozza, hogy a nők tömegei csak társadalmi méretekben, intézmények, törvények által szabadíthatók fel.

Mi a nő?

A Bevezetés egy valódi filozófiai kérdéssel kezdődik: Mi a nő? A válaszok között van a nő lényegének meghatározása (nőiesség), ami egyesek szerint a petefészek terméke, mások szerint megfoghatatlan, rejtélyes valami (az örök női) – bármi legyen is az, a jelenkor (egzisztencialisták) nem hisznek már a változatlan lényegben (emberi természet sincs, női természet sincs), emberi lények vannak, és minden emberi lény egyedileg szituált. Az természetesen evidens, hogy az emberiség két kategóriára oszlik, nőkre és férfiakra, melyek különböznek egymástól. A két nem azonban csak formailag szimmetrikus, mert a férfi (francia: l'homme, latin: homo) egyesíti magában az Ember semleges kategóriáját és a férfi pozitív kategóriáját. Beauvoir Poulaine de la Barre, egy 18. századi francia filozófusnő mondását idézi mottóként: „Mindaz, amit valaha férfi írt a nőről, gyanús, mert a férfi egy személyben bíró és pörös fél.”

„Az abszolút emberi típusa a gyakorlatban a férfi, a nőnek petefészke van, sajátságos létfeltételei bezárják szubjektív mivoltába, előszeretettel mondják rá, hogy a mirigyeivel gondolkodik. A férfi önhittségében teljesen megfeledkezik róla, hogy neki is vannak hormonjai, heréi." (i. m. 10–11.) Korábban Arisztotelésznél láttuk, hogy az ember lényegi jegyei a férfi élethelyzetéből elvonatkoztatott és általa megvalósítható jegyek, képességek, a nők nem voltak olyan társadalmi helyzetben, hogy ezeknek a kritériumoknak (racionális, poliszban élő, politizáló lény) megfelelhettek volna. Ezért a nő természettől fogyatékos lény, sikerületlen férfi – gondolták Arisztotelésztől Szent Tamásig, természetesen a bibliai teremetésmondát is beleértve (ti. Évát az Úristen Ádám egy fölösleges csontjából teremti).

„A nő relatív lény, nem önmagához képest határozzák meg, hanem a férfihoz képest. A nő az, amivé a férfi ítélete teszi, szokás például »nemiség«-nek nevezni, amiben az fejeződik ki, hogy a férfi szemében elsődlegesen nemmel bíró lény: a nő a férfi számára szexus, tehát abszolút értelemben is az... A férfi a Szubjektum és az Abszolútum, a nő a Másik." A Másik fogalmának azonosítása a Nővel a filozófiatörténeti nézeteket összefoglaló megállapítás Beauvoirnál, de ugyanezt a gondolatot fedezi fel újra Lévinas is, akire Beauvoir az eredeti kiadásban utal is. Ettől kezdve a francia filozófiában központi jelentőségű Más, Másság (alteritás) fogalma újból a nőhöz kapcsolódik, újra beleíródik a modern elméletekbe Lévinastól Lévi-Strausson át Lacanig.

Beauvoir Hegel segítségével megmutatja a filozófiai kiutat az örök női másság csapdájából. Emberfelfogását egyébként is nagymértékben befolyásolta a Hegel A szellem fenomenológiája c. művében leírt úr–szolga viszony. (Nemcsak őt, hanem Sartre-ot és a háború előtti francia filozófia számos képviselőjét.) A tudat és a másik tudat viszonyának természete az, hogy a tudat önmagát lényeginek és a másikat lényegtelennek, alárendeltnek tekinti – ahogy a férfi mindig annak tartotta a nőt. De az Egyik és a Másik viszonya megfordítható, a Másik önmaga számára szintén lényeges és a vele szemben lévő a lényegtelen. Minden tudat természeténél fogva imperialista, uralomra tör a másik felett. Beauvoir kérdése az, hogy miért nem tekintik a nők magukat lényegesnek és a férfit lényegtelennek, miért nem fordították meg a viszonyt? Miért fogadták el, hogy ők is lényegtelennek tekintsék önmagukat, ahogy őket a férfiak látták?

Miért hajlandó a nő alávetni magát?

Ez igazán lényeges kérdés, sokan történetileg próbálták megkeresni rá a választ, egy valaha volt matriarchátust feltételezve, amelyet a férfiak megdöntöttek, és így alakultak volna ki a ma ismert patriarchális formák. A történelmi fejezetben szó esik a női nem történeti vereségéről, Beauvoir itt bőven felhasználja Lévi-Strauss nagy művét, A rokonság elemi struktúráit. A történeti materializmus c. fejezet pedig Engels téziseként vitatja meg ezt a nézetet, aki egyébként a 19. századi Lewis Morgan és Bachofen felfogását vette át. Az evolúcióelméletek azóta is foglalkoznak a vadászó férfi, gyűjtögető nő kérdéses paradigmájával, vagy a két nem eltérő reprodukciós stratégiájában keresik a férfidominancia magyarázatát (eszerint evolúciós szempontból a férfi poligámia sikeresebb stratégiának bizonyult volna a női monogámiánál).

Számos modern tudomány keresi a választ Beauvoir kérdésére, ma talán a szociálpszichológia elméletei között találhatunk a beauvoir-i válasz irányában fekvő nézeteket (az alávetett csoportok interiorizálják, magukévá teszik a rájuk vonatkozó kedvezőtlen ítéleteket, ők is úgy látják magukat.)

Beauvoir filozófiai-morális választ ad a kérdésre. Egyrészt az úr–szolga viszony természete az, hogy az úrban nem tudatosul saját hatalmi helyzete – a férfiak nincsenek tudatában előjogaiknak. Az alárendelt viszont állandóan tudatában van alárendeltségének – a nők mindig tudatában vannak női mivoltuknak. Másrészt a nők gyakran jól érzik magukat alárendelt helyzetükben, cinkossá válnak benne, mert mentesülnek a saját sorsuk alakításának felelősségétől, a választás, a döntés nehézségétől. „Mentesülnek a szabadság metafizikai kockázatától, a vele járó szorongástól” – írja Beauvoir. Ez a szorongás az emberi állapot (conditio humana) velejárója, az ember általában hajlik rá, hogy belesüppedjen a lét adottságába (az immanenciába), de a nők még inkább, hiszen nő voltuk az alárendelődésen, a másokért élés normáján alapul, erre nevelték őket. Ember voltuk a transzcendencia vállalására is ösztönözné őket, de a női szerep alkalmat kínál rá, hogy kibújjanak a felelősség alól: Beauvoir Sartre nyomán rosszhiszeműségnek nevezi ezt a jellegzetesen női inautentikus viselkedést. Az autentikus viselkedés a transzcendencia vállalásában áll. A nővé alakítás, nevelés folyamata szinte paradigmatikusan testesíti meg az ismert sartre-i koncepciót a mások tekintete eltárgyiasító hatalmáról. A lányokat kiskoruktól arra nevelik, legyenek tudatában, hogy a kinézetük, külsejük állandó figyelem tárgya, ezt belsővé teszi a nővé formálás folyamata. Ezért nő voltuk a vonzó, szexuális tárgy tudatán alapul, hajlanak rá, hogy maguk is eltárgyiasítsák magukat. Sartre példája (a híres kulcslyukjelenet) nem beszél a leselkedésen kapott személy neméről, Beauvoir az, aki az állandó nézettség női tapasztalatát leírja, és a szégyen(kezés), ami a fenti példában a rajtakapás nyomán kialakul, szintén gyakrabban a női testi lét kísérője.

A női szituáció kétértelműsége

A nő is ember, tehát szabadság, transzcendencia, ő is lényeginek akarja tételezni önmagát, de ez az emberi törekvése összeütközésbe kerül a helyzete megkövetelte igénnyel (posztulátummal), hogy a férfi élettársaként (feleség, anya) vállalja a Másik alárendelt szerepét. Ez a helyzet a nő tragédiája – Beauvoir erőteljes megfogalmazásában. Számos konkrét élethelyzetben mutatja be Beauvoir ezt az ellentmondásos viselkedést szülő alapvető kétértelműséget.

„Hogyan teljesítheti ki énjét egy emberi lény a nő helyzetében? Milyen utak nyílnak meg előtte? Megtalálhatja-e függetlenségét a függésben?” - Ezek a kérdések ma is aktuálisak, vagy újból aktuálisakká váltak.

A női sors (determinizmus) tagadása

Láthattuk, hogy a filozófiai antropológia egyik alapkérdésében, a determinizmus vagy szabad akarat kérdésében az egzisztencializmus az ember szabadságát vallja, de ez bizonyos értelemben részleges vagy meghatározott, egy adott szituációban (helyzetben) érvényesülő szabadság. Ezeket a női szituációkat Beauvoir a második fenomenológiai kötetben veszi sorra. Az első kötet a tudományos elméletek szintjén vizsgálódik, és az ismert determinista felfogások cáfolatával bizonyítja a nő szabadságát. A nők adott alárendeltsége, második (nem) volta, nem szükségszerű, ezért megváltoztatható. A nőket nem sújtja sem 1. a biológiai sors (a női anatómiában rejlő, a szülés női adottsága), sem 2. a pszichológiai végzet, sem 3. a történetileg-társadalmilag szükségszerű alárendeltség, sem a gazdasági szükségszerűség. Az egyes fejezetek e szempontokat, elterjedt nézeteket, tudományos elméleteket vizsgálják meg. Az első fejezet a biológiai elméleteket, a második a legkorszerűbb pszichológiai elméletet, a pszichoanalízist, és a harmadik, a Történeti materializmus című fejezet a történeti-társadalmi-gazdasági törvényszerűséget ismerteti, amelyet a marxista filozófia egységben kezel. Ez a három fejezet egybetartozik, utána következik annak vizsgálata, hogyan alakult a nő helyzete a történelem folyamán. A mintegy 100 oldalas kis nőtörténelem inkább társadalom- és kultúrtörténet, nem eseménytörténet. Híres nőalakokat említ és a 19. századtól a női munka történetére is kitér, ugyanis a marxista filozófia központi fogalma a munka, a termelés. Az első kötet címe Tények és mítoszok volt, a Történelem fejezettel véget ér a tények számbavétele, és következnek a mítoszok. A női mítoszt az irodalom és a művészetek őrzik. Az eredeti francia kiadás öt fejezetben vizsgálja meg a következő szerzők nőalakjait, a nőiség irodalmi mítoszait: a francia Montherlant, Stendhal, Claudel, Breton és az angol D. H. Lawrence (utóbbit „A fallikus gőg” alcímmel).

Termelés (produkció) és újratermelés (reprodukció) – marxista hatások

Franciaországban sokan próbálták összeegyeztetni a hegeli befolyást a marxista tanokkal, a francia értelmiség jelentős része rokonszenvezett a marxizmussal (ebben nagy szerepet játszott a Szovjetunió szerepe a második világháborúban). A fent érintett történetfilozófiai koncepción kívül a marxista társadalomfilozófia erőteljes hatása nyilvánul meg a gazdasági tényezők (anyagi javak termelése) szerepének hangsúlyozásában. Beauvoir nem annyira determinista ugyan, mint a marxisták, akik szerint az anyagi javak termelése (gazdasági-társadalmi alap) határozza meg a tudatot, a felépítménynek nevezett kultúrát, tudományt – sőt kritizálja is ezt a felfogást, gazdasági redukcionizmusnak tartja. Mindazonáltal átveszi a munkatevékenység központi jelentőségét az ember mint társadalmi lény marxista felfogásából (eszerint a munka teszi emberré az embert) és vele a reprodukció-produkció megkülönböztetést, amelynek a férfi–nő viszonyt illetően súlyos következményei vannak. A nő ugyanis történetileg az élet fenntartásának, újratermelésének (reprodukció) szférájához lett hozzárendelve, a faj és az egyén létének újratermelése az ő feladata. Az ember természeti léte termelődik újra a nő szülési képessége és mindennapi munkája által. Az ember ezen a szinten természeti faj, élőlény, mint a többi élőlény. A természeti létét meghaladó tevékenység, a görög koncepció szerint az értelmes beszéd, a ráció, a politizálás, valami több, sajátosan emberi. A materialista felfogás szerint pedig a munkatevékenység, termelés, alkotás, valami új létrehozása: vadászat, halászat, háború. (Ezek Beauvoir példái.) Az egzisztencialista felfogás szerint minden tevékenység, amely túllép az adotton (transzcendencia) sajátosan emberi, és ilyen csak a férfiak tevékenysége volt, vagyis ők hozták létre a kultúrát. Beauvoir átveszi Hegel nézetét, hogy a nő a faj része, és csak a férfi tekinthető szubjektumnak. „A nőt születése pillanatától hatalmában tartja a faj, és igyekszik fölébe kerekedni” (i. m. 49.) A női test különlegesen erősen tartja hatalmában a nőt, korlátozza – hiszen a test az, amivel birtokba vesszük a világot, ahogy a fenomenológia új testfogalma értelmezi az embert. (Erre még visszatérek.) A nő nem termel új értéket, tevékenysége puszta ismétlés (re-produkció), ellenben a férfi úgy szolgálja az emberi fajt, hogy újjáalakítja a világot, szerszámot alkot, új jövőt teremt a fajnak – és mivel az ő egzisztenciális projektumával a nő is egyetért, hiszen őbenne is él a transzcendencia igénye, ezért a nő egyetért a férfi felsőbbrendűségének igényével! Éppen mert a nő is embernek tekinti magát, aminek megvalósítója a férfi, a nő is belátja saját másodrendű voltát, és a férfi tevékenységét felsőbbrendűnek tartja. Ez a nézet nagyon közel kerül a női sors biológiai determináltsága felfogásához, amivel pedig Beauvoir elvileg éppen szembe akar szegülni.

A test fenomenológiai fogalma

Ezen a ponton kell megvizsgálnunk a test filozófiai fogalmát, amelyet Beauvoir a korabeli fenomenológiában (Sartre A lét és a semmi c. nagy művén kívül) Merleau-Ponty művében talál, és sajátjának tekint, ahogy gyakran név szerint is hivatkozik rájuk. A fenomenológia a 20. század elejétől radikálisan szakit a test–lélek dualizmussal, melyet az újkorban Descartes nevéhez kapcsoltak (innen a 'karteziánizmus' megjelölés), bár antik eredetű. A fenomenológiai testfogalom szerint test és lélek elválaszthatatlanul átjárja egymást, ha nem esnek is teljesen egybe. A test nem dolog (res extensa – kiterjedéssel rendelkező dolog), mely elkülönül a tudattól (res cogitans – gondolkodó dolog, mindkettő Descartes fogalma), hanem „helyzet, kapocs köztünk és a világ között, váz(lat)a projektumainknak” (i. m. 56.), „eszköz, mellyel a világot birtokba vesszük”. „Testünk nem azzal a tárggyal azonos, melyet a természettudomány leír, hanem a hozzá fűződő élményeink összességével.” (60.) Tehát az ember azonos testével, érzetekkel, érzelmekkel rendelkező testi-lelki és egyben nemmel bíró létező. Létezés és nemiség azonos terjedelmű fogalmak (koextenzívek) – közös idézet Merleau-Ponty és Sartre műveiből –, vagyis az ember léte minden mozzanatát áthatja a neme. A fenomenológia korabeli képviselői nem tértek ki a nemi különbségek taglalására, megálltak a puszta létezésük megállapításánál. Beauvoir azonban kifejti a fenti tézist a női testre vonatkozóan, amikor például a terhesség tapasztalatát hozza fel példának arra, hogy a nő azonos ugyan a testével, de az nem mindig azonos vele. A faj hatalma elidegeníti a nőt a testétől. Az elidegenedés fogalmának van egy általánosabb, filozófiai-antropológiai értelme a hegeli és marxi filozófiában, melyet Sartre és Beauvoir is átvesz: alapértelme szerint „a létező önmagát csak elidegenülten képes megragadni, önmagát kutatja a világban idegen alakban, s ilyen alakban is veszi birtokába” (i. m. 74.). Hasonló értelmű az eltárgyiasítás fogalma is, mindkét nem szexuális értelemben is eltárgyiasítja magát (a férfi a péniszében, vagyonában, feleségében, a nő saját testében a vágy tárgyaként). A marxi filozófiában az elidegenedés fogalma negatív értelmű lesz, és a jövő perspektívájában leküzdhetőnek számít. Beauvoirnál mindkét értelmével találkozhatunk, a marxista hatás is erőteljes, de a hegeli is jelentős.

Mivel az embernek a társadalmi normák második természetévé váltak, tulajdonképpen nem természeti faj, hanem antitermészet (antiphüszisz), a testben már mintegy be vannak írva a tabuk, törvények. „Az emberi egyed nem puszta testként ismeri meg és teljesíti ki magát, hanem különböző tabuknak és törvényeknek alávetett testként.” (58.) (Csak zárójelben utalok rá, hogy ez a nézete nem áll messze Foucault felfogásától a hatalom mindent átható voltáról, a testre lokalizálva; ahogy Foucault 30 évvel később fogalmaz, „a testekre és élvezetekre” kell figyelni, nem a szubjektumra és akaratára vagy vágyára.)

Ebből a testfelfogásból következik, hogy egy jelenség, testi tény értelme, jelentősége azoktól a történeti-társadalmi körülményektől függ, amelyek körülveszik, amelyeknek része. Tehát a női test semmilyen tényszerű adottsága (a szülés, terhesség stb.) nem hordozza magában jelentőségét, súlyát. Ezt az általános, filozófiai elvet Beauvoir a testi erő(különbség) szerepe kapcsán fejti ki. Amíg az emberi tevékenységben (vagy a dominancia kérdésében) a testi erő szerepe meghatározó volt – nagyjából az ipari forradalom koráig –, ez indokolhatta a nő szerepének másodrendűségét. Később egyre kevésbé játszik szerepet a testi erő. A nő sorsát meghatározó anyaság esetében is csak addig határozta meg egy nő sorsát a teherbe esés állandó lehetősége, amíg a születésszabályozás lehetősége és eszközei nem álltak rendelkezésre (a hatvanas évektől léteznek a fogamzásgátló gyógyszerek). Amikor tehát Beauvoir úgy fogalmaz, hogy a nő a faj rabszolgája – ez az adott történeti-társadalmi-technikai fejlettség szintjén értendő (tehát az addig uralkodó keresztény életfelfogás, az abortusz törvényi tilalma stb. ilyen történeti-társadalmi körülmény). Az azóta eltelt időben a megváltozott körülmények között a női fogamzóképesség nem határozza meg a nő sorsát, sőt manapság az anyaság feladata sem zárja ki a munkavállalást, míg a múlt század közepén egy nőnek választania kellett az anyaság (gyermeknevelés) vagy kenyérkereső munka között. Ezek bizonyítják, hogy egyik biológiai tény sem hordozza magában értelmét, jelentését. (Beauvoir a biológiai fejezetben állapítja meg ezt a filozófiai elvet, amely a mai legújabb biológiai elméletekre is áll – női agy, férfiagy összehasonlítása, férfi és női hormonok szerepe stb.)

Kérdések

1. Hogyan fogja fel az egzisztencializmus az embert?
2. Hogyan gondolkodott a szabadság kérdéséről Beauvoir és Sartre?
3. Milyen filozófiai irányzatok alapozták meg Beauvoir A második nem c. művét?
4. Beauvoir művének Bevezetése alapján a filozófia hogyan gondolkodott a nőről? (A Mi a nő? kérdésre adott válaszok összegzése)
5. Hogyan viszonyul egymáshoz az Ember, a Férfi és a Nő fogalma, ha a filozófia történetében vizsgáljuk?
6. Beauvoir szerint a nő sorsa eleve meghatározott-e? (a determinista felfogás biológiai, pszichológiai és történeti-társadalmi szempontjából)
7. Miben áll a nő helyzetének (szituációjának) kétértelműsége a szabadság szempontjából?
8. Mit jelent Beauvoir művében a női testi létezés, a test fenomenológiai fogalma?
9. Hogyan kapcsolódik a két nemhez a termelés/újratermelés (produkció–reprodukció) fogalompárja, és mit jelent ez társadalmi szerepük és értékelésük szempontjából?

Olvasmányok

Kötelező

Beauvoir: A második nem. Gondolat, Bp., 1969 (1971), Bevezetés, 46-63. 67-69.

Ajánlott

A második nem. I. rész: Történelem; II. rész: A házasság (a férjes asszony helyzete)

Beauvoir: A kor hatalma. Magvető, Bp., 1965; Uő: A körülmények hatalma. Magvető, Bp., 1966.

Az egzisztencializmus. Szerk. Köpeczi B. Gondolat, Bp., 1972. (3. kiadás)

Joó Mária: S. de Beauvoir és A második nem. Pro Philosophia Füzetek, 35. Veszprém, 2003, 35–57.