Antik és reneszánsz esztétikatörténet

2. Platón utánzásfelfogása és művészetkritikája

Platón életművében a művészetről és a különböző művészetekről több helyen is jelentős értelmezésekkel szolgál. Az Állam Platón utópisztikus leírása az általa ideálisnak tekintett társadalomról. Művészetfelfogásának kiindulópontjaként érdemes megtennünk az Állam VII. könyve barlanghasonlatával érzékletessé tett ideatant. A platóni valódi lét az ideák léte, ennek pusztán „földi mása” a valóság, és a művészet ebben a kontextusban pusztán a valóság másolata, vagyis az ideák világától leginkább eltávolodott létmód. Ennek fényében az utánzó művészet nem is formálhat jogot arra, hogy a valóság, de még inkább az ideák megismerésének eszköze legyen. E filozófiai művészetkritikára az Állam X. könyvében kerül sor. A lét három formáját az idea: a tulajdonképpeni létezés, a „földi” valóság, s ennek utánzása, a művészet valósága alkotja. Ez utóbbi a létezéstől számítva a harmadik fokon áll. Másrészt az utánzó nem ért ahhoz, amit utánoz, hiszen egyetlen mesterségben sem jártas. A tragédia és a komédia pedig kifejezetten veszedelmes művészetek, s az erről szóló érvelés határozottan visszautal a III. könyvben kifejtettekhez.

Platón ugyanis etikailag is kifogásolja az utánzómvészeteket, melyeket „ki kell rekeszteni az államból”. Az etikai kifogásra, szorosabban az antik éthoszelméletre támaszkodó nagyszabású művészetkritika az Állam III. könyvében fogalmazódik meg.

Az előadás formái között az egyszerű elbeszélés (diegézis) és az utánzás általi elbeszélés (mimészisz) között tesz különbséget. Ezáltal körvonalazódik a platóni irodalmi műfajelmélet alapképlete is. Az utánzás (legjelesebbül a tragédia műfaja) éppen az ember utánzóképessége révén válik elítélendővé. Hiszen ha az állam őrei különböző éthoszokat látnak az utánzás során megnyilvánulni, akkor hajlamosak lesznek a maguk éthoszát mintegy átadni az utánzott éthoszoknak, ezáltal a számukra eredendően fontos bátor éthosz sérül. Platón mintegy a művészetelmélet születésekor fölfigyel a műalkotást befogadó hasonuló természetére, amely a későbbi művészetelméletek egyik legalapvetőbb vonása lesz.

Az utánzás nemcsak a szóbeli művészetekre és a képzőművészetekre igaz, hanem a zenére is. A különböző dallamsorok (hangnemek; tonoi) sajátos éthoszkarakterrel rendelkeznek, mely tanítást Damóntól, a jelentős zeneelmélettel foglalkozó athéni tudóstól kölcsönzi Platón.

A költészetet kritikailag elutasító másik gondolatkör Platónnál, hogy nem tekinti a költészetet mesterségnek, azaz tekhnének, mert (1) nincs sajátos tárgya, amilyen egyébként más mesterségeknek van; (2) a költői tevékenységből hiányzik a tudatosság, a költő nem tud számot adni céljairól és eszközeiről; (3) a költészetnek nincs sajátos funkciója, így nem is lehet hasznos, mert a költészet a lélek legalsóbb, így legértéktelenebb részét, a vágyakozó lélekrész kívánságait elégíti ki; (4) a költő nincs segítségére embertársainak, mert az isteni megszállottság megakadályozza, hogy közönségére figyelmet fordítson.

Az Állam 607d-e szakaszában veti fel Platón, hogy ha valaki képes bebizonyítani a költészet hasznosságát, akkor ő kész meghallgatni az apologetikus érveket. Sokan úgy vélik, e felhívásra és így magukra a platóni kifogásokra Arisztotelész a Poétikában válaszol, legelsősorban azzal az alapvetésével, hogy a költészet - és általában a művészet - az utánzás tekhnéje.