Antik és reneszánsz esztétikatörténet

10. Robortello, Minturno és az irodalmi arisztotelizmus

1. Arisztotelész Poétikájának recepciója

A görög szöveg első ismert fordítása arab, ehhez ír kommentárt Averroës a 12. században.

Wilhelm von Moerbeke latin fordítása a 13. századból tökéletesen visszhangtalan.

Hermannus Allemannus Averroës kommentárját fordítja le latinra : Determinatio in poetria Aristotilis címmel 1481-ben.

Fontos momentum, hogy az 1490-es Arisztotelész összkiadás még nem tartalmazza a Poétikát.

Az első modern (humanista) fordítás Giorgo Valláé 1498-ból. A görög szöveg pedig csak 1508-ban jelenik meg első ízben.

A humanizmus számára a mértékadó latin fordítás Alessandro de’ Pazzi munkája 1536-ból. A 16. századi kommentátorok elsősorban ezt a fordítást használják, és Pazzi fordításától kezdve beszélhetünk az irodalmi arisztotelizmus csúcsidőszakáról. „A Cinquecento kommentátorai úgy kezelik a Poétikát, mint jogász a törvénykönyvet” – írja Manfred Fuhrmann.

2. Horatius Ars poeticájának recepciója

Az irodalmi arisztotelizmus előkészítésében Horatius Ars poeticájának kulcsszerepe van. A Poétikával szemben Horatius művét az egész középkor folyamán ismertek, magyaráztak, kommentáltak, újra és újra másoltak. A kéziratos másolatok 2. és 3. századi kommentárokkal együtt készültek, és ezeket tartalmazták az első nyomtatott kiadások is (Róma, 1475 előtt, Milánó 1474, Velence, 1481). Ezzel együtt Horatiust követő Ars poeticák is születtek, mintegy alkalmazva az antik előírásokat a 16. századi költészetére. A Horatius-imitáció legjelentősebb műve Marco Girolamo Vida latin nyelvű Ars poeticája (1528).

Arisztotelész és Horatius művét a szorgos kommentátorok szinte sorról sorra párhuzamba állították, noha Horatius nem közvetlenül Arisztotelészt követte, hanem ő maga is Arisztotelész-követőktől, elsősorban az alexandriai Neoptolemosz művéből merített. Mivel Horatius nem törekedett tudományos rendszerességre, ezért a kommentárírók igyekeztek olyan interpretációval szolgálni, amely Arisztotelész szinte minden gondolatát szoros párhuzamba állítja Horatius Ars poeticájával.

3. Francesco Robortello (1516-1567)

A pisai egyetem retorika-, majd a padovai egyetem görög-latin tanára. Gúnyneve a Canis grammaticus, "a grammatikus kutya", tekintve, hogy Robortello kifejezetten konfrontatív szereplője a reneszánsz humanista tudományosságnak. Főműve az In librum Aristotelis de arte poetica explicationes (1548), magyarul és röviden az Arisztotelész magyarázatok . Ez az első rendszeres és nagyarányú Arisztotelész-kommentár. Robortello célja, hogy görög, latin és olasz szövegek alapján teljes egészében megvilágítsa Arisztotelész Poétikáját. Ebben az értelemben az explicatio (magyarázat) szót a latin eredeti értelmében használja: kiredőzés, azaz Arisztotelész szövegének teljes interpretációjára törekszik. Ehhez az értelmezéshez felhasználja Horatius Ars poeticáját is, és így a gyönyörködtetés (delectatio) és a hasznosság (utilitas) mellett az arisztotelészi értelemben vett „szavakkal való utánzás” (mimésis, imitatio) a költészet feladata. A tanító célzat pedig a gyönyörködtetés révén teljesülhet. A költészet célja a gyönyörködtetés (delectatio) és hasznosság (utilitas), anyaga pedig az ékes beszéd (oratio).

A beszéddel összefüggő mesterségek között szerepel a poétika. A beszéd mesterségeit aszerint sorolja fel Robortello, hogy miként térnek el az igaztól, és hogyan közelítenek a hamishoz. Így ötféle beszéd van: a megmutató, igaz beszéd (demonstratoria); a vélekedésen alapuló, helyeselhető beszéd (dialectica); a meggyőzésen alapuló, tanácsolható beszéd (retorika); a látszólagos igazságon alapuló, valószínű beszéd (szofisztika); és a hazugságon alapuló hamis, mesés beszéd (poétika). Így „tehát mivel a költészet anyaga koholt és mesés beszéd, a költészet feladata nyilván az, hogy megfelelő mesét és hazugságot költsön, és ugyanígy nyilvánvaló, hogy az efféle hazugságok kieszelése elsősorban a költészet sajátja”.

A költészet célja a gyönyörködtetés és a hasznosság mellett az utánzás, az utánzás eszköze pedig az emberi szó. Így a költészet végső célja az utánzó beszéd. Robortello reprezentáció-elméletileg és hermeneutikailag igen fontos okfejtése a következőképpen összegezhető: a dolgok képei a gondolkodásban jelennek meg, a gondolkodás képei pedig a beszédben és a szóban. Így a dolgok reprezentációja írott vagy előadott beszédben öltenek alakot. A költői beszéd sajátossága a cselekvések megjelenítésében ölt testet, mert „a tulajdonság a lélek mélyén rejtőzik és szemmel nem látható, másképpen megjeleníteni sem lehet, csak cselekvéseken keresztül, amelyeket viszont mindenki láthat és megítélet”. Ebben a gondolatban Robortello világosan felidézi a láthatatlan lélek testben láthatóvá tett utánzásának antik gondolatát, kiváltképp abban a formában, amelyben Xenophóntól maradt ránk. Épp ezért lesz fontos Robortello számára a színészi megjelenítés: „A színi megjelenítés vagy cselekvés ugyanis valamiképpen összekapcsolja az emberi gondolkodással és képzelettel a megjelenített és előadott dolog képmását, vagyis mintegy magát a dolgot az érzékeléssel.” Ez az okfejtés a kora modern esztétikai gondolkodás egyik igen fontos alapvetése.

4. Antonio Minturno (+1574)

Eredeti neve Antonio Sebastiani, a Minturno nevet a Róma környéki szülővárosa nyomán vette fel. Poétikailag két jelentős művet írt, az 1558-as De Poeta címűt és az 1564-es Arte poetica thoscanát. A korban divatos platóni dialógus formában írt műben Vespasiano Gonzaga mantovai herceggel fiktív beszélgetést folytat a szerző. Elsőként Arisztotelész utánzás-felfogását alkalmazza a korabeli társadalmi helyzetre. Az utánzás tárgya, eszköze és módja – az ismert arisztotelészi felosztás – alapján a legfontosabb elem Minturno Poétikájában a tárgy megjelölése. Az utánzandó tárgyat az emberi erkölcsök, érzelmek és cselekedetek összessége alkotja. A „mi korunk embereihez képest” ezek lehetnek jobbak, hasonlók és rosszabbak. A jobbak az istenek, félistenek, hősök, illetve a fejedelmek és híres emberek. A hasonlók a középszerűek, azaz a polgárok, a rosszabbak pedig a szilének, küklopszok, a nevetésre ingerlő lények, társadalmilag a parasztok, munkások, élősdiek. A társadalmi hiercharchia így megjelenik a műfajokban is, hiszen a tragédia az arisztotelészi értelemben a nálunk derekabbak utánzása, és ez a reneszánsz irodalomelméletben a társadalmi rangban is megmutatkozik. Többek között ez az oka annak, hogy Diderot-ig és Lessingig a polgári értelemben vett tragédia elképzelhetetlen a drámairodalomban.